"Köszöntsétek Andronikoszt és Juniát, kiket az apostolok körében nagyra becsülnek!" (Róm 16,7)

"Köszöntsétek Andronikoszt és Juniát, kiket az apostolok körében nagyra becsülnek!" (Róm 16,7)
Jelen blogot Szent Andronikosz és Szent Junia apostolok tiszteletének szenteljük. A blog főbb témája az apostolok hagyománya, a vértanúk áldozata, az aszkéták misztikája és az egyházatyák tanítása; a patrisztika, az ókeresztény kor és az egyetemes zsinatok kora; valamint a keleti kereszténység kétezer éve, átszellemült szakrális művészete, élő szimbolikája és mély lelkisége.
+ + + + + + + + + + + + + + + + + + + + + + + + + + + + + + + + + + + + + + + + + + + + + + + + + + + + + +

2016/05/07

A Nagyhét történései - Jézus evilági életének utolsó hete

Jézus utolsó napjainak, szenvedésének és halálának helyéről és idejéről időről időre újabb és újabb találgatások látnak napvilágot. Ezek sajnos nem csak a bulvármédiában jelennek meg, de egyes tudományos ismeretterjesztő fórumokon is, sőt, némelyik már be is épült egyes felekezetek tanításába. Holott Krisztus földi életének utolsó eseményei, azoknak a pontos helye és ideje kétezer év óta folyamatosan ismert: megőrizték számunkra az Újszövetség könyvei és az Egyház hagyománya. Nincs szükség ezen tények utólagos kinyomozására vagy újbóli kitalálására - elég ezeket a tényeket a hiteles forrásokból megismerni és változatlanul továbbadni; úgy, ahogyan az kétezer éve történik is. Ezeket tárgyaljuk alább részletesen.

A téma részletesebb kifejtése előtt már most is érdemes leszögezni a tényt:

Jézus Krisztus az időszámításunk szerinti 33. év tavaszán, niszán hó 14-én, azaz április 3-án, egy pénteki napon halt meg; mai időszámítással mérve, a jeruzsálemi helyi idő szerint délután három óra után nem sokkal.

Az időpontot könnyű beazonosítani. Az Evangéliumokból ugyanis tudjuk, hogy Jézus halálának évében niszán 15., a zsidó Húsvét, szombatra esett. A más adatok alapján leszűkíthető időszakban pedig csak egyetlen egy ilyen év volt, a Kr. u. 33. esztendő. Abban az évben pedig niszán 14. a Julián-naptárban április 3-ra esett. Krisztus halálának óráját szintén az Evangéliumok alapján lehet szinte percnyi pontossággal meghatározni.
A Jézus Krisztus utolsó hetének eseményeit a négy Evangélium meglehetősen pontosan dokumentálja. Mindössze két dolog szokott - sajnos elég gyakran - félreértést okozni: egyik a sajátos római-zsidó keverék időszámítási rendszer; a másik pedig az azümosz ("kovásztalan") kifejezés értelmezése, mindkettőt részlesesen tárgyaljuk majd alább. Amennyiben azonban tisztán látunk ezekben a kérdésekben, az Evangéliumok nagyon precíz képet fognak festeni az eseményekről és azok pontos időrendjéről.

Ugyanezt a kronológiát őrizte meg az Egyház hagyománya is, jelen esetben legelső sorban a liturgikus hagyományra kell itt gondolni. A Nagyhét szertartásrendje teljesen hűen követi a kétezer évvel ezelőtti történések menetét.

Az Egyház hagyománya nem csak az események kronológiáját őrizte meg hűen, de azok helyszíneit is. Jézus Krisztus és az Istenszülő Szűz Mária életének jelentősebb helyszíneit még az üldöztetés századaiban is rendszeresen felkeresték a hívek. Maga Mária is naponta bejárta Szent Fia szenvedésének útját, a Getszemáni kerttől a Via Dolorosán át a Golgotáig és az üres sírig. Még ha közös istentisztelet tartására nem is volt mindig mód, ezek a kegyhelyek jelentős szerepet töltöttek be a magánájtatosságok során a helyi hívek életben. Sőt, nem csak a helyi Egyház számára, de a távolabb élő híveknek is jelentősek voltak ezek a helyszínek. Például már Origenész (+254) is fontosnak tartotta elzarándokolni Jézus, az apostolok és a próféták életének helyszíneire, de hasonlóan vélekedett a későbbiekben az egyházatyák közül Milánói Szent Ambrus (+397) és Szent Jeromos (+430) is.


A keresztény kegyhelyeket szándékuk ellenére még a keresztényüldöző császárok is segítettek megőrizni. Paradox módon pont azzal őriztek meg egy-egy helyszínt az utókor számra, és tartották életben az emléküket, hogy pogány templomokat építettek a helyükre. Így maradt meg a Golgota sziklája a Vénusznak, Krisztus sírja a Jupiternek, Mária szülőháza pedig a Szerápisznak emelt szentélybe beépítve.

A keresztényüldözések megszűntével, a Kr. u. 313. esztendő után, nagyszabású templomépítési hullám indul meg. A kegytemplomok építését Szent Heléna (+330) császárné is szorgalmazta. Gyakorlatilag Jézus és Mária földi életének minden helyszínén kegyhelyek épülnek, mindössze néhány évtized leforgása alatt. Ezeket messze földről látogatták a zarándokok. A legkorábbi írásos dokumentum, afféle zarándok-útikalauz, az Itinerarium Hierosolymitanum (más néven Itinerarium Burdigalense, jeruzsálemi illetve bordeaux-i itinerárium) egy anonim bordeaux-i zarándok műve, Kr. u. 333 körül, amikor a kereszténység még nem is volt államvallás a Római Császárságban.

A IV. században épült kegyhelyeket a történelem során többször átépítik, van, amelyik többször is elpusztult és az alapjaiból kellett újjáépíteni. Ezek a kegytemplomok kiemelt úticéljai voltak a zarándokoknak, még az ínségesebb, vagy éppenséggel háborús időszakokban is, leszámítva azokat a rövidebb korszakokat, amikor a keresztény zarándoklatokat direkt tiltották. A Szentföld helyi egyháza, a Jeruzsálemi Patriarchátus azonban ezekben az időszakokban is gondozta a kegyhelyeket, melyek többsége ma is létezik és látogatható. A zarándoklatok a későbbiekben pedig olyan jelentősek voltak, hogy példának okáért az oszmán időkben, az akkor tizenötezres Jeruzsálembe ugyanennyi zarándok érkezett, csak a húsvéti ünnepekre. (Az 1890. Karácsonyán készült fenti fotón Betlehemet látjuk a megérkező zarándokokkal.)

+ + +

Időszámítás az Evangéliumokban

A nagyheti történések időrendjének vizsgálatához - legalább nagy vonalakban - ismerni kell a zsidó liturgikus naptárt, mely tulajdonképpen az ókori babiloni naptár egyik változata. Ez egy olyan luniszoláris rendszer, mely napévekben, de holdhónapokban számol. A hónapok a Hold fázisaihoz igazodnak: az adott hónap első napja az, amikor az újhold sarlója először pillantható meg, így a telihold minden hónapnak a 14-ik napjára esik.

Az év kezdete viszont a Nap helyzetéhez, a tavaszi napéjegyenlőség (hozzávetőleges) időpontjához igazodik. Az év első hónapja, a niszán közvetlenül a tavaszi napéjegyenlőség előtt vagy után kezdődik, úgy, hogy az első tavaszi holdtölte jelöli ki niszán 14. napjának idejét. Ez az időpont amiatt is jelentős, mert másnap, niszán 15-én kezdődik a zsidó Húsvét, a Pészah, vagy régies magyar kifejezéssel a Pászka ünnepe.

Az érdekesség kedvéért megjegyezzük, hogy Krisztus idejében a zsidóság használt egy másik naptárt is, mely az ókori egyiptomi naptárnak volt egy módosított változata, és Énok naptáraként tartják számon. Ez azonban témánk szempontjából érdektelen, mert az evangelisták nem erre hivatkoznak. Téves az a napjainkban népszerű elképzelés - melyet még XVI. Benedek pápa is valószínűsített - hogy Jézus és tanítványai e naptár szerint ünnepelték volna meg a Pászkát.

Szólni kell a római polgári és közigazgatási naptárról is, mely az ortodox egyházak többségénél ma is használatos Julián-naptárral azonos. A római polgári naptár és a zsidó liturgikus naptár napjai nem esnek egybe, niszán hónap 14-ik napja nem minden évben, pontosabban szólva meglehetősen ritkán esik pont április 3-ra. A dátumozást tekintve emiatt az evangelisták nem is hivatkoznak a Julián-naptárra, hiszen a zsidó ünnepeket, mint sarkalatos időpontokat, a zsidó naptár szerint adták meg.


Az órák beosztását tekintve viszont a Julián-naptárhoz kötődő görög-római időszámolást veszik alapul az evangelisták, annál is inkább, mert a zsidóságnak nem volt ilyen precíz órabeosztása. A polgári életben a zsidók is görög-római módra mérték az időt. Ennek alapja az volt, hogy a napkeltétől napnyugtáig terjedő időt 12 egyforma szakaszra osztották, ez volt egy óra. Így napéjegyenlőség idején 1 óra azonos volt a mai 60 perces órával, de ahogy nyáron hosszabbodtak a nappalok, az órák is egyre hosszabbak lettek 60 percnél, télen pedig éppen ellenkezőleg, az órák rövidebbek voltak annál. Érdemes megjegyezni, hogy a napkelte utáni első órának a kezdetét, a tulajdonképpeni nulla órát hívták első órának, mivel a nulla matematikai fogalmát akkor még nem ismerték. A többi óránál viszont már az eltelt órák számát nevezték meg, a harmadik óra a napkeltétől eltelt harmadik óra végét jelentette. A zsolozsma imaórái - első, harmadik, hatodik és kilencedik óra - ennek az időszámításnak az emlékét őrizték meg. (A képen egy Krisztus korából származó napórát látunk Efezoszból.)

Témánk szempontjából van egy jelentős különbség a római és a zsidó időszámítás között. A római időszámítás éjféltől-éjfélig számolja a napot, mint ahogy az napjainkban is szokás. A civil életvitelben eszerint számolt a zsidóság is, hiszen ez volt az általánosan elfogadott gyakorlat, ehhez kellett alkalmazkodniuk. Ugyanakkor a zsidó liturgikus időszámítás szerint egy teljes nap az alkonyattól-alkonyatig tart, minden nap tehát már előző este megkezdődik. A zsidóság a hitéletében továbbra is ezt vette alapul, és eszerint ülte meg a Szombatot és a többi parancsolt ünnepet. Érdemes megjegyezni, hogy ezt a gyakorlatot a keresztény Egyház is megőrizte: a liturgikus nap az előző napi alkonyati istentisztelettel kezdődik meg.

Az evangelisták, mint bármelyik zsidó kortársuk, párhuzamosan használták a római és a zsidó időszámítást, így ezek az Evangéliumokban is keverten jelennek meg. Amikor az evangelisták bármelyik napról beszélnek általában, akkor azt éjféltől-éjfélig értik. Azonban ha az említett napnak liturgikus jelentősége volt, akkor figyelembe vették azt, hogy a liturgikus nap már előző este elkezdődik. Így például amikor Márk azt írja, hogy "két nappal Húsvét előtt" (Mk 14,1), akkor azt nem szombathoz, a Húsvét napjához, hanem péntekhez, a Húsvét előestéjéhez kell visszaszámolni, azaz nem csütörtökről, hanem szerdáról van szó. Hasonlóan Jánosnál, aki azt a dátumot adja meg, hogy "hat nappal Húsvét előtt" (Jn, 12,1), akkor az az előző szombatot, nem pedig a vasárnapot jelenti.

Mindezeket figyelembe véve könnyen kiküszöbölhetjük azokat a félreértéseket, melyekbe hajlamosak beleesni az ókori időszámításokban kevésbé járatos Biblia-magyarázók.

+ + +

Krisztus utolsó hetének eseményei az Evangéliumok tükrében

Az időszámításunk szerinti 33-ik esztendő tavaszán vagyunk, Jézus már föltámasztotta a halott Lázárt (Jn 11,38-44). Mivel ennek széles körben híre ment, ezért a zsidó főpapok elhatározták, hogy megölik őt (Jn 11,45-53), de ennek a módjáról és idejéről ekkor még nem döntöttek. Jézus pedig emiatt egy rövidebb időre visszavonult a sivatag melletti Efraim városába (Jn 11,54-57).


Szombat, március 28., niszán 8-9.

"Hat nappal húsvét előtt Jézus Betániába ment. Ott lakott Lázár, akit Jézus feltámasztott halottaiból. Vacsorát rendeztek tiszteletére. Márta szolgált, Lázár meg együtt telepedett vele asztalhoz. Mária pedig vett egy font valódi nárduszból készült drága olajat. Megkente vele Jézus lábát és hajával megtörölte. A ház betelt az olaj illatával." - Számol be János (11,1-3) ennek a napnak és estének az eseményeiről.

Krisztus jóban volt Lázárral, Mártával és Máriával, többször is meglátogatta őket a leprás Simon házában, akinél éltek. Lázár feltámasztása korábban történt, de liturgikus szempontból ezen a napon, azaz a Nagyszombatot megelőző szombaton, Lázár szombatján emlékezik meg erről is a bizánci rítusú egyház. Mivel a főpapok Lázár életét is el akarták venni (Jn 12,10), ezért nem sokkal Krisztus látogatása után Ciprusra menekül. Később Szent Pál és Szent Barnabás apostolok Betániai Szent Lázárt Ciprus első püspökévé szentelik.


Ezen látogatás alkalmával, "hat nappal Húsvét előtt", azaz ahogy erről fentebb szó volt, a szombati napon, az esti órákban, a vacsoránál kente meg Mária Jézus lábát a nádruszolajjal, erről Máté (26,6-13) és Márk (14,3-9) is beszámol. A későbbiekben Betániai Szent Mária és Betániai Szent Márta, a többi kenetvivő asszonnyal együtt, az elsők között látják meg a feltámadt Krisztus üres sírját. A leprás Simon háza helyén, ahol Krisztus lábát megkenték, ma görög ortodox templom (a képen jobbra fent), Lázár sírja felett pedig egy római katolikus templom és egy bizánci kápolna együttese áll (bal oldalt elöl).


Vasárnap, március 29., niszán 9-10.

"Másnap nagy tömeg vonult föl az ünnepre. Hallották, hogy Jézus Jeruzsálembe jön. Pálmaágakat fogtak és kivonultak eléje. Így kiáltoztak: 'Hozsanna! Áldott, ki az Úr nevében jön, Izrael királya!'" - Másnap, azaz vasárnap vonult be Krisztus dicsőséggel Jeruzsálembe, ahogy János írja (12,12-13), de beszámol az eseményről Máté (21,1-11), Márk (11,1-10) és Lukács (19,28-44) is.


Betánia "mintegy tizenöt stádiumnyira" (Jn 11,18), azaz nagyjából 2,5 km-re van Jeruzsálemtől. Krisztus kelet felől ér a városhoz, és az Aranykapun keresztül vonul be közvetlenül a Templom-hegyre. Az Első Templom idejében az Aranykapun át vonult a körmenetekre a Frigyszekrény, mint az isteni jelenlét, a Sekina trónusa. Itt ölelte meg egymást Szent Anna és Szent Joákim, mikor Gábriel arkangyaltól hírül vették, hogy hamarosan gyermekáldásban lesz részük, az Istenszülő Máriának fognak életet adni. Innen várták a zsidók a Messiást; és itt vonult be ezen a napon dicsőséggel az Isten Fia Jeruzsálembe. Az Aranykaput a későbbi századokban átépítették és befalazták, de ma is áll, ahogy azt a fenti képen is láthatjuk.


Aznap este Jézus és tanítványai visszamennek Betániába, és ott töltik az éjszakát, ahogy erről Márk tudósít (11,11).

Jézus Krisztus dicsőséges bevonulását Jeruzsálembe az eredeti időrendnek megfelelően, a Húsvét előtti vasárnapon, Virágvasárnap ünnepli az egyház.


Hétfő, március 30., niszán 10-11.

"Amikor másnap eljöttek Betániából, megéhezett. Látott messziről egy zöldellő fügefát és elindult feléje, hátha talál rajta valamit. De amikor odaért, csak leveleket talált rajta, mert még nem volt fügeérés ideje. Ekkor így szólt: 'Senki se egyék rólad gyümölcsöt soha többé.' Tanítványai hallották ezt." - számol be Márk (11,12-14) és Máté (21,18-19) is.


"Nemsokára Jeruzsálembe érkeztek. Bement a templomba és kiűzte azokat, akik a templomban adtak-vettek, a pénzváltók asztalait és a galambárusok padjait pedig fölforgatta és senkinek sem engedte meg, hogy bármit is keresztülvigyenek a templom területén. Aztán megmagyarázta: 'Nem azt mondja az Írás: az én házam minden nép számára az imádság háza? Ti pedig rablóbarlanggá tettétek.'" - olvassuk Márknál (11,16-17), ugyanennek a napnak a történéseinél. Máté szintén beszámol erről (21,12-16), ő azonban némileg eltér az időrendtől, nem a kronológia, hanem a tartalmi összefüggések szerint csoportosítja ennek a két napnak az eseményeit.


Estére megint távoznak Jeruzsálemből, írja Márk (11,19), és az éjszakát Betániában töltik.

A Nagyhét hétfőjén a kiszáradt fügefáról elmélkednek az istentiszteleti szövegek, amely nem hozott gyümölcsöt, ezért Krisztus elátkozta.


Kedd, március 31., niszán 11-12.

Reggel, ismét Jeruzsálembe menet, a kiszáradt fügefa mellett vezet el az útjuk. Jézus elmagyarázza a tegnap történtek értelmét, ahogy erről Márk beszámol (11,20-24). Jeruzsálemben további fontos tanításokat mond el a hallgatóságának. Ezeket Máténál (22., 23., 24. és 25. fejezetek), Márknál (12. és 13. fejezetek) és Lukácsnál (20. és 21. fejezetek) egyaránt olvashatjuk.


Többek között ekkor mondja el az okos és balga szüzekről szól példabeszédet is, mely a Nagyhét keddi istentiszteleti szövegek fő témája.


Szerda, április 1., niszán 12-13.

"Miután Jézus ezt a tanítását befejezte, így szólt tanítványaihoz: 'Tudjátok, hogy két nap múlva húsvét lesz s az Emberfiát kiszolgáltatják, hogy keresztre feszítsék.' Akkor összegyűltek a főpapok és a nép vénei Kajafás főpap palotájában. Tanácsot tartottak, hogyan foghatnák el s ölhetnék meg Jézust cselvetéssel. Megjegyezték ugyanis: 'Ne az ünnepnapon, hogy zavargás ne támadjon a nép között.'" - számol be Máté az eseményekről (26,1-5) és hasonlóan ír ugyanerről Márk is (14,12).

Az események időpontjáról két fontos adatot közölnek itt az evangelisták. Az egyik az, hogy Jézust nem a Pászka ünnepén, hanem már előtte ki akarják végezni. A másik pedig, hogy erről két nappal az ünnep előtt döntöttek a főpapok. Ez a nap a szerda volt, hiszen két napra rá, pénteken, az alkonyattal az ünnep már megkezdődik.

"Ezután karióti Júdás, egy a tizenkettő közül, elment a főpapokhoz, hogy elárulja őt." - Írja Márk (14,10), de ugyancsak beszámol erről Máté (26,14-16) és Lukács is (22,3-5).

Júdás árulása ugyanezen a napon, szerdán történt, ezért az ortodox egyházban minden szerda szigorú böjti nap. Erről - a hagyomány szerint - maguk az apostolok döntöttek a Jeruzsálemi Zsinaton (ApCsel 15). A szerdai böjtöt már a Kr. u. 70-120 között írásba foglalt Didakhé is előírja.

Nagyhét szerdáján Júdás árulásáról elmélkednek az istentiszteleti szövegek, ellenpéldának a bűnös asszony történetét hozzák fel, aki olajjal kente és csókolgatta Jézus lábát (Lk 7,36-50 - nem azonos Betániai Máriával, de a párhuzam nem véletlen). A bűnös asszony összes pénzét Jézusra költi és szeretettel csókolgatja a lábát, Júdás pedig csókkal árulja el Krisztust, pénzért.


Csütörtök, április 2., niszán 13-14.

"A kovásztalanok első napján a tanítványok ezzel a kérdéssel fordultak Jézushoz: 'Hol készítsük el számodra a húsvéti vacsorát?'" - ez az az igehely Máténál (26,17), amit a legtöbben félreértenek. Sokan úgy értelmezik, hogy ez már a Pászka ünnepének első napja, ez azonban téves következtetés.

Kevésbé érthető félre Márk: "a kovásztalanok első napján, amikor le szokták vágni a húsvéti bárányt" (14,12) és Lukács: "eljött a kovásztalanok napja, amikor meg szokták ölni a húsvéti bárányt" (22,7). A bárányt nem a Pászka napján, hanem Erev pészah, azaz a Pászkára való felkészülés napján vágják, ami niszán 14., ebben az évben pénteki nap, de liturgikus értelemben már az előző napon, azaz csütörtökön megkezdődik.

Niszán 15-én kezdődik Pászka, héberül Pészah, melyet hagyományosan az ünnep második napjától, niszán 16-tól neveznek Hág Hámácot-nak, azaz a Kovásztalan kenyerek ünnepének. Kétségtelen azonban, hogy a két említett elnevezés gyakran összemosódik, és egyaránt használatos az egyhetes ünnep egészére. Témánk szempontjából azonban azt a fontos dolgot kell megjegyezni, hogy a gyakorlatban már niszán 14., az Erev pészah, az előkészületi nap is kovásztalan nap, el kell távolítani a házból minden kovászt, élesztőt és az ezekkel készült ételeket.

A tágabb szövegkörnyezetből és a megadott többi időpontból egyértelműen beazonosítható, hogy a fenti igehelyekben a próté émera ton azümon, vagyis a kovásztalanok első napja, a csütörtökre vonatkozik, arra a napra, melynek késődélutáni óráiban liturgikus értelemben elkezdődik a legelső kovásztalan nap, az Erev pészah, az Előkészület napja.


Nagycsütörtökön az ünnepélyes Bazil-liturgiával ünnepli az egyház az Eucharisztia megalapítását, és külön szertartás eleveníti meg azt, amikor Krisztus megmosta az apostolok lábát.


Csütörtökről péntekre virradó éjjel, április 2-3., niszán 14.

"Közel volt már húsvét ünnepe" - írja János - amikor "a vacsora alkalmával" (13,1-2) megmosta az apostolok lábát, kihirdette az Új Parancsot, megalapította az Eucharisztiát, elmondta főpapi imáját. Az Utolsó Vacsorára Máté (26,20) és Márk (14,17) szerint "amikor beesteledett" (26,20), akkor került már sor.


Az Utolsó Vacsora helyszíne Márk evangelista háza volt. Ma a fenti képen látható szír ortodox Szent Márk Monostor áll a helyén, Jeruzsálem óvárosának örmény negyedében. A köztudatban sajnos két másik - egyébiránt kiemelten fontos - kegyhelyről is elterjedt, hogy az lett volna az Utolsó Vacsora helyszíne, de ez téves információ. Ezzel a kérdéssel egy külön bejegyzés foglalkozik részletesen.


Vacsora után, "miután elmondták a hálaadó zsoltárt, kimentek az Olajfák hegyére", írja Máté (26,30) és Márk (14,26), a Getszemáni kertbe. Márk evangelista házától ez mindössze csak egy 20 perces séta volt. Jézus vért verítékezve imádkozik, miközben az apostolok elaludtak.


Ezek után hirtelen rajtuk ütnek Júdás vezetésével a fegyveresek, erről Máté (26,47), Márk (14,43), Lukács (22,47) és János (18,3) is beszámol. Ez valamikor az éjszakai órákban történt. Jézust elfogták, és "először Annáshoz vitték" (Jn 18,13). Annás palotája valamivel kevesebb, mint fél óra járásnyira van a Getszemáni kerttől, ennek az udvarán tagadta meg Péter Jézust. A palota maradványai fölött ma a "Szent Péter Kakas-kukorékoláskor" címzetű római katolikus templom áll, az épület alatt megtekinthető az eredeti pincebörtön, ahova Jézust néhány órára bezárták.


Hajnalban Annástól átvezetik Jézust Kajafásnak a szomszédban álló palotájába (Jn 28,25), "ott gyülekeztek az írástudók és a nép vénei", írja Máté (26,58) és Márk (14,53). Ma a Sion-hegyi Szent Megváltó örmény ortodox kolostor áll Kajafás palotája helyén.

Bár maga az Utolsó Vacsora alkonyat után, tehát liturgikus értelemben már a pénteki nap előestéjén történt, de erről csütörtökön napközben emlékezik meg az Egyház, hogy az esti szertartáson már a szenvedéstörténetre, Jézus vérrel verítékezésére, csókkal való elárulására, elfogatására és kínszenvedésére tudjon fókuszálni. A csütörtök esti szertartáson a teljes szenvedéstörténetet felolvassák mind a négy Evangéliumból, tizenkét szakaszra tagolva.


Péntek, április 3., niszán 14-15.

"Amint megvirradt" - olvassuk Lukácsnál (22,66) és Máténál (27,1) - "a nép vénei, a főpapok és az írástudók gyülekezete" elé állítják Jézust Kajafás palotájában. A Római Császárságban a munkanap a napkeltével kezdődött, a hatóságoknál és a hivatalokban is, így a Szanhedrin - számunkra talán szokatlan - hajnali ülésezése is teljesen bevett dolog volt abban az időben. Az eljárás nem tartott sokáig, Krisztusnak mindössze néhány kérdést tesznek fel, és meg is hozzák az ítéletet: Jézust Pilátus kezére adják.


"Kajafástól a helytartóságra vezették Jézust. Kora reggel volt. Azok nem mentek be a helytartóságra, hogy tisztátalanokká ne legyenek, és így elkölthessék a húsvéti bárányt." - számol be az eseményekről János (18,28). Pilátus palotája, az egykori Antonia erőd, mintegy húsz percnyi járásra van Kajafás házától, jelenleg az Al-Omarija iszlám iskola áll a helyén, Jeruzsálem óvárosának muszlim negyedében. Az iskola belső udvara (fenti képünkön) tanítási időn kívül zarándokok számára látogatható, az épület az utca felől, mint a Via Dolorosa I. stációja van megjelölve.


Pilátus azonban nem sok időt szentelt Jézus ügyének, "amikor megtudta, hogy Heródes országából való, elküldte Heródeshez, aki azokban a napokban éppen Jeruzsálemben tartózkodott" - írja Lukács (23,7). Heródes palotája az akkori város túlsó végén volt, de összességében ez sem volt nagy távolságra, gyalogszerrel is mindössze negyed órányira. A palota romjai (képünkön) ma műemlékként tekinthetők meg.

Heródes Jézust "hosszasan faggatta, de ő feleletre sem méltatta. Odajöttek a főpapok és az írástudók is és szüntelenül vádolták. Heródes akkor udvarával együtt gúnyt űzött belőle, csúfságból fehér ruhába öltöztette, aztán visszaküldte Pilátushoz." - folytatja Lukács a történetet (23,9-11).

Az eddigi kihallgatások hamar lezajlottak, és a távolságok sem nagyok az események helyszínei között, így még mindig csak a kora reggeli órákban járunk, amikor visszavezetik Krisztust Pilátushoz. Az események, ahogy mondani szokták, drámaian felpörögnek, és megszületik az ítélet: Barabást szabadon bocsájtják, Krisztust pedig keresztre feszítik.


A kivégzés előtt Krisztust megkorbácsolják. Az Evangéliumok nem említik, hogy pontosan hány korbácsütést mérnek Jézusra, ezért ez is gyakran képezi találgatások tárgyát. Az Egyház emlékezete azonban úgy tartja számon, hogy 41 korbácsütésre ítélték Krisztust, éppen ezért a kopt és az etióp olvasó 41 szemből áll. Az oszlopnak egy töredékét, melyhez kikötözték Jézust a korbácsoláskor, ma a Szent Sír Bazilikában őrzik.


Krisztust ezután "levetkőztették és bíborszínű köpenyt vetettek rá. Majd tövisből koronát fontak, fejére tették és nádszálat adtak jobb kezébe" - olvassuk Máténál (27,28-29) és Márknál (15,17). Ekkor egy csonka oszlopra, mint egy trónusra ültették le Jézust, ez az oszlop-töredék is a Szent Sír Bazilika egyik kápolnájában látható (képünkön).


Ezek után, amíg megteszik az előkészületeket a kivégzésre, Krisztust  Pilátus börtönében kőkalodába zárják. Ugyanitt raboskodik Szent Diszmász, a jobb oldali lator, és Gesztász, a bal oldali lator, valamint itt tartották fogva Barabást, akit akkor engednek szabadon, amikor Jézust bezárják. Az egykori börtön ma a Praitorion Görög Ortodox Monostor épület-komplexumában található.

Még mindig a péntek reggeli, kora délelőtti órákban vagyunk, amikor Krisztus "a keresztjét hordozva kiment az úgynevezett Koponyahelyre, melynek héber neve Golgota. (...) az a hely, ahol Jézust keresztre feszítették, közel volt a városhoz" - számol be János (19,17-20). A távolság valóban nem nagy, mindössze 600 méter Pilátus palotájától a Golgota sziklájáig az az útvonal, amin Jézus utolsó útján haladt, és amit ma Via Dolorosa néven ismerünk. A Via Dolorosa egyes stációi valóban Jézus Krisztus szenvedésének eredeti helyszínei, míg más stációk csak szimbolikus emléket állítanak ezeknek. (A Via Dolorosaról egy másik bejegyzésben írunk részletesen.)


Nem tudjuk pontosan, hogy mennyi idő alatt járta meg Krisztus a keresztútját. Mivel ez a távolság rendes körülmények között, egy egészséges ember számára mindössze tíz perces séta lenne, így valószínűsíthető, hogy a megkínzott testű Jézusnak is legfeljebb kétszer-háromszor ennyi időbe telt, amíg eljutott a Golgotára. A Golgota sziklája jelenleg a Szent Sír Bazilika épületegyüttesén belül található. (Képünkön a Kálvária-jelentet előtt, alul két oldalt az üveg mögött fehérlik a Golgota-hegy eredeti sziklája)

Ott "azután keresztre feszítették és megosztoztak ruháin sorsvetéssel döntve el, kire mi jusson. A harmadik óra volt, amikor megfeszítették" - adja meg a pontos időpontot Márk (15,24-25). A harmadik óra a délelőtt közepe, amikor napkeltétől már pontosan annyi idő telt el, mint amennyi még délig vissza van. Ha a mai időszámítással mérnénk, akkor ez a jeruzsálemi helyi idő szerint, azon az adott napon, délelőtt kilenc óra előtt nagyjából kilenc perccel történt.

"A hatodik óra táján sötétség támadt az egész földön. A kilencedik óráig tartott. A Nap elsötétedett és a templom függönye középen kettéhasadt" - számol be erről Lukács (23,44-45), Máté (27,45) és Márk (15,33) is. A hatodik óra az a mi időszámításunk szerint pontosan déli tizenkét óra, Krisztus akkor már valamivel több, mint három órája szenvedett a kereszten.


Az Evangéliumok nem írnak róla, de az Egyház hagyománya szerint nem csak a Nap sötétült el, de a Hold is vérvörössé vált. Ez az ikonográfiában is - szinte kötelező jelleggel - megjelenik. Ezzel a képpel legelőször Joel próféciájában találkozunk, aki az Úr eljöveteléhez kapcsolja ezeket a csodás jeleket:
És csodálatos jeleket idézek elő az égen és a földön: vért, tüzet, és füstfelhőt; a Nap sötétséggé változik, a Hold pedig vérré, mielőtt eljön az Úrnak nagy és rettenetes napja. (Jo 3,3-4)
Joel prófétát idézi Szent Péter apostol is pünkösdi prédikációjában (ApCsel 2,20), aki szintén Krisztus második eljöveteléhez köti ezeket a jeleket.


Azonban ugyanezek a jelek voltak tapasztalhatóak Krisztus halálakor is. Bár a próféta is, és az apostol is csodás jelekről, tehát természetfeletti jelenségről beszél, a Jézus halálakor tapasztalt jelenségekre természettudományos magyarázat is adható. A három órás elsötétülés, amiről az Evangéliumokban olvasunk, lehetett olyan homokvihar, ami szürkületi sötétségbe borította az egész várost. Ilyenek napjainkban is előfordulnak, mint a fenti képen is, ahol még a máskor szikrázóan ragyogó aranykupola is alig vehető ki a homok- és porfelhőben.

Egyes spekulációk napfogyatkozással magyarázzák az elsötétülést, de ez teljesen nonszensz, hiszen telihold volt aznap. Viszont holdfogyatkozás az valóban volt. Erről ugyan az Evangéliumok nem írnak, de csillagászatilag igazolt, hogy Kr. u. 33-ban április 3-án részleges holdfogyatkozás volt, melyet Jeruzsálemben nem sokkal alkonyat után, a telihold felkeltekor lehetett megfigyelni. Ez a jelenség okoz olyan optikai viszonyokat, amitől a Holdat vérvörös színűnek látjuk, mint ezen az alábbi, néhány évvel ezelőtti, szintén Jeruzsálemben megfigyelt holdfogyatkozás alkalmával is.


A holdfogyatkozás Kr. u. 33. április 3-án csak az esti órákban volt már megfigyelhető, de az események kronológiájában egyelőre még csak a péntek déli óráknál tartunk.

Krisztus már valamivel több, mint hat órája szenvedett a kereszten, amikor a kilencedik órakor elhangoztak az utolsó szavai, és kilehelte lelkét, ahogy erről Máté (27,45-50), Márk (15,33-39) és Lukács (23,44-45) is egyaránt beszámol. A kilencedik óra a délután közepe, mai időszámítással a jeruzsálemi helyi idő szerinti délután három óra kilenc perc körül.

"Készület napja volt. A zsidók tehát kérték Pilátust, hogy töresse meg a keresztre feszítettek lábszárát, és vétesse le őket a keresztről, hogy ne maradjanak szombaton a kereszten. Az a szombat ugyanis nagy ünnep volt" - írja János (19,31), megadva ezzel a pontos dátumot is, a szombati nagy ünnep a Pészah, a készület napja pedig péntek, az Erev pészah napja.


"Készület napja volt és már égtek a szombati fények" - számol be Lukács (23,54) - amikor Arimateai József, Nikodémus és a jelen lévő asszonyok mirhával és aloével bedörgölik Jézus holt testét, gyolcsba göngyölik, és sírba helyezik. Lukács időpont-megadása már csak amiatt is különösen fontos, mert egyértelművé teszi, hogy amikor korábban a kovásztalanok napjáról írt (Lk 22,7), akkor ott azt az előző, csütörtöki napra értette, nem pedig erre a péntek estére, sem pedig a másnapi szombat nappalra.

A Megkenetés Köve, az az alacsony, asztalszerű lapos kő, amelyen Krisztus testét felkészítették a temetésre, szintén a Szent Sír Bazilikában található (fenti képünkön). A temetési szertartás azonban nem teljesen az elvárásoknak megfelelően történt meg, ezért a jelen lévő asszonyok "hazatértükben illatszereket és illatos olajat vásároltak. A szombatot azonban a törvény szerint nyugalomban töltötték" (Lk 23,56), Krisztus testének beolajozását a szombat utánra tervezték.

Ahogyan Krisztus elárulásának emlékére minden szerda, úgy kínszenvedésének és halálnak emlékére minden péntek is szigorú böjti nap a liturgikus év folyamán. Erről szintén a Jeruzsálemi Zsinaton döntöttek az apostolok, és legkorábbi írásos dokumentációját a Didakhéból ismerjük.

A Nagypéntek még a megszokottnál is szigorúbb böjti nap, ilyenkor a hívek csak kevés kenyeret és vizet fogyasztanak, de vannak, akik egyáltalán nem esznek. Nagypénteken nincsen eucharisztikus ünneplés, az istentiszteleteken az ószövetségi próféciák mellett ismételten a szenvedési Evangéliumok kerülnek felolvasásra.


A péntek alkonyati istentisztelet pedig tulajdonképpen Krisztus jelképes temetése. Ilyenkor a templom közepén fölállítják Jézus jelképes sírját, melyen Krisztus holt testét az ő képét ábrázoló lepel, az epitaphion jeleníti meg.


Péntekről szombatra virradó éjjel, április 3-4., niszán 15.

Péntekről szombatra virradó éjjel Krisztus teste már a sírban nyugszik. Ez körülbelül 50 méterre a keresztre feszítés helyétől, "egy sziklába vájt új sír" volt (Mt, 27,60), "amelybe még senkit sem temettek" (Lk,23,53).


Krisztus sírját a keresztények már a kezdetek kezdetétől látogatják. Amikor viszonylag nyugalmasabb idők jártak, az Eucharisztiát itt is bemutatták. Később, a keresztényüldözések állandósulásával, a sír fölé a rómaiak Jupiter-szentélyt építenek, és majd csak Nagy Konstantin rendeli el Kr. u. 325-ben a Szent Sír Bazilika felépítését. A pogány szentélyt elbontják, a domboldalt elhordják, magát a sírkamrát pedig körbevájják és mint egy kápolnát körbefalazzák. Ezt, az ily módon utólagosan kialakított sírépítményt, jelenleg a Bazilika Rotundája öleli körbe (képünkön).

(Azóta a XIX. és XX. században újabb sírokat tártak fel, melyeket egyesek Jézus sírjával azonosítanak. Ezeknek a spekulációknak azonban semmi valóságalapjuk nincs, szándékaink szerint ezt a témát egy másik bejegyzésben fejtjük majd ki részletesen.)

Jézus teste ezen az éjszakán a sírban nyugszik, ugyanakkor a lelke munkálkodik (Jn 5,17) ezen a napon száll le az alvilágra. "Testével a sírban; lelkével, mint Isten, az alvilágban" - imádkozza minden liturgián a pap, miután a Kenyeret és Bort elhelyezte az oltáron. Krisztus pokolra szállása csak röviden utal Szent Pál a Szentírásban: "Az pedig, hogy fölment, mi mást jelent, mint hogy előbb le is szállt az alsó földi tájakra?" (Ef 4,9). Hasonlóan röviden, de valamivel konkrétabban fogalmaz Szent Péter: "Teste szerint megölték ugyan, de a Lélek életre keltette. Így elment a börtönben sínylődő lelkekhez is..." (1Pét 3,18-19). A pokolra szállás részletes történetét Nikodémus apokrif evangéliuma őrizte meg írásban; az Egyház pedig a szóbeli apostoli hagyomány részeként tartja számon.

Jézus Krisztus diadalmas alvilági győzelméről az agg Simeon számolt be Nikodémusnak, aki jelen volt a csecsemő Jézus templomi bemutatásakor (Lk 2,25) és akit többedmagával együtt feltámasztott Krisztus (Mt 27,52-53). Jézus Krisztus betöri a pokol kapuit, szétzúzza annak a bilincseit és láncait, megtöri a Sátán hatalmát, diadalmasan legyőzi a halált és kiszabadítja a holtakat, akiket Szent Mihály arkangyal visz fel a Mennyek Országába. Jézus Krisztus nagyszombati pokolra szállása az üdvtörténet egyik legfontosabb eseménye, a nagypénteki kereszthalál és a vasárnapi feltámadás közös fókuszpontja.


A hagyomány szerint Krisztus lelke a péntekről szombatra virradó éjszakán pontosan éjfélkor szállt alá diadalmasan a pokolra, ezért ezt az eseményt a szombati hajnali istentisztelet keretei között végzett ünnepélyes körmenettel idézi meg az Egyház, de a szertartás végezhető már péntek este is.


Szombat, április 4., niszán 15-16.

"Másnap, a készület napja után, egybegyűltek a főpapok és a farizeusok Pilátusnál" - írja Máté (27,62) - ekkor határoznak a sír őriztetéséről. Akárcsak az imént Lukács, jelen esetben Máté is megerősíti azt, hogy a korábban említett kovásztalan kenyerek napja (Mt 26,17) a csütörtökre vonatkozott, nem pedig erre a mai napra.

A Nagyszombat a Nagypéntekhez hasonlóan szigorú böjti nap. Míg a nagyszombati hajnali istentisztelet Krisztus pokolra szállásához kapcsolódik, addig az esti istentisztelet és az azt követő ünnepélyes Bazil-liturgia már a feltámadás ünnepét vetíti előre. Az ókeresztény korban ehhez a liturgiához kapcsolódóan keresztelték meg az arra méltó hitjelölteket.


Szombatról vasárnapra virradó éjjel, április 4-5., niszán 16.

A Máténál szereplő, a sír őrzésére vonatkozó, rövid szombati epizódot leszámítva, semmit nem írnak arról az Evangéliumok, hogy mi történt Jézus Krisztus pénteki eltemetése, és az üres sír vasárnapi felfedezése között. Ez nem véletlen, hanem tudatos alkotói koncepció. Az evangelisták nem akarják szavakba zárni a kimondhatatlant, leírni a leírhatatlant, elmagyarázni a felfoghatatlant: megváltásunk legnagyobb misztériumát, Jézus Krisztus diadalmas pokolra szállását és dicsőséges feltámadását.


Az Egyház hagyománya úgy őrizte meg, hogy Krisztus feltámadása is éjfélkor történt, a szombatról vasárnapra virradó éjjelen. A mi időszámításunk szerint ez pont a szombati-vasárnapi nap fordulója, azonban a zsidó liturgikus időszámítás szerint ekkor már hosszú órák óta - szombat alkonyat óta - vasárnap volt. Ezt amiatt is érdemes megjegyezni, mert sokan félreértelmezik a harmadnapi feltámadás fogalmát, és 3 x 24 órát értenek alatta, ami viszont sehogy sem illeszthető össze az Evangéliumok által megadott kronológiával. Pedig a szóhasználat teljesen magától értetődő:
  • első nap a péntek, amikor Jézus meghalt és el is temették;
  • másnap a szombat, amikor Krisztus teste a sírban nyugszik;
  • harmadnap a vasárnap, amikor Jézus Krisztus feltámadt.
A vasárnap esti (a mi időszámolásunk szerint: a szombatról vasárnapra virradó éjszakai) feltámadási szertartások közül kiemelkedik a Szent Fény, vagy Áldásos Tűz, Kegyelemadó Tűz szertartása Jeruzsálemben. A jeruzsálemi görög ortodox pátriárka bemegy Krisztus lepecsételt sírjába és imádkozik. Ezek után az üres sírkövön csodás módon magától meggyullad egy mécses, melyről a pátriárka fáklyákat és gyertyákat gyújt, melyeket kiadva a sírból, szétosztanak a hívek között. A Szent Fény ceremóniája az Egyház legősibb liturgikus szertartásai közé tartozik, szemtanú írásos beszámolója már a IV. századból is fennmaradt.


A későbbi korokban azonban a szertartás csodás jellegét sokan megkérdőjelezték, elsősorban katolikus és protestáns részről. Többek között IX. Gergely római pápa is egyszerű csalásnak minősítette, és 1238-ban megtiltotta az azon való részvételt. Bár a katolikus egyház álláspontja az ortodox lelkiséggel kapcsolatban azóta pozitívan változott, ennek ellenére IX. Gergely pápa ezen kijelentését és rendelkezését mégsem bírálták felül. Így tehát, elviekben legalábbis, a katolikus egyház hivatalos állásfoglalása a mai napig egyértelműen elutasító a Szent Fénnyel kapcsolatban.

Nem feladata ennek az írásnak azt eldönteni, hogy az Áldásos Tűz természetes módon vagy természetfeletti csodaként gyúlik-e meg, és ezt a kérdéskört bővebben ismertetni sincsen mód a jelen keretek között. Egy fontos észrevételt azonban meg kell tenni: ortodox szempontból tulajdonképpen szinte mindegy, hogy csodáról van-e szó, vagy sem.

Az ortodox lelkiség szerint a liturgikus cselekmény, Isten kegyelméből és a szimbolikája által, titokzatos, misztikus módon mintegy kaput nyit, átjárást képez a természetes és a természetfeletti, a földi evilág és a Mennyek Országa között. Ez minden liturgikus cselekményre igaz, ez a fajta misztérium magának a liturgiának 'per definitionem' a lényegét képezi. A Szent Tűz szertartása pedig mindenképpen liturgikus cselekedet (is), így a szimbolikája által akkor is a Feltámadás Csodás Misztériumához kapcsol minket, még ha esetleg maga a Tűz nem is természetfeletti módon gyulladt meg.


Ugyanúgy a Feltámadás Csodás Misztériumába kapcsolódnak be azok a hívek is, akik nem a jeruzsálemi Szent Lángról, hanem otthon, saját templomukban, egy természetes gyertyalángról gyújtják meg gyertyájukat és így vesznek részt a feltámadási körmeneten. A körmenetre éjfélkor kerül sor, de a szertartás elvégezhető már a korábban, az esti órákban, vagy később, hajnalkor is. A körmenethez kapcsolódó feltámadási szertartás a hajnali istentiszteletek szertartásrendjét követi.


Vasárnap reggel, április 5., niszán 16.

"Szombat múltán, a hét első napjára virradóra" - adja meg az időpontot Máté (28,1), és hasonlóan Márk (16,1), Lukács (24,1) és János (20,1) is. Ekkor fedezik föl, hogy Krisztus sírkamrája üres, teste nincs a sziklába vájt üregben, a holttest számára kialakított fekhelyen. Az események könnyebb áttekinthetősége érdekében a négy Evangélium beszámolóit a Diatesszaron szerkesztésében, egységes szövegként közöljük:
A szombat befejeztével, abban az órában, amely a hét első napjára virrad, Mária Magdolna és a másik Mária elment megnézni a sírt. Magukkal vitték az illatszereket, amelyeket készítettek, és azt kérdezték egymástól: "Ki hengeríti el nekünk a követ a sírbolt ajtajából?", az igen nagy volt ugyanis.
És íme, nagy földrengés támadt: az Úr angyala leszállt az égből, odament, elhengerítette a követ. Ők a követ a sírtól elhengerítve találták, és az angyal rajta ült. Olyan volt a megjelenése, mint a villám, és a ruhája fehér volt, mint a hó. Az őrök megrettentek tőle való félelmükben, és mint a holtak, olyanok lettek.
Amikor félreállt, az asszonyok beléptek a sírba, nem találták az Úr Jézus testét. Bementek a sírboltba. Jobb kéz felől egy ifjút láttak ülni hosszú fehér ruhába öltözve, és elámultak. Az angyal megszólalt és azt mondta az asszonyoknak: "Ti ne féljetek! Hiszen tudom, hogy Jézust, a megfeszítettet keresitek. Nincs itt, mert feltámadt, amint megmondta. Jöjjetek, nézzétek meg a helyet, ahol feküdt!"
Történt pedig, hogy amíg ezen tanakodtak, egyszerre két férfi állt ott mellettük, ragyogó ruhában. Az asszonyok megijedtek, és a földre szegezték tekintetüket. Azok pedig így szóltak hozzájuk: "Miért keresitek az élőt a holtak között? Nincs itt, hanem feltámadt. Emlékezzetek csak vissza, mit mondott nektek, mikor még Galileában volt: 'Az Emberfiának a bűnös emberek kezébe kell kerülnie, hogy megfeszítsék, de harmadnapra föltámad.' Menjetek el, s mondjátok meg tanítványainak és Péternek: Föltámadt a halálból, és előttetek megy Galileába. Ott majd meglátjátok őt, amint megmondta nektek. Íme, megmondtam nektek!"
Ekkor eszükbe jutottak ezek a szavai, rögtön el is mentek a sírtól. Nagy félelemmel és örömmel futottak; remegés és rémület fogta el őket, és nem mondtak senkinek semmit, mert féltek. Mária Magdolna elfutott tehát, elment Simon Péterhez és a másik tanítványhoz, akit Jézus szeretett, és azt mondta nekik: "Elvitték az Urat a sírból, és nem tudjuk, hová tették!"
Erre Péter és a másik tanítvány elindultak, és a sírhoz mentek. Ketten együtt futottak, de a másik tanítvány gyorsabban futott, mint Péter, és elsőként ért a sírhoz. Lehajolt, és látta lerakva a gyolcsokat, de nem ment be. Azután odaért Simon Péter is, aki követte őt, és bement a sírboltba. Látta letéve a gyolcsokat és a kendőt, amely a fején volt, nem a gyolcsok mellé helyezve, hanem külön egy helyen, összegöngyölve. Akkor bement a másik tanítvány is, aki először érkezett a sírhoz; látta és hitt. Még nem értették ugyanis az Írást, hogy fel kell támadnia a halálból. A tanítványok ezután ismét hazamentek.
Mária pedig kinn állt a sírnál, és sírt. Amint sírdogált, behajolt a sírboltba. Két angyalt látott fehér ruhában ülni, az egyiket fejtől, a másikat lábtól, ahol Jézus teste feküdt. Azok megkérdezték tőle: "Asszony, miért sírsz?" Ő azt felelte nekik: "Elvitték az én Uramat, és nem tudom hová tették!" Ahogy ezt kimondta, hátrafordult, és látta Jézust, hogy ott áll, de nem tudta, hogy Jézus az. Jézus megkérdezte tőle: "Asszony, miért sírsz? Kit keresel?" Ő pedig, azt gondolva, hogy a kertész az, ezt felelte neki: "Uram, ha te vitted el őt, mondd meg nekem, hová tetted, és én elviszem!"
Ekkor Jézus megszólította őt: "Mária!" Erre ő megfordult, és héberül így szólt: "Rabbóní!", ami azt jelenti: Mester. Jézus így szólt hozzá: "Ne tarts fel engem, mert még nem mentem fel az Atyához, hanem menj el a testvéreimhez, és mondd meg nekik: Fölmegyek az én Atyámhoz és a ti Atyátokhoz, az én Istenemhez és a ti Istenetekhez."
Amikor a hét első napján reggel feltámadt, először Mária Magdolnának jelent meg...
A Diatesszaron az eseményeket abban az időrendi sorrendben írja le a négy Evangélium szavaival, ahogyan azok megtörténtek, és ahogyan azt az apostoli hagyomány is megőrizte. Először a Kenetvivő Asszonyok érnek az üres sírhoz. Az Evangéliumok csak néhányuk nevét említik, de az apostolok hagyománya szerint összesen nyolcan voltak:

  • Istenszülő Szűz Mária, Jézus Krisztus édesanyja
  • Magdalai Szent Mária (Mária Magdolna), Jézus galileai tanítványa
  • Szent Mária, Szent Kleofásnak (Szent József öccsének) a felesége, Buzgó Simon édesanyja
  • Szent Szalome, Szent József első házasságából származó lánya, Zebdedeus felesége, János és Jakab apostolok édesanyja; bábaasszony Jézus születésekor majd később a dajkája
  • Szent Johanna, Kúza felesége, Jézus galileai tanítványa
  • Szent Zsuzsanna, Jézus galileai tanítványa
  • Betániai Szent Mária, a feltámasztott Lázár testvére, Jézus júdeai tanítványa, aki Húsvét előtt egy héttel drága olajjal kente meg Jézus lábát
  • Betániai Szent Márta, a feltámasztott Lázár testvére, Jézus júdeai tanítványa, aki mindig odaadóan szolgálta ki Jézust

A Kenetvivő Asszonyokról külön ünnepen is megemlékezik az Egyház Húsvét Harmadik Vasárnapján, azaz a Húsvét Vasárnapot követő második vasárnapon.

Az asszonyok értesítik az apostolokat arról, hogy a sír üres, akik azonnal a helyszínre sietnek. Az Evangéliumban csak Szent Péter szerepel név szerint, de az apostoli hagyományból tudjuk, hogy a másik apostol János evangelista volt, aki szerényen nem nevezte meg magát az írásában. Az apostolok is látják az üres sírt, majd távoznak.

Ezek után jelenik meg a feltámadt Krisztus személyesen is, legelőször Magdalai Máriának, ahogy az Evangéliumban is olvassuk.


A Húsvét vasárnapi szertartások az éjszakai feltámadási szertartás örömteli folytatásai. A körmenet és a feltámadási istentisztelet után következnek az imaórák, majd ezek után közvetlenül a Szent Liturgia. A Liturgia után kerül sor a pászkaszentelésre (a fenti képen), ahol megszentelik a húsvéti ételt: a húsvéti kalácsot, hímes tojást, báránysültet (mifelénk helyette sonkát), vörösbort, valamint más ételeket a változatos helyi hagyományok szerint. A hívek ebből a szentelt ételből esznek legelőször ünnepi, azaz nem böjtös ételt a hosszú Nagyböjt után.

A Feltámadás a kereszténység legnagyobb ünnepe, ezért a liturgikus idő minden ciklusában méltó módon megünnepeljük:

  • a napi ciklusban: a hajnali istentiszteleten illetve magával az Eucharisztiával
  • a heti ciklusban: az Úr Napján, azaz minden Vasárnap
  • az éves ciklusban: Húsvétkor
  • az emberi élet ciklusában: a keresztség szentségének felvételével, amikor meghalunk a bűnnek és feltámadunk Krisztusban


Χριστός ἀνέστη! - Ἀληθῶς ἀνέστη!
Krisztus feltámadt! - Valóban feltámadt!
Христóсъ воскрéсе! - Воистину воскресе!