A bibliai rituális táncok nyomában

Az 1970-es években egyes észak-amerikai és ausztrál pünkösdi-karizmatikus gyülekezetek elkezdtek zenés-táncos istentiszteleteket tartani. Hamarosan már ez lett a neoprotestáns karizmatikus gyülekezetek fő istentiszteleti formája, de a római katolikus karizmatikus közösségek is átvették a szokást. 

A pop-koncert-szerű, zenére táncolós-ugrálós istentiszteleti formát általában azzal szokták indokolni, hogy az ókeresztények is táncoltak a szertartásaikon. Azonban ez nem így van. Ezen állítás a Szentírás szavaival sem igazolható, az apostoli hagyományból pedig konkrétan is tudjuk, hogy ilyenféle táncos istentiszteletek soha sem voltak az ősegyházban. 

Az ószövetségi idők korábbi korszakában valóban voltak rituális táncok. Ezek azonban nem spontán improvizációk, hanem konkrét táncok voltak meghatározott tánclépésekkel; melyek meghatározott alkalmakhoz, de nem magához az istentisztelethez kötődtek. A karizmatikus közösségek mai gyakorlata tehát nem csak az újszövetségi keresztény tanítással, de az ószövetségi zsidó hagyománnyal is szembe megy. 

Mivel ez a témakör meglehetősen háttérbe szorul a vallási ismeretterjesztés körében, ezért ebben az írásban ezt fogjuk több oldalról is körbejárni, esetenként rövid videókkal illusztrálni.

+ + +

Az Újszövetség és az apostolok kora

Az Újszövetség 27 könyve összesen csak öt alkalommal említ táncot, de ebből kettő ismétlődik, tehát mindösszesen három kontextusról van szó. Az egyik, amikor a tékozló fiú hazatér, megemlítésre kerül az is, hogy az örömteli mulatságon zenéltek és táncoltak, ezt hallotta meg a mezőről hazatérő másik fiú (Lk 15,25). A másik esetben már negatív eseményhez, kötődik a tánc: Heródiás lánya Keresztelő János fejét kéri táncáért cserébe (Mt 14,6; Mk 6,22). A harmadik esetben nincs sem pozitív, sem negatív kontextusa a szónak, Jézus csak egy gyerekmondókát idéz tanítóbeszéde során: "A gyerekekhez hasonlítanak, akik ott tanyáznak a piacon és egymásnak kiabálják: 'Furulyáztunk nektek, és nem táncoltatok, siratót énekeltünk, de nem zokogtatok'." (Mt 11,17; Lk 7,32). Rituális vagy liturgikus táncra viszont még távoli utalás sincs az egész Újszövetségben.

Egyetlen adat - sem bibliai igehely, sem más írásos emlék, sem szóbeli hagyomány - nem áll rendelkezésre arról sem, hogy Jézus Krisztus és az apostolok valaha is táncoltak volna az életük folyamán. Azt viszont tudjuk, hogy mindannyian szerények és alázatosak voltak, és mindenben visszafogott, nem túlzás ha úgy fogalmazunk, hogy aszketikus életet éltek. Így tehát ha táncoltak is valamikor, akkor azt a helyzet megkívánta udvariasságból tették, és nem önfeledt mulatozásból.

Azt is tudjuk, hogy a tánc nem tartozott hozzá az imádsághoz. Az Evangélium írja, hogy Krisztus is arcra és térdre borulva imádkozott az Atyához (Mt 26,39; Mk,14,35; Lk 22,39). A leborulás Jézus Krisztus óta szervesen hozzátartozik a keresztény imaélethez, ezért az apostolok liturgiáiban is előfordul a szertartásrend meghatározott pillanataiban. A leborulás az ószövetségi liturgikus hagyományra vezethető vissza, ahogyan azt a 95. (LXX 94.) Zsoltárban is olvassuk; azonban míg az apostoli kereszténységben ez a gyakorlat a mai napig tovább él, addig az idők folyamán a zsidó hitéletből ez már kikopott:

"Boruljunk földre, jertek, és úgy imádjuk őt,
térdre boruljunk mi Urunk és Alkotónk előtt."

Négy liturgia maradt fent az apostolok korából, ezeket a keleti keresztény egyházakban közel kétezer éve folyamatosan végzik a mai napig, a kialakult liturgikus rendnek megfelelően. Ezek a következők:

Jeruzsálemi liturgia, vagy Jakab-liturgia. Jeruzsálem legelső püspöke, Szent Jakab, "az Úr testvére", a 72 apostol egyike, az újszövetségi Jakab-levél szerzője állította össze részben a zsinagógai istentiszteletek, részben a zsidó templomi szertartások mintájára. Ez a legelső keresztény liturgia, belőle alakult ki a többi keresztény szertartás. A Jakab-liturgiát a bizánci rítusú (görög, bolgár, szerb, román, grúz, orosz, stb.) ortodox egyházakban végzik el világszerte, évente kétszer, mind a mai napig.

Antiochiai, szír, vagy nyugati-szír liturgia. A Jeruzsálemi liturgia minimális megváltoztatásával alkotta meg Péter apostol Antiochiában. (Antiochia első püspöke Szent Péter volt, Kr. u. 35-53. között.) A szír ortodox egyház állandó liturgiája, így Szíria, Libanon, Izrael, Palesztina, Törökország, Irak területén, valamint világszerte a diaszpórákban végzik; ugyancsak ez a liturgiája az indiai Tamás-keresztény közösségek egyik részének.

Asszír, vagy keleti-szír liturgia, ritkábban hívják káldeus, babiloni és perzsa liturgiának is. Szent Tamás apostol és Edesszai Szent Tádé, a 72 apostol egyike, alkották meg a jeruzsálemi liturgiából. Az asszír keleti egyház liturgiája, így Szíria, Irak, Irán területén, valamint világszerte a diaszpórákban végzik, illetve az indiai Tamás-keresztények másik részének is ez a liturgiája.

Alexandriai vagy kopt liturgia. Szent Márk evangelista, Alexandria első püspöke alkotta a jeruzsálemi liturgia alapján. A kopt, etióp és eritreai ortodox egyházak végzik rendszeresen, saját hazájukban illetve a nemzetközi diaszpórában.

A fenti apostoli liturgiákban egyikben sincs helye a táncnak, sőt, pont ellenkezőleg, alapvetően a többé-kevésbé mozdulatlan, nyugodt testtartás az elvárás. Ezt csak néhány meghatározott mozdulat szakíthatja meg (keresztvetés, meghajlás, leborulás, stb.) a megfelelő módon és a megfelelő időben. A tánc az apostolok kora után, de még a keresztény ókorban keletkezett görög-bizánci, örmény, latin-római, ambrozián liturgiákban sem jelent meg.

Az alábbi rövid videón a Márk evangelista nevéhez fűződő kopt szertartásba nyerhetünk bepillantást, ahol megfigyelhető, hogy a cintányérral, triangulummal, csörgődobbal kísért, énekelt szertartáson sincsen tánc; továbbá látunk példát a leborulásra is.

Az apostoli hagyomány szerint a tánc nem hogy segítene "felemelni szívünket az Úrhoz", hanem éppen ellenkezőleg, gátolja azt. Ezért a böjti időszakban, amikor jobban át kell adni magunkat az imádságnak és még inkább Istenre kell figyelni, mindenféle tánc szigorúan tilos. Emiatt böjtben a hívő keresztények sehol a világon nem tartanak bált, lakodalmat, semmiféle egyéb táncmulatságot. Ez a valaha következetes szokás a múlt században kezdett fellazulni, ma már csak a mélyen hívők tartják meg.

A tánc és az ugrándozás az apostoli hagyomány szerint tehát semmi esetre sem része a hitéletnek. Test és lélek egységet alkot: a nyugodt lélekhez nyugodt test kell, mert a nyugtalan test nyugtalan lelket szül. Az imádsághoz pedig összeszedettség, alázat és lelki nyugalom szükséges. Keresztény megközelítésből a tánc alapvetően profán dolog és a világi örömök körébe tartozik. Mint ilyen, megengedett a maga helyén és a maga idejében, de nem imádságos szertartáson.

+ + +

A zsidó liturgikus hagyomány viszonya a tánchoz

A rabbinikus judaizmus hasonlóan viszonyul a tánchoz, mint az apostoli kereszténység: alapvetően a tánc, az ugrándozás nem megengedett sem a zsinagógai istentiszteleten, sem általában véve az ima közben. Ha nem is merev mozdulatlanságra, de nyugodt testtartásra kell törekedni, kerülve mindenféle fölösleges mozdulatot. Így volt ez már a babiloni fogság alatt, amikor a zsinagógai szertartásrend kialakult, majd így volt ez Jézus idejében is, és így van ez azóta is.

A mozdulatlanság alól egyetlen jellegzetes kivétel van a zsidó hagyományban, a ritmusos előre-hátra hajlongás, vagy ehhez hasonlóan a jobbra-balra billegés. Az alábbi rövid videón mindkettőre látunk példát:

A mozdulat eredetére számos magyarázat született, de valójában arról van szó - ezt erősíti meg Raj Tamás főrabbi (+2010) is - hogy egyszerűen csak segít koncentrálni az ima szövegére. Ugyanakkor hasonló hivatkozással sokan ellenzik is, mert másokat viszont zavarhat a koncentrációban, ha a mellette álló "nem bír nyugton maradni". Báál Sém Tov rabbi (+1760), a haszid irányzat megalapítója szerint a többieknek megértéssel kell lenni a hajlongók iránt:

"Ha fuldoklót látunk, aki kétségbeesetten hadonászik karjaival és dobálja testét, hogy szorult helyzetéből szabaduljon, aligha gúnyolódunk akár rajta, akár mozdulatain. Ugyanígy nem szabad gúnyolódnunk olyan személyen sem, aki imái elmondása közben hajlong, hiszen éppen a rázúduló helytelen és illetlen gondolatok özönéből próbál szabadulni, amelyek már-már elnyelik, elvonván őt attól, hogy imáira összpontosítsa gondolatait."

Mindenesetre ez az egyetlen mozdulatsor, ami zsinagógai istentiszteleten, vagy bárhol máshol megengedett ima közben a zsidó hagyományban. Fontos azonban látni, hogy a hajlongás nem maga az ima, hanem csak egyfajta segédeszköz az imához, azoknak, akiknek szükségük van erre a mankóra.

Van azonban a zsidó liturgikus évben egyetlen egy olyan ünnep is, melyen a tánc valóban megjelenik a szertartáshoz kapcsolódóan.

Ez az ünnep a Szimchát Tóra, azaz a Tóra öröme, tisri hónap 23-án (szeptember 27. és október 27. közé esik). Ilyenkor fejezik be a Tóra felolvasását az utolsó szakasszal, majd meg is kezdik a felolvasási rend éves ciklusát a Tóra első szakaszának felolvasásával. A zsinagógai szertartás után a Tóra-tekercsekkel vidám, táncos körmenetben hétszer megkerülik a zsinagógát, minél több embernek lehetőséget adva, hogy vihesse egy szakaszon a Tóra-tekercseket. Az ünneplés módja nagyon elüt a többi szolid, méltóságteljes ünneptől, ez esetben a hangulat valósággal karneváli:

Maga az ünnepsorozat a Szukkót-tal, a hét napos Sátoros ünnepel kezdődik, mely már az első Templom idejében egyike volt a kötelező zarándok-ünnepeknek, ekkor emlékezik meg a zsidóság a 40 éves pusztai vándorlásról. Ezt zárja le egy újabb ünnep a nyolcadik napon, a Smíni aceret, a Nyolcadik napi gyülekezés. Ekkor már nem kell betartani a Szukkót előírásait, viszont a gyülekezet még egy napig elidőz a közösen eltöltött ünnep hangulatában. Mindkét ünnep a Tóra által parancsolt ünnep (Lev 23,33-36). Ezt az ünnepciklust toldották meg a kilencedik napon a Szimchát Tóra ünnepével, amikor magát a Tórát ünneplik. Értelemszerűen ez nem ószövetségi ünnep, csak később, egész pontosan a Kr. u. I. században vezetik be.

Érdemes egy gondolat erejéig kitérni arra is, hogy miért fűztek az egyik legősibb zsidó ünnepciklus végéhez egy új ünnepet, amely mind tartalmában, mind az ünneplés módjában látványosan eltér attól. Az I. században, a Krisztus feltámadása utáni évtizedekben a kereszténység rohamosan terjedt a zsidóság körében, egyre többen vallották meg Jézust messiásuknak és megváltójuknak. A zsidókeresztények már saját zsinagógát is építettek, a hagyományoktól eltérően nem az ószövetségi Templom, hanem Jézus Krisztus üres sírja felé tájolva. (Az épület ma Dávid sírja néven ismert, bár ez téves azonosítás.)

A kialakult helyzetben, látván az "elpártolók" nagy számát, a Krisztust el nem fogadó zsidóság fontosnak tartotta kifejezni hűségét az eredeti hithez, ezért szentelt egy külön ünnepet a Tórának. Az is fontos volt, hogy hitüket nyilvánosan is megvallják, ne csak a zsinagóga négy fala között. Ezért a zsinagógai szertartást kiegészítették a hétszeres körmenettel, ráadásul egy karneváli hangulatú körmenettel, így az egész ünnep még látványosabb és még vonzóbb lett a szemlélő számára. Ez egyfajta missziós eszköz volt, és a hitükben elbizonytalanodott zsidókat volt hivatott visszatartani a kereszténység felvételétől, és megtartani őket a Mózesi Törvényeknél, a 613 micvát egybefoglaló Tóránál.

A Szimchát Tóra megünneplése némileg változott azóta, a körmenet már sokszor elmarad, ekkor csak utcabál-szerűen egy adott helyen táncolnak a Tóra-tekecsekkel, de arra is van példa, hogy ilyenkor bent maradnak a zsinagógában. Maga a tánc és a karneváli hangulat viszont változatlanul élő jellemzője az ünnepnek.

A témánk szempontjából fontos leszögezni, hogy ez a tánc örömtánc. A Tóra, illetve az ünnep iránt érzett örömöt fejezi ki - de nem kapcsolódik az imádsághoz. Fontos kiegészítője az imádságos szertartásnak, de nem része annak. Szemléletesen megfogalmazva, ezzel a tánccal örülnek Isten dicsőségének, de nem ezzel a tánccal dicsőítik az Istent.

Mindazonáltal - mivel egy Krisztus után keletkezett hagyományról van szó - ez a Tóra-tánc nem kapcsolódik a bibliai rituális táncok témaköréhez.

+ + +

Rituális tánc, kultikus tánc és liturgikus tánc

Mielőtt tovább lépnénk, érdemes az alapfogalmakat tisztázni, hogy mi a különbség rituális tánc, kultikus tánc és liturgikus tánc között.

Rituális táncnak vagy magyar nevén szertartási táncnak nevezi a néprajzi szakirodalom mindazokat a táncokat, melyek egy adott közösség adott szertartásaihoz kötődnek. Ez bármilyen szertartás lehet, nem kell feltétlenül vallási szertartásnak lennie. Rituális tánc például a jól ismert lakodalmi menyasszonytánc, mert egyetlen konkrét eseményhez kötődik, és meghatározott konkrét módon történik, sem máskor, sem másképpen nem történhetne.

A rituális táncok egy szűkebb csoportját képezik a kultikus rituális táncok - röviden kultikus táncok - melyek meghatározott vallások, kultuszok szertartásrendjéhez illeszkednek. Ilyen kultikus tánc például a fentebb ismertetett zsidó körmeneti tánc a Tóra ünnepén.

A kultikus rituális táncoknak van egy még szűkebb csoportja, a liturgikus táncok köre. Ezek már kifejezetten a vallási szertartások szerves részét alkotják, és nem csak kiegészítik magát a szertartást. A liturgikus tánc mozdulattal kifejezett ima. Továbbá nagyon fontos jellemzője, hogy a mozdulatai mindig szimbolikusak, jelentésük van. A hindu vallás liturgikus táncainak mozdulatait például olyan konkrétan lehet olvasni, mint a süketnéma jelnyelvet. Mindebből egyértelműen következik az is, hogy liturgikus-imádságos táncot nem lehet csak úgy, saját kedvünk szerint táncolni, annak szigorúan kötött keretei vannak.

Manapság - illetve már meglehetősen hosszú ideje - az ábrahámi vallások közül egyedül az iszlámban fordulnak elő liturgikus táncok. Ott is csak egyes marginális közösségeknél, melyekre az iszlám fő sodrához tartozó irányzatok nem is mindig néznek jó szemmel. A fenti videón az egyik szufi irányzat, a mevlevi derviseit látjuk. A forgó és körpályán haladó táncfolyamat a tökéletes pályán mozgó égitesteket és a kozmikus harmóniát, mint Isten tökéletes művét szimbolizálja.

+ + +

A tánc az Ószövetség könyveiben

Az Ószövetségben is kevésszer szerepel a tánc, nagyjából hússzor említik. Ha eltekintünk az ismétlésektől, és azoktól az igehelyektől, ahol csak mint szófordulat szerepel, akkor körülbelül tíz szövegkontextusról van szó. Ezek között néhány olyan történet van, ahol a tánc szerepe fontossá is válik.

A maszoretikus szövegben a legtöbb helyen a מחול (hozzávetőleges magyar kiejtéssel mahol) szerepel, a legtöbb Biblia-fordításban körtáncnak fordítják. A kifejezést ma elsősorban a színpadi táncművészetre alkalmazzák, eredetileg azonban minden kötött formájú táncot így neveztek meg. Nem minden esetben konkrétan körtáncról van szó - bár sokszor igen - ez lehet lánctánc, sortánc, vagy bármilyen más, kötött formájú csoportos tánc is. Emellett néha más kifejezéssel is utalnak a táncra (lépés, játék) azonban ezekben az esetekben is kötött formájú táncokról van szó. A Hetvenes Fordítás éppen ezért nem is tesz különbséget, mindenhol a χορός szerepel, mely az akkori szóhasználat szerint szintén kizárólag a kötött formájú, hagyományos közösségi táncokat jelentette.

Az Ószövetség táncai tehát minden esetben kötött formájú, meghatározott lépésekből álló táncok, nem egyéni improvizációk. Ezek a táncok az ószövetségi zsidóság táncai; abban az esetben is a közös hagyomány és a közösség tánca kel életre, ha történetesen valaki egyedül táncolja őket.

A zenére történő, örömteli, spontán ugrándozás nem tartozik bele ebbe a kategóriába, ez nem számít táncnak az Ószövetség szóhasználatában. Ilyenféle spontán mozgást egyetlen egy helyen helyen sem említ a Szentírás. Az a néhány igehely, ahol a táncról szó esik, mindig az örömteli, felszabadult, de a hagyományos tánclépéseket fegyelmezetten betartó, szabályos táncot említi.

Illusztrációként álljon itt a térségben élő keresztény asszírok egyik tánca. A felvételen az ószövetségi időkig - esetleg még korábbra - visszanyúló, máig élő néptánchagyományt látunk, mely az egyik legkiforrottabb tánckultúra a térségben. Érdemes megfigyelni azokat a jellegzetességeket, melyek nem csak az asszír, de kisebb-nagyobb mértékben a többi közel-keleti nép tánchagyományát is jellemzik: a táncfolyamat strukturáltságát; a tánclépések összetettségét; a figurák változatosságát; és a kifinomult, könnyed, légies mozgást.

Néhány speciális kivételtől eltekintve, autentikus zsidó néptánchagyományról régóta nem beszélhetünk, ezt alább majd részletesen tárgyalni is fogjuk. Azonban a fenti asszír tánc mind stílusában, mind hangulatában valószínűleg hitelesen idézi fel, hogy milyenek lehettek az ószövetségi zsidó táncok. Az ószövetségi korban ugyanis a tánc még szervesen hozzá tartozott a zsidó nép kultúrájához is: "Siló lányai a szokás szerint kivonulnak a körtáncra..." (Bír 21,21).

Ebből egy előzetes következtetést máris levonhatunk. A tánc fontos része volt a zsidóság életének, az Ószövetség könyveiben azonban mégis csak ritkán szerepel - ugyanis a hitéletben nem volt központi szerepe a táncnak. Egy időben fontos szerepe volt ugyan, azonban ez a szerep mindvégig marginális maradt, és csak néhány speciális alkalomra korlátozódott.

Az Ószövetség konkrétan még fegyveres táncról is ír, amely a körtáncok és lánctáncok mellett szintén az egyik legősibb táncfajta az emberiség kultúrtörténetében:

"Körtánccal dícsérjék nevét,
dobon és hárfán zengjék énekét (...)
Isten magasztalása legyen a nyelvükön,
kétélű kardok kezükön." (Zsolt 149)

Jelen esetben egy jemeni arab fegyveres táncot láttunk illusztráció gyanánt. Az arab népeknél máig élő hagyománya van a különböző tőr- és kardtáncoknak, ami már csak amiatt is említésre méltó, mert az iszlám elviekben tiltja a táncot. A zsoltáros által említett körtánc, amit kétélű kardokkal táncoltak annak idején, hasonló lehetett ehhez a felvételen látható tánchoz.

Általában véve a tánccal a legkülönbözőbb érzelmeket lehet kifejezni. Vonzalom és szerelem; bánat és gyász; küzdelemre hívás, sőt, maga a küzdelem is kifejezhető tánccal; mint még annyi minden más is. Az Ószövetségben azonban a tánc mindig örömtánc, soha nem fordul elő más összefüggésben. A Prédikátor Könyvében egyenesen az öröm általános szimbólumaként fogalmazódik meg a tánc:

"Ideje van a sírásnak, és ideje a nevetésnek,
ideje a gyásznak, és ideje a táncnak." (Préd 3,4)

Más kontextusban, de hasonló általánosságban használja Jeremiás próféta is a kifejezést:

"Eltűnt szívünk vidámsága, gyászba fordult körtáncunk." (Siral 5,15)

Még a 149. Zsoltár fegyveres tánca sem a küzdelem előtti lelkesítő tánc - amire számos példa van más kultúrákban - hanem már a győzelem utáni, Istennek szentelt ünnepi örömtánc.

Az örömtáncoknak egy jellegzetes csoportját képezik azok a táncok, melyekkel az ellenség felett diadalmaskodó, a veszélyt elhárító győztes harcost vagy hadvezért üdvözli a közösség. Tánccal fogadta a lánya Jeftét, amikor legyőzte Ammon fiait (Bír 11,34), tánccal fogadták Juditot, amikor megölte Holofernészt (Jud 15,12-13), és tánccal fogadták Dávidot, amikor legyőzte a filiszteust (1Sám 18,6-7):

"Amikor azonban Dávid a filiszteus megverése után visszafelé tartott, kivonultak az asszonyok Izrael valamennyi városából Saul király elé, énekelve, körtáncot lejtve, ujjongó dobokkal és csörgőkkel, s egyre csak ezt zengedezték a játszó asszonyok:
»Megvert Saul ezret,
Dávid pedig tízezret.«"

Ezeknél a táncoknál nem csak maga a tánc a fontos, hanem a tánc közben megénekelt szöveg is. A Dávidot köszöntő éneket az események után még kétszer ismételten felidézik az elkövetkező történések folyamán (1Sám 21,12; 1Sám 29,5).

Mindez, amiről eddig szó volt, a folklorisztikában általánosan ismert jelenség. Számos nép jelenlegi vagy múltbéli tánchagyománya hasonlóan írható le, mint az ószövetségi zsidóságé.

Azonban az Ószövetségben találkozunk az örömtáncoknak egy különlegesebb csoportjával is. Ezt azon táncok alkotják, amikor a győzedelmes szabadító akit köszöntenek, nem egy harcos vagy hadvezér, hanem maga az Úr. Ennek legelső példája a Tórában olvasható, amikor Mózes vezetésével Izráel népe megszabadul Egyiptomból és csodás módon átkel a Vörös-tengeren (Kiv 15,20-21):

"Ekkor Mirjám próféta asszony, Áron nővére a dobot kezébe vette, kiment utána az összes asszony dobokkal, táncoló karokban, és ő így énekelt előttük:
»Énekeljünk az Úrnak, mert fenségeset művelt,
lovat és lovast a tengerbe vetett!«"

A szöveg ez esetben is lényeges, hiszen a körtáncot (vagy lánctáncot) járó táncosok Mózes hálaadó és dicsőítő imáját (Kiv 15,1-18) éneklik, és arra táncolnak. A korábban már idézett 149. Zsoltár is Mózes énekéhez hasonló hálaadó dicséret az Úrnak; a 87. Zsoltár (LXX 86.) pedig szövegében is megfogalmazza, hogy a tánchoz az ima szövege is hozzá tartozik:

"És táncolni és énekelni fognak:
»Minden kútfőim tebenned buzognak.«"

Az Ószövetség legfontosabb táncos története az, amikor a Frigyládát Abidánáb házából Obedeom házába szállították, és Dávid vezetésével Izráel népe táncolt a Ládát kísérő menetben az Úrnak (1Krón 13,8), majd pedig amikor három hónap múlva Obedeom házából Jeruzsálembe vitték, ismételten táncoltak az Úrnak Dávid vezetésével (1Krón 15,29; 2Sám 6,14-16).

Mirjám prófétaasszony, Dávid király és próféta, valamint Judit történetéből is kiderül, hogy a csoportos táncnak mindig volt egy vezetője, ez egyébiránt a folklórból is ismert jelenség.

Dávid tánca még egy szempontból rendkívül fontos - ez határozza meg ugyanis a kultikus táncok helyét, idejét és szerepét az ószövetségi liturgikus rendben. A babiloni fogság idején kialakult zsinagógai istentiszteleteken nincs helye a táncnak, fentebb ezt már részletesen tárgyaltuk. A templomi áldozási szertartásokon sem volt tánc, ez derül ki a Tórából, és a hozzá kapcsolódó, későbbiekben lejegyzett szóbeli hagyományból, a Misnából.

Az istenfélő zsidó emberek akkor táncoltak Dávid vezetésével az Úrnak, amikor az Isteni Jelenlét, a Sekiná trónusát, a Frigyládát szállították. Ennek mintájára kultikus táncra is csak akkor került sor, amikor a Frigyládát hordozták, azaz az úgynevezett theoforikus ("istenhordozó") körmeneteken. Ezek a hitélet fontos imádságos eseményei voltak, de nem a legfontosabb eseményei. A Tóra nem is ír róluk, és az Ószövetség többi könyvében is csak másodlagos utalásokat találunk erről. Inkább a paraliturgikus, mintsem a liturgikus hagyományhoz tartoztak.

Ezeknek a körmeneteknek is kialakult szertartásrendjük volt, és a meghatározott módon, sokszor párbeszédes formában énekelték a kifejezetten az erre a célra írt zsoltárokat. Ezekről a zsoltárokról egy másik bejegyzésben részletesen írunk.

Minden jel arra mutat, hogy a Frigyláda körmeneteit a Sátoros ünnephez (Szukkót) kapcsolódóan tartották, valószínűleg a Nyolcadnapi gyülekezéskor (Smíni aceret). Tartalmilag a 40 éves sivatagi vándorlásra való emlékezés ünnepe kapcsolódik a Frigyláda hordozásához. Maga a vándorlás is Mózes énekével és Mirjám prófétaasszony menettáncával kezdődik, több körmeneti zsoltár pedig a Frigyláda Egyiptomból Kánaánba szállítását énekli meg. A 40 éves vándorlás Józsue honfoglalásával ugyan véget ér, de csak akkor teljesedik be, amikor már Dávid király idejében a Frigyláda is végleg megérkezik Jeruzsálembe. A babiloni fogság és a Frigyláda eltűnése után, a második Templom idejében a Nyolcadnapi gyülekezéskor tartanak ünnepi körmenetet a Templom Oltára körül, visszautalva ezzel az első Templom idejének körmeneteire. Nyilván az sem véletlen, hogy a Kr. u, I. században ugyancsak ehhez az ünnepciklushoz kapcsolják a zsinagógák körmeneteit a Tóra örömünnepén (Szimchát Tóra). Elképzelhető, hogy a másik két zarándok-ünnep alkalmával (Péczach/Húsvét, Sávuót/Pünkösd) is voltak körmenetek, de konkrétan nem utal erre semmi sem a későbbi zsidó liturgikus hagyományból.

A táncos körmenetek olyannyira szorosan kötődtek a Frigyládához, hogy annak eltűnésével maguk a körmenetek is elmaradtak, ennek következtében pedig - még az ószövetségi időkben - végleg megszűntek a zsidó liturgikus táncok.

Illetve ezt pontosítani kell: a Frigyládát kísérő táncok nem egyértelműen liturgikus táncok, hanem egy speciális átmenetet képeztek a kultikus és a liturgikus táncok között. Mivel ezek vitathatatlanul hálaadó és dicsőítő imádságok, ezért ebben a tekintetben liturgikus táncoknak tekinthetők. Viszont mégsem a liturgikus, hanem a paraliturgikus gyakorlatban jelennek meg, és a táncmozdulatok nem rendelkeznek a profán örömtáncokhoz képest többlet-szimbolikával sem, ezért csak kultikus táncnak kell őket tekintenünk. (Összehasonlításképpen a Szimchát Tóra körmeneti táncai viszont egyértelműen csak kultikus táncok, és nem liturgikus táncok, ahogy erről szó volt.)

+ + +

A karizmatikus táncos  istentiszteletek - ószövetségi szemszögből

A bejegyzés elején kifejtettük, hogy a katolikus és protestáns karizmatikus közösségeknél, az elmúlt évtizedekben szokásba jött táncos istentiszteleti formák miért nem felelnek meg az újszövetségi apostoli tanításnak.

Most arra fogunk részletesen kitérni, hogy miért nem felelnek meg ezek az ószövetségi zsidó liturgikus előírásoknak sem; sem funkcionális tekintetben, sem formai szempontból.

1.) A Tórából és más forrásokból is tudjuk, hogy az ószövetségi templomi áldozási szertartásokon nem volt tánc. Az ószövetségi áldozat az újszövetségi áldozatban él tovább. Ez a szentmisének az áldozási liturgiája, illetve paraliturgikus gyakorlatként a szentségimádás kötődik hozzá. Az ószövetségi liturgikus előírásokat követve tehát ezeken sem jelenhetne meg a tánc.

2.) A zsinagógai istentiszteletek a Frigyláda eltűnése - tehát a táncos körmenetek megszűnése - után, de még az ószövetségi időben alakulnak ki, a babiloni fogság idejében. A tánc itt sem megengedett. Az ószövetségi zsinagógai istentiszteletek a szentmise igeliturgiájában, illetve a protestáns istentiszteletekben élnek tovább - a tánc tehát ezeken sem jelenhetne meg.

3.) Az ószövetségi liturgikus hagyományokat követve, a tánc csak körmeneteken jelenhetne meg, de ott is minden spontán megnyilvánulást kizárva, a szertartásrend által szabályzott keretek között.

4.) Ilyen táncos, paraliturgikus dicsőítésekre csak ritkán, évente egyszer (legfeljebb háromszor) került sor, nem ez volt a fő szertartási forma. 

5.) Maga a tánc konkrét értelemben vett tánc, meghatározott konkrét tánclépésekkel. Ebből a szempontból a manapság szokásos ugráló-integető spontán mozdulatok folyamata nem tekinthető táncnak. Az ószövetségi időkben ahogyan tudnia kellett a zsoltárok szövegét annak, aki szóban vagy énekben imádkozott, ugyanígy meg kellett tanulnia a tánclépéseket is annak, aki tánccal akart dicsőíteni.

6.) A dicsőítő körtáncok, lánctáncok, sortáncok mindig csoportos táncok, amit egy arra méltó ember vezet. Azon túlmenően, hogy értelemszerűen jó táncosnak kell lennie, ez a személy a közösség hitéletének köztiszteletben álló, tekintélyes tagja.

7.) A dicsőítő táncokhoz mindig meghatározott imaszöveg társul. Ezek az ószövetségi hagyomány által kanonizált szövegek, elsősorban a Zsoltárok, illetve az Ószövetség más énekei, esetlegesen ószövetségi apokrif imák voltak.

8.) A táncos körmenethez az alkalomhoz illően öltöztek föl a hívek, olyan ünneplőbe, amit más alkalomkor nem viseltek. (Vesd össze Dávid öltözetének leírásával.)  

Ahogyan az megfigyelhető, a két, találomra kiválasztott videón látható esemény - az egyik katolikus karizmatikus, másik pedig protestáns karizmatikus szertartás - egyike sem felel meg az Ószövetség liturgikus hagyományainak. Amit látunk, az nem más, mint az egyik legnépszerűbb XX. századi szórakozási forma, a pop-koncertezés hitéletbe való átültetése.

Mivel a szövegében vallásos tartalmú, de minden egyéb jellemzőjét tekintve profán mulatság nem csak kiegészíti a szakrális eseményt, hanem éppenséggel magát a szakrális-spirituális szertartást profanizálja, ezért hitéleti szempontból ez a gyakorlat teljesen helytelen. Sem az apostoli kereszténység, sem a mai rabbinikus judaizmus, sem az ószövetségi zsidó vallás szemszögéből nem fogadható el. (Ennek ellenére, nagyjából akkoriban, amikor a karizmatikus keresztényeknél is, egyes zsidó közösségekben szintén megjelentek a hasonló "happy-clappy" istentiszteletek.)

Teljesen más lenne a dolog megítélése, ha ezek a vallásos mulatságok csak kiegészítenék a szabályos liturgikus formákat - mint ahogy az az első Templom idejében is volt - nem pedig leváltanák azokat.

+ + +

A zsidó néptánchagyomány

Az Ószövetség könyveiből kiderül, hogy a zsidó szertartási táncok nem alkottak egy önálló műfajt, hanem az akkori zsidó néptánckincs részét alkották. Ugyanazokat a táncokat (körtáncok, lánctáncok, fegyveres táncok), ugyanolyan módon (csoportosan, egy táncvezetővel az élen) táncolták, ahogyan az a közel-keleti folklórban általánosan megszokott.

Reneszánsz páros táncok. Itáliai zsidó kódex, XV. szd.

Érdemes tehát megismerkedni a zsidó néptáncokkal is, amennyiben az ószövetségi kultikus táncokról közelebbi képet akarunk kapni. A jelenleg élő zsidó tánchagyománynak négy rétegét különböztethetjük meg:

1. izraeli "néptánc"
2. haszid tánchagyomány
3. jemeni zsidó tánchagyomány
4. etiópiai zsidó tánchagyomány

Az alábbiakban ezeket tekintjük át vázlatosan. Ezeknek ugyan nem mindegyike kapcsolható az ószövetségi hagyományhoz, azonban az is egy fontos támpont, ha ki tudjuk zárni őket a vizsgálódásunk köréből.

1. IZRAELI "NÉPTÁNC"

A médiában, kulturális intézmények tájékoztatóiban, turisztikai vállalkozások ajánlóiban gyakran találkozunk az izraeli néptánc ("israeli folk dance") kifejezéssel. Valójában ez nem néptánc, a folklorisztika ezt népies műtáncnak hívja, amit népies műzenére táncolnak. Az egész műfajt tulajdonképpen az akkoriban ébredező zsidó nemzeti gondolat hívta létre a XX. század elején - pontosan a hiányzó néptánchagyomány pótlására.

A műfaj legelső képviselője az azóta már nemzetközileg ismert Hava Nagila, melyet 1924-ben szereztek. Azóta már számos újabb népies műdal és műzene megszületett ebben a műfajban. Ezzel párhuzamosan megkreálták a népies műzenéhez tartozó népies műtáncot is. Eredetileg a különböző európai - főleg balkáni és kelet-európai - népek alaptánclépéseit ötvözték, később szerephez jutott a koreográfusi alkotó fantázia is. Ettől függetlenül a lépések egyszerűek maradtak, hiszen a könnyű betaníthatóság fontos szempont a mű-folklór hatékony elterjesztésében. A tánc neve, a hora is átvétel, eredetileg egy balkáni körtánc-család neve; románul szintén hora, bolgárul és makedónul horo, cigány nyelven oro, mindegyik alak a görög χορός-ra vezethető vissza. Az alábbi felvételen turistáknak tanítják be a Hava Nagila koreográfiáját a Jézus nevű sétahajón, a Galileai-tengeren:

Az izraeli népies műtánc, mint modern kori fejlemény, nem kapcsolható sehogy sem a fő témánkhoz - viszont éppen ezért fontos, hogy kizárjuk a körből.

2. HASZID TÁNCHAGYOMÁNY

A zsidó táncok másik rétegét a haszid tánchagyomány képezi. Ez már tudományos értelemben véve is folklór, néptánc. Azonban ez sem annyira ősi, mindössze néhány száz éves, továbbá, bár jelen formájában kétségtelenül jellegzetesen zsidó műfaj, de gyökerei nem azok, kulturális átvételről van szó. Az eredetileg Kelet-Európában élő haszidok egyik megélhetési forrása a zeneszolgáltatás volt. Más helyi népekhez, oroszokhoz, litvánokhoz, lengyelekhez, románokhoz stb. jártak a mulatságokra pénzért muzsikálni, az ő zenei ízlésüket kellett kiszolgálni. Ennek hatására, a környező népek zenei elemeiből építkezve, a XVI. századtól kezdődően, de valójában csak a XVIII. századtól kapva nagyobb lendületet, kialakult a klezmer zene, mint saját zsidó zenei hagyomány.

Ezzel párhuzamosan, szintén a többi nép tánchagyományaiból építkezve kialakult a haszid tánc. Korábban nem volt saját tánchagyományuk a haszidoknak, és maga az átvétel sem volt széleskörű. Kevés számú figurát vesznek át, és csak az egyszerűbb tánclépéseket, melyek sok esetben tovább egyszerűsödnek (séta, futólépés, szökdelés). Maga a tánc szinte teljesen strukturálatlan marad, holott az eredeti táncok, melyekből merítenek, általában határozottan strukturáltak. Pont ez az egyszerűség és ez a strukturálatlanság az egyik olyan tulajdonság, ami tipikusan zsidó jellegzetességgé válik, és ami megkülönbözteti a környező népek táncaitól a haszid táncot. Szintén haszid jellegzetesség a nemek szerinti szigorú elkülönülés; illetve az, hogy a tánc ritka esemény marad, gyakorlatilag csak lakodalomban és bár micvón fordul elő. Olyan bálok, táncházak, mulatságok, egyéb táncalkalmak - ahova a környező népekhez pénzért jártak zenélni - a haszid közösségben nem alakultak ki. Azt, hogy általában nem szabad táncolni, csak bizonyos meghatározott ünnepeken, és akkor is csak nemek szerint elkülönülve, a haszid közösség vallási előírásnak tekinti. Az alábbi felvételen egy jellegzetes haszid táncot látunk:

A haszid tánc, bár tagadhatatlanul a zsidó folklór része, de bő másfél évezred választja el az ószövetségi kortól, így a továbbiakban ezt is kizárhatjuk a vizsgálódásból. (Zárójelben annyit azért még megjegyezünk: Magával az elnevezéssel körültekintően kell bánni. A köznyelv hajlamos minden táncot haszid táncnak hívni - a break tánctól a jazzbalettig - ha azt fekete kaftános férfiak adják elő. E téves szóhasználatra számos példát találunk az interneten is.)

Szólni kell pár mondatot az élő zsidó néptánchagyomány feltűnő hiányáról is. A szájhagyomány úgy tartja, hogy Kr. u. 70-ben, a második Templom lerombolása után, a zsidó vallási vezetők a gyászra való felhívással megtiltottak mindenféle táncot és más szórakozást, egészen addig, amíg a Templom - immár a harmadik - ismét fel nem épül. Tudományos szempontból ez a történet igazából sem meg nem erősíthető, sem meg nem cáfolható. Azonban ha nem is szó szerint, de szimbolikus értelemben ez a történet is a valóságot írja le, és a saját keretei között mindenképpen igaz.

A kulturális antropológia és a folklórtudomány megállapítása szerint az ószövetségi zsidóságnak hasonlóan gazdag tánchagyománya volt, mint bármelyik másik közel-keleti népnek. Aztán ez az állapot hirtelen megváltozik, a zsidóság életéből szinte teljesen eltűnik a tánc. Az ókori tánckincs feledésbe merül, és a zsidóság életében sokkal kisebb lesz a szerepe a táncnak, mint bármelyik másik nép életében, akikkel a zsidóság évszázadok, esetenként évezredek óta együtt él, akár a Szentföldön, akár a távolabbi diaszpórákban.

Természetesen volt azért tánc a zsidóságnál is, de ez csak a nagyobb ünnepekre korlátozódott. A rabbik álláspontja a tánccal kapcsolatban nem volt egyöntetű, volt hogy tiltották, máskor hallgatólagosan megtűrték, de támogatni soha nem támogatták. A zsidóság a másik népek akkoriban divatos táncait táncolta, mint ahogy a fenti itáliai kéziraton is látjuk. Olyanról is tudunk - szintén a XV. századi Itáliából - hogy zsidó táncmestertől tanultak a keresztények táncolni. Ennek ellenére saját zsidó tánchagyomány sem Itáliában, sem a Szentföldön, sem máshol gyakorlatilag nem létezett. Ez alól a haszidok a kivételek, akik a későbbiekben kialakították a saját tánchagyományukat; illetve szintén a ritka kivételek közé tartozik a jemeni és az etiópiai zsidó diaszpóra is.

3. JEMENI ZSIDÓ TÁNCHAGYOMÁNY

Többféle változatban él az a történet, hogy a jemeni zsidóság Salamon király idejében vándorolt el a zsidó királyságból, és telepedett meg Jemen területén. Egy másik hagyomány szerint ez később, de még az első Templom idejében Kr. e. 463-ban történt volna - azonban mindenképpen egy nagyon ősi, az ószövetség idejére datálható diaszpóráról van szó. (A XX. szd. közepén a jemeni zsidóság majdnem teljes egésze Izraelbe települt, az utolsó néhány család a napjainkban zajló szaudi-jemeni polgárháború miatt települt át. Azonban a jemeni zsidók Izraelben is megőrizték a saját közösségi identitásukat és a jellegzetes hagyományaikat.)

A jemeni zsidóság táncaiban tehát az ószövetségi zsidó tánchagyomány él tovább valamilyen formában, még ha szemmel láthatóan jelentős kölcsönhatásba is került a jemeni arab törzsek táncaival. A fenti felvételen - melyen Ofra Haza (+2000), jemeni zsidó származású énekesnő énekel - megfigyelhetőek a közel-keleti táncok azon jellegzetességei, amiket korábban az asszír táncnál ismertettünk. Igaz, a tánclépések kevésbé összetettek és kevésbé változatosak, mint az asszír táncok esetében, azonban még így is egyértelműen egy fejlett tánckultúráról van szó. Különösen ha a fentebb tárgyalt izraeli mű-folklórral vagy a végletesen egyszerű haszid táncokkal vetjük össze; nem véletlen, hogy Izraelben sokkal népszerűbbé is váltak a jemeni zsidó táncok az említetteknél. Itt sajnos nem vehető ki, de a jemeni zsidó táncok sajátos jellemzője a mimika szerepe, a táncosok gyakran erőteljes mimikával is kísérik a táncukat. (Ez a jemeni arab táncokat nem jellemzi.) Sajnos az alábbi videó sem jó minőségű, azonban mégis ez az egyik legértékesebb fellelhető felvétel az autentikus jemeni zsidó táncokról. Valahogy így kell elképzelni azt, amikor "Siló lányai a szokás szerint kivonulnak a körtáncra"(Bír 21,21).

A jemeni zsidó táncokról készült néhány értékes felvétel, de ezeknek a néprajzi és kulturális antropológiai szempontú tudományos feldolgozása még várat magára. Azonban az így is bizonyos, hogy ezek a táncok már közelebbi támpontot adnak az ószövetségi körmeneti táncokhoz. Mirjám próféta asszony női tánckarokat vezetett, Dávid király pedig "egész Izráel" élén táncolt, ami alatt ebben az esetben a hadsereget, fegyveres férfiakat kell érteni. A nemek szerinti elkülönülés, még ha nem is mindig szigorú következetességgel, de a jemeni zsidó táncokat is jellemzi, míg például a jemeni araboknak vannak férfi-női páros táncai is (az iszlám tiltás ellenére). Szintén zsidó sajátosságnak tűnik a jellegzetes hajladozó testmozgás a lassú táncoknál, amit az alábbi videón látunk:

Nem járunk nagyon messze a valóságtól, ha a Frigyláda körmeneti táncait hasonlóképpen képzeljük el, mint amit az előző három videón láttunk - kiegészítve őket a fegyveres táncokkal is - csak az arab kölcsönhatástól kellene őket elvonatkoztatni.

4. ETIÓPIAI ZSIDÓ TÁNCHAGYOMÁNY

Az etiópiai zsidóság ugyancsak Salamon király korára vezeti vissza eredetét. A hagyomány szerint Salamon király és Sába (egykori városállam a mai Jemen területén) királynője titkos nászából egy fiú utód, I. Menelik született, ő a jemeni és az etiópiai zsidóság ősatyja. Az viszont tudományosan is igazolt tény, hogy bár a népesség keveredése folytán az etiópiai zsidóság külső megjelenésében jellegzetes afrikai rasszjegyekkel rendelkezik (nagyon sötét bőrszín, fekete göndör haj), a DNS-vizsgálatok megerősítették a genetikai rokonságot a jemeni zsidósággal; mint ahogy több etiópiai nyelv (amhara, geez, tigrinya) is a héberrel rokon semita nyelv.

Salamon király és Sába királynője (etióp ortodox keresztény ikon)

Az etiópiai zsidóság is gazdag saját, autentikus néptánchagyománnyal rendelkezik. Azonban ez az idők folyamán annyira az afrikai tánchagyomány hatása alá került, hogy az ókori közel-keleti zsidó táncréteg már nyomokban sem mutatható ki benne. Az etiópiai zsidóság is majdnem teljes egészében Izraelbe települt, ahol a tánchagyományuk elsősorban a színpadi táncművészet keretei között él tovább. Az alábbi felvételen is egy színpadra koreografált táncot látunk, azonban a jellegzetes afrikai táncelemek jól megfigyelhetők, mint például a szökdelések-ugrálások, valamint a felsőtest, a vállak, a karok és a fej jellegzetes mozdulatai.

Az etiópiai zsidó néptánckincs már annyira eltávolodott az ókori közel-keleti tánchagyománytól, hogy ebből már nem lehet rekonstruálni az ószövetségi zsidó körmeneti táncokat. Konkrét támpontot az adhatna, ha a jemeni és az etiópiai zsidó táncokban fellelhető lenne legalább néhány közös tánclépés. Azonban amellett, hogy ennek - úgy tűnik - kicsi az esélye, de egyelőre ez még egy tudományosan feldolgozatlan terület is a folklorisztikában.

+ + +

Az etióp ortodox keresztény körmeneti táncok

Etiópiában Kandaké királynő szolgája (akit Fülöp apostol térített meg, ApCsel 8,26-40) és Máté evangelista (aki itt is szenvedett vértanúságot) terjesztette elsőként a kereszténységet. Idővel a helyi zsidóság túlnyomó többsége megvallotta Krisztust megváltójának és megkeresztelkedett. Hogy pontosan milyen arányban, azt visszamenőlegesen nehéz lenne megsaccolni, mindenesetre sokat mondó adat, hogy a XX. században az etiópiai sémi anyanyelvű lakosság kevesebb, mint 0,5%-a volt zsidó vallású, és több, mint 99,5%-a ortodox keresztény. Kr. u. 330-ban, Örményország után a világon másodikként, Etiópiában lett államvallás a kereszténység, 60 évvel korábban, mint Rómában.

I. Menelik Etiópiába viszi a Frigyládát

A Salamonhoz fűződő legenda szerint, fia, Menelik magával hozta Etiópiába a Frigyládát, Salamon kénytelen volt egy másolatot készíttetni a jeruzsálemi Templom számára. Az etióp ortodox egyház állítja, hogy a Frigyláda a mai napig a birtokukban van. Ezt az állítást sem megerősíteni, sem cáfolni nem lehet, mert a Frigyládát olyan titkos helyen őrzik, hogy mindössze néhány ember tud a hollétéről - és még az is titok, hogy kik ezek a személyek.

Az viszont már tény, hogy az etióp ortodox egyházban a Frigyládának ma is élő kultusza van. Minden templom rendelkezik a Frigyláda jelképes másolatával, ennek hiányában a templomban nem is szabad liturgiát bemutatni. Emellett pedig évente egyszer, Timkat azaz Úrjelenés ünnepén zenés-táncos körmeneteket tartanak a Frigyláda, illetve a Kőtáblák szimbolikus másolataival. Ezek a körmenetek a liturgikus szertartásokat egészítik ki, akárcsak Jeruzsálemben, az első Templom idejében.

A kereszténység számos esetben hívebben megőrizte az ószövetségi zsidó vallás egyes elemeit, mint maga a zsidó vallás, a bejegyzés elején említett leborulás is egy példa volt erre. Ugyanez elmondható a Frigyláda körmeneti táncairól és a hozzá kapcsolódó hangszeres kíséretről is: míg az etióp ortodox kereszténységnél ez a mai napig élő liturgikus hagyomány, addig ez az etióp zsidóságnál ezt a szertartást már régóta - nem is tudni mióta -  nem végzik.

Igaz, a keresztény hagyomány esetében figyelembe kell venni azt is, hogy ez sem teljesen töretlen továbbélése az ószövetségi szokásrendnek. Etiópiai Szent Jared (+571) ugyanis megreformálta a szertartást, elsősorban a hangszerkíséretet - bár az igazság az, hogy ebben pont az ószövetségi korhoz való visszatérés motiválta őt. Szent Jared a Zsoltárokban olvasható húros-pengetős és fúvós hangszerek hangsúlyos megjelentetésével az első Templom korának hangulatát és Isten-hitét idézte meg - szemben az egyszerű dobkísérettel, mely az afrikai pogány kultuszok jellemző sajátossága.

A két felvétel híven adja vissza azt a hangulatot, ami ezen az ünnepen végig tapasztalható. Érdemes megfigyelni, hogy a táncok felszabadultak és örömöt sugároznak, de a mozdulatok mégis kimértek, méltóságteljesek. Habár ezek a táncok is letagadhatatlanul az afrikai mozgáskultúra jegyeit viselik magukon, azért olyan gyorsan vibráló-rángatózó felsőtest-mozgásokat mégsem látunk, mint az etióp zsidóság korábbi felvételén. Afrikai léptékkel nézve, ezek a táncok bár örömteliek, de mégis nagyon higgadt, nyugodt táncok, még a gyorsabb ritmusúak is.

Érdemes ebben az élő hagyományban megfigyelni mindazt, amit korábban az Ószövetségben leírtak alapján is már elmondtunk:

• A táncok kiegészítik a liturgikus szertartásokat, de nem részei annak.
• A résztvevők (akik tehették) külön erre az alkalomra tartogatott ünneplőt húznak.
• A táncokat legtöbbször a férfi és női csoportok külön táncolják.
• A táncokat csoportban, együtt táncolják, a lépések kötöttek, nincs egyéni improvizáció.
• A csoportos táncot mindig vezeti valaki, még ha az ő irányítása a kívülálló számára nem is mindig feltűnő.
• A táncokhoz meghatározott szövegű ének társul, más énekre másképpen táncolnak.

+ + +

ÖSSZEGZÉSKÉPPEN

A teljes Szentírásban összesen csak két rendkívüli alkalommal fordul elő rituális-kultikus tánc. Az első, amikor a Vörös-tengeren való átkelés után Mirjám próféta asszony vezeti az asszonyok táncát, a másik alkalom, amikor a Frigyláda szállításakor Dávid király és próféta vezeti a serege táncát, minden bizonnyal itt fegyveres menettáncról volt szó.

Ezen eseményekre emlékezve, az ószövetségi szertartásrendben minden évben egyszer zenés-táncos körmenetet tartottak a Frigyládával. Kultikus tánc más alkalommal nem fordult elő az ószövetségi zsidóság hitéletében. Az első Templom pusztulásával és a Frigyláda eltűnésével pedig ez a szokás is megszűnik, egyedül az etióp ortodox keresztény egyházban él tovább.

A körmeneti táncok fontos részei voltak az ünnepi hagyománynak, de az imádságos szertartásokat csak kiegészítették, nem képezték részét az ószövetségi liturgiának. 

A körmeneti táncok az akkori zsidó folklór szerves részét alkották. Kötött szerkezetű táncokról ("mahol") van szó, a tánclépések konkrétan meghatározottak, egyéni improvizációra nem kerülhetett sor.

A táncok körtáncok, lánctáncok, sortáncok, menettáncok voltak, illetve hasonló táncképletek jelentek meg fegyveres tánc formájában is.

A táncokat csoportosan táncolták, egy vezető irányításával. A férfi és női csoportok külön táncoltak.

Az adott táncokhoz adott szöveg tartozott, másik szövegre másképpen táncoltak. A szövegek a Zsoltárok és más ószövetségi imák voltak, amiket hangszerkísérettel énekeltek, maguk a táncosok is.

A körmeneti tánc ritka, és ezért fontos alkalom volt a közösség életében. Aki tehette, az erre az alkalomra tartogatott ünnepi öltözetet vett fel.

Az ószövetségi körmeneti táncokat négy hagyomány alapján próbálhatjuk meg felidézni:

1. JEMENI ZSIDÓ TÁNCOK: A jemeni zsidóság az első Templom idejében elkülönült diaszpóra, mely egy azóta folyamatosan létező tánchagyományt őrzött meg.
2. ASSZÍR TÁNCOK: A térségben az asszír keresztények tánchagyománya a legkiforrottabb és leggazdagabb, ők őriztek meg legtöbbet az ószövetségi kor általánosan elterjedt táncaiból.
3. ARAB FEGYVERES TÁNCOK: Az ószövetségi fegyveres táncok a különböző arab népcsoportok hagyományában maradtak fent napjainkig.
4. ETIÓP ORTODOX KERESZTÉNY KÖRMENETEK: Az etióp ortodox egyház az ószövetségi táncok eredeti közegét, magukat a Frigyláda-körmeneteket őrizte meg a mai napig. Ezeken a körmeneteken a tánc ugyanolyan funkcióban és ugyanolyan formában jelenik meg, mint az ószövetségi körmeneteken, némi eltérés csak a konkrét tánclépésekben és az énekelt dallamokban van.

"...a császárnak, ami a császáré, Istennek, ami az Istené..."

"Adjátok meg a császárnak, ami a császáré, Istennek pedig, ami az Istené" (Mt 22,21). Valószínűleg Jézusnak ez az egyik leggyakrabban idézett mondása, amire nem is annyira igehirdetéskor, hanem a közéleti kommunikációban szoktak hivatkozni. Ráadásul, ahogy az ilyenkor már lenni szokott, ahányan hivatkoznak rá, annyiféleképpen értelmezik.

Állam és egyház viszonya szinte mindig az egyik legproblematikusabb kérdés volt az emberiség történelme folyamán. Sajnos mind a mai napig azok a helyek és azok az időszakok számítanak üdítő kivételnek, amikor a dolgok harmonikusan alakultak-alakulnak. Éppen ezért ez egyúttal egy meglehetősen kényes kérdés is.

IX. Konstantin császár (+1055) és Zoé császárné (+1050) a Pantokrátor mellett

Holott nem szükségszerű, hogy ez így legyen. Léteznek - elvben legalábbis léteznek - olyan ideális társadalmi-politikai struktúrák, amikor állam és egyház ideálisan létezhetne egymás mellett. Két ilyen alaphelyzet van:

1. amikor az állam deklaráltan nem keresztény állam
2. amikor az állam deklaráltan keresztény állam

Ebben a bejegyzésben mindkét esetet megvizsgáljuk. Először ismertetjük az ideális megoldásokat - ez a "mi lett volna ha" esete, amit mint tudjuk, nem ismer a történelem. Majd pedig néhány jellegzetes példával illusztráljuk, hogy ehhez képest hogyan alakultak a dolgok. Természetesen nem törekedhetünk a teljességre, a számos történelmi helyzet közül csak a legjellemzőbb példákra szorítkozunk.

+ + +

1. Amikor az állam deklaráltan nem keresztény állam

Ez elviekben nagyon egyszerű eset. Ebben a helyzetben hangzik el, és erről a helyzetről szól Jézus Krisztus fent idézett kijelentése császár és Isten dolgának, államnak és egyháznak a szétválasztásáról. Pál apostol is megismétli a krisztusi tanítást: "Adjátok meg tehát mindenkinek, ami jár neki: akinek adó, annak adót, akinek vám, vámot, akinek hódolat, hódolatot, akinek tisztelet, tiszteletet" (Róm 13,7).

Más helyen arról is szól az apostol, hogy a Krisztusban hívő keresztény a társadalmi helyzetének megfelelően viselkedjen: "Szolgák! Engedelmeskedjetek mindenben földi uratoknak, ne látszatra szolgáljatok, mint akik emberek tetszését keresik, hanem egyszerű szívvel, az Úr félelmében. Bármit tesztek, lélekkel tegyétek, az Úrnak teszitek, nem embereknek" (Kol 3,22-23). Nem csak a társadalmilag alárendelteknek vannak kötelességei, hanem a társadalmilag fölérendelt pozícióban lévő hívőknek is: "Gazdák! Adjátok meg szolgáitoknak, ami jogos és méltányos. Gondoljátok meg, hogy nektek is van Uratok a mennyben" (Kol 4,1).

Az ide vonatkozó tanítást így lehetne tömören összefoglalni:

• Az állam és az egyház szétválasztva, egymástól függetlenül működik;
• a hívő keresztények állampolgárként, illetve alattvalóként maradéktalanul eleget tesznek a társadalmi kötelezettségeiknek;
• ugyanakkor a hitélet élvezi a prioritást a hívő életében.

Ezekből magától értetődően következik, de azért érdemes külön is hangsúlyozni: a klérus tagjai (püspökök, papok, diakónusok) és az egyház más lelki vezetői (szerzetesek, apácák, remeték) nem vállalhatnak állami hivatalt, egyik hatalmi ágban sem.

Azt is érdemes leszögezni, hogy teljesen mindegy, hogy milyen állami berendezkedésről van is szó konkrétan, a feléjük való keresztényi viszonyulás ugyanaz. (A speciálisan extrém eseteket leszámítva, de ezeket most nem tárgyaljuk.)

Az eddig elmondottakban eddig még semmi illuzórikus nincsen, ez maga volt a realitás a keresztény ókorban, ahogy erről a Diognétosz-levél is beszámol:

Saját hazájukban laknak, de mégis jövevényekként; mindenben részt vesznek polgárokként, de mindent elviselnek, mint idegenek; bárhol, idegenben is otthon vannak, de minden haza idegen számukra. (...) Testben vannak ugyan, de nem a test szerint élnek. A földön időznek, de a mennyben van polgárságuk. Engedelmeskednek a meghatározott tör­vényeknek, de életükkel felülmúlják a törvényeket.

+ + +

A problémák a történelem folyamán mindig abból adódtak, amikor a nem keresztény állam nem mutatott ilyen jellegű türelmet a kereszténység iránt. Ezekben a történelmi szituációkban, amikor konfliktus alakult ki állam és egyház között, mindig az egyház volt a szenvedő fél. Állami keresztényüldözésről számtalanról tudunk, míg direkt államellenes egyházi mozgalomról egyről sem. (Leszámítva az említett extrém eseteket, amikor például egy terrorista állammal szemben kell fellépni.)

Az alábbiakban felsorolunk néhány történelmi példát arra, amikor a nem keresztény állam üldözte a keresztényeket, illetve passzívan eltűrte, hogy a helyi társadalomban keresztényüldözés alakuljon ki. (A térképen a 2013. évi állapotokat látjuk. A helyzet azóta romlott, szerepel már rajta Törökország és Mexikó is.)

POGÁNY ÁLLAM: A pogány kultuszoknak hódoló római császárok keresztényellenes intézkedései közismertek. Azonban a Római Császárság területén kívül is számtalan helyen üldözték a keresztényeket. Példának okáért Simon apostol a mai Grúzia előd-államában, Júdás-Tádé Örményországban, Máté evangelista Etiópiában, Tamás apostol Indiában szenved vértanúságot a helyi pogány uralkodók utasítására.

ZSIDÓ ÁLLAM: Júdea királyság a Római Császárság nagyfokú autonómiájával rendelkező tartománya volt. Kr. u. 34/35-ben a farizeusok kezdeményezésére kezdődtek meg az első keresztényellenes pogromok. Ennek lett vértanúja István protodiakónus, akiről az Apostolok Cselekedeteiben olvasunk. A második keresztényüldözési hullámot maga a zsidó király, Heródes Agrippa indította el, Kr. u. 41-ben. Ennek a több évig tartó folyamatnak lett vértanúja Zebedeus fia, Jakab, elsőként a 12 apostol közül. A harmadik, szintén több évig tartó keresztényüldözési hullámot a templomi papság robbantotta ki Kr. u. 62-ben, ennek lett vértanúja Jakab, "az Úr testvére", Jeruzsálem első felszentelt püspöke. A történelem furcsa fintora, hogy a zsidók általi keresztényüldözések akkor szűntek meg, amikor a római hatalom a zsidókat kezdte üldözni. Az a római hatalom, amely ekkoriban már a keresztényeket is üldözte.

A modern Izrael államban ilyen véres keresztényüldözések szerencsére nincsenek. Azonban az államhatalom számtalan módon korlátozza a helyi keresztények hitéletét és nehezíti meg a mindennapi életüket. Emiatt az elmúlt néhány évtizedben a palesztin keresztények 2/3-a, az örmény keresztényeknek pedig már a 4/5-e kényszerült elhagyni a Szentföldet. Jeruzsálem lakosságának 1967-ben 40%-a volt keresztény, ma kevesebb, mint 1%-a.

ISZLÁM ÁLLAM: Nem szorul bővebb fejtegetésre, hogy a másik ábrahámi vallás világi hatalmat gyakorló hívei is élen jártak a keresztények üldözésében. Ahogyan a fenti térképen is látjuk, napjainkban is elsősorban az iszlám államokban a legerősebb a keresztényüldözés, ugyanígy volt ez történelmi távlatokban is, az iszlám megszületésének legelső pillanatától. (A történelmi hűséghez azonban hozzátartozik az is, hogy az iszlám társadalmak szolgáltattak számos példát a harmonikus együttélésre a keresztény lakossággal.)

ATEISTA ÁLLAM: Szintén közismert a bolsevik államhatalmak általános vallásellenessége, aminek következtében például az egykori Szovjetunióban intenzívebb és módszeresebb keresztényüldözés zajlott, mint az ókori Rómában. Érdemes felidéznünk Magyarország akkori első emberének, Kádár Jánosnak az 1958-ban meghirdetett politikai programját is:

"Meg kell érteni, hogy mi a klerikalizmus ellen tűzzel, vassal, golyószóróval és börtönnel is harcolunk, mert nálunk nem klerikális, tehát papi uralom van, hanem munkás-paraszt uralom. (...) A klerikalizmus elleni harc egységes rendszert képez, amire megvannak a megfelelő eszközök, egészen a Belügyminisztériumig."

Ne gondoljuk, hogy mindez már a múlté. Az egyik legnagyobb világhatalomnak számító Kínában továbbra is hasonló ideológia vezérli a kereszténységgel kapcsolatos politikai álláspontot, Észak-Koreában pedig a mai napig halállal büntetik, ha valakinél Bibliát találnak.

Meg kell említeni azt is, hogy a kereszténységnek számos vértanúja volt a másik ateista diktatúra, a náci uralom alatt is.

SZEKULÁRIS ÁLLAM: Sajnálatos, de történelmi tény, hogy a modern polgári demokrácia megszületése is intenzív keresztényüldözéssel járt. Az 1789-es nagy francia forradalomban papok és hívek lemészárlásával, száműzetésével, templomok bezárásával hirdették a Szabadság, Egyenlőség, Testvériség hármas jelszavát. Ezt a véres keresztényüldözést történészek, publicisták, hatalmat gyakorló politikusok és más közéleti személyiségek közül többen a mai napig is - mint a szekularizmus eszméjének megvalósulását - pozitív történelmi eseményként értékelik.

+ + +

2. Amikor az állam deklaráltan keresztény

A véres valóság után visszakanyarodunk az ideák világába: milyennek kellene lennie azoknak a társadalmaknak, melyekben az állam keresztény államként határozza meg önmagát - majd pedig ismételten megnézzük, hogy ehhez képest milyenek voltak a keresztény államok valójában.

Attól kezdve, hogy egy állam keresztény államként határozza meg önmagát, az egyház is magyarázattal tartozik abban a tekintetben, hogy teológiai értelemben mi is tekinthető keresztény államnak. Mindenek előtt a fenti krisztusi tanítás képezi ennek a teológiai magyarázatnak az alapját: "a császárnak ami a császáré, Istennek, ami az Istené" - az állam és egyház szétválasztása továbbra is parancs. Ugyanakkor az állam mégiscsak keresztény kell hogy legyen, hiszen így határozza meg magát. Ez a következő módon teljesül:

• Az állam és egyház következetesen elkülönül,
• ugyanakkor nagyon szorosan együttműködik egymással.

Konkretizálni kell, hogy az államforma ez esetben mindig monarchia, ahol az ország élén egyetlen uralkodó, általában a király vagy a császár áll. A továbbiakban érdemes a szentségtan felől megközelíteni ezt a kérdést.

A koronázási szertartások lényeges eleme az uralkodó felkenése. A felkenést mindig szigorúan az arra méltó püspök (érsek, pápa, pátriárka) végzi. Ez nem csak egy szimbolikus gesztus, hanem a felkenetés az Egyház egyik szentsége (katolikus szóhasználatban inkább szentelménye). Ószövetségi gyökerei vannak - az első felkent uralkodó Dávid volt - azonban mint az Új Szövetség minden szentsége és szentelménye, a felkenés misztériuma is Jézus Krisztusban forrásozik.

Sámuel felkeni Dávidot. Zsinagóga freskója, Dura-Europosz (ma: Szíria) III. szd.

Ahogyan Isten kegyelméből a püspök a püspökszentelés által Krisztus egyetemes papságából részesül, ehhez hasonlóan az uralkodó a felkenése által Krisztus egyetemes királyságából részesül, misztikus, titokzatos módon. Mindkét szentség mélyebb összefüggésben áll a Szentlélek pünkösdi kiáradásával, így a bérmálás szentségével is, ennek részletes tárgyalása azonban túlmutat jelen írásunk keretein. A témánk szempontjából fontos információkat az alábbi vázlat szemlélteti:

JÉZUS KRISZTUS, a legfőbb pap és a legfőbb király
Jézus Krisztus papságból a szentelés által részesül:	Jézus Krisztus királyságából a felkenetés által részesül:
a püspök, a pap, a diakónus az égi hatalom közvetítője	a császár, a király, az uralkodó a világi hatalom gyakorlója
Az egyház kompetenciája a hívő alattvalók lelki gondozása. A klérus: + hűen őrzi az apostoli teológiai tanítást + a püspökök pátriárkát választanak + a klérus kiszolgáltatja a szentségeket + pasztorálja a híveket - nem foglal állást világi jogi ügyekben - nem foglalkozik az államháztartással - nem vesz részt katonai ügyekben - nem gyakorol világi hatalmat	Az államhatalom kompetenciája a hívők életfeltételeinek biztosítása. Az uralkodó: - nem foglal állást teológiai kérdésekben - nem nevez ki püspököt, pátriárkát - nem szolgáltat ki szentségeket - nem pasztorálja a híveket + biztosítja az erkölcsös jogrendet + megszervezi az ország gazdaságát + megszervezi az ország hadi védelmét + általában véve gyakorolja a hatalmat
A klérus és az uralkodó együttműködve szervezik meg az ország egészségügyi és szociális ellátását, valamint az oktatást. Ennek az intézményi bázisát a kolostorok adják, melyek az államtól teljesen függetlenek, és az egyházon belül is nagyfokú autonómiával rendelkeznek. A humán erőforrást a szerzetesek és apácák adják, akik nem vállalván állami hivatalt, szintén függetlenek az államhatalomtól; az egyházon belüli státuszuk pedig laikus hívő, nem a felszentelt papi rend tagjai. A kolostori élet megszervezésében az uralkodó mint alapító és mint rendszeres anyagi támogató vesz részt, míg a klérus (hagyományosan a helyileg illetékes püspök) elsősorban a lelkiségi élethez biztosítja a szükséges feltételeket (például papokat vezényel oda szolgálatra) és felügyeli a hitélet tisztaságát. Mindezek mellett a kolostorok azonban teljesen autonóm intézményei a társadalomnak, és ilyen formában látják el oktatási, gyógyítói, vagy a szegényeket istápoló tevékenységüket.

A Pantokrátor Monostor (ma: Zejrek-dzsámi) Konstantinápolyban, 

melyet Árpádházi Szent Piroska (+1134), azaz Szent Iréne bizánci császárné alapított. 

A templom- és kolostoregyütteshez kórház és idősek otthona is tartozott.

Amint azt láthatjuk, egy nagyon kifinomult, szimmetrikus rendszerrel állunk szemben, melyben a két érintett fél, mint egy kirakós játék két darabja, tökéletesen illeszkedik egymáshoz és tökéletesen kiegészítik egymást. Továbbá harmadik szereplőként nagyon fontos szerephez jutnak ebben a rendszerben azok a laikus hívők és alattvalók - az apácák és szerzetesek - kik az egész életüket Istennek ajánlották fel.

Ebben a szimmetriában van azért némi aszimmetria is, hiszen a püspök keni fel az uralkodót, az uralkodó azonban nem szentelhet püspököt. Ez a különbség abból az egyszerű okból fakad, hogy míg a püspök az égi hatalom felszentelt képviselője, addig a király vagy a császár csak az evilági hatalom felkent uralkodója, de az egyházi hierarchiában ugyanolyan laikus, mint bármelyik hívő.

Természetesen nem az egyház választja ki az uralkodó személyét, arról az öröklési rend, a királyválasztás, vagy egyéb helyi hagyomány dönt. A felkenés szentségének megadásával illetve megtagadásával a vétó eszköze azonban ott van a klérus kezében - elviekben legalábbis.

A fentebb ismertetett struktúra - mindamellett hogy a keresztény teológiából, azon belül konkrétan a szentségtanból, a szakramentológiából is levezethető - nem ismeretlen a politikatudomány előtt sem. A korabeli bizánci államelmélet, és ennek nyomán a kortárs tudományok is, ezt az állami-egyházi össztársadalmi struktúrát a szümphonia, vagy ha úgy tetszik, a szimfónia névvel illetik.

+ + +

Ez a fentebb ismertetett állami-egyházi struktúra ebben a vegytiszta formájában talán sohasem valósult meg a történelem folyamán. A dolog azért mégsem maradt teljesen illuzórikus. Tudunk rá jónéhány példát mondani - elsősorban Bizáncból - amikor ezt a modellt, ha nem is teljes mértékben, de nagy fokban sikerült a valóságba is átültetni; amikor az állami és egyházi hierarchia egymástól elkülönülve tudott egymással szorosan kooperálni.

I. Jusztinianosz bizánci császár (+565) és Ravennai Szent Maximiánosz püspök (+556)

Túlmutat jelen írásunk keretein, hogy részletesen tárgyaljuk azt, hogy ha ez az elképzelés ennyire ideális, és helyenként megvalósulni is látszott, miért nem működött akkor mégsem az esetek nagy hányadában. Ennek nyilvánvalóan számos oka lehetett, amikre nem térünk ki, most is csak néhány jellemző problémát mutatunk be a történelem különböző korszakaiból.

+ + +

Mivel ezekből van lényegesen kevesebb, ezért azokat a példákat vesszük előbb, amikor az egyház került szerepzavarba, és a klérus az állami hatalom gyakorlásában vett részt tevőlegesen.

Már az elején érdemes felhívni rá a figyelmet, hogy ezek a visszásságok már a skizma utáni katolikus egyházban, illetve még későbben egyes protestáns felekezetekben jelentkeztek. Sem a skizma előtti egységes egyház, sem az skizma utáni ortodox egyházak nem estek bele ebbe a hibába.

A FELSŐ KLÉRUS ÉS AZ ARISZTOKRÁCIA ÖSSZEFONÓDÁSA:
Nyugat-Európában valamikor a középkor második felében elindult egy olyan társadalmi folyamat, mely eredményeként egyre inkább a főnemesi családok sarjai kerültek a fontosabb egyházi pozíciókba. Ahogyan apáról fiúra öröklődött a grófi vagy bárói cím és birtok, hasonlóan ehhez, ugyanezekben a családokban nagybácsiról unokaöccsre örökítették a püspöki hivatalt is, amit a társadalmi befolyásuknak köszönhetően mindig meg is tudtak szerezni maguknak. Más esetekben pedig a trónviszályokhoz hasonló intrikákkal küzdöttek egy-egy nagy presztízsű püspökség megszerzéséért az egymással rivalizáló főnemesi családok.

A kialakult szituáció nem abból a szempontból problémás, hogy főnemesből lehet-e püspök vagy sem, hanem másik irányból: a püspök, amennyiben főnemes, vannak olyan feladatai az állami hatalmi struktúrában (pl. hadsereg kiállítása, részvétel az országgyűlésben, stb.) amit felszentelt püspökként az egyházi kánonjog értelmében nem vállalhatna fel.

A hatalomgyakorlásban és a társadalmi-politikai életben való efféle aktív részvétel azt hozta magával, hogy a katolikus klérus sem tudott mentes maradni az aktuálpolitikai intrikáktól, hatalmi harcoktól. Ez a katolikus egyház olyan fokú demoralizációját idézte elő, amelynek kritikája vezetett el a reformációhoz, ezáltal az újabb egyházszakadásokhoz, Krisztus Egyházának további szétaprózódáshoz - mely folyamat azóta is tart.

Főnemes hölgy, püspök és főúr. Haláltánc-freskó, Szent Miklós templom, Tallin, XV. szd.

Számos társadalmi és politikai oka volt annak, hogy ez, a hitéletre és magára az egyházra nézve végzetes összefonódás kialakulhatott, nehéz lenne mind számba venni őket. Sokkal egyszerűbb a kérdést abból a szemszögből megvizsgálni, hogy vajon a keleti keresztény egyházban ez miért nem történt meg. A válasz egyszerű: következetesen ragaszkodtak az Egyetemes Zsinatok kánonaihoz, valamint nem vezették be a papi cölibátust sem. Bármennyire is meglepő elsőre, de ebben a tekintetben itt a cölibátus kulcskérdés.

Keleten ugyanis egy nős férfit pappá lehet szentelni, de püspökké már csak nőtlen pap szentelhető. Ennek következtében a püspököket a szerzetespapok közül tudták csak kiválasztani, mert a világi papok nős emberek voltak. A szerzetespapok pedig már akkor "meghaltak a világnak", amikor szerzetessé lettek. Azaz már előtte lemondtak minden címükről és rangjukról, minden ingó és ingatlan vagyonukról - már ha volt nekik egyáltalán. (Ezt a világnak való teljes meghalást fejezi ki az is, hogy a szerzetesek új nevet kapnak, és a régi nevüket soha többé nem használják.)

Ebben a struktúrában tehát teljesen ki van zárva, hogy valaki a világi rangját, címét, vagyonát megtartva vállalhasson püspöki hivatalt - arról nem is beszélve, hogy a szigorú szerzetesi aszkézissel párosítva a püspöki hivatal már nem is annyira vonzó társadalmi karrier.

A RENDI ORSZÁGGYŰLÉS
A fentebb vázolt helyzetnek egy speciális formája, amikor a felső klérus, nem mint az arisztokrácia tagja, hanem saját önálló jogán vesz részt az állami hatalomban, a rendi országgyűlésben. A történészek hajlamosak a rendi országgyűlés intézményét - mint egyfajta átmenetet az abszolút monarchia és a polgári demokrácia között - pozitívan értékelni, és a saját szempontjukból ebben talán igazuk is van. Azt azonban látni kell, hogy egyházi szemszögből ez teljesen ellent mond az Egyetemes Zsinatok kánoni szabályozásának.

A katolikus egyház egy jóval későbbi történelmi korszakban ismételten megtiltotta a klerikusoknak az ilyenféle államhatalmi részvételt, de például az anglikán püspökök mai napig automatikusan tagjai a brit parlament felsőházának.

 VI. Sándor, a "Borgia-pápa"

A PÁPAI ÁLLAM
Az Egyetemes Zsinatok kánonainak szintén ellent mond az a típusú teokratikus struktúra, melyet a pápai állam képvisel. Ezen a tényen az sem változtat, hogy a mai Vatikán csak egy jelképes miniállam a pápai állam korábbi kiterjedéséhez és világi hatalmához képest. A zsinati kánonok értelmében a római pápa, mint felszentelt püspök, nem lehetne államfő is egyben.

+ + +

Az eddigiekben azokat az eseteket vizsgáltuk, amikor az egyház túllépve a hatáskörén, államhatalmi kérdésekbe folyt bele. Most pedig azokat az eseteket fogjuk számba venni, amikor az államhatalom lépett túl a saját hatáskörén, és az egyház belső ügyeibe folyt bele.

Ilyen esetekből lényegesen több volt. (Terjedelmi okok miatt azonban csak néhány kiragadott példát áll módunkban ismertetni.) Az állam és egyház konfliktusában, még az úgynevezett keresztény királyságokban és császárságokban is, az esetek túlnyomó többségében az egyház maradt alul.

TEOLÓGIAI KÉRDÉSEK
Az ismertetett ideális modellben az uralkodó nem alkot önálló véleményt teológiai kérdésekben - ez a klérus dolga - hanem az egyház hivatalos tanítását képviseli minden fórumon. Érdekességként megjegyezzük, hogy éppen ezért elnökölt mindig a császár az Egyetemes Zsinatokon. Ő, mint uralkodó, saját véleményt nem fogalmazhatott meg, így pártatlan levezető elnök tudott lenni. Ezzel szemben pedig minden püspök azért jelent meg, hogy alkalomadtán megfogalmazhassa a saját teológiai véleményét, ne kellejen az elnöki pozícióból adódóan semleges álláspontra helyezkednie. Konkrétan a Zsinatokon ez a rendszer jól is működött.

Azonban a Zsinatokon kívül, számos egyéb alkalommal a császár, hatáskörén túllépve, teológiai kérdéseben alkotott véleményt, ami sok esetben szembe helyezkedett az egyház hivatalos tanításával. Már I. Konstantin, az első keresztény császár, két évvel a Nikaiai Zsinat után az ariánus eretnekség mellett foglalt állást, amit pedig az általa elnökölt Zsinaton ítélt el az egyház. A sort hosszasan lehetne folytatni. Bizánc végső bukásáig (1453.) összesen 14 alkalommal, 8 különböző eretnek irányzatot támogatott az éppen soron lévő uralkodó. Összességében 268 évig, azaz az eltelt időszak majdnem egynegyedében (!) valamelyik eretnek irányzat volt Bizáncban az államvallás, míg az igazhitű egyház illegalitásba kényszerült. Ez, ha nem is mindig, de több esetben - például a képromboló eretnek császárok idején - nagyon véres egyházüldözéssel járt együtt.

I. Konstantin császár és a Nikaiai Zsinat atyái

A nyugati egyházban pedig Nagy Károly (+814) frank uralkodónak - és nem az akkori pápának - volt oroszlánrésze abban, hogy a filioque-tan elfogadásra kerüljön a római egyházban. (Egy későbbi pápa ezt vissza is vonta, majd pedig egy újabb pápa ismételten elfogadta, de ez már egy másik történet.) Ez a kialakult helyzet amiatt tragikus, mert ez lett végül a kelet-nyugati skizma egyik konkrét kiváltó oka.

SZEMÉLYI KÉRDÉSEK
A pátriárkát - akit Alexandriában és Rómában pápának szólítanak - a helyi egyház püspöki kara választja ki, saját tagjai közül. A megválasztott pátriárka pedig új püspököket nevezhet ki, a helyi egyház hagyománya szerint ebben kikérheti a többi püspök véleményét is.

Az uralkodó, mint az egyház laikus híve, ebben elvileg nem kéne hogy szerepet kapjon. Ennek ellenére a történelmi valóság az, hogy szinte pillanatok alatt kialakult és megszilárdult az a szokásjog, hogy a pátriárka - vagy a pápa - megválasztáshoz kell a világi hatalom hozzájárulása is. Ennek módja a történelemben többször többféleképpen változott - az előzetes beleegyezéstől a választási vétójogon át az utólagos jóváhagyásig - de a lényeg nem változott: uralkodói beleegyezés nélkül nem lehetett a pápát, pátriárkát beiktatni, sem a keleti, sem a nyugati egyházban. A helyi egyházak számtalanszor próbáltak ennek a gyakorlatnak véget vetni, de nem tudták az érdeküket érvényesíteni.

A római pápa választásakor például az összes katolikus királyságnak és császárságnak külön-külön vétójoga volt. Igaz, mindegyik uralkodó csak egy jelöltet vétózhatott meg, így nagyfokú diplomáciai furfangot igényelt a vétójog érvényesítése. Ennek ellenére volt rá példa a történelem folyamán, nem is egyszer. Például 1903-ban azért Giuseppe Melchiorre Sarto-t választották X. Piusz néven pápának, mert a legesélyesebb jelöltet, Mariona Rampolla del Tindaro-t, Ferenc József osztrák császár és magyar király megvétózta. (A néhai Piusz pápát azóta már szentként tiszteli a katolikus egyház, így ebben a konkrét esetben talán nem lehet kifogást emelni az uralkodói vétó ellen, habár annak konkrét politikai okai voltak.)

X. Piusz pápa (korabeli emléktárgy)

A katolikus egyháznak időközben sikerült kivívnia a világi hatalmaktól való függetlenségét, de van, ahol ez a szokásjog még mindig él. A jeruzsálemi görög ortodox pátriárkának a beiktatásához ma is szükség van Izrael elnökének, Palesztina elnökének és Jordánia királyának is a beleegyezésére. A helyzet eleve abszurd, hogy az Egyetemes Egyház legelsőként megalapított püspökségének az élére két muszlim és egy zsidó államfő együttes beleegyezésével lehet csak a püspököt (pátriárkát) beiktatni. Ezen túlmenően ebből időnként konkrét konfliktusok is származnak. A legutóbbi alkalommal például a jelenlegi pátriárkának, III. Teofilosznak a beiktatása évekig is elhúzódott, mert az akkori izraeli elnök politikai okok miatt szándékosan bojkottálta az eljárást.

SZERVEZETI ÁTALAKÍTÁSOK
A puszta személyválogatásnál sokkal tovább ment el a felvilágosult uralkodó, I. Péter orosz cár (+1725). Az ő egyik nagyszabású reformja az volt, hogy keresztény cárként sokkal drasztikusabban avatkozott be az egyház szervezeti struktúrájába és belső életébe, mint amennyire az keresztényüldöző uralkodónak bármikor is sikerült az elmúlt kétezer év során. Egész egyszerűen megszüntette a pátriárkai tisztséget, és a cári kormány egyik minisztere alá rendelte az orosz ortodox egyház teljes szervezeti hierarchiáját. Az egyház kénytelen-kelletlen elfogadta a kialakult helyzetet, de egymásközt a mindenkori moszkvai mitropolitát továbbra is pátriárkaként tisztelték. A történelem furcsa fintora, hogy az egyház csak attól a bolsevik diktatúrától kapta vissza az önállóságát, amelyik az emberiség történelmének eddigi legnagyobb keresztényüldözéséért felelős.

Még I. Péter egyházi reformját is túlszárnyalta a másik felvilágosult uralkodó, II. József osztrák császár (+1790). Az ő egyik ilyen reform-intézkedése a szerzetesrendek feloszlatása, teljes ingó és ingatlan vagyonuk elkobzása volt. Ez nem csak az egyház számára, de össztársadalmi szempontból is rendkívül kontraproduktív volt, ugyanis a közhiedelemmel ellentétben nem csak a szemlélődő rendeket oszlatta fel, hanem a tanító rendeket (bencések, ciszterciek, pálosok, premontreiek) és a gyógyító rendeket (domonkosok, ferencesek, kapucinusok, klarisszák) is. Magyarországon mindössze néhány kolostor maradt meg, teljesen esetleges módon, a birodalom többi tartományában valamivel kedvezőbb maradt a helyzet. Ezen túlmenően állami kézbe vette a papképzést; a püspököket feleskette a birodalomhoz való feltétlen hűségre; még a szentmise szertartásrendjét is megváltoztatta. Mindezt azért, mert meg volt győződve állam és egyház teljes egységéről, és ebben a kontextusban önmagát, mint uralkodót tekintette a katolikus hit igaz védelmezőjének - az "idegen" Rómával, és a Rómához hű klérussal szemben. Mindezek miatt VI. Piusz pápa személyesen kereste fel az uralkodót, hogy jobb belátásra bírja. II. József udvariasan fogadta a pápát, de nem vette figyelembe szavait, továbbra is saját belátása szerint vitte tovább reformjait.

VI. Piusz pápa és II. József császár

Azonban a katolikus egyház egésze számára minden bizonnyal a legvégzetesebb hatású keresztény uralkodó VIII. Henrik angol király (+1547) volt, aki úgy tette meg magát országa legfőbb vallási vezetőjévé, hogy királysága egyházát teljes egészében és végelegesen elszakította a római anyaegyháztól.

A három említett uralkodó intézkedéseiben az a közös alapvonás, hogy az egyház és állam együttműködése helyett egyház és állam egyesítését valósították meg, melyben az állam feje egyben az egyház feje is. Ezzel több ezer évet léptek vissza az időben, amikor a papkirályi funkció még nem vált szét papi és királyi funkcióra. (Az Ószövetségben is olvasunk erről az időszakról, ott Ábrahám kortársa, Melkizedek volt pap és király egy személyben.) Annak ellenére, hogy ezek az uralkodók ezekkel a lépéseikkel a történelmi ókort hozták vissza, hármuk közül kettejüket - de időnként mindhármukat - felvilágosult reformerként emlegeti fel a későbbi történetírás.

+ + +

Az eddig felsorolt jellegzetes példák is jól mutatják, hogy az egyház nem csak a keresztényüldözéseket szenvedte meg a történelem folyamán, de sokszor bizony a keresztény királyok és császárok uralmát is.

+ + +

És ezek után?

A fenti, nem túl szívderítő történelmi összefoglaló után érdemes néhány rövid gondolat erejéig szót ejteni a jelen helyzetről és a jövőbeli kilátásokról is, amolyan epilógus gyanánt.

+ + +

Keresztény királyság

Klasszikus értelemben vett keresztény monarchiák már régóta nincsenek. Néhány ország még annak nevezi magát, de valójában már ezen államok sem azok. Sőt, a prognosztizálható jövőben ilyenek már nem is fognak létrejönni.

Amennyiben viszont valamilyen csoda folytán mégis létrejönnének, akkor pedig rendelkezésünkre áll a recept - az a bizonyos szümphonia - hogyan lehetne azokat harmonikusan működtetni. Ami esetenként maga volt a történelmi valóság, még ha nem is a maga teljes tökéletességében. (De mint tudjuk, tökéletes társadalmak különben sem létez[het]nek.)

+ + +

Keresztényüldözések

Eddig is voltak, most is vannak, és tudományos alapon prognosztizálható, hogy a belátható jövőben is lesznek ilyenek.

Sőt, keresztényüldözések mindig lesznek, egészen az idők végezetéig - ez viszont már nem tudományos prognózis, hanem bibliai prófécia.

+ + +

Szekuláris állam

Itt, Magyarországon, Európában, az úgynevezett nyugati világban, teljesen természetesnek vesszük, hogy polgári demokratikus berendezkedésű szekuláris államban élünk. Viszont a Föld lakosságának jelentős része, köztük jelentős keresztény közösségek, nem szekuláris államban élnek. Néhány évtizeddel ezelőtt még azt hihettük, hogy előbb-utóbb a szekuláris modell fog elterjedni az egész világon, mindez csak idő kérdése.

Ma már ilyen illúzióink nem lehetnek. A világ jelentős régióiban felerősödtek a szekularizációval ellentétes társadalmi folyamatok. Ha ehhez hozzá vesszük a különböző társadalmak eltérő demográfiai paramétereit is, akkor azt látjuk, hogy a szekularizmus befolyása a világon nem hogy növekedne, hanem erős ütemben csökken.

+ + +

Mégis, akkor mi lesz?

Nem tudhatjuk. Illetve tudhatjuk, hiszen tudományos értelemben is foglalkoznak ezzel a kérdéssel, még ha az aktuálpolitika nem is szeret vele szembenézni.

De keresztényi szemszögből nem is az a lényeg, hogy konkrétan mi lesz, hiszen az örök recept minden helyzetben ugyanaz: "Adjátok meg a császárnak, ami a császáré, Istennek pedig, ami az Istené" , bárki személy vagy bármely testület is legyen az aktuális császár.

Követendő példa gyanánt érdemes ismét felidézni, hogyan jellemezte a Diognétosz-levél szerzője az ókori keresztényeket, akik közül sokakat név szerint is ismer az Egyház, és akiket szentként is tisztel:

"Görög és barbár városokban egyformán lak­nak, kinek mi jutott osztályrészül, étkezés és öltözködés tekintetében alkalmazkodnak azon vidék szokásaihoz, s az élet egyéb területén mutatkozik a közösségi életük alkot­mánya különösnek és elismerten meglepődnek.

Saját hazájukban laknak, de mégis jövevényekként; mindenben részt vesznek polgárokként, de mindent elviselnek, mint idegenek; bárhol, idegenben is otthon vannak, de minden haza idegen számukra.

Mint mindenki más, házasod­nak, gyermeket nemzenek, de a magzatot nem hajtják el. Közös az asztal, melyhez letelepednek, de nem közös az ágy. Testben vannak ugyan, de nem a test szerint élnek.

A földön időznek, de a mennyben van polgárságuk. Engedelmeskednek a meghatározott tör­vényeknek, de életükkel felülmúlják a törvényeket.

Mindenkit szeretnek, mindenki üldözi őket. Fél­reismerik őket, elítélik őket; halálra adják őket, de életre támadnak.

Szegények, és sokakat gazdagítanak; mindenben szűkölködnek, és mindenben bővelkednek."