Ez volt a látomásom: Íme, forgószél jött észak felől és nagy felhő, lobogó tűz és körülötte fényesség, és belőle, tudniillik a tűz belsejéből, olyasvalami tűnt elő, mint a fénylő érc. Abban pedig olyasmi volt, mint négy élőlény. Alakjuk ilyen volt: emberhez hasonlítottak; négy arca volt mindegyiknek és négy szárnya mindegyiknek. Lábuk egyenes láb volt; lábuk talpa olyan volt, mint a borjú lábának a talpa, és szikráztak, mint a ragyogó érc színe. Szárnyuk alatt négy oldalt emberi kéz volt; arcuk is, szárnyuk is négyoldalt volt, és az egyiknek a szárnya összeért a másikéval. Nem fordultak meg, amikor jártak, hanem mindegyik a saját arca irányában haladt. Arcuk emberi archoz hasonlított, jobbfelől pedig mind a négyüknek oroszlánarca volt, balfelől mind a négyüknek bikaarca volt, és ezenkívül mind a négyüknek sasarca volt. Ilyen volt az arcuk. Szárnyuk felül ki volt terjesztve, két szárnya mindegyiküknek összeért, kettő pedig befödte a testüket. Mindegyikük a saját arca irányában haladt; amerre a lélek törekedett, arrafelé mentek, és nem kellett megfordulniuk, amikor mentek. Az élőlények között olyasvalami látszott, mintha tűzben szén izzott volna, és mintha fáklya imbolygott volna az élőlények között: a tűz ragyogott, és a tűzből villámok cikáztak. (Ez 1,4-13)Művészettörténetből is általánosan ismert a négy evangelista szimbóluma: Máté - szárnyas ember, Márk - szárnyas oroszlán, Lukács - szárnyas bika, János - sas. A keresztény lelkiség szempontjából azonban fontos látni, hogy ezek nem az evangelisták szimbólumai, nem afféle címerállatok, hanem ezek maguknak az Evangéliumoknak a szimbólumai. Sőt, még pontosabban, teológiai precízséggel megfogalmazva, az egyetlen lénynek a négy arca ugyanannak az egyetlen Evangéliumnak a négy különböző írott kinyilatkoztatása. Az Evangélium négy arca között, a középpontban, izzó tűzként ragyog maga az élő Ige.
Ez a látomás némileg más formában Jánosnak is megjelenik, de a fő szimbólumok, az ember, a bika (tulok), az oroszlán és a sas azonos: Középen a trón előtt és a trón körül négy élőlény, elöl-hátul csupa szem. Az első élőlény oroszlánhoz hasonlított, a második tulokhoz, a harmadiknak emberhez hasonló arca volt, a negyedik szárnyaló sashoz hasonlított. A négy élőlény mindegyikének hat szárnya volt, körös-körül és belül csupa szem. (Jel 4,6-8)
Nem véletlenszerű, hogy négy alakban jelenik meg a lény a látomásban (a négyes szám jelentőségéről később még szó lesz), mint ahogy az sem véletlen, hogy pont ezt a négy alakot veszi fel a négyalakú lény, görög kifejezéssel a Tetramorfon. Az alakok a fontosságot, a kiemelt jelentőséget, a dominanciát testesítik meg, emellett megjelenítenek valamilyenféle kiváló, egyedi tulajdonságot is.
- Oroszlán - Az "állatok királya", a legnemesebbnek tartott vadállat. A dicsőség, a diadal és büszkeség megtestesítője, ezért számos ország, tartomány és nemesi család címerállata, többek között Juda törzséé is. A neki tulajdonított kiemelkedő tulajdonság a bátorság, küzdeni akarás és a győzedelmeskedés.
- Bika - Ha az oroszlán volt a vadállatok királya, akkor a szarvasmarhaféléket joggal tekinthetjük a "háziállatok királyának". Nem csak tekintélyt parancsoló termetével, de értékével is kitűnik a többi haszonállat közül: több tejet ad, több és drágább a húsa, valamint igavonóként a legtöbb hasznot hozza. Pénzbeli értéke is a legdrágább, így nem csak fontos haszonállat, de státusz-szimbólum is egyben, a birtokolt szarvasmarhák száma nagyban befolyásolta gazdája társadalmi helyzetét. A szarvasmarhának kiemelkedő tulajdonsága az ereje, kitartása és a munkabírása.
- Sas - A "levegő királya". A legnagyobb testű ragadozó madár, így ő dominál az összes többi madár felett. Jó repülő, látása tökéletes, kiváló vadász. A függetlenség, a szabadság és a büszkeség megtestesítője, ezért ő is gyakori címerállat. Kiemelkedő tulajdonsága a magasra szárnyalás és a széles távlatok belátása.
- Ember - A "teremtés koronája", akit Isten a saját képmására teremtett, és neki adta a földet, hogy uralkodjon rajta. Az ember csak rá jellemző sajátossága az értelme és az Istent kereső lelke.
A Tetramorfont már a legkorábbi időktől a négy írott Evangéliumhoz társította az Egyház. Az első, írásban is fennmaradt ilyen azonosítás Lyoni Szent Iréneusz (+202) tollából származik: "Lehetetlen, hogy Evangéliumból akár több, akár kevesebb legyen, mint amennyi, hiszen a világunkban négy égtáj van és négy fő szél. (...) A négy élőlény a négy Evangéliumot jelképezi, mint ahogy négy szövetség köttetett az emberrel is, Noé, Ábrahám, Mózes és Krisztus által." Iréneusz még másképp felelteti meg egymással az Evangéliumokat és a lényeket: Máté - ember, Márk - sas, Lukács - bika, János - oroszlán. Egy ettől eltérő megfeleltetést hagyott ránk Hippói Szent Ágoston (+430): Máté - oroszlán, Márk - ember, Lukács - bika, János - sas. Az általánosan elfogadottá vált szimbolika Szent Jeromos (+420) nevéhez fűződik: Máté - ember, Márk - oroszlán, Lukács - bika, János - sas.
Az egymástól eltérő megfeleltetések sokáig párhuzamosan élnek egymás mellett, még Konstantinápolyi Szent Germanosz (+730) is Iréneusz rendszerét veszi alapul. A mi, tudományos szempontú, elemző-rendszerező analitikus gondolkodásunk számára ez a párhuzamosság talán zavaró lehet, de a régi korok emberének szimbolikus-analógiás gondolkodása számára ez egyáltalán nem okozott problémát. Végül mégis egységesült a rendszer, és Jeromos megfeleltetése vált általánosan elfogadottá mind a keleti, mind a nyugati egyházban.
Iréneusz fentebb idézett szavaiból is kitűnik, hogy a Tetramorfon négy alakját nem csak a négy írott Evangéliummal azonosíthatjuk, de az üdvtörténet eseményeiben rendre felbukkanó négyes struktúráknak is megfeleltethetjük. A bűnbeesés előtti időkből a fájó emlékű Paradicsom négy folyóját idézi fel, de utal a négy nagyprófétára is, akik az üdvösség reményét fogalmazták meg a bűnbeesett ember számára. Iréneusz, mint láttuk, Noé, Ábrahám, Mózes és Jézus Krisztus négy szövetségével hozza kapcsolatba.
Az írott ószövetségi kinyilatkoztatásnak négy szerkezeti egysége van, amennyiben az elsőként kanonizált változatát, a Septuagintát vesszük alapul: a törvény könyvei, történeti könyvek, bölcsességi könyvek és a prófétai könyvek. Pontosan ugyanezt a négyes szerkesztést követi az írott Újszövetség is. Ezen négyes analógia alapján van négy nagy egyházatyja a nyugati egyháznak: Szent Ágoston, Szent Ambrus, Szent Jeromos és nagy Szent Gergely. A keleti egyház nem emel ki ily módon senkit a későbbi egyházatyák sorából, viszont az elmondható, hogy magát a négy evangelistát tekinti bizonyos értelemben a négy legfőbb egyházatyának.
Érdemes megemlíteni azt is, hogy a négy írott Evangéliumnak négy értelmezési síkja van. Fiorei Joachim (+1202), katolikus szerzetespap és misztikus, a következőképpen vont párhuzamot a négy Evangélium és a négyféle értelmezés között: Máté - morális értelmezés; Márk - szó szerinti konkrét értelmezés; Lukács - szimbolikus-allegorikus értelmezés; János: misztikus-anagogikus értelmezés.
Minden bizonnyal még hosszasan lehetne folytatni a négyes megfeleltetéseket az üdvtörténet és a Kinyilatkoztatás köréből. Mindezek mellett azonban, ahogy erre szintén utalt már Iréneusz is, a párhuzamosságok a teremtett világ egészében is számtalan módon fellelhetők. Négy napszak, négy holdfázis, négy csillagászati évszak, négy égtáj, hogy csak a legkézenfekvőbbeket említsük.
A Tetramorfon megjelenik a csillagos égbolton is négy csillagkép formájában, ezeknek az egymáshoz viszonyított átellenes elhelyezkedése a kereszt rajzolatát adja ki. A kozmikus kereszt több módon is megjelenik a teremtett világban: a négy égtáj keresztjében; a zenit-nadír, aszcendens-deszcendens tengelykeresztben; és még néhány példát fel lehetne sorolni. Egyértelmű, hogy itt már nem csak a négyes megfeleltetés fontos, hanem maga a kereszt-forma is. Az egyházatyák közül többen is - például Nagy Szent Bazil (+379) és Szent Jeromos is - Krisztus megváltó keresztjének az előképét látták a kozmikus keresztben, és mint a teremtett világban megjelenő természetes próféciát értelmezték.
A négy közismert csillagkép, melyben a Tetramorfon megjelenik, a következő:
♒ - Vízöntő - Az ember, szárnyas ember, angyal a Vízöntőhöz társított szimbólum, így a Máté szerint írott Evangélium kötődik hozzá.
♉ - Bika - A bika, tulok vagy borjú a Lukács szerinti Evangélium szimbóluma.
♌ - Oroszlán - Az oroszlán a Márk szerint írott Evangélium jelképe.
♏ - Skorpió - A Skorpió további szimbólumai a kígyó, szárnyas kígyó, illetve az összes közül a legnemesebbnek számító sas, mely a János szerinti Evangéliumhoz kötődik.
(Megjegyzés: A fenti vázlatos állatövi csillagtérkép - mely egyúttal szimbolikus naptár is - nem a földi nézőpontból, hanem egy "isteni perspektívából" készült, az égbolt kupoláját nem fölénk borulni látjuk, hanem mintha kívülről néznénk ennek a fiktív "kupolának" a felszínét. Az állatöv csillagképei ezért az óramutató járásával ellenkező irányban követik egymást, nem pedig az óramutató járásának megfelelően, ahogyan a földi perspektívából készült mai csillagászati égtérképeken látjuk. Témánk szempontjából azonban ez a különbség az ábra értelmezését nem befolyásolja.)
Az Állatöv tizenkét csillagképéből az említett négy csillagkép együttesében jelenik meg a Tetramorfon. Érdemes ezeket a Nap járása szerinti sorrendben számba venni. A Nap, az életet adó fényével, maga is egy "természetes prófécia", Krisztusnak az életadónak, a világ Világosságának az előképe (tüposz) és szimbóluma. Krisztus a fenti ábrán sem hagyományos glóriával, hanem tizenkét ágú napsugár-koszorúval jelenik meg. (A keresztény Nap-szimbolikát egy másik írásunkban tárgyaljuk.) A Nap égi járásának megfelelően vizsgáljuk meg a Tetramorfon négy csillagképét, modellezve ezzel azt, hogy a négy írott Evangéliumot is az élő Igének, Krisztus fényének a megvilágításában tanulmányozzuk.
Vízöntő - A csillagászati tél jellegzetes csillagképe/csillagjegye. Ha nem is ehhez a csillagzathoz köthetően, de ennek a csillagászati évszaknak az elején születik világra maga Krisztus is. (A precesszió jelenségére, valamint a csillagképek és csillagjegyek közti különbségre ebben a bejegyzésben nem áll módunkban kitérni, de jelen esetben ez a mondanivalónk érdemi részét nem érinti.) A Tetramorfon ember alakja Jézus Krisztus megszületésére, az Ige megtestesülésére, az Istenember emberi természetére utal. Ennek szellemében Máté Evangéliuma Jézus nemzetségtáblájával és megszületésének hírül adásával indít.
Bika - A csillagászati tavasz jellegzetes csillagzata. Ábrahám borjúból készült étellel látta vendégül a Szentháromságot; továbbá a borjú, az ökör, a tulok, egyéb szarvasmarha az ószövetségi templomi kultusz fontos áldozati állata. A bika mint ószövetségi áldozati állat a papi szolgálathoz kötődik, továbbá előrevetíti az újszövetségi áldozatot, Jézus Krisztus kereszthalálát. A tavasz a mezőgazdasági munkák ideje, melyek csak később hozzák meg gyümölcsüket. Ilyenkor az elvetett mag is meghal, hogy belőle új élet sarjadjon, melyet csak az aratással takarítanak be. Mindezt szimbolizálja a Tetramorfon bika alakja, és ugyanezen okból kezdődik Zakariás templomi szolgálatának leírásával Lukács Evangéliuma is.
Oroszlán - A csillagászati nyár jellegzetes csillagzata. Az oroszlán jelképrendszere az, ami a még a mai ember számára sem szorul magyarázatra, legfeljebb csak némi kiegészítésre. Az oroszlán a dicsőség, a diadal, a hatalom, általában az uralkodás és több konkrét földi királyság szimbóluma is egyúttal. Kevésbé ismert talán az az ókori legenda, hogy a halva született oroszlánkölyköt az apja a harmadik napon a leheletével feltámasztja, emiatt az oroszlán a feltámadás szimbóluma is. A mi féltekénken - ahol az ószövetségi események történtek és a kereszténység megszületett, majd elterjedt - nyáron van a Nap ereje teljében, ekkor a leghosszabbak a nappalok, ekkor a legnagyobb a diadala a sötétség fölött. A tavaszi munkák után ekkorra már beérnek az első gyümölcsök is, mint ahogy Krisztus kereszthalálának első gyümölcse a feltámadás volt. A Tetramorfon oroszlán alakja a feltámadást, a halál feletti diadalt, és Krisztus királyságát jelképezi. Márk Evangéliuma Izajás idézetével kezdődik a pusztába kiáltó hangról, melyet a szavannák üvöltő oroszlánjával rokonít a hívő képzelet.
Skorpió - A csillagászati ősz jellegzetes csillagképe. Az oroszlánnal szöges ellentétben, a skorpió szimbolikája szinte már teljesen ismeretlen a mai ember számára. Az összetett jelképrendszerből most csak a témánk szempontjából lényeges összefüggéseket emeljük ki. A skorpiónak, sok egyéb mellett, analóg szimbólumai még a kígyó, a szárnyas kígyó és a sas. Ahogyan ez ebben a felsorolásban is látványosan kifejeződik, ez ugyanannak a jelenségnek a három szintje: a kígyó a csúszómászó állapot; ezt követi a szárnyas kígyó, a földön csúszás és a szárnyalás között ingadozó, átmeneti állapot; végül a sas, mint a földi kötöttségektől végleg elszakadt, szabadon szárnyaló állapot kifejezője. Témánk szempontjából csak ez utóbbi az érdekes. Konkrétan a sas szimbolikája már a mai ember számára is több szempontból ismerős, ahogyan ezt fentebb már tárgyaltuk. Spirituális vonatkozásban a sas éleslátása a lelki tisztánlátást, a prófétai ihletet, az isteni sugalmazást jelenti, a sas szárnyalása pedig a lélek szárnyalását, Istenhez emelkedését jelképezi, így Krisztus mennybemenetelének a szimbóluma is. Ugyanakkor a sas a jellegzetes zuhanórepülése által a felülről alászállás szimbóluma is, így egyaránt utal az alászálló Szentlélekre és a Logosz megtestesülésére is. A sas tehát egyszerre szimbóluma az Istenhez törekvő emberi léleknek, és az emberhez alászálló isteni valóságnak, a Tetramorfon sas alakja pedig mindezeket a jelentéseket magában foglalja. A Skorpióhoz tartozó csillagászati évszak, az ősz, a terménybetakarítás évszaka, egyúttal az eszkatologikus aratás analógiája is. János Evangéliuma a Logosz-himnusszal kezdődik, és stílusában a legemelkedettebb, ezért a sas a szimbóluma.
Az eddigiek lényegét tömören így foglalhatjuk össze:
MÁTÉ
|
LUKÁCS
|
MÁRK
|
JÁNOS
|
Ember / Vízöntő
|
Bika / Bika
|
Oroszlán / Oroszlán
|
Sas / Skorpió
|
tél
|
tavasz
|
nyár
|
ősz
|
Jézus születése,
|
halála,
|
feltámadása,
|
mennybemenetele.
|
Krisztus
emberi természete |
Krisztus
papsága |
Krisztus
királysága |
Krisztus
prófétasága a Logosz megtestesülése |
Amint az látható, ha a Nap látszólagos helyzetét követjük az állatöv csillagképein át, akkor nem a négy Evangélium kanonikus sorrendjét kapjuk, Lukács és Márk helye ahhoz képest felcserélődött. Ha azonban az érintett négy csillagjegyet az Evangéliumok kanonikus sorrendjében kötjük össze az égbolton, akkor a keresztvetés mozdulatához hasonlóan, teljes egyértelműséggel rajzolódik ki a csillagos égen a Tetramorfon kozmikus keresztje.
A Tetramorfon imént vázolt keresztje a csillagos égbolton rajzolódik ki, nevezhetjük égi keresztnek is, ezt a Nap mozgásának éves ciklusa határozza meg. Létezik emellett egy földi kereszt is, a négy égtáj keresztje. Azonban ezt a földi keresztet is az égi folyamatok jelölik ki - és ezt is nyugodtan tekinthetjük szimbolikus üzenetnek. Mint ahogy azt is, hogy jelen esetben is Krisztus előképe és szimbóluma, a Nap aktuális helyzete adja ki a kereszt szárait, ezúttal azonban a Nap napi ciklusa a meghatározó tényező.
Hajnalban kel fel a Nap, ez az időpont jelöli ki a földrajzi keleti irányt. A pályája legmagasabb pontján delelő Nap jelzi a déli irányt, az alkonyatkor lenyugvó Nap pedig a nyugati irányt. Éjszaka, amikor a Nap a horizont alatt éjfélkor a legmélyebb pontjára ér, akkor jelöli ki az északi irányt, pontosan átellenben a délivel. Ha Nap útját követjük, akkor a négy Evangélium kanonikus sorrendjét kapjuk meg: hajnal - Máté; nappal - Márk; alkony - Lukács és éjjel - János.
A napszakok és az Evangéliumok közötti megfelelést Nacsinák Gergely András atya a következőképpen fejti ki:
"Máté szövege a keletkezéshez és az eredethez köthető: az Ábrahámtól Jézusig lefűződő nemzetségtáblával indul, ebben az evangéliumban kap szerepet a hajnalcsillag és a napkeleti bölcsek látogatása, vissza-visszatérő motívuma az álomból való felserkenés: "Kelj föl, fogd a gyermeket…" - olvassuk mindjárt kétszer is az evangélium legelején. A befejezés viszont "nyitva" marad, minthogy a feltámadással ér véget, s szót sem ejt a mennybemenetelről. Fontos megjegyeznünk, hogy e szempontból tökéletesen mindegy, miért nem, hogy a hallgatásnak, vagy épp a többi jellegzetességnek miféle történeti okai lehetnek; kizárólag az a fontos, hogy a szöveg e kanonizált formájában teret engedett az első keresztények számára is oly kedves szimbolikus interpretációnak, amely előszeretettel ismerte föl az adottban a rendet, a teremtő szándékot, legyen szó akár a Szentírásról, akár a kozmosz egészéről.
Márk tanúságtétele, a dél, a teljes nappal evangéliuma, konkrétságával tűnik ki; in medias res kezdi el mesélni a jézusi történetet, nem a születés, hanem a megkeresztelkedés, valamint a nyilvános működés leírásával. Egészében az ébrenlét világára koncentrál, mindvégig a cselekvésre, a tettek leírására helyezi a hangsúlyt. A szűkszavú föltámadás-leírás után az apostolok elküldésével, az elejéhez hasonló hirtelenséggel ér véget.
Lukács evangéliumában ennél sokkal erősebb már a misztériózus jelleg, minthogy ez az alkony, a nappal világából az éjszaka sokkal kevésbé megfogható és egyértelmű világába való átmenet. Zakariás látomásával indul, s itt is találunk nemzetségtáblát, csakhogy visszafelé vezetőt: a genealógia ez esetben Jézustól nem is csak az ősatyákig, de egyenesen Istenig visz. Ez az evangélium szól a legrészletesebben a feltámadásról, és itt kapja a leghangsúlyosabb helyet a mennybemenetel, Krisztusnak az Atyához való visszatérése. Ugyanakkor ez a szenvedés evangéliuma is, ahol az elesettek, szegények, szenvedők sorra jelennek meg - nem véletlenül - nevezi Dante "a szelíd Krisztus írnokának" Lukácsot.
János evangéliuma, melyet a lelki fölemelkedés, a titokzatos belső anagógia evangéliumának szoktak tekinteni, a legerősebben misztikus légkörű. Visszatérő motívuma a sötétség, illetve az annak mélyén felragyogó fény - lásd például a különös hangvételű prológust - és az éjszaka, mint amelyen Nikodémus folytat titkos beszélgetést Jézussal. A "sötétség világa" megfogalmazás is minduntalan visszatér különféle variációkban (például 3,19; 8,12; 11,10; 12,36), ezenkívül a szöveg nem egy álomszerű jelenetet is tartalmaz (például amikor Jézust el akarják veszejteni, ám ő eltűnik a kezeik közül). Emberi genealógia még csak említés szintjén sem kap helyet, annál hangsúlyosabb viszont a prológusban mindjárt az elején megjelenő isteni származás, és minduntalan visszatér az egység hangsúlyozása, Krisztus és Isten, ember és Isten legbelsőbb, titokzatos egységének kinyilvánítása. Az események körvonalai ebben az evangéliumban valahogy elmosódottabbak, mint a többiben, jóval álomszerűbbek, a történtekkel szemben nagyobb hangsúlyt kap az, amit az Úr tanít, mint ahogy részletesen és érzékletesen leírásra kerül Lázár feltámasztása is a halálból. Már Euszébiosz is megjegyezte, hogy ez az evangélium nemcsak jellegében, de szövegszerűen is különbözik a többitől: az itt megtalálható textusok csaknem fele nem fordul elő a másik három iratban.
A négy szöveg belső összetartozását, inherens egységét tehát különböző szimbolikus képek segítségével fejezi ki a hagyomány: s a bennük foglalt üzenetet is egyetlen evangéliumként érti meg. Ahogy a hajnal és a dél, az alkonyat és az éjfél is egyetlen nap részei, még ha annyira különböznek is egymástól első pillantásra." (Idézet forrását lásd a bejegyzés végén.)
A mai kor emberétől meglehetősen távol áll az a szemlélet, hogy még a leginkább magától értetőtő természeti jelenségeket, mint például a napszakok, az évszakok, az égtájak vagy akár a csillagos ég, a Kinyilatkoztatáshoz, sőt, az Evangélium konkrét írott szövegeihez kösse valamiféle érthetetlen "misztikus" módon.
A régi korok hívő embere azonban igyekezett minden dolog mögött Isten bölcsességét keresni; és amennyiben feltárult előtte valamilyen szimbolikus összefüggés, akkor abban a teremtés tökéletességét fedezte fel, és Isten dicsőségét ünnepelte vele.
+ + +
