Ábrahám vándorútja

Ábrahám vándorlása, ideiglenes tartózkodásai, majd pedig végleges letelepedése, nem csak egy kalandos sorsú ember életútját tárják elénk, hanem egy sajátos szimbolikus-spirituális üzenetet fogalmaznak meg számunkra. Ábrahám útja az Istent kereső lélek utazását szimbolizálja, emellett - amolyan eseményekben megnyilvánuló próféciaként - számos későbbi ó- és újszövetségi történést is előrevetít.

Ábrahám életének a legfontosabb helyszínei Ur városa (a mai Irakban) az Eufrátesz alsó folyásánál, abban a régióban, ahol összefolyik a Tigris folyóval; Harrán városa (a mai Törökországban) az Eufrátesz felső folyásánál; Egyiptom a Nílus mentén és Kánaán (a mai Izrael és Palesztina) területén belül több hely is.

A Tigris, az Eufrátesz, a Nílus (Gihon) és a beazonosítatlan Pison folyó az Édenkert négy folyója. Az Édenkert létező, evilági földrajzi helyszín, melynek Jeruzsálem és a Szentföld a földrajzi közepe. Az Ószövetséghez kapcsolódó legenda szerint az özönvíz után Noé és gyermekei, unokái, ismételten az egykori Édenkert területét népesítik be legelőször. Igaz, ekkor már nem az eredeti paradicsomi állapotok uralkodnak itt sem; a Paradicsomból való kiűzetés szimbolikáját nem csak térben, de időben is kell elképzelni: a paradicsomi kor ezen a világon a kiűzetéssel végleg lezárult.

Ábrahám az Édenkert vidékeit járja körül és lakja be élete folyamán. Ez is egy határozott utalás arra, hogy az Ábrahámnak adott ígéret nem csak vérbeli leszármazottaira, egy adott nép történelmi boldogulására vonatkozik, hanem lelkiségi értelemben az elveszett paradicsomi állapotok újbóli elnyerését tűzi ki célul.

Ezeknek az evilági helyszíneknek fontos marad a szerepük a továbbiakban is, úgy az ó- és újszövetségi történések, vagy akár a korai Egyház szerveződése szempontjából. Még ha elsőre ellentmondásosnak is tűnik egyik-másik itt lejátszódó esemény - például az egyiptomi vagy a babiloni fogság - az üdvtörténet folyamatának egésze szempontjából ezek is rendkívüli fontossággal bírnak. Az Édenkert területét nagyjából lefedő két ókori nagyhatalom, Egyiptom és Asszíria, valamint a választott nép, Izrael kiemelt üdvtörténeti szerepéről olvasunk Izajás próféciájában is:

Azon a napon út vezet majd Egyiptomból Asszíriába; az asszírok Egyiptomba mennek, és az egyiptomiak Asszíriába; és szolgálni fog Egyiptom Asszíriával együtt. Azon a napon Izrael harmadikként Egyiptom és Asszíria mellett áldás lesz a föld közepén, melyet megáld a Seregek Ura e szavakkal: "Áldott az én népem, Egyiptom, kezemnek műve, Asszíria, és örökségem, Izrael!" (Iz 19,23-25).

Mezopotámiában, a káldok földjén, az egykori Ur városában (a mai Irak területén) élt Szem leszármazottja, Terah (más fordításban Táré) és ide született a fia, Ábrahám is, aki eredetileg az Ábrám nevet kapta.

Terah összeszedi a családját, és elindulnak azzal a határozott céllal, hogy Kánaán földjére költözzenek. A Teremtés Könyve nem részletezi sem az életüket Ur városában, sem az onnan való elköltözésüket, a Jubileumok Könyve viszont valamivel többet hagyott ránk az egykor szélesebb körben ismert hagyományból. Ebből megtudjuk, hogy Ur városának lakói bálványimádók voltak, közöttük Hárán, Terah testvére is. Terah ugyan az Istenben hitt, nem a bálványokban, de ezt nem merte nyilvánosan felvállalni, mert féltette az életét. Ábrám viszont helytelenítette a bálványimádást, ezért egy alkalommal felgyújtotta a bálványok szentélyét. A tűzben bennégett Hárán is, amikor a bálványokat próbálta kimenteni.

Ezek után indul útnak Terah a családjával, közöttük fiával, Ábrámmal; Sáraival, Ábrám feleségével, és Lóttal, az elhunyt Hárán fiával. Lényeges momentum, hogy ezt a generációkon átívelő vándorutat a bálványokkal való látványos szakítás indítja el. De mik is ezek a bálványok? Szent Pál apostol szerint mindaz, "ami földies": a paráznaság, a tisztátalanság, az érzéki vágyak, a bűnös kívánságok, a kapzsiság, és így tovább (Kol 3,5). Ahogyan Ábrám az Úr hívó szavára elindult Harránból, hogy Kánaán földjén megtelepedjen, ugyanúgy nekünk is magunk mögött kell hagynunk a testi szenvedélyek és világi hívságok birodalmát, hogy Isten Országában lelhessünk új hazára.

Terah és családja áthalad Bábel városán (Babilon, ma Bábil, el-Hilla városa mellett Irakban). Elhaladnak Bábel tornyának romjai mellett, és maguk mögött hagyják azt. Ennek is szimbolikus jelentése van, amit a Jubileumok Könyve fejt ki részletesen. Jövendőbéli hazájuk felé vándorlova Ábrámnak "megnyitotta a száját és füleit és ajkait" az Úr, "és elkezdett hozzá héberül, a teremtés nyelvén beszélni", amely nyelven a bábeli nyelvzavar óta senki nem szólt. Ez a történet azt a lelki üzenetet fogalmazza meg, hogy magunk mögött kell hagyni a nagyvilág zsivajgó, emberi zaját, ha Isten hangját meg akarjuk hallani, vagy ha mi akarnánk Őhozzá szólni.

Hosszabb vándorút után végül Harrán (ma: Törökország) városáig jut el a család, ahol megtelepednek. Itt hal meg a későbbiekben Terah, ő már nem éri el kitűzött célját, Kánaánt.

Ekkor az Úr azt mondta Ábrámnak: "Menj ki földedről, a rokonságod közül és atyád házából arra a földre, amelyet mutatok majd neked! Nagy nemzetté teszlek, és megáldalak, s naggyá teszem neved, és áldott leszel. Megáldom azokat, akik áldanak téged, s megátkozom azokat, akik átkoznak téged. Benned nyer áldást a föld minden nemzetsége." (Ter 12,1-3)

Az Úr annak az útnak a folytatására hívja el Ábrámot, melyet atyja, Terah kezdett meg. Nem szorul különösebb magyarázatra ennek a ténynek a szimbolikus üzenete sem. Útja során Ábrám Damaszkuszon át megérkezik Kánaán területére, Szikhembe (ma: Palesztina, Náblusz közelében). Szikhem Ábrám-Ábrahám kánaáni életének első jelentős helyszíne, ahol ismét megszólítja őt az Úr: "Ezt a földet a te utódodnak adom!" (Ter 12,6).

Az atyai óhaj beteljesítése, és az örökül hagyott föld története Mózes Tízparancsolatának az Ötödik Parancsolatát előlegezi meg: Tiszteld apádat és anyádat, hogy hosszú életű légy azon a földön, amelyet az Úr, a te Istened ad majd neked! (Kiv 20,12).

Ábrám Szikhemben, Móré Tölgyénél oltárt emel, és áldozatot mutat be az Úrnak, majd tovább vándorol feleségével délnek. Béthel városánál (ma: Palesztina, Rámalláh közelében) ugyancsak oltárt emel, ez kánaáni tartózkodásuk második jelentős helyszíne. Bétheltől azután tovább vándorolnak a Negeb-sivatagba, ahol meg is telepednek egy időre.

A vidéket ekkor még különböző kánaánita népek lakják, melyek között Ábrám és Lót, mint befogadott telepesek, és nem mint honfoglalók leltek otthonra. Ezért is fontos az Úr ígérete, amely értelmében egykor majd az egész vidéket Ábrahám és leszármazottai fogják birtokolni. Ahogyan Ábrahám is a Terah által megkezdett utat folytatta, úgy Ábrahám utazása is majd csak Mózes honfoglalásával teljesedik be, ekkor válnak majd valóra az Úr ígéretei.

Később éhínség tör ki a vidéken, ezért az éhhalál elől Ábrám egész családjával Egyiptomba menekül. Ez az epizód már a gyermek Jézus menekülését vetíti előre, akit szintén a biztos halál elől menekít el Mária és József. Akárcsak Ábrám családja, a Szent Család is Egyiptomban talál oltalmat néhány évre, amíg biztonságosan haza nem térhetnek. A gyermek Jézus egyiptomi utazása maga is egyfajta prófécia: amerre járnak bálványok dőlnek le és források törnek fel, mindez már Krisztus felnőttkori nyilvános működését vetíti előre. Ábrahám egyiptomi utazása ily módon nem csak a Szent Család egyiptomi menekülésének, de Krisztus igehirdetésének is előképe.

Egyiptom központja ekkoriban Uaszet, ismertebb nevein Théba, illetve Luxor, ide hozatják a fáraó udvartartásába, tulajdonképpen a háremébe Sárait is, mivel Ábrám nem merte bevallani, hogy ő a felesége (Ter 12,11-16). Az Úr ezért csapásokkal sújtja a fáraót és háza népét. A fáraó ezután elengedi Sárait, és fegyveres kíséretet ad Ábrám mellé, aki ekkor már gazdagon, jószággal, arannyal, ezüsttel tér vissza Kánaán földjére. Ez az epizód már a Mózes-korabeli egyiptomi szabadulás eseményeit vetíti előre, a két párhuzamos történet pedig a krisztusi megváltás előképe is egyúttal.

Ábrám és Lót a Negeben át visszatértek Béthel mellé, ahhoz az oltárhoz, ahonnan elindultak. Mivel azonban házuk népe, a szolgáik száma, valamint a jószágaik is jelentősen megszaporodtak, ezért külön kellett válniuk. Lót Szodoma és Gomorra vidékét választja, mely a Jordán folyó síkságának a Holt-tenger melletti régióját foglalja magába. (A két város pontos helye egyelőre ismeretlen.)

Az Úr azt mondta Ábrámnak, miután Lót elvált tőle: "Emeld fel szemedet, és arról a helyről, ahol most vagy, tekints északra és délre, keletre és nyugatra! Ezt az egész földet, amelyet látsz, neked és utódaidnak fogom adni örökre. Olyanná teszem utódodat, mint amilyen a föld pora: ha van ember, aki meg tudja számlálni a föld porszemeit, utódodat is meg tudja majd számlálni. Kelj fel, és járd be ezt a földet széltében-hosszában, mert neked fogom adni!" Felszedte tehát Ábrám a sátrát, elment, és letelepedett Mamre Tölgye mellett, amely Hebronban van, s ott oltárt épített az Úrnak. (Ter 13, 14-18)

Az Úr harmadszor szólítja meg Ábrámot, harmadszor ígéri meg neki Kánaán földjét, és harmadszor - immár egészen konkrétan - szól utódainak megsokasodásáról. Ábrám délnek indul, és Hebronban (ma: Palesztina) telepedik le. Itt állítja Ábrám a harmadik oltárt az Úrnak, miután Egyiptomban nem csak túlélték az ínséges időket, de még jelentős jószágra és vagyonra is szert tettek. A Hebron melletti Mamré Tölgye Ábrahám kánaáni tartózkodásának harmadik jelentős helyszíne.

Később Lót idegen királyok fogságába esik. Őt magát, egész háza népét, szolgahadát elhurcolják, teljes vagyonát elkobozzák. Ábrahám 318 rabszolgájával utánuk ment. Egy éjszaka Damaszkusz környékén sikeresen rajtaütöttek az ellenséges táboron, és Lótot teljes népével kiszabadították. Elindultak hazafelé, ekkor találkozott Ábrahám Melkizedekkel.

Melkizedek, Szálem királya pedig kenyeret és bort hozott eléje, mert a fölséges Isten papja volt. Megáldotta őt, és így szólt: "Áldja meg Ábrámot a fölséges Isten, aki az eget és földet teremtette, és áldott legyen a fölséges Isten, aki kezedbe adta ellenségeidet!" Erre ő tizedet adott neki mindenből. (Ter 14,18-20)

Szálem, más átiratban Sálem a mai Jeruzsálem városa; nevének jelentése Sálem formában Béke, hosszabb formájában, mint Urusalem (kánaáni nyelven) pedig a Béke Helye. A városállamot a kánaánita jebuzeusok (vagy jebuziták) alapították, az ő papjuk és királyuk volt Melkizedek Ábrám idejében. Melkizedek elébe ment a győztes Ábrámnak, és a Tábor-hegy csúcsán, egy barlangszentélyben fogadta őt, és mutatta be kenyér- és bor-áldozatát az Úrnak. A Tábor-hegyi barlang fölött ma is egy kápolna áll (képünkön).

A Tábor-hegy ily módon Ábrahám kánaáni tartózkodásának újabb fontos helyszíne, amely Szikhemtől mindössze néhány kilométerre helyezkedik el. Attól a helytől nem messze, vagy talán éppen azon a helyen, a barlang fölött, ahol Melkizedek bemutatta áldozatát, ott változott át színében Jézus, és ott jelent meg mellette Illés és Mózes. Ábrahám találkozása Melkizedekkel, a fölséges Isten papjával, azt az eseményt vetíti előre, amikor Jézus Krisztus felfedte isteni dicsőségét az apostoloknak.

Ábrahám életének eseményei sorában Melkizedek szerepe úgymond csak villanásnyi, de ez a rövid epizód egy határozott megvilágításba helyezi az egész élettörténetet. Ez pedig már az Új Szövetség fénye, a világ Világosságáé (Jn 8,12), akit Isten hirdetett ki főpapnak, Melkizedek rendje szerint (Zsid 5,10). Jézus Krisztus ugyanazon a helyen fedi fel testi valójában az isteni dicsőségét, ahol Melkizedek, a krisztusi papság lelki atyja, és Ábrahám, Krisztus test szerinti ősatyja találkoztak. Később pedig Jézus, a Melkizedek rendje szerinti legfőbb pap, az Utolsó Vacsorán nem a Széder-tál ételeivel, hanem Melkizedek Tábor-hegyi kenyér- és bor-áldozatával alapítja meg az Eucharisztiát.

A Melkizedekkel való találkozás után Ábrámnak ismét megjelenik álmában az Úr. Másnap áldozatot mutat be neki Ábrám, az Úr pedig megköti  vele a szövetségét: Ezen a napon kötött az Úr szövetséget Ábrámmal, ezekkel a szavakkal: "Utódodnak adom ezt a földet, Egyiptom folyójától egészen a nagy folyóig, az Eufráteszig" (Ter 15,18). A Jubileumok Könyve megjegyzi azt is, hogy ez a harmadik hónap újholdján, azaz szíván hónap 1. napján történt, ugyanazon a napon, amikor Noéval is szövetséget kötött az Úr.

Az idézett igehely több fontos dolgot is közöl velünk. Úr már többször tett ígéretet Ábrámnak korábban is, szövetséget azonban csak most köt vele. Most, miután részesült Melkizedek áldozatából, és miután felajánlotta a tized fizetését Melkizedeknek. Az Úr itt már konkrétan is megnevezi az ígért földet, a Nílustól az Efruáteszig terjedő területet, az egykori Édenkert, az elveszett Paradicsom földjét - utalva ezzel Isten Országának ígéretére. Az pedig, hogy a szövetségkötés napja egybeesik a Noéval kötött szövetség napjára, előrevetíti azt is, hogy az ábrahámi szövetség majdan kiterjed az Új Szövetségben "Noé népeire", azaz a teljes emberiségre is.

Ábrámnak fia születik, Izmael, az egyik szolgálójától, Hágártól. Ezzel már Isten ígérete teljesül, de az ígéret ezzel még nem teljesedik be. Ábrahám igazi utóda - úgy a szokásjog szerint, mint spirituális megközelítésből - majd Izsák lesz, aki feleségétől, Sárától fog megszületni. Ebben is kifejeződik az a fajta fokozatosság, lépésről lépésre haladás, ami Ábrám evilági vándorútját, élettörténetét, és legfőképpen az Úrral kötött szövetségét mindvégig jellemzi. Isten szövetségkötése az emberrel nem egy egyszeri esemény, nem egy lezárt történet, hanem egy folyamatosan zajló párbeszéd, amelyben mindkét fél aktívan vesz részt és amely során a kötelék egyre szorosabb lesz Isten és ember között. Ez a fokozatosságra épülő, kétirányú, kölcsönös Isten-ember kapcsolat jelenik meg képszerűen Ábrahám unokájának, Jákobnak az álmában, ez az a létra (mint fokozatosság), amin az angyalok föl-le járnak (mint kétirányúság) Ég és föld között.

Újabb évek teltek el, amikor az Úr ismét szólította Ábrámot:

"Íme, itt vagyok! Ez az én veled kötött szövetségem: sok nemzet atyja leszel. Ne is legyen többé Ábrám a neved, hanem Ábrahámnak hívjanak, mert sok nemzet atyjává rendeltelek! Nagyon megsokasítalak, és számos nemzetté teszlek; királyok származnak majd tőled. És azt a szövetséget kötöm meg közöttem és közötted, és utódaid között, nemzedékről nemzedékre örök szövetségül, hogy Istened leszek neked, és utánad a te utódodnak. Neked és utódodnak adom majd ezt a földet, ahol most idegenként tartózkodsz, Kánaánnak egész földjét örökös birtokul, és Istenük leszek.

Te is tartsd meg tehát szövetségemet, és utódod nemzedékről nemzedékre. Ez a szövetségem közöttem és közöttetek, és utódod között, amelyet meg kell tartanotok: metélkedjék körül közöttetek minden férfi, metéljétek körül előbőrötök húsát, hogy az legyen a jele a szövetségnek közöttem és közöttetek. Nyolcnapos korában metéljenek körül közöttetek minden fiúgyermeket, nemzedékről nemzedékre! A rabszolgát is metéljétek körül, akkor is, ha nálatok született, s akkor is, ha vásárolt, és nem a ti törzsetekből való. Körül kell metélni a nálatok születettet és a pénzen vásároltat is. Ez legyen a szövetségem testeteken örök szövetségül. Az a férfi, akinek előbőre húsát körül nem metélik, irtassék ki a népéből, mert megszegte szövetségemet!

Sárait, a feleségedet, ne Sárainak hívd, hanem Sárának, mert megáldom, s tőle adom neked azt a fiút, akit majd megáldok, hogy nemzetekké legyen, s népek királyai származzanak tőle!" (Ter 17,316)

Az évekkel ezelőtt megkötött Szövetség - az imént tárgyalt fokozatosság jegyében - nem csak újbóli megerősítést nyer, de a névadással és a körülmetéléssel, a Szövetség látható jelével, szorosabbá is válik Isten és ember között.

A körülmetélés a Szövetség jele, ez jelzi az Isten népéhez való tartozást, ezért már Isten rendelése szerint csecsemőkorban elvégzik. Zsidó családba születve, maga Jézus is magára veszi a Szövetségnek eme jelét. A körülmetéléshez hasonlóan, az Új Szövetség jelét, a keresztség szentségét is már csecsemőkorban kiszolgáltatja az Egyház Isten újszövetségi népének, a hívő keresztény családok gyermekei számára. A körülmetéléssel illetve a keresztség felvételével, az Istennel való személyes Szövetség megkötésével kapja meg az ember a személyiségének talán legfőbb szimbólumát, a saját nevét is.

Ezután az Úr megjelent neki Mamre völgyében, amikor a legforróbb napszakban éppen a sátra nyílásában üldögélt. Amint fölemelte szemét, megjelent neki három férfi, s megállt ott a közelében. Amikor észrevette őket, a sátra ajtajából eléjük szaladt, földig borult előttük, és így szólt: "Uram, ha kegyelmet találtam szemed előtt, ne haladj el szolgád mellett! Hadd hozzak egy kis vizet, mossátok meg lábatokat, és pihenjetek le a fa alatt! Teszek majd elétek egy falat kenyeret is, hogy felüdítsétek magatokat, aztán tovább mehettek, hiszen azért tértetek erre szolgátok felé!" Azok így szóltak: "Tégy, ahogy mondtad!" Besietett erre Ábrahám a sátorba Sárához, és azt mondta neki: "Siess, keverj be három véka lisztlángot, s készíts hamuban sült lepényt!" Maga pedig elfutott a csordához, hozott onnan egy fiatal borjút a javából, odaadta a legénynek, s az sietve elkészítette. Aztán fogta a vajat, a tejet és a borjút, amelyet készíttetett, és eléjük tette, ő maga pedig odaállt melléjük a fa alá. Azok, miután ettek, így szóltak hozzá: "Hol van Sára, a feleséged?" Ő azt felelte: "Itt, benn a sátorban." Erre az egyikük azt mondta neki: "Egy esztendő múlva, ilyen idő tájban, visszatérek hozzád, és fia lesz Sárának, a feleségednek." (Ter 18,1-10)

Ábrahámnak maga a Szentháromság jelenik meg, három férfi-forma angyal-alak képében. Ez a megjelenés titokzatos, misztikus módon történik, hiszen az Isten itt még nem testesült meg, de mégis valóságosan megjelent, nem csak látomásként. Isten és ember kapcsolata itt egy újabb fokozatra lépett. Az Úr az első alkalmakkor csak szólította Ábrámot, Ábrám ekkor még csak hallotta Őt. A Melkizedekkel való találkozás után már álmában, látomásként jelent meg, Ábrahám ekkor már láthatta is az Urat. A találkozás most teljesedik be, amikor az Úr titokzatos módon, de a fizikai valóságban, tapintható módon is jelen van Ábrahám asztalánál. A hallás - látás - testközelség három lépcsője a keresztény lelki fejlődés három szintjét (via purgativa - via illuminativa - via unitiva) képezi le szemléletes módon. Ábrahám három személyt pillant meg, mégis egyes számban szólítja meg Őt: "Uram!"

Ábrahám borjút vág, ezt szolgálja fel az Úrnak, mint ahogyan később a jeruzsálemi Templomban is a borjú, a tinó, az ökör és a tulok lesz a legnemesebb áldozati ajándék Isten oltárán. Ez az Úrnak feljajánlott borjú egyúttal már Jézus Krisztus keresztáldozatának és az Eucharisztiának is előképe.

Ezután a vendéglátás után fedi fel az Úr a szándékát Ábrahámnak: amennyiben nem talál ötven igaz embert Szodomában, elpusztítja a várost. Ábrahám ekkor kérlelni kezdi az Urat, aki hallgatva Ábrahámra az ötven főt lecsökkenti először negyvenre, majd harmincra, majd húszra és végül tíz főben állapodik meg. Ennek a sajátos alkudozásnak a lelki tanítását Szerafim atya, az Athosz-hegyi remete így foglalja össze:

"Ábrahámnak fokozatosan csökkentenie kellett az igazak számát, hogy Szodomát ne rombolja le az Úr. Ne haragudj, Uram, hogy még egyszer szólok: Hátha csak tíz lesz? (Ter 18,32) Aki úgy elmélkedik, mint Ábrahám, az közbenjár az emberek életéért, s bár ismeri romlottságukat, mégsem veszíti el a reményt Isten irgalmasságában. Az ilyen elmélkedés mindig és mindenhol megszabadítja a lelket az ítélettől, a büntetéstől, bármilyen borzalmakat is lát. Bűnbocsánatot és áldást kér."

Ábrahám irgalmas közbenjárása embertársaiért az Úrnál, már Jézus Krisztus legfontosabb tanításának tesz eleget: Szeresd felebarátodat! (Mt 22,39; Mk 12,31; Lk 10,27; Jn 13,34).

Később az Úr teljesíti Ábrahámnak tett ígéretét, és Sára fiút szül neki, akit Izsáknak neveznek el. Ábrahám ezek után elbocsájtja elsőszülött fiát, Izmaelt, édesanyjával Hágárral, csak Izsák marad Ábrahámmal és Sárával, mint igazi utód és egyetlen örökös. Mindezek után, miután Ábrahám már részesült minden olyan jóban, amit csak el tudott képzelni - vagyonra tett szert és személyesen találkozott az Úrral, aki ígéretéhez híven már egy fiúval is megajándékozta őt - ezek után jött el Ábrahám számára élete legnehezebb próbatétele.

Miután mindezek megtörténtek, Isten próbára tette Ábrahámot. Megszólította őt: "Ábrahám!" Ő azt felelte: "Itt vagyok!" Isten akkor azt mondta neki: "Vedd egyszülött fiadat, Izsákok, akit szeretsz, és menj el a Mória földjére. Áldozd fel ott egészen elégő áldozatul az egyik hegyen, amelyet majd mutatok neked!" Erre Ábrahám kora reggel felkelt, megnyergelte szamarát, maga mellé vette két szolgáját és a fiát, Izsákot, s miután fát hasogatott az egészen elégő áldozathoz, elindult arra a helyre, amelyet Isten mondott neki. A harmadik napon, amikor felemelte szemét, meglátta azt a helyet a távolban. (Ter 22,1-4)

Mória földjét, vagy Mória hegyét, amit kijelölt az Úr az áldozat helyéül, az ószövetségi hagyomány a jeruzsálemi Templom-heggyel azonosítja. Így az eddigiek mellett Jeruzsálem, az elveszett Paradicsom földrajzi közepe is egy kiemelt jelentőségű helyszíne Ábrahám földi vándorútjának, és szimbolikus értelemben a jeruzsálemi áldozati oltár - Krisztus keresztje - a végső célja az Istent kereső lélek útjának is.

Az oltárkő gyanánt szolgáló természetes sziklatömb fölé épült fel Salamon idejében a Templom szentélye, ahol a Frigyládát őrizték, majd pedig később, a második Templom idejében Istenszülő Szűz Mária nevelkedett eljegyzéséig. Jelenleg a Sziklamecset áll itt, mely erről az oltárkőről kapta a nevét (bár az iszlám hagyomány egészen más eseményt köt hozzá).

Vette tehát az egészen elégő áldozathoz való fát, feltette a fiára, Izsákra, ő pedig a tüzet és a kardot vitte a kezében. Amint így ketten együtt mentek, azt mondta Izsák az apjának, Ábrahámnak: "Apám!" Ő válaszolt: "Mit akarsz, fiam?" "Íme – mondta a fiú –, itt a tűz meg a fa, de hol van az egészen elégő áldozat?" Ábrahám azt felelte: "Fiam, Isten majd gondoskodik magának egészen elégő áldozatról!" 

Így mentek ketten együtt, míg végül eljutottak arra a helyre, amelyet Isten mutatott neki. Ábrahám oltárt épített ott, elrendezte rajta a fát, s miután megkötözte a fiát, Izsákot, feltette az oltárra, a farakásra. Aztán Ábrahám kinyújtotta kezét, és megfogta a kardot, hogy feláldozza a fiát. De íme, az Úr angyala kiáltott a mennyből, és azt mondta: "Ábrahám, Ábrahám!" Ő azt felelte: "Itt vagyok!"' Azt mondta erre neki: "Ne nyújtsd ki kezed a gyermekre, és ne árts neki semmit! Most már tudom, hogy féled Istent, s a kedvemért egyszülött fiadnak sem kegyelmeztél!"

Erre Ábrahám felemelte a szemét, s meglátott maga mögött egy kost, amely szarvánál fogva fennakadt a bozótban. Elhozta, és a fia helyett azt áldozta fel egészen elégő áldozatul. Annak a helynek ezért ezt a nevet adta: "Az Úr gondoskodik!" Azért mondják mindmáig: "A hegyen majd gondoskodik az Úr!"

Majd másodszor is megszólította az Úr angyala Ábrahámot a mennyből, és azt mondta: "Önmagamra esküszöm – mondja az Úr –, hogy mivel ezt megtetted, s a kedvemért egyszülött fiadnak sem kegyelmeztél, megáldalak, és megsokasítom ivadékodat, mint az ég csillagait és mint a tengerpart fövenyét: utódod birtokolni fogja ellenségeinek kapuit, és a te utódodban nyer áldást a föld minden népe, mivel engedelmeskedtél szavamnak!" (Ter 22,6-18)

Ábrahám korábbi közbenjárása szodomai embertársaiért a Második Főparancsot, ennek az áldozatnak a története pedig az Első Főparancsot valósította meg, egyúttal egyesítve a Hit, a Remény és a Szeretet erényeit is. Ábrahám szerette annyira Istent, hogy egyszülött fiát is föláldozta volna érte (vesd össze: Jn 3,16), erősen hitt benne és bizalommal remélte, hogy az Úr gondoskodik magának másik áldozatról (Ter 22,8).  Szeráfim atya a következőképpen foglalja össze Ábrahám több ezer évvel ezelőtti történetét a ma embere számára:

Ha úgy elmélkedsz, mint Ábrahám, eljutsz oda, hogy teljesen lemondj önmagadról és a számodra legkedvesebb dolgokról. Keresd azt, amihez a leginkább ragaszkodsz, amivel azonosítod énedet. Ábrahám számára ez az egyetlen fia volt. Ha képes vagy erre az odaadásra, a teljes ráhagyatkozásra, a végtelen bizalomra, akkor abban, aki minden értelmet, józan észt felülmúl, mindent százszorosan kapsz vissza. Isten majd gondoskodik (Ter 22,8). Aki úgy elmélkedik, mint Ábrahám, annak szívében és tudatában nincs más, csak Isten. Amikor Ábrahám fölment a hegyre, csak a fiára gondolt. Amikor lejött, csak Istenre. 

Aki áthalad az áldozat csúcsán, az felfedezi, hogy semmi sem az "én" -é, minden Istené. Ez az ego halála és a valódi "én" felfedezése. Úgy elmélkedni, mint Ábrahám, azt jelenti, hogy az ember hitben csatlakozik ahhoz, aki a világegyetem fölé emelkedik, gyakorolja a vendéglátást, közbenjár minden ember üdvösségéért. Elfeledkezik önmagáról, szakít még jogos ragaszkodásaival is, hogy felfedezze önmagát, rokonait, az egész világegyetemet, amiben benne lakozik végtelen jelenléte "Annak, aki van".

A Tetramorfon - Evangélium égen, földön és a mennyben

Ez volt a látomásom: Íme, forgószél jött észak felől és nagy felhő, lobogó tűz és körülötte fényesség, és belőle, tudniillik a tűz belsejéből, olyasvalami tűnt elő, mint a fénylő érc. Abban pedig olyasmi volt, mint négy élőlény. Alakjuk ilyen volt: emberhez hasonlítottak; négy arca volt mindegyiknek és négy szárnya mindegyiknek. Lábuk egyenes láb volt; lábuk talpa olyan volt, mint a borjú lábának a talpa, és szikráztak, mint a ragyogó érc színe. Szárnyuk alatt négy oldalt emberi kéz volt; arcuk is, szárnyuk is négyoldalt volt, és az egyiknek a szárnya összeért a másikéval. Nem fordultak meg, amikor jártak, hanem mindegyik a saját arca irányában haladt. Arcuk emberi archoz hasonlított, jobbfelől pedig mind a négyüknek oroszlánarca volt, balfelől mind a négyüknek bikaarca volt, és ezenkívül mind a négyüknek sasarca volt. Ilyen volt az arcuk. Szárnyuk felül ki volt terjesztve, két szárnya mindegyiküknek összeért, kettő pedig befödte a testüket. Mindegyikük a saját arca irányában haladt; amerre a lélek törekedett, arrafelé mentek, és nem kellett megfordulniuk, amikor mentek. Az élőlények között olyasvalami látszott, mintha tűzben szén izzott volna, és mintha fáklya imbolygott volna az élőlények között: a tűz ragyogott, és a tűzből villámok cikáztak. (Ez 1,4-13)

Művészettörténetből is általánosan ismert a négy evangelista szimbóluma: Máté - szárnyas ember, Márk - szárnyas oroszlán, Lukács - szárnyas bika, János - sas. A keresztény lelkiség szempontjából azonban fontos látni, hogy ezek nem az evangelisták szimbólumai, nem afféle címerállatok, hanem ezek maguknak az Evangéliumoknak a szimbólumai. Sőt, még pontosabban, teológiai precízséggel megfogalmazva, az egyetlen lénynek a négy arca ugyanannak az egyetlen Evangéliumnak a négy különböző írott kinyilatkoztatása. Az Evangélium négy arca között, a középpontban, izzó tűzként ragyog maga az élő Ige.

Ez a látomás némileg más formában Jánosnak is megjelenik, de a fő szimbólumok, az ember, a bika (tulok), az oroszlán és a sas azonos: Középen a trón előtt és a trón körül négy élőlény, elöl-hátul csupa szem. Az első élőlény oroszlánhoz hasonlított, a második tulokhoz, a harmadiknak emberhez hasonló arca volt, a negyedik szárnyaló sashoz hasonlított. A négy élőlény mindegyikének hat szárnya volt, körös-körül és belül csupa szem. (Jel 4,6-8)

Nem véletlenszerű, hogy négy alakban jelenik meg a lény a látomásban (a négyes szám jelentőségéről később még szó lesz), mint ahogy az sem véletlen, hogy pont ezt a négy alakot veszi fel a négyalakú lény, görög kifejezéssel a Tetramorfon. Az alakok a fontosságot, a kiemelt jelentőséget, a dominanciát testesítik meg, emellett megjelenítenek valamilyenféle kiváló, egyedi tulajdonságot is.

• Oroszlán - Az "állatok királya", a legnemesebbnek tartott vadállat. A dicsőség, a diadal és büszkeség megtestesítője, ezért számos ország, tartomány és nemesi család címerállata, többek között Juda törzséé is. A neki tulajdonított kiemelkedő tulajdonság a bátorság, küzdeni akarás és a győzedelmeskedés.
• Bika - Ha az oroszlán volt a vadállatok királya, akkor a szarvasmarhaféléket joggal tekinthetjük a "háziállatok királyának". Nem csak tekintélyt parancsoló termetével, de értékével is kitűnik a többi haszonállat közül: több tejet ad, több és drágább a húsa, valamint igavonóként a legtöbb hasznot hozza. Pénzbeli értéke is a legdrágább, így nem csak fontos haszonállat, de státusz-szimbólum is egyben, a birtokolt szarvasmarhák száma nagyban befolyásolta gazdája társadalmi helyzetét. A szarvasmarhának kiemelkedő tulajdonsága az ereje, kitartása és a munkabírása.
• Sas - A "levegő királya". A legnagyobb testű ragadozó madár, így ő dominál az összes többi madár felett. Jó repülő, látása tökéletes, kiváló vadász. A függetlenség, a szabadság és a büszkeség megtestesítője, ezért ő is gyakori címerállat. Kiemelkedő tulajdonsága a magasra szárnyalás és a széles távlatok belátása.
• Ember - A "teremtés koronája", akit Isten a saját képmására teremtett, és neki adta a földet, hogy uralkodjon rajta. Az ember csak rá jellemző sajátossága az értelme és az Istent kereső lelke.

A Tetramorfont már a legkorábbi időktől a négy írott Evangéliumhoz társította az Egyház. Az első, írásban is fennmaradt ilyen azonosítás Lyoni Szent Iréneusz (+202) tollából származik: "Lehetetlen, hogy Evangéliumból akár több, akár kevesebb legyen, mint amennyi, hiszen a világunkban négy égtáj van és négy fő szél. (...) A négy élőlény a négy Evangéliumot jelképezi, mint ahogy négy szövetség köttetett az emberrel is, Noé, Ábrahám, Mózes és Krisztus által." Iréneusz még másképp felelteti meg egymással az Evangéliumokat és a lényeket: Máté - ember, Márk - sas, Lukács - bika, János - oroszlán. Egy ettől eltérő megfeleltetést hagyott ránk Hippói Szent Ágoston (+430): Máté - oroszlán, Márk - ember, Lukács - bika, János - sas. Az általánosan elfogadottá vált szimbolika Szent Jeromos (+420) nevéhez fűződik: Máté - ember, Márk - oroszlán, Lukács - bika, János - sas.

Az egymástól eltérő megfeleltetések sokáig párhuzamosan élnek egymás mellett, még Konstantinápolyi Szent Germanosz (+730) is Iréneusz rendszerét veszi alapul. A mi, tudományos szempontú, elemző-rendszerező analitikus gondolkodásunk számára ez a párhuzamosság talán zavaró lehet, de a régi korok emberének szimbolikus-analógiás gondolkodása számára ez egyáltalán nem okozott problémát. Végül mégis egységesült a rendszer, és Jeromos megfeleltetése vált általánosan elfogadottá mind a keleti, mind a nyugati egyházban.

Iréneusz fentebb idézett szavaiból is kitűnik, hogy a Tetramorfon négy alakját nem csak a négy írott Evangéliummal azonosíthatjuk, de az üdvtörténet eseményeiben rendre felbukkanó négyes struktúráknak is megfeleltethetjük. A bűnbeesés előtti időkből a fájó emlékű Paradicsom négy folyóját idézi fel, de utal a négy nagyprófétára is, akik az üdvösség reményét fogalmazták meg a bűnbeesett ember számára. Iréneusz, mint láttuk, Noé, Ábrahám, Mózes és Jézus Krisztus négy szövetségével hozza kapcsolatba.

Az írott ószövetségi kinyilatkoztatásnak négy szerkezeti egysége van, amennyiben az elsőként kanonizált változatát, a Septuagintát vesszük alapul: a törvény könyvei, történeti könyvek, bölcsességi könyvek és a prófétai könyvek. Pontosan ugyanezt a négyes szerkesztést követi az írott Újszövetség is. Ezen négyes analógia alapján van négy nagy egyházatyja a nyugati egyháznak: Szent Ágoston, Szent Ambrus, Szent Jeromos és nagy Szent Gergely. A keleti egyház nem emel ki ily módon senkit a későbbi egyházatyák sorából, viszont az elmondható, hogy magát a négy evangelistát tekinti bizonyos értelemben a négy legfőbb egyházatyának.

Érdemes megemlíteni azt is, hogy a négy írott Evangéliumnak négy értelmezési síkja van. Fiorei Joachim (+1202), katolikus szerzetespap és misztikus, a következőképpen vont párhuzamot a négy Evangélium és a négyféle értelmezés között: Máté - morális értelmezés; Márk - szó szerinti konkrét értelmezés; Lukács - szimbolikus-allegorikus értelmezés; János: misztikus-anagogikus értelmezés.

Minden bizonnyal még hosszasan lehetne folytatni a négyes megfeleltetéseket az üdvtörténet és a Kinyilatkoztatás köréből. Mindezek mellett azonban, ahogy erre szintén utalt már Iréneusz is, a párhuzamosságok a teremtett világ egészében is számtalan módon fellelhetők. Négy napszak, négy holdfázis, négy csillagászati évszak, négy égtáj, hogy csak a legkézenfekvőbbeket említsük.

A Tetramorfon megjelenik a csillagos égbolton is négy csillagkép formájában, ezeknek az egymáshoz viszonyított átellenes elhelyezkedése a kereszt rajzolatát adja ki. A kozmikus kereszt több módon is megjelenik a teremtett világban: a négy égtáj keresztjében; a zenit-nadír, aszcendens-deszcendens tengelykeresztben; és még néhány példát fel lehetne sorolni. Egyértelmű, hogy itt már nem csak a négyes megfeleltetés fontos, hanem maga a kereszt-forma is. Az egyházatyák közül többen is - például Nagy Szent Bazil (+379) és Szent Jeromos is - Krisztus megváltó keresztjének az előképét látták a kozmikus keresztben, és mint a teremtett világban megjelenő természetes próféciát értelmezték.

A négy közismert csillagkép, melyben a Tetramorfon megjelenik, a következő:
♒ - Vízöntő - Az ember, szárnyas ember, angyal a Vízöntőhöz társított szimbólum, így a Máté szerint írott Evangélium kötődik hozzá.
♉ - Bika - A bika, tulok vagy borjú a Lukács szerinti Evangélium szimbóluma.
♌ - Oroszlán - Az oroszlán a Márk szerint írott Evangélium jelképe.
♏ - Skorpió - A Skorpió további szimbólumai a kígyó, szárnyas kígyó, illetve az összes közül a legnemesebbnek számító sas, mely a János szerinti Evangéliumhoz kötődik.

(Megjegyzés: A fenti vázlatos állatövi csillagtérkép - mely egyúttal szimbolikus naptár is  - nem a földi nézőpontból, hanem egy "isteni perspektívából" készült, az égbolt kupoláját nem fölénk borulni látjuk, hanem mintha kívülről néznénk ennek a fiktív "kupolának" a felszínét. Az állatöv csillagképei ezért az óramutató járásával ellenkező irányban követik egymást, nem pedig az óramutató járásának megfelelően, ahogyan a földi perspektívából készült mai csillagászati égtérképeken látjuk. Témánk szempontjából azonban ez a különbség az ábra értelmezését nem befolyásolja.)

Az Állatöv tizenkét csillagképéből az említett négy csillagkép együttesében jelenik meg a Tetramorfon. Érdemes ezeket a Nap járása szerinti sorrendben számba venni. A Nap, az életet adó fényével, maga is egy "természetes prófécia", Krisztusnak az életadónak, a világ Világosságának az előképe (tüposz) és szimbóluma. Krisztus a fenti ábrán sem hagyományos glóriával, hanem tizenkét ágú napsugár-koszorúval jelenik meg. (A keresztény Nap-szimbolikát egy másik írásunkban tárgyaljuk.) A Nap égi járásának megfelelően vizsgáljuk meg a Tetramorfon négy csillagképét, modellezve ezzel azt, hogy a négy írott Evangéliumot is az élő Igének, Krisztus fényének a megvilágításában tanulmányozzuk.

Vízöntő - A csillagászati tél jellegzetes csillagképe/csillagjegye. Ha nem is ehhez a csillagzathoz köthetően, de ennek a csillagászati évszaknak az elején születik világra maga Krisztus is. (A precesszió jelenségére, valamint a csillagképek és csillagjegyek közti különbségre ebben a bejegyzésben nem áll módunkban kitérni, de jelen esetben ez a mondanivalónk érdemi részét nem érinti.) A Tetramorfon ember alakja Jézus Krisztus megszületésére, az Ige megtestesülésére, az Istenember emberi természetére utal. Ennek szellemében Máté Evangéliuma Jézus nemzetségtáblájával és megszületésének hírül adásával indít.

Bika - A csillagászati tavasz jellegzetes csillagzata. Ábrahám borjúból készült étellel látta vendégül a Szentháromságot; továbbá a borjú, az ökör, a tulok, egyéb szarvasmarha az ószövetségi templomi kultusz fontos áldozati állata. A bika mint ószövetségi áldozati állat a papi szolgálathoz kötődik, továbbá előrevetíti az újszövetségi áldozatot, Jézus Krisztus kereszthalálát. A tavasz a mezőgazdasági munkák ideje, melyek csak később hozzák meg gyümölcsüket. Ilyenkor az elvetett mag is meghal, hogy belőle új élet sarjadjon, melyet csak az aratással takarítanak be. Mindezt szimbolizálja a Tetramorfon bika alakja, és ugyanezen okból kezdődik Zakariás templomi szolgálatának leírásával Lukács Evangéliuma is.

Oroszlán - A csillagászati nyár jellegzetes csillagzata. Az oroszlán jelképrendszere az, ami a még a mai ember számára sem szorul magyarázatra, legfeljebb csak némi kiegészítésre. Az oroszlán a dicsőség, a diadal, a hatalom, általában az uralkodás és több konkrét földi királyság szimbóluma is egyúttal. Kevésbé ismert talán az az ókori legenda, hogy a halva született oroszlánkölyköt az apja a harmadik napon a leheletével feltámasztja, emiatt az oroszlán a feltámadás szimbóluma is. A mi féltekénken - ahol az ószövetségi események történtek és a kereszténység megszületett, majd elterjedt - nyáron van a Nap ereje teljében, ekkor a leghosszabbak a nappalok, ekkor a legnagyobb a diadala a sötétség fölött. A tavaszi munkák után ekkorra már beérnek az első gyümölcsök is, mint ahogy Krisztus kereszthalálának első gyümölcse a feltámadás volt. A Tetramorfon oroszlán alakja a feltámadást, a halál feletti diadalt, és Krisztus királyságát jelképezi. Márk Evangéliuma Izajás idézetével kezdődik a pusztába kiáltó hangról, melyet a szavannák üvöltő oroszlánjával rokonít a hívő képzelet.

Skorpió - A csillagászati ősz jellegzetes csillagképe. Az oroszlánnal szöges ellentétben, a skorpió szimbolikája szinte már teljesen ismeretlen a mai ember számára. Az összetett jelképrendszerből most csak a témánk szempontjából lényeges összefüggéseket emeljük ki. A skorpiónak, sok egyéb mellett, analóg szimbólumai még a kígyó, a szárnyas kígyó és a sas. Ahogyan ez ebben a felsorolásban is látványosan kifejeződik, ez ugyanannak a jelenségnek a három szintje: a kígyó a csúszómászó állapot; ezt követi a szárnyas kígyó, a földön csúszás és a szárnyalás között ingadozó, átmeneti állapot; végül a sas, mint a földi kötöttségektől végleg elszakadt, szabadon szárnyaló állapot kifejezője. Témánk szempontjából csak ez utóbbi az érdekes. Konkrétan a sas szimbolikája már a mai ember számára is több szempontból ismerős, ahogyan ezt fentebb már tárgyaltuk. Spirituális vonatkozásban a sas éleslátása a lelki tisztánlátást, a prófétai ihletet, az isteni sugalmazást jelenti, a sas szárnyalása pedig a lélek szárnyalását, Istenhez emelkedését jelképezi, így Krisztus mennybemenetelének a szimbóluma is. Ugyanakkor a sas a jellegzetes zuhanórepülése által a felülről alászállás szimbóluma is, így egyaránt utal az alászálló Szentlélekre és a Logosz megtestesülésére is. A sas tehát egyszerre szimbóluma az Istenhez törekvő emberi léleknek, és az emberhez alászálló isteni valóságnak, a Tetramorfon sas alakja pedig mindezeket a jelentéseket magában foglalja. A Skorpióhoz tartozó csillagászati évszak, az ősz, a terménybetakarítás évszaka, egyúttal az eszkatologikus aratás analógiája is. János Evangéliuma a Logosz-himnusszal kezdődik, és stílusában a legemelkedettebb, ezért a sas a szimbóluma.

Az eddigiek lényegét tömören így foglalhatjuk össze:

MÁTÉ	LUKÁCS	MÁRK	JÁNOS
Ember / Vízöntő	Bika / Bika	Oroszlán / Oroszlán	Sas / Skorpió
tél	tavasz	nyár	ősz
Jézus születése,	halála,	feltámadása,	mennybemenetele.
Krisztus emberi természete	Krisztus papsága	Krisztus királysága	Krisztus prófétasága a Logosz megtestesülése

Amint az látható, ha a Nap látszólagos helyzetét követjük az állatöv csillagképein át, akkor nem a négy Evangélium kanonikus sorrendjét kapjuk, Lukács és Márk helye ahhoz képest felcserélődött. Ha azonban az érintett négy csillagjegyet az Evangéliumok kanonikus sorrendjében kötjük össze az égbolton, akkor a keresztvetés mozdulatához hasonlóan, teljes egyértelműséggel rajzolódik ki a csillagos égen a Tetramorfon kozmikus keresztje.

A Tetramorfon imént vázolt keresztje a csillagos égbolton rajzolódik ki, nevezhetjük égi keresztnek is, ezt a Nap mozgásának éves ciklusa határozza meg. Létezik emellett egy földi kereszt is, a négy égtáj keresztje. Azonban ezt a földi keresztet is az égi folyamatok jelölik ki - és ezt is nyugodtan tekinthetjük szimbolikus üzenetnek. Mint ahogy azt is, hogy jelen esetben is Krisztus előképe és szimbóluma, a Nap aktuális helyzete adja ki a kereszt szárait, ezúttal azonban a Nap napi ciklusa a meghatározó tényező.

Hajnalban kel fel a Nap, ez az időpont jelöli ki a földrajzi keleti irányt. A pályája legmagasabb pontján delelő Nap jelzi a déli irányt, az alkonyatkor lenyugvó Nap pedig a nyugati irányt. Éjszaka, amikor a Nap a horizont alatt éjfélkor a legmélyebb pontjára ér, akkor jelöli ki az északi irányt, pontosan átellenben a délivel. Ha Nap útját követjük, akkor a négy Evangélium kanonikus sorrendjét kapjuk meg: hajnal - Máté; nappal - Márk; alkony - Lukács és éjjel - János.

A napszakok és az Evangéliumok közötti megfelelést Nacsinák Gergely András atya a következőképpen fejti ki:

"Máté szövege a keletkezéshez és az eredethez köthető: az Ábrahámtól Jézusig lefűződő nemzetségtáblával indul, ebben az evangéliumban kap szerepet a hajnalcsillag és a napkeleti bölcsek látogatása, vissza-visszatérő motívuma az álomból való felserkenés: "Kelj föl, fogd a gyermeket…" - olvassuk mindjárt kétszer is az evangélium legelején. A befejezés viszont "nyitva" marad, minthogy a feltámadással ér véget, s szót sem ejt a mennybemenetelről. Fontos megjegyeznünk, hogy e szempontból tökéletesen mindegy, miért nem, hogy a hallgatásnak, vagy épp a többi jellegzetességnek miféle történeti okai lehetnek; kizárólag az a fontos, hogy a szöveg e kanonizált formájában teret engedett az első keresztények számára is oly kedves szimbolikus interpretációnak, amely előszeretettel ismerte föl az adottban a rendet, a teremtő szándékot, legyen szó akár a Szentírásról, akár a kozmosz egészéről.

Márk tanúságtétele, a dél, a teljes nappal evangéliuma, konkrétságával tűnik ki; in medias res kezdi el mesélni a jézusi történetet, nem a születés, hanem a megkeresztelkedés, valamint a nyilvános működés leírásával. Egészében az ébrenlét világára koncentrál, mindvégig a cselekvésre, a tettek leírására helyezi a hangsúlyt. A szűkszavú föltámadás-leírás után az apostolok elküldésével, az elejéhez hasonló hirtelenséggel ér véget.

Lukács evangéliumában ennél sokkal erősebb már a misztériózus jelleg, minthogy ez az alkony, a nappal világából az éjszaka sokkal kevésbé megfogható és egyértelmű világába való átmenet. Zakariás látomásával indul, s itt is találunk nemzetségtáblát, csakhogy visszafelé vezetőt: a genealógia ez esetben Jézustól nem is csak az ősatyákig, de egyenesen Istenig visz. Ez az evangélium szól a legrészletesebben a feltámadásról, és itt kapja a leghangsúlyosabb helyet a mennybemenetel, Krisztusnak az Atyához való visszatérése. Ugyanakkor ez a szenvedés evangéliuma is, ahol az elesettek, szegények, szenvedők sorra jelennek meg - nem véletlenül - nevezi Dante "a szelíd Krisztus írnokának" Lukácsot.

János evangéliuma, melyet a lelki fölemelkedés, a titokzatos belső anagógia evangéliumának szoktak tekinteni, a legerősebben misztikus légkörű. Visszatérő motívuma a sötétség, illetve az annak mélyén felragyogó fény - lásd például a különös hangvételű prológust - és az éjszaka, mint amelyen Nikodémus folytat titkos beszélgetést Jézussal. A "sötétség világa" megfogalmazás is minduntalan visszatér különféle variációkban (például 3,19; 8,12; 11,10; 12,36), ezenkívül a szöveg nem egy álomszerű jelenetet is tartalmaz (például amikor Jézust el akarják veszejteni, ám ő eltűnik a kezeik közül). Emberi genealógia még csak említés szintjén sem kap helyet, annál hangsúlyosabb viszont a prológusban mindjárt az elején megjelenő isteni származás, és minduntalan visszatér az egység hangsúlyozása, Krisztus és Isten, ember és Isten legbelsőbb, titokzatos egységének kinyilvánítása. Az események körvonalai ebben az evangéliumban valahogy elmosódottabbak, mint a többiben, jóval álomszerűbbek, a történtekkel szemben nagyobb hangsúlyt kap az, amit az Úr tanít, mint ahogy részletesen és érzékletesen leírásra kerül Lázár feltámasztása is a halálból. Már Euszébiosz is megjegyezte, hogy ez az evangélium nemcsak jellegében, de szövegszerűen is különbözik a többitől: az itt megtalálható textusok csaknem fele nem fordul elő a másik három iratban. 

A négy szöveg belső összetartozását, inherens egységét tehát különböző szimbolikus képek segítségével fejezi ki a hagyomány: s a bennük foglalt üzenetet is egyetlen evangéliumként érti meg. Ahogy a hajnal és a dél, az alkonyat és az éjfél is egyetlen nap részei, még ha annyira különböznek is egymástól első pillantásra." (Idézet forrását lásd a bejegyzés végén.)

A mai kor emberétől meglehetősen távol áll az a szemlélet, hogy még a leginkább magától értetőtő természeti jelenségeket, mint például a napszakok, az évszakok, az égtájak vagy akár a csillagos ég, a Kinyilatkoztatáshoz, sőt, az Evangélium konkrét írott szövegeihez kösse valamiféle érthetetlen "misztikus" módon.

A régi korok hívő embere azonban igyekezett minden dolog mögött Isten bölcsességét keresni; és amennyiben feltárult előtte valamilyen szimbolikus összefüggés, akkor abban a teremtés tökéletességét fedezte fel, és Isten dicsőségét ünnepelte vele.

+ + +

(A bejegyzés néhány lényeges megállapítását Nacsinák Gergely András atya tanulmányából vettük, mint ahogy magát az idézetet is. A teljes tanulmány itt érhető el: Nacsinák Gergely András: Keveretlen egységben. A négy és az egyetlen Evangélium hagyománya a kereszténységben in: Vigilia 78. évf. 11. sz. 2013.)

Noé hét törvénye

Ezután Isten megáldotta Noét és fiait, és azt mondta nekik: "Szaporodjatok, sokasodjatok és töltsétek be a földet! Féljen és rettegjen titeket a föld minden állata, az ég minden madara, és minden, ami mozog a földön; a tenger minden halát is kezetekbe adtam! Minden, ami mozog és él, eledelül szolgáljon nektek: mint a zöld növényzetet, íme, ezeket is mind odaadtam nektek, csak a húst a vérével ne egyétek. A ti életetek vérét is számon kérem minden állattól és az embertől: számon kérem az ember életét az embertől, a testvérétől. Aki embervért ont, ember ontsa ki annak vérét, mert az ember Isten képére alkottatott. Ti pedig szaporodjatok és sokasodjatok: járjatok-keljetek a földön, és uralkodjatok rajta!"

Majd ezt mondta Isten Noénak, s vele fiainak: "Íme, szövetséget kötök veletek és utódaitokkal, és minden élőlénnyel, amely veletek van, a madarakkal, a lábasjószággal és a mező minden vadjával, amely kijött a bárkából, s a föld minden állatával. Szövetséget kötök veletek, hogy nem pusztul el többé minden test az özönvíz által, s nem lesz többé vízözön, amely elpusztítja a földet."

Azután Isten azt mondta: "Ez lesz a jele annak a szövetségnek, amelyet megkötök velem és veletek, és minden élőlénnyel, amely veletek van, örök időkre: szivárványomat a felhőkbe helyezem, s az lesz a jele a szövetségnek közöttem és a föld között. Amikor ugyanis felhőkbe borítom az eget, feltűnik a felhőkben szivárványom, és megemlékezem szövetségemről, amelyet veletek kötöttem, és az összes testet éltető élő lélekkel kötöttem, s nem lesz többé özönvíz, hogy eltöröljön minden testet. A felhőkben lesz tehát a szivárvány, s én látni fogom, és megemlékezem arról az örök szövetségről, amely Isten között és a földön lévő minden testet éltető lélek között létrejött." Majd azt mondta Isten Noénak: "Ez lesz a jele annak a szövetségnek, amelyet közöttem és a földön levő minden test között szereztem." (Ter 9,1-17)

Noé hét törvénye

Ahogyan az a Teremtés könyvében olvasható, az Úr szövetséget kötött Noéval, mely szövetség a 3 fiára és a további 72 leszármazottjára is érvényes. A 72 leszármazott - Noé unokái és dédunokái - a "népek", azaz az ókorban számon tartott 72 nép ősatyái voltak, vagyis Noé nemzetsége az ószövetségi elképzelés szerint a teljes emberiséget jelenti. Az Úr tehát a teljes emberiséggel kötötte meg ezt a szövetségét, így az minden emberre vonatkozik, azokra is, akik nem az ószövetségi választott nép fiai.

A szövetségkötéssel az Úr hét parancsolat betartását várja el minden embertől. Mivel ezeket a törvényeket Noé kapta meg a Kinyilatkoztatásban, ezért Noé hét törvényének, vagy noahita törvényeknek hívjuk őket.

Noé szövetsége és a noahita törvények a következők miatt jelentősek:

• időrendben megelőzik Ábrahám szövetségét és Mózes törvényeit;
• egyetemesebb érvényűek azoknál, mert minden emberre vonatkoznak;
• Jézus Krisztus a noahita törvényeket is beteljesíti, az Új Szövetség a Noéval kötött szövetséget ismételten megerősíti.

Noé törvényeit a Teremtés könyve ide vonatkozó fejezete nem részletezi, hanem a Talmud szedi azokat pontokba:

1. Bálványimádás tilalma - az Istenben való hit.
2. Istenkáromlás tilalma - az Isten tisztelete.
3. Emberölés tilalma - az emberi élet tisztelete.
4. Paráználkodás tilalma - a család tisztelete.
5. Lopás tilalma - a magántulajdon tisztelete.
6. Állat megcsonkításának (élve elfogyasztásának) tilalma - az élőlények tisztelete.
7. Bíróságok fölállítása - az erkölcsi normák kollektív tisztelete.

Egy ettől némileg eltérő felsorolást tartalmaz a Toszefta is:

1. Tartózkodás a személyes ítélkezéstől.
2. Tartózkodás a bálványimádástól.
3. Tartózkodás az istenkáromlástól.
4. Tartózkodás a paráznaságtól.
5. Tartózkodás az öléstől.
6. Tartózkodás a lopástól.
7. Tartózkodás élő állat csonkításától.

A sorrendiségtől eltekintve, egyetlen pontban különbözik a két felsorolás. A Toszefta az egyéni ítélkezést tiltja, a Talmud pedig a bírói testületek felállítását szorgalmazza. A két, látszólag eltérő megközelítés mögött ugyanaz a gondolat húzódik meg: az egyéni önbíráskodásnak nincs helye, jogi és erkölcsi kérdésekben ítélkezni kizárólag a közösség legitim testülete illetékes.

A Talmud és a Toszefta is eredetileg a szóbeli hagyomány gyűjteménye, melyet csak igen későn - jóval később, mint az Újszövetséget - rögzítenek írásban is. A noahita törvényekről azonban tanúskodik egy jóval korábbi irat is, a Kr. e. II. században keletkezett Jubileumok könyve. A noahita törvényeket itt sem pontokba szedve olvashatjuk, azonban a részletesebb leírás egyben részletesebb indoklással is szolgál. A Jubileumok könyve az etióp ortodox egyházban a Biblia kanonikus iratai közé tartozik. A többi apostoli egyház az apokrifek közé sorolja, de az abban leírtakat a szóbeli Szent Hagyomány részeként számon tartja, tartalmára az egyházatyák közül többen is hivatkoznak.

És a huszonnyolcadik jubileumban Noé felírta a fiai fiainak a rendeléseket és parancsolatokat, és minden ítéletet, amit megismert, és intette fiait, hogy tartsák meg az igazságosságot, fedjék be a testük szégyenét, áldják a Teremtőjüket, tiszteljék atyjukat és anyjukat, szeressék felebarátjaikat, őrizzék meg lelküket a paráznaságtól, a tisztátalanságtól és minden bűntől.

Mert emiatt a három dolog miatt jött az özönvíz a földre, nevezetesen a fajtalankodás miatt, amiben a Vigyázók elrendelt törvényük ellen cselekedtek, amikor az emberek lányai után mentek paráználkodva, és feleségeket vettek ki-ki, amint választott magának: és általuk kezdődött minden tisztátalanság. És fiakat szültek, a Nefilimet, és azok mind különböztek egymástól, és felették egymást: az óriások ölték a Nefilt, és a Nefil ölte az Eljót, és az Eljó az embereket, és egyik ember a másikat. És mind odaadta magát a gonoszság munkájára, hogy sok vért ontson, és a föld bűnnel telt meg. Majd ezek után vétkeztek a vadállatok, a madarak és minden mozgó ellen a földön: és a sok vér betöltötte a földet, és az ember minden gondolata, képzelete és vágya folyton csak gonosz volt. És az Úr eltörölt mindent a föld színéről; cselekedeteik gonoszsága miatt, és elpusztított mindent, amiatt a vér miatt, amit kiontottak a földön.

És mi maradtunk meg, én és ti, fiaim, és minden, ami velünk együtt lépett be a bárkába, és íme látom a ti dolgaitokat előttem, hogy nem jártok igazságosságban: hogy a pusztítás útján kezdtetek járni, és elpártoltok egymástól, és irigykedtek egymásra, és hogy nem vagytok összhangban, fiaim, egyikőtök sem fitestvérével. Mert látom, és íme a démonok elkezdtek csábítgatni titeket és a gyermekeiteket, és én most félek miattatok, hogy halálom után embervért ontotok majd a földön, és hogy ti is el lesztek törölve a föld színéről.

Mert aki ember vérét ontja, és aki bármely hús vérét eszi, mind pusztuljon el a földről. És ne maradjon meg senki ember, aki vért evett, vagy ember vérét ontotta a földön, és ne maradjon életben semmi magja és leszármazottja az ég alatt; hanem a pokolba menjenek, és a kárhoztatás helyére szálljanak alá, és a mélység sötétjébe kerüljenek mind, erőszakos halál által. Ne láttassék rajtatok semmi vér mindabból a vérből, mely minden napjaitokban (kiontatik), amikor megöltök bármely vadat, vagy barmot, vagy bármit, ami a földön repked, és tegyetek jól lelketeknek azáltal, hogy befeditek azt, ami ki lett ontva a föld színére. És ne legyetek a vérrel evőhöz hasonlóak, hanem őrizzétek meg magatokat, hogy senki ne egyen vért előttetek: fedjétek be a vért, mert így lett megparancsolva nekem, hogy tanúságot tegyek erről nektek és gyermekeiteknek, minden testtel együtt. És ne tűrjétek el, hogy a lelket a hússal együtt megegyék, azért, hogy a véretek, ami a ti életetek, nehogy valamely test kezétől legyen majd számon kérve, amely kiontja a földre. Mert a föld tisztátalan lesz a vértől, amit kiontottak rá; mert minden nemzedék idején annak vérétől fog megtisztulni, aki vért ontott. És most, gyermekeim, figyeljetek: munkáljatok ítéletet és igazságosságot, hogy igazságosságban telepedhessetek le az egész föld színén, és dicsőségetek felemelkedhessen Istenem elé, aki megmentett engem az özönvíz vizeitől. (Jub 7,20-34)

A noahita törvények jelentősége

Az 1. és 2. parancsolat - a Talmud sorrendje szerint véve őket - spirituális természetű, az embernek az Istenhez való viszonyát határozza meg. Előírja az Isten-hitet, méghozzá az egy Istenben való hitet, és tiszteletteljes viszonyt követel meg az Ő irányába.

A 3., 4. és 5. törvények olyan erkölcsi normákat megfogalmazó morális parancsok, melyek a szociális kapcsolatoknak is kijelölik a fő medrét. Az élet védelme, a család intézményének, valamint a magántulajdonnak a tisztelete olyan alapelvek, melyek többé-kevésbé a mai társadalmak erkölcsi normáinak és jogrendjének is alapját képezik.

A 7. törvény az előbbiekkel szoros összefüggésben áll. Ez a parancsolat a bíróságok, a törvényhozó-ítélkező testületek létrehozásával a társadalom megszervezését célozza meg; vagyis ez esetben egy erősen szociális-politikai jellegű, azaz a kifejezéseket eredeti értelmükben véve, kifejezetten egy társadalmi-közéleti parancsolatról van szó.

Míg az eddig felsorolt parancsolatokat kézenfekvőnek, magától értetődőnek érezhetjük, addig a 6. noahita törvény némi magyarázatra szorul, legalábbis a mai ember számára. A parancsolat tiltja az állatok megcsonkítását, élő állat elfogyasztását, bármiféle vérontást, és ezek további folyományaként a vér és az elhullott állatok fogyasztását is vagy bálványoknak áldozását.

Bármennyire is meghökkentő, de első olvasatban ez a parancsolat valóban azt tiltja meg, hogy ne vágjuk le az élő birka lábát, ha birkacombot akarunk enni, és ne vágjuk le legközelebb a másik lábát is, ha ismét birkahúst kívánnánk fogyasztani. A Jubileumok könyvében olvasható megfogalmazás - "a lelket a hússal együtt megenni" - az olyan esetre vonatkozik, ha úgy fogyasztanánk az állatból, miközben ő még él.

Tágabban értelmezve azonban az állat megcsonkításának és az élő állat fogyasztásának tilalma azt is megparancsolja, hogy semmilyen módon ne kínozzuk az állatokat, ne okozzunk nekik fölösleges szenvedést, és még az elfogyasztásra szánt állattal is bánjunk kíméletesen. Ez az értelmezés máris nem tűnik annyira idegennek, hiszen az állatvédelmi törvények is erre az elvre épülnek; még komplexebb értelmezésben pedig a korszerű természetvédelem alapját is adják.

(Két dolgot érdemes itt közbevetőleg megjegyezni. Az élő állat fogyasztásának tilalma a melegvérű állatokra vonatkozik, aki tehát például friss osztrigát fogyaszt, az nem vét ezzel a noahita törvény ellen. Ugyancsak nem vétek a törvény ellen az indokolt állatorvosi beavatkozásból történő csonkítás, és az ivartalanítás sem.)

A vér szimbolikája

Ahhoz, hogy a 6. parancsolat sajátos logikáját megérthessük, ismerni kell a vér szimbolikáját. Régen - nem csak az ószövetségi zsidó vallás korai szakaszában, de több más vallásban és kultuszban is - a vért, mint életfontosságú testnedvet, az éltető lélekkel, és magával az élettel hozták szoros összefüggésbe. Úgy tűnik, mintha eleinte még konkrétan a vért tekintették volna a lélek hordozójának. Az ószövetségi zsidóság későbbi korszakaiban ez az elképzelés sokat finomodott, nem gondolják már azt, hogy a vér materiális értelemben hordozná a lelket. Amit Mózes első könyve még úgy ír le, hogy "a vért a hússal ne egyétek", ugyanahhoz a történethez kapcsolódóan, ugyanazt a gondolatot a lényegesen később keletkezett Jubileumok könyve már úgy fogalmazza meg, hogy "a lelket a hússal" ne egyék.

Azonban a szimbolika és az analógia szintjén ez a szoros összefüggés továbbra is fennáll a vér és a lélek között, a vér és az élet kapcsolata pedig tudományosan is feltárt valóság. Ez a hármas kapcsolat még az Új Szövetségben is megmarad: Krisztus az üdvözítő vérével szerez örök életet a lelkeknek. Ezzel a megfogalmazással, mint költői képpel is gyakran találkozunk a liturgikus himnuszokban, imádságokban, homíliákban.

A lélek Istenhez tartozik, ezért csak Ő rendelkezhet felette, mivel pedig a vér a lélek egyfajta sajátos szimbóluma, ezért a vér is alapvetően Istent illeti meg. Az ószövetségi Templomban ezért az áldozati állatok vérét Istennek ajánlották fel. Az ember pedig ugyanezért nem fogyaszthat vért, hiszen a lélek dolgában sem rendelkezhet Isten helyett.

Éppen ezért súlyos bűn a vérontás, amit mind a Teremtés könyve, mind a Jubileumok könyve kellő részletességgel tárgyal. Bűn az ember vérének ontása, a gyilkosság de a nem halálos kimenetű fizikai bántalmazás is bűn.

Ugyancsak bűn élő állat vérét ontani, vagy állatot megsebezni. Csak az elfogyasztásra szánt állatot szabad levágni, de azt is csak a fölösleges vérontást és bántalmazást kerülve, és a lehető leggyorsabban kell végezni vele. A vágóállat gyors kivéreztetése is azt a célt szolgálja, hogy az életfunkciók minél hamarabb leálljanak, és ezáltal a szenvedés ideje is jelentősen lerövidüljön. Az így levágott állat vére is Istent illeti - akkor is ha nem templomi áldozatról van szó - ember tehát ezt a vért sem fogyaszthatja el, és főleg nem ajánlhatja fel azt egy bálványnak.

Tilos a "fúlvaholt" állat fogyasztása, hiszen abban eltávolíthatatlanul benne van a vér, ami csakis az Istent illeti meg. A fúlvaholt alatt nem csak a fulladásos halál értendő, hanem az egyéb elhullás is, legyen az oka akár betegség, akár végelgyengülés, akár baleset. A ragadozók által elejtett állatok is ugyanebbe a kategóriába tartoznak.

Habár a 6. noahita parancsolat egy szimbolikára épül fel, a gyakorlati jelentősége mégis nagyon konkrét, és emellett szerteágazó, egyszerre több síkon is érvényes:

• Isten tisztelete: A vér el nem fogyasztásával valójában Istennek áldozunk, akkor is, ha ehhez nem kapcsolódik konkrét rituális áldozati szertartás. Rituálé nélkül, a szimbolika által, spirituálisan kapcsolódunk Istenhez. (Mindez az 1. és 2. parancsolattal is összefüggésben áll.)
• Az ember tisztelete: Tiszteletben tarjuk embertársainkat, nem vesszük el életüket, nem ontjuk vérüket. (Ugyanezt a 3. parancsolat önállóan is megfogalmazza.) Önmagunkat is tiszteletben tartjuk, nem tesszük ki magunkat fertőzés és mérgezés veszélyének az elhullott állatok elfogyasztásával.
• Az élet és a teremtett világ tisztelete: Nem sebezzük meg az állatokat, nem kínozzuk őket. Nem ölünk fölöslegesen állatot, amelyiket megesszük, azzal is kíméletesen bánunk. A ragadozók által elejtett állatot meghagyjuk a ragadozónak, az elhullott állatot meghagyjuk a dögevőknek, nem vesszük el előlük, nem avatkozunk be fölöslegesen a természet rendjébe.

Ahogyan látjuk, a 6. parancsolat tehát rávilágít az 1., 2. és 3. parancsolatok közötti összefüggésre is. Bármennyire is archaikus nyelven szól hozzánk ez a parancs, olyan örökérvényű igazságokat közvetít, melyeknek aktuális üzenete egyértelmű és nyilvánvaló a mai ember számára is.

Noé törvényei a Jeruzsálemi Zsinaton

Kr. u. 50-ben összeült Jeruzsálemben az Egyház legelső zsinata, az úgynevezett Apostoli Zsinat. Számos különböző témában határoznak a jelenlévő apostolok és püspökök. Az egyik legfontosabb kérdés az volt, hogy vajon Mózes ószövetségi törvényei közül mit kell betartaniuk a nem zsidó származású, pogányságból megtért keresztényeknek, akik a zsidó vallási előírásokat a legtöbb esetben nem is ismerték. Tömören összefoglalva a lényeget, a Zsinat döntése az volt, hogy a pogányságból megtért keresztényeknek - a Tízparancsolatot leszámítva - a mózesi törvényeket nem kell megtartaniuk, rájuk Noé 7 parancsolata vonatkozik.

Ezt az írást küldték velük: "Az apostolok és presbiterek testvéri üdvözletüket küldik az Antióchiában, Szíriában és Kilíkiában élő, pogányok közül származó testvéreknek. Hallottuk, hogy néhány közülünk való, megbízatásunk nélkül tanítva megzavart titeket és földúlta lelketeket. Ezért megállapodásra jutva jónak láttuk, hogy kiválasszunk és hozzátok küldjünk egy-két férfit a számunkra igen kedves Pállal és Barnabással, akik egészen a mi Urunk Jézus Krisztusnak szentelték magukat. Elküldtük tehát Júdást és Szilást, akik ugyanezeket személyesen élőszóval is tudtotokra adják. A Szentlélek és mi magunk is azt tartottuk helyesnek, hogy a következő szükséges dolgokon kívül semmi más terhet ne rakjunk rátok. Tehát tartózkodjatok a bálványoknak áldozott dolgoktól, a vértől a fojtott állattól és a törvénytelen házasságtól. Ha ezektől őrizkedtek, helyesen cselekedtek. Üdvözlünk titeket!" (ApCsel 15,23-29)

Az Apostoli Zsinat döntéseiről több, egymást kiegészítő forrásból értesülünk:

1. Az Apostolok Cselekedetei fenti, szűkszavú beszámolójából.
2. Az apostolok leveleiből. Az apostolok nem döntöttek önhatalmúlag, nem adnak egyéni elképzelésük szerinti instrukciókat a gyülekezeteknek. Csak olyan utasítást és tanítást fogalmaznak meg, amiben egyetértés van, és élvezik a többi apostol és presbiter támogatását. (A presbiter ekkor még a püspökök elnevezése volt.) Ez a közös álláspont részben a magától értetődő összhangból fakad, részben pedig a Jeruzsálemi Zsinaton meghozott konszenzusos döntés gyümölcse - még ha utólag nehéz is rekonstruálni, hogy mikor melyik eset áll fenn.
3. A Didakhé viszont egyértelműen a Jeruzsálemi Zsinat döntéseit tartalmazza. Ezt még az apostolok idejében (Kr. u. 70. körültől), vagy a közvetlen tanítványaik idejében (legkésőbb Kr. u. 120-ig) fektetik írásba.
4. A Jeruzsálemi Zsinat további döntéseit a szóbeli tanítás és az Egyház következetes mindennapi gyakorlata őrizte meg a későbbi korok számára. Ezen tanítások és gyakorlatok jelentős részét majd az Egyetemes Zsinatok ismételten megerősítik, és ekkor már írásba is foglalják, ezek közül érdemes megemlíteni a 85 Apostoli Kánont.

Sem az Újszövetség írásaiban, sem a Didakhéban nem a hagyományos sorrend szerint, pontokba szedve jelennek meg a noahita törvények, azonban tartalmukat tekintve ezek a parancsolatok többszörösen is szerepelnek ezekben az íratokban. Az alábbi válogatás elsősorban a Didakhét idézi, de számos igehelyet lehetne még idézni az Újszövetségből is.

1. Bálványimádás tilalma - az Istenben való hit 

Tartózkodjatok a bálványoknak áldozott dolgoktól. (Ap Csel 15, 29; Ap Csel 15,20) Szeresd Istenedet (Did 1,2), varázslással ne foglalkozz! (Did 2,2) Ne űzz madárjóslást sem gyermekem, mert az is bálványimádáshoz vezet, se ráolvasást, se csillagjóslást, se mágiát, ilyeneket se látni, se hallani ne kívánj. Bálványimádás ered mindezekből. (Did 3,4)

2. Istenkáromlás tilalma - az Isten tisztelete

Szeresd Istenedet! (Did 1,2) Ne légy zúgolódó gyermekem, mert az káromláshoz vezet, ne légy önkényes, se silány gondolkodású; ezekből jön a káromkodás. (Did 3,6) Az Úr parancsait el ne hagyd, tartsd meg, amit kaptál, se ne tégy hozzá, se el ne végy belőle! (Did 4,13) Az egyházban valld meg botlásaidat és rossz lelkiismerettel ne járulj imádsághoz! (Did 4,14)
Istenkáromlásnak számít Isten bármiféle kétségbe vonása, például ha önhatalmúlag eltérünk a parancsaitól, vagy ha nem tiszta lelkiismerettel szólítjuk meg Őt.

3. Emberölés tilalma - az emberi élet tisztelete

Ne ölj, ne keverj mérget, ne hajtsd el a magzatot, a megszületett gyermeket ne öld meg! (Did 2,2) Ne légy haragos, mert a harag gyilkossághoz vezet, féltékeny se légy, se viszálykodó, se erőszakoskodó; mindezekből gyilkosság származik! (Did 3,2)
Ahogy látjuk, az apostolok a Hegyi Beszéd tanítása alapján (Mt 5, 21-22) már a haragtartás is igen súlyos bűnnek tekintették, és a gyilkossággal hozták kapcsolatba.

4. Paráználkodás tilalma - a család tisztelete

Tartózkodjatok a törvénytelen házasságtól! (Ap Csel 15, 29; Ap Csel 15,20) A test és hús kívánságaitól tartózkodj! (Did 1,4) Ne törj házasságot, ne paráználkodj! (Did 2,2) Ne légy kívánkozó fiam, a kívánkozás ugyanis paráznasághoz vezet, mocskos beszédű se légy, szemeidet ne forgasd, mert ezekből származik a házasságtörés! (Did 3,3)
A Hegyi Beszéd tanítása itt is visszaköszön: "mindaz, aki bűnös kívánsággal asszonyra néz, már paráználkodott vele" (Mt 5,28).

5. Lopás tilalma - a magántulajdon tisztelete

Ne lopj, ne kívánd azt, ami felebarátodé! (Did 2,2) Ne légy rabló (Did 2,6) Ne légy hazug, gyermekem, a hazugság vége a lopás, pénzsóvár se légy, ne hajhászd a hiú dicsőséget. Lopás a vége mindezeknek. (Did 3,5)
A lopás bűne esetében is azt látjuk, hogy az apostolok igyekeznek a különböző bűnök közti összefüggésekre rávilágítani.

6. Állat megcsonkításának és vér fogyasztásának tilalma - az élőlények tisztelete

Tartózkodjatok a bálványoknak áldozott dolgoktól, a vértől, a fojtott állattól. (Ap Csel 15, 29; Ap Csel 15,20) Az ételekre vonatkozóan annyit tarts meg, amennyit meg tudsz tartani, nagyon tartózkodj azonban a bálványáldozati lakomáktól, mert azok a halott istenek előtti hódolatot jelentik (Did 6,3)
Ehhez a parancsolathoz az eddigiek mellett annyit érdemes még hozzáfűzni, hogy a bálványoknak áldozott hús fogyasztását Szent Pál első korintusi levele részletesen és kellő árnyaltsággal tárgyalja (1Kor 8).

7. Bíróságok fölállítása - az erkölcsi normák kollektív tisztelete

Noé hetedik törvénye eredetileg a társadalmi szervezettség alacsony fokán álló népeknek szólt, mely népek időnként felbomló, majd más felállásban újra összeszerveződő, egymással gyakran harcoló törzsek laza szövetségei voltak. A parancsolat egy szilárd társadalom megszervezését; az egyetemes erkölcsi normák és az általános jogrend bevezetését és megtartását irányozza elő. Krisztus idejében azonban már jól szervezett társadalmakban, adott jogi keretek között éltek az emberek, a római jog pedig ebből a szempontból különösen kiemelkedő volt. Ezért az Egyház már nem a bíróságok létrehozására biztat, hiszen azok már léteztek, hanem a bíróságokon és más közéleti fórumokon való viselkedést szabályozza: Ne esküdj, hamis tanúságot ne tégy, ne rágalmazz (Did 2,3).

Ugyanakkor Krisztus országa nem evilágból való (Jn 18,36), és emiatt vannak olyan kérdések, melyekben a földi bíróságok nem illetékesek, egyedül az Egyház, mint a Kinyilatkoztatás letéteményese jogosult megszólalni. Az Egyház pedig ekkor még a megszervezés korszakában volt, így ebben a vonatkozásban a parancsolat az eredeti értelmében nyer konkrét értelmet. Az Apostoli Zsinat arra buzdítja a gyülekezeteket, hogy: "Szenteltessetek fel magatoknak az Úrhoz méltó püspököket és diakónusokat, szelíd és nem pénzéhes, igazmondó és kipróbált férfiakat; ők látják el ugyanis nektek a tanítók és próféták szolgálatát. meg ne vessétek őket, a tanítókkal és prófétákkal együtt tiszteletben álljanak köztetek!" (Did 15,1-2)

Noé törvénye, Ábrahám szövetsége, Mózes törvénye, Jézus Krisztus szövetsége

Az Úr időrendben először Noéval köt szövetséget, és törvényeket ad neki. Ezek a törvények és ez a szövetség Noé leszármazottaira, a teljes emberiségre vonatkoznak.

A későbbiekben az Úr kiválasztja Ábrahámot az emberek közül, szövetséget köt vele és leendő utódaival, a majdani zsidó néppel. Ábrahám azonban a körülmetélés kötelezettségén felül nem kap új törvényeket, eleinte a kiválasztott zsidó népre is Noé törvényei érvényesek.

Az Úr majd csak Mózesnek adja meg azokat a törvényeket, melyek Ábrahám népére vonatkoznak. A Tóra, azaz a Törvény, számos micvát, parancsolatot tartalmaz, amit a választott zsidó nép megtartani köteles. A későbbi zsidó hagyomány úgy tartja számon, hogy a Tóra összesen 613 micvát ír elő, de Krisztus idejében ezeket még nem számszerűsítették. Keresztény szempontból is jelentős, hogy a Tízparancsolat is ezen micvák közé tartozik.

Jézus Krisztus azért jött e világra, hogy beteljesítse a Törvényt (Tóra) és a Prófétákat (Neviim) (Mt 5,17). A 'Törvény és Próféták' (Tóra u Neviim) az Ószövetség korabeli elnevezése volt. Jézus Krisztus tehát egyaránt beteljesíti Ábrahám szövetségét és Mózes törvényeit. A beteljesítést gyakran értik félre, mert a hétköznapi nyelvhasználatban többek között a bevégzés, befejezés szinonimájaként is használatos ez a kifejezés. Az Evangéliumban viszont ebben az igehelyben a beteljesítés azt jelenti, hogy teljessé teszi, kiegészíti, egésszé teszi, tökéletessé teszi. Jézus Krisztus az Új Szövetségben tökéletessé tette az Ó Szövetséget. Nagyon leegyszerűsítve ez a következőket jelenti:

• Jézus Krisztus az Új Szövetségben a Noé szövetségének népei közül kiválasztott Ábrahám szövetségét kiterjeszti Noé szövetségének többi népére is.
• Jézus Krisztus a Mózesnek adott micvák körét leszűkíti a Tízparancsolatra, ugyanakkor egyetemesebb, spirituálisabb - és tegyük hozzá: szigorúbb - értelmezést is ad neki. (Mindezt a Tízparancsolatról szóló bejegyzés részletesen tárgyalja.)

A továbbiakban pedig Krisztus apostolai és az Egyház püspökei a Szentlélektől vezérelve, a felmerülő vita kapcsán megerősítik Noé törvényeinek érvényességét.

Noé hét törvénye és a Tízparancsolat között szoros az összefüggés, egyes parancsolatok teljesen megegyeznek:

Noé 1. törvénye - Ne imádj bálványokat! - II. parancsolat

Noé 2. törvénye - Ne káromold Istent! - III. parancsolat

Noé 3. törvénye - Ne ölj! - VI. parancsolat

Noé 4. törvénye - Ne paráználkodj! - VII. parancsolat

Noé 5. törvénye - Ne lopj! - VIII. parancsolat

Noé 6. és 7. törvénye esetében nincs ilyen teljes egyezés a Tízparancsolattal, de bizonyos tartalmi átfedés mégis felfedezhető.

A 6. noahita törvény, ahogy fentebb már említettük, összefüggésben áll az 1., 2. és 3. törvényekkel, melyek a Tízparancsolatban is megfogalmazódnak.

Ugyanakkor ez a törvény megfogalmaz olyan tanítást is, melyet a Tízparancsolat nem: a vér és a fúlvaholt állat fogyasztásának tilalmát. Nem véletlen, hogy az Apostolok Cselekedetei ezt emeli ki konkrétan, két ízben is. Ez a tilalom továbbra is érvényben van. Az érdekesség kedvéért megjegyezzük, hogy az ortodox népek hagyományos konyhái nem is használják fel a vért, mint alapanyagot; szemben a katolikus vagy protestáns népekkel, melyek étlapján a vérből készült ételeket is - például a véres hurkák különböző fajtáit - megtaláljuk. A 63. Apostoli Kánon pedig ismételten megerősíti, hogy ki nem véreztetett, illetve elhullott állat húsát nem szabad fogyasztani.

A 7. noahita törvénynek - ahogy ezt is említettük korábban - két értelmezési területe van, egyik a világi törvénykezés és a közélet világa, a másik pedig az Egyház belső közösségi élete. Mivel a társadalom jogi és közéleti fórumai adottak, ezért azoknak csak a megfelelő működtetéséhez adnak kellő instrukciót az apostolok (Did 2,3), mely lényegileg azonos a IX. parancsolattal.

Ugyanakkor az Egyház belső fórumait nem csak a fentiek szellemében kell működtetni, de sok esetben még az egyházszervezet kiépítése is konkrét feladat. Ez ugyancsak nem fogalmazódik meg a Tízparancsolatban. Ezért szorgalmazzák az apostolok a püspökök szentelését (Did 15,1), de maga az Apostoli Zsinat is egy jelentős mérföldköve ennek a folyamatnak. Tulajdonképpen napjainkban is ugyanez a helyzet áll fenn: bizonyos esetekben elég csak működtetni az Egyház már létező fórumait, más esetekben viszont létre is kell hozni azokat. Mindkettőhöz a 85 Apostoli Kánon, illetve az Egyetemes Zsinatok kánoni határozatai adnak konkrét útmutatást.

+ + +

Fenti bejegyzésünkben az ószövetségi noahita törvényeknek elsősorban az újszövetségi, keresztény értelmezésére fókuszáltunk.

Fontos azonban látni, hogy a bibliai történet szerint Isten Noéval és családjával köt szövetséget, ezért ez a szövetség Noé összes utódára, tehát a teljes emberiségre vonatkozik. Ennek okán mind a zsidó, mid a keresztény értelmezés szerint a noahita törvények betartása is a teljes emberiségre vonatkozik, nem csak a zsidókra és nem csak a keresztényekre. (Ez az elv egyébiránt konkrétan meg is jelenik például a mai Izrael állam, vagy éppenséggel az USA jogrendszerében.)

Első olvasatra minden bizonnyal ellentmondásnak tűnik, hogy például egy politeista vagy egy materialista embertől hogyan várhatjuk el azt az egyistenhitet, amit a noahita törvények meglehetősen konkrétan megfogalmaznak. Ez az ellentmondás azonban az apostoli keresztény teológia ismeretében feloldható, de ennek részletes kifejtésére jelen keretek között nem vállalkozhatunk.

Mindenesetre - és ezt tekinthetjük a fentiek tömör összegzésének is - a noahita törvények lényegileg az élet, az élővilág, az ember, a család és a társadalmi erkölcs védelméről szólnak. Ezen értékek tisztelete pedig minden embertől, és minden emberi közösségtől, minden társadalomtól elvárható és elvárandó - vallásoktól és világnézetekől teljesen függetlenül is.