Hogyan nézhetett ki Jézus Krisztus valójában?

Bár a hitélet szempontjából igazából nincs jelentősége, mégis számos embert, hívőket és nem hívőket egyaránt  érdekel, hogy valójában hogyan is nézhetett ki Jézus Krisztus a földi valójában. Ezt teljes pontossággal nem tudhatjuk, hiszen sem korabeli ábrázolás, sem kellő részletességű leírás nem maradt ránk a személyéről. Mindemellett azonban rendelkezünk néhány támponttal, ami alapján nagy valószínűséggel megállapíthatjuk hogy milyen lehetett, illetve teljes bizonysággal kizárhatjuk, hogy milyen nem lehetett Jézus külső megjelenése.

Az egyetemes művészettörténetben számos különböző, egymástól sokszor rendkívüli módon eltérő Krisztus-ábrázolással találkozunk. Ez így rendjén is van, hiszen a szakrális művészetnek sohasem a testi valóság fényképhűségű dokumentációja a célja, hanem ezen messze túlmutatóan, a lelkiségi üzenet és a teológiai tanítás közvetítése az elsődleges feladata. Ezen okból jelen témánk szempontjából sem indulhatunk ki az ismert képzőművészeti Jézus-ábrázolásokból - ez azonban korántsem jelenti azt, hogy ezek között egyáltalán ne lenne bizonyos szempontból többé vagy kevésbé hiteles Krisztus-portré is.

Jézus Krisztus - antropológiai megközelítésből

A művészettörténet helyett érdemes tehát a fizikai antropológia felől megközelíteni a kérdést. A korabeli írások nem említik, hogy Jézusnak bármiféle különleges ismertetőjegye lett volna. Sőt, pontosan tudjuk hogy nem volt, hiszen Júdás sem tudott róla jellemző személyleírást adni, a csók adásával kellett neki őt beazonosítani az elfogói számára. Jézus Krisztus tehát külső megjelenésében nem sokban különbözött apostolaitól, a júdeai és galileai származású zsidó férfiaktól.

Amit teljes bizonyossággal tudunk, hogy a térségben végzett ásatások tanúsága szerint, a hellenisztikus korban (Kr. e. 300 - Kr. u. 120) a férfiak átlagos testmagassága 171,9 cm volt. Mivel Jézus nem volt sem kirívóan magas, sem kirívóan alacsony, ezért az ő magassága ettől legfeljebb csak néhány centit térhetett el.

Szintén biztonsággal állíthatjuk, hogy Jézus Krisztus bőrszíne, mint minden közel-keleti népcsoporté, a hat fokozatú Fitzpatrick-skálán a 4. fokozatú volt, angol szakkifejezéssel "olive skin", magyarul bronzbarnának vagy kreol bőrűnek mondanánk.

A sémita népek alapvetően a kaukázusi (europid) nagyrasszhoz, azon belül az orientalid alrasszhoz tartoznak, mely a döntően "fehérbőrű" (Fitzpatrick 1-3) nagyrassznak egy pigmentáltabb "színesbőrű" (Fitzpatrick 4) alcsoportja.

Jézus Krisztus és az apostolai alapvonásaikban a fenti férfihez hasonlíthattak, míg Mária és a kenetvivő asszonyok a fent látható nő vonásait viselték a legnagyobb valószínűséggel.

A zsidóság az ókori történelme folyamán más népekkel is keveredett, ezek azonban zömében ugyancsak az orietalid típus képviselői voltak. Természetesen nem zárható ki a más alrasszokkal való keveredés lehetősége sem, elsősorban az armenoid és a kelet-mediterranid típus jöhet itt számításba. Ámbár ezek is meglehetősen hasonlítanak úgy egymásra, mint az orientalid típusra, ami nem meglepő, hiszen ezek az alrasszok egymástól nem függetlenül alakultak ki.

A fentieket figyelembe véve Jézus Krisztus vázlatos személyleírását a következőképpen adhatjuk meg:

• magasság: 172 cm körül
• bőrszín: bronzbarna, kreol
• fejforma: hosszúkás
• arc: keskeny, ovális
• áll: keskeny, hegyes
• haj: fekete, esetleg sötétbarna; göndör, esetleg hullámos
• szem: sötétbarna, kisebb valószínűséggel világosbarna; mandula-vágású
• orr: hosszú, keskeny, hajlott sasorr
• fül: hosszú, keskeny, fejhez simuló
• ajkak: teltek

Egyéni arcvonások

Az említett embertani típusokat bemutató fenti arcképek nem konkrét személyek képei, hanem a képzeletbeli statisztikai átlagot hivatottak megjeleníteni. Nagy számú válogatott fénykép adatait egy számítógépes algoritmus segítségével összesítették, és így alkották meg az egyes típusokat reprezentáló arcokat.

Az adott alrasszhoz tartozó konkrét személyek egyéni vonásai ezektől természetesen eltérnek. Ezeket az egyéni eltéréseket - hacsak nincsenek róla egyéb pontosító információink - gyakorlatilag lehetetlen rekonstruálni. Ez a helyzet Krisztus egyéni arcvonásai tekintetében is: mivel részletesebb adatok nem állnak rendelkezésre, ezért be kell érjük a fentebb ismertetett vázlatos személyleírással.

Az érdekesség kedvéért azonban bemutatjuk néhány férfi portréját, melyek közül a korábbiak Krisztus korában, a későbbiek pedig a II-III. században készültek Egyiptomban. A képeken kopt, görög és esetleg hellenizált zsidó személyeket látunk, közös bennük azonban az, hogy antropológiailag mindannyian az orientalid típushoz tartoznak. Hozzájuk hasonlóan nézhetett ki Jézus Krisztus ifjabb korában, illetve az apostolok idősebb korukban.

Pál apostol fantomképe

A kisázsiai születésű Szent Pál apostol Benjámin-törzsbéli izraelita férfi volt, így ő is értékes adatokkal szolgál a Jézus-korabeli zsidóság antropológiai képét illetően. Néhány évvel ezelőtt az Észak-Rajna-Vesztfáliai Tartományi Bűnügyi Hivatal szakemberei a kriminalisztikában szokásos eljárással, korabeli források alapján megalkották Pál apostol fantomképét. Az arcrekonstrukció során figyelembe vett kordokumentumokat Michael Hesemann egyháztörténész válogatta össze. Az elkészült fantomképen (bal oldalt) jól kivehetőek az orientalid vonások, akárcsak Pál apostol hagyományos orosz ortodox ikonján (jobb oldalt).

A galileai zsidó, aki ismerte Jézust

Szent Pál fantomképe egy szóbeli leíráson alapuló rekonstrukció. Ennél lényegesen konkrétabb a galileai zsidó férfinak a koponya-lelet alapján elkészült három dimenziós fejrekonstrukciója, melyet alább mutatunk be.

A rekonstrukciós projektet Israel Hershkovitz, a Tel-Avivi Egyetem professzora vezette. Az előzetes koponya-rekonstrukció alapján a fejszobrokat a kanadai Victoria Lywood képzőművész készítette el, aki törvényszéki munkatársként emberi maradványok alapján készít a személyazonosság megállapítására alkalmas rekonstrukciókat a bűnüldözés számára. A projekt keretében négy, bibliai vonatkozású koponya rekonstrukciójára került sor.

• Balról az első fej a galileai zsidó férfi feje, "aki ismerte Jézust". Erről alább részletesebben is szólunk.
• A második fej "Ézsau". Kr. e. 4000 körül élt, a zsidósággal rokon, esetleg a zsidóság ősének tekinthető sémita nép vadásza volt, a nevét is ezért kapta (lásd Ter 25,17).
• Mellette "Delila", egy Kr. e. 1000 körül élt filiszteus nő fejrekostrukciója.
• A negyedik koponya egy csecsemőé, akit egy ház alapjába temettek el, Kr. e. 4000 körül. Valószínűleg feláldozták, mely szokás megszűnéséről Ábrahám és Izsák története számol be az Ószövetségben a maga szimbolikus módján.

Témánk szempontjából az első fejrekonstrukció a legfontosabb. A galileai zsidó férfi koponyáját egy osszáriumban tárták fel az észak-galileai Sasa kibucban, nem messze a libanoni határtól. A férfi Jézus Krisztus kortársa volt, Kr. u. 45. körül halt meg, már idősödő korában.

Mivel Jézus gyógyításainak nagy híre volt egész Galileában, sőt, azon túl is (Mt 4,23-24), ezért könnyen elképzelhető, hogy ez a férfi is kíváncsi volt Jézusra. Talán a Hegyi Beszédet is hallotta, esetleg Krisztus tanítványává is szegődött a későbbiekben - ezért is kapta ezt a címet, hogy "a férfi, aki ismerte Jézust". Mindez természetesen csak feltételezés.

Az viszont már tény, hogy ez az első, és ezidáig az egyetlen zsidó koponyarekonstrukció Krisztus korából, melyen ugyancsak felismerhetjük az orientalid típus jellegzetes rasszjegyeit.

Az orientalid típus a keresztény ikonográfiában

Ez a témakör messze meghaladja jelen blogbejegyzés kereteit, ezért csak utalunk arra - amit fentebb már Szent Pál ikonja is prezentált - hogy az ikonográfiában az orientalid típus gyakran megjelenik.

Habár az ikonok szellemi üzenete az elsődleges, és ennek érdekében a valósághű ábrázolás teljesen háttérbe szorul, azért bizonyos szűk határok között a valósághű megjelenítés, még ha művészileg teljesen átértelmezett formában is, de mégiscsak szempont marad.

A tizenkét apostol grúz ortodox ikonján, habár erősen stilizált formában jelennek meg, de mégis nagyon jól felismerhetőek a jellegzetes orientalid rasszjegyek: a keskeny arc; a hosszú, keskeny sasorr; a nagy fülek; a mandula-vágású szemek; a kreolosan cserzett bőr, a sötét (vagy már őszülő) göndör vagy hullámos haj.

Ugyanezeket a rasszjegyeket az apostolok görög ortodox ikonján is felfedezhetjük. Első ránézésre talán a különbözőség lesz inkább a szembeötlő, ez azonban csak abból adódik, hogy a görög ikonfestő más vizuális nyelvet használ, másképpen stilizálja ugyanazokat a vonásokat. Ha azonban jobban megfigyeljük az ikont, nem csak az orientalid rasszjegyeket fedezhetjük fel itt is az apostolokon, hanem azt is, hogy mindegyik apostol hasonlít a másik ikonon megfestett párjára: például a legelső sorban mindkét ikonon bal oldalt Mátét; mellette Pétert a sűrű, ősz hajával; a harmadik helyen az erősen kopaszodó Pált (őt érdemes a korábbi orosz ikonnal is összevetni) a jobb szélen pedig Jánost látjuk, stb.

Szintén az orientalid rasszjegyeket fedezhetjük fel a Hagia Sophia Pantokrátor mozaikján. Jézus Krisztus ovális arccal, hosszú keskeny orral, mandula szemekkel, duzzadt ajakkal jelenik meg. A hullámos barna haj szintén az orientalid típus egyik jellemzője, bár kétségtelen, hogy ritkább, mint a göndör fekete haj.

A bőrszín itt sokkal világosabb tónusú, mint valójában lehetett, ez esetben azonban a teológiai mondanivaló írja felül a valósághű ábrázolást. Ezen a mozaikon nem azért "fehérbőrű" Jézus, mert az eredeti bronzbarna bőrszínét akarják elkendőzni, hiszen a többi orientalid rasszjegye nyíltan meg is jelenik, valamint maga a konstantinápolyi hívő közönség is zömében kreolbőrű volt. Hanem ezzel egy fontos teológiai mondanivalót fejez ki az alkotó, azt, hogy Krisztus a világ Világossága; az igazi Világosság, aki minden embert megvilágosít; ő a Világosság, aki a világba jött (Jn 8,12; Jn 1,9).

+ + +

A törpenövésű neandervölgyi, akit Jézusként mutattak be az interneten

Az eredeti témánkat több szempontból körbejártuk, és amennyire a szűkös keretek engedték, igyekeztünk azt kifejteni és néhány jellegzetes példával szemléltetni is a megállapításainkat.

Van azonban egy aktuális jelenség, ami mellett nem mehetünk el szó nélkül. Bár valójában ez a felvetés inkább a humor kategóriájába tartozik  - valószínűleg előbb-utóbb kiderül, hogy annak is szánták - de mégis sokan vannak, akik komolyan veszik.

Richard Neave, a Manchesteri Egyetem nyugalmazott orvostudományi képzőművésze, ugyancsak a törvényszéki antropológia szokásos módszerével igyekezett rekonstruálni Jézus fejformáját és arcvonásait. Az amúgy rutinnak számító eljárásba azonban már az alapkoncepciónál hiba csúszott.

Neave a rekonstrukcióhoz három darab, Kr. u. I. századbéli, Jeruzsálem-környékén feltárt koponyát használt fel. Ezek CT-vizsgálatának eredményeit vegyítette egymással, és az így kapott végeredmény képezte a rekonstrukció alapját.

A végzetes hiba az, hogy a 3 db, találomra kiválasztott koponya túl kevés ahhoz, hogy ezekből statisztikailag érvényes következtetéseket lehessen levonni. Némi humorral úgy is lehetne fogalmazni, hogy a mintavétel nagysága nem éri el még a statisztikai hibahatárt sem. De komolyra fordítva a szót, tudományosan korrekt eredményt csak egy jóval nagyobb mintavételből lehetne kapni.

Vagy pedig, másik lehetőségként még az is pontosabb eredményt adott volna, ha mindhárom koponyát egyenként rekonstruálja a művész. Ez már csak amiatt is fontos lehetett volna, mert mint említettük, jelenleg az egyetlen első századi zsidó koponyarekonstrukció a galileai férfi koponyájának fentebb bemutatott Hershkovitz-Lywood-féle rekonstrukciója.

Valami oknál fogva azonban a művész nem a kézenfekvő megoldást választotta, hanem a szakmailag leginkább megkérdőjelezhető módszert, amelyik a legbizonytalanabb eredményt produkálja. A végeredmény azonban még ezt a várható bizonytalanságot is messze túlszárnyalta.

A rövid fej, a széles arc, a lapos homlok, a vastag, húsos orr, az előre ugró szemöldök és a hátul ülő szemek nem csak hogy a több más forrásból is megerősített orientalid rassz jegyeivel mutatnak ellentétes képet, de valójában az antropológiai értelemben vett mai ember (Homo sapinens sapiens) egyik rasszára, típusára sem hasonlítanak. Amit a fenti képen látunk, azok egy neandervölgyi ember (Homo sapiens neanderthalensis) jellegzetes arcvonásai.

Összehasonlításképpen álljon itt két neandervölgyi ember portréja, az első az Öregember nevet kapta, ő 60 ezer évvel ezelőtt élt a mai Franciaország területén, az alatta lévő pedig Nandy, aki a mai Irak területén élt, mintegy 45 ezer évvel ezelőtt. A Neave által alkotott "Jézus-portré" tulajdonképpen bármelyikük lehetne.

Nem feladatunk megállapítani, hogy Neave rekonstrukciójának a jellegzetes neandervölgyi vonásai pusztán a három minta szakszerűtlen összegyúrásából adódnak, avagy más szakmai hibákat is vétett még emellett.

A meglepetések sorozata azonban itt még nem ér véget. Neave a megállapításait még azzal is megfejeli, hogy Jézus rendkívüli módon, sőt, már-már rendellenesen alacsony növésű volt, mindössze 155 cm.

Ő ezt azzal magyarázza, hogy a sémita férfiak átlagmagassága ennyi volt Jézus idejében - ez azonban nem igaz. John Lawrence Angel antropológus publikációiból tudjuk - ahogy fentebb is már említettük - hogy a régészeti leletek alapján Krisztus korában a férfiak átlagmagassága 171,9 cm volt. Az elmúlt 30 ezer évben a közelkeleti populációk átlagmagassága hol nőtt, hol csökkent, de ez az érték férfiak esetében 161,3 cm és 177,1 cm között ingadozott (a nők esetében ez az érték 152,9-166,5 cm), sohasem került ez alá vagy ez fölé. A 155 cm rendkívül alacsonynak számított az elmúlt 30 ezer év bármelyik korszakában, és érdemes azt is megjegyezni, hogy 147 cm alatt már kóros törpenövésről beszél az orvostudomány is, a 155 cm pedig nem sokkal haladja meg ezt.

Még a neandervölgyi embereknél is a férfiaknál 165 cm (a nőknél pedig 155 cm) volt az átlagmagasság, így Neave neandervölgyi vonásokkal felruházott pszeudo-Jézusa a neandervölgyiek körében is az átlagnál jóval alacsonyabb lett volna.

+ + +

Neave elmélete hoaxként terjed az interneten, nem meglepő tehát, hogy az akcióra a reakció is megszületett. Hasonló csatornákon terjed egy másik, elképzelt Jézus-portré, melynek alkotója és eredeti forrása ma már gyakorlatilag visszakereshetetlen az interneten.

Ez az alkotás szakít a szakrális művészetek hagyományaival, és antropológiai, néprajzi, történelmi adatok alapján rekonstruálja Jézus Krisztus arcvonásait és viseletét. A maga nemében ez is csak egy elképzelés, egy művészileg kidolgozott hipotézis, ám Neave törpenövésű neandervölgyi emberénél egyértelműen hitelesebb Jézus-portré, melyen markánsan megjelennek az orientalid rasszjegyek is.

Ábrahám vándorútja

Ábrahám vándorlása, ideiglenes tartózkodásai, majd pedig végleges letelepedése, nem csak egy kalandos sorsú ember életútját tárják elénk, hanem egy sajátos szimbolikus-spirituális üzenetet fogalmaznak meg számunkra. Ábrahám útja az Istent kereső lélek utazását szimbolizálja, emellett - amolyan eseményekben megnyilvánuló próféciaként - számos későbbi ó- és újszövetségi történést is előrevetít.

Ábrahám életének a legfontosabb helyszínei Ur városa (a mai Irakban) az Eufrátesz alsó folyásánál, abban a régióban, ahol összefolyik a Tigris folyóval; Harrán városa (a mai Törökországban) az Eufrátesz felső folyásánál; Egyiptom a Nílus mentén és Kánaán (a mai Izrael és Palesztina) területén belül több hely is.

A Tigris, az Eufrátesz, a Nílus (Gihon) és a beazonosítatlan Pison folyó az Édenkert négy folyója. Az Édenkert létező, evilági földrajzi helyszín, melynek Jeruzsálem és a Szentföld a földrajzi közepe. Az Ószövetséghez kapcsolódó legenda szerint az özönvíz után Noé és gyermekei, unokái, ismételten az egykori Édenkert területét népesítik be legelőször. Igaz, ekkor már nem az eredeti paradicsomi állapotok uralkodnak itt sem; a Paradicsomból való kiűzetés szimbolikáját nem csak térben, de időben is kell elképzelni: a paradicsomi kor ezen a világon a kiűzetéssel végleg lezárult.

Ábrahám az Édenkert vidékeit járja körül és lakja be élete folyamán. Ez is egy határozott utalás arra, hogy az Ábrahámnak adott ígéret nem csak vérbeli leszármazottaira, egy adott nép történelmi boldogulására vonatkozik, hanem lelkiségi értelemben az elveszett paradicsomi állapotok újbóli elnyerését tűzi ki célul.

Ezeknek az evilági helyszíneknek fontos marad a szerepük a továbbiakban is, úgy az ó- és újszövetségi történések, vagy akár a korai Egyház szerveződése szempontjából. Még ha elsőre ellentmondásosnak is tűnik egyik-másik itt lejátszódó esemény - például az egyiptomi vagy a babiloni fogság - az üdvtörténet folyamatának egésze szempontjából ezek is rendkívüli fontossággal bírnak. Az Édenkert területét nagyjából lefedő két ókori nagyhatalom, Egyiptom és Asszíria, valamint a választott nép, Izrael kiemelt üdvtörténeti szerepéről olvasunk Izajás próféciájában is:

Azon a napon út vezet majd Egyiptomból Asszíriába; az asszírok Egyiptomba mennek, és az egyiptomiak Asszíriába; és szolgálni fog Egyiptom Asszíriával együtt. Azon a napon Izrael harmadikként Egyiptom és Asszíria mellett áldás lesz a föld közepén, melyet megáld a Seregek Ura e szavakkal: "Áldott az én népem, Egyiptom, kezemnek műve, Asszíria, és örökségem, Izrael!" (Iz 19,23-25).

Mezopotámiában, a káldok földjén, az egykori Ur városában (a mai Irak területén) élt Szem leszármazottja, Terah (más fordításban Táré) és ide született a fia, Ábrahám is, aki eredetileg az Ábrám nevet kapta.

Terah összeszedi a családját, és elindulnak azzal a határozott céllal, hogy Kánaán földjére költözzenek. A Teremtés Könyve nem részletezi sem az életüket Ur városában, sem az onnan való elköltözésüket, a Jubileumok Könyve viszont valamivel többet hagyott ránk az egykor szélesebb körben ismert hagyományból. Ebből megtudjuk, hogy Ur városának lakói bálványimádók voltak, közöttük Hárán, Terah testvére is. Terah ugyan az Istenben hitt, nem a bálványokban, de ezt nem merte nyilvánosan felvállalni, mert féltette az életét. Ábrám viszont helytelenítette a bálványimádást, ezért egy alkalommal felgyújtotta a bálványok szentélyét. A tűzben bennégett Hárán is, amikor a bálványokat próbálta kimenteni.

Ezek után indul útnak Terah a családjával, közöttük fiával, Ábrámmal; Sáraival, Ábrám feleségével, és Lóttal, az elhunyt Hárán fiával. Lényeges momentum, hogy ezt a generációkon átívelő vándorutat a bálványokkal való látványos szakítás indítja el. De mik is ezek a bálványok? Szent Pál apostol szerint mindaz, "ami földies": a paráznaság, a tisztátalanság, az érzéki vágyak, a bűnös kívánságok, a kapzsiság, és így tovább (Kol 3,5). Ahogyan Ábrám az Úr hívó szavára elindult Harránból, hogy Kánaán földjén megtelepedjen, ugyanúgy nekünk is magunk mögött kell hagynunk a testi szenvedélyek és világi hívságok birodalmát, hogy Isten Országában lelhessünk új hazára.

Terah és családja áthalad Bábel városán (Babilon, ma Bábil, el-Hilla városa mellett Irakban). Elhaladnak Bábel tornyának romjai mellett, és maguk mögött hagyják azt. Ennek is szimbolikus jelentése van, amit a Jubileumok Könyve fejt ki részletesen. Jövendőbéli hazájuk felé vándorlova Ábrámnak "megnyitotta a száját és füleit és ajkait" az Úr, "és elkezdett hozzá héberül, a teremtés nyelvén beszélni", amely nyelven a bábeli nyelvzavar óta senki nem szólt. Ez a történet azt a lelki üzenetet fogalmazza meg, hogy magunk mögött kell hagyni a nagyvilág zsivajgó, emberi zaját, ha Isten hangját meg akarjuk hallani, vagy ha mi akarnánk Őhozzá szólni.

Hosszabb vándorút után végül Harrán (ma: Törökország) városáig jut el a család, ahol megtelepednek. Itt hal meg a későbbiekben Terah, ő már nem éri el kitűzött célját, Kánaánt.

Ekkor az Úr azt mondta Ábrámnak: "Menj ki földedről, a rokonságod közül és atyád házából arra a földre, amelyet mutatok majd neked! Nagy nemzetté teszlek, és megáldalak, s naggyá teszem neved, és áldott leszel. Megáldom azokat, akik áldanak téged, s megátkozom azokat, akik átkoznak téged. Benned nyer áldást a föld minden nemzetsége." (Ter 12,1-3)

Az Úr annak az útnak a folytatására hívja el Ábrámot, melyet atyja, Terah kezdett meg. Nem szorul különösebb magyarázatra ennek a ténynek a szimbolikus üzenete sem. Útja során Ábrám Damaszkuszon át megérkezik Kánaán területére, Szikhembe (ma: Palesztina, Náblusz közelében). Szikhem Ábrám-Ábrahám kánaáni életének első jelentős helyszíne, ahol ismét megszólítja őt az Úr: "Ezt a földet a te utódodnak adom!" (Ter 12,6).

Az atyai óhaj beteljesítése, és az örökül hagyott föld története Mózes Tízparancsolatának az Ötödik Parancsolatát előlegezi meg: Tiszteld apádat és anyádat, hogy hosszú életű légy azon a földön, amelyet az Úr, a te Istened ad majd neked! (Kiv 20,12).

Ábrám Szikhemben, Móré Tölgyénél oltárt emel, és áldozatot mutat be az Úrnak, majd tovább vándorol feleségével délnek. Béthel városánál (ma: Palesztina, Rámalláh közelében) ugyancsak oltárt emel, ez kánaáni tartózkodásuk második jelentős helyszíne. Bétheltől azután tovább vándorolnak a Negeb-sivatagba, ahol meg is telepednek egy időre.

A vidéket ekkor még különböző kánaánita népek lakják, melyek között Ábrám és Lót, mint befogadott telepesek, és nem mint honfoglalók leltek otthonra. Ezért is fontos az Úr ígérete, amely értelmében egykor majd az egész vidéket Ábrahám és leszármazottai fogják birtokolni. Ahogyan Ábrahám is a Terah által megkezdett utat folytatta, úgy Ábrahám utazása is majd csak Mózes honfoglalásával teljesedik be, ekkor válnak majd valóra az Úr ígéretei.

Később éhínség tör ki a vidéken, ezért az éhhalál elől Ábrám egész családjával Egyiptomba menekül. Ez az epizód már a gyermek Jézus menekülését vetíti előre, akit szintén a biztos halál elől menekít el Mária és József. Akárcsak Ábrám családja, a Szent Család is Egyiptomban talál oltalmat néhány évre, amíg biztonságosan haza nem térhetnek. A gyermek Jézus egyiptomi utazása maga is egyfajta prófécia: amerre járnak bálványok dőlnek le és források törnek fel, mindez már Krisztus felnőttkori nyilvános működését vetíti előre. Ábrahám egyiptomi utazása ily módon nem csak a Szent Család egyiptomi menekülésének, de Krisztus igehirdetésének is előképe.

Egyiptom központja ekkoriban Uaszet, ismertebb nevein Théba, illetve Luxor, ide hozatják a fáraó udvartartásába, tulajdonképpen a háremébe Sárait is, mivel Ábrám nem merte bevallani, hogy ő a felesége (Ter 12,11-16). Az Úr ezért csapásokkal sújtja a fáraót és háza népét. A fáraó ezután elengedi Sárait, és fegyveres kíséretet ad Ábrám mellé, aki ekkor már gazdagon, jószággal, arannyal, ezüsttel tér vissza Kánaán földjére. Ez az epizód már a Mózes-korabeli egyiptomi szabadulás eseményeit vetíti előre, a két párhuzamos történet pedig a krisztusi megváltás előképe is egyúttal.

Ábrám és Lót a Negeben át visszatértek Béthel mellé, ahhoz az oltárhoz, ahonnan elindultak. Mivel azonban házuk népe, a szolgáik száma, valamint a jószágaik is jelentősen megszaporodtak, ezért külön kellett válniuk. Lót Szodoma és Gomorra vidékét választja, mely a Jordán folyó síkságának a Holt-tenger melletti régióját foglalja magába. (A két város pontos helye egyelőre ismeretlen.)

Az Úr azt mondta Ábrámnak, miután Lót elvált tőle: "Emeld fel szemedet, és arról a helyről, ahol most vagy, tekints északra és délre, keletre és nyugatra! Ezt az egész földet, amelyet látsz, neked és utódaidnak fogom adni örökre. Olyanná teszem utódodat, mint amilyen a föld pora: ha van ember, aki meg tudja számlálni a föld porszemeit, utódodat is meg tudja majd számlálni. Kelj fel, és járd be ezt a földet széltében-hosszában, mert neked fogom adni!" Felszedte tehát Ábrám a sátrát, elment, és letelepedett Mamre Tölgye mellett, amely Hebronban van, s ott oltárt épített az Úrnak. (Ter 13, 14-18)

Az Úr harmadszor szólítja meg Ábrámot, harmadszor ígéri meg neki Kánaán földjét, és harmadszor - immár egészen konkrétan - szól utódainak megsokasodásáról. Ábrám délnek indul, és Hebronban (ma: Palesztina) telepedik le. Itt állítja Ábrám a harmadik oltárt az Úrnak, miután Egyiptomban nem csak túlélték az ínséges időket, de még jelentős jószágra és vagyonra is szert tettek. A Hebron melletti Mamré Tölgye Ábrahám kánaáni tartózkodásának harmadik jelentős helyszíne.

Később Lót idegen királyok fogságába esik. Őt magát, egész háza népét, szolgahadát elhurcolják, teljes vagyonát elkobozzák. Ábrahám 318 rabszolgájával utánuk ment. Egy éjszaka Damaszkusz környékén sikeresen rajtaütöttek az ellenséges táboron, és Lótot teljes népével kiszabadították. Elindultak hazafelé, ekkor találkozott Ábrahám Melkizedekkel.

Melkizedek, Szálem királya pedig kenyeret és bort hozott eléje, mert a fölséges Isten papja volt. Megáldotta őt, és így szólt: "Áldja meg Ábrámot a fölséges Isten, aki az eget és földet teremtette, és áldott legyen a fölséges Isten, aki kezedbe adta ellenségeidet!" Erre ő tizedet adott neki mindenből. (Ter 14,18-20)

Szálem, más átiratban Sálem a mai Jeruzsálem városa; nevének jelentése Sálem formában Béke, hosszabb formájában, mint Urusalem (kánaáni nyelven) pedig a Béke Helye. A városállamot a kánaánita jebuzeusok (vagy jebuziták) alapították, az ő papjuk és királyuk volt Melkizedek Ábrám idejében. Melkizedek elébe ment a győztes Ábrámnak, és a Tábor-hegy csúcsán, egy barlangszentélyben fogadta őt, és mutatta be kenyér- és bor-áldozatát az Úrnak. A Tábor-hegyi barlang fölött ma is egy kápolna áll (képünkön).

A Tábor-hegy ily módon Ábrahám kánaáni tartózkodásának újabb fontos helyszíne, amely Szikhemtől mindössze néhány kilométerre helyezkedik el. Attól a helytől nem messze, vagy talán éppen azon a helyen, a barlang fölött, ahol Melkizedek bemutatta áldozatát, ott változott át színében Jézus, és ott jelent meg mellette Illés és Mózes. Ábrahám találkozása Melkizedekkel, a fölséges Isten papjával, azt az eseményt vetíti előre, amikor Jézus Krisztus felfedte isteni dicsőségét az apostoloknak.

Ábrahám életének eseményei sorában Melkizedek szerepe úgymond csak villanásnyi, de ez a rövid epizód egy határozott megvilágításba helyezi az egész élettörténetet. Ez pedig már az Új Szövetség fénye, a világ Világosságáé (Jn 8,12), akit Isten hirdetett ki főpapnak, Melkizedek rendje szerint (Zsid 5,10). Jézus Krisztus ugyanazon a helyen fedi fel testi valójában az isteni dicsőségét, ahol Melkizedek, a krisztusi papság lelki atyja, és Ábrahám, Krisztus test szerinti ősatyja találkoztak. Később pedig Jézus, a Melkizedek rendje szerinti legfőbb pap, az Utolsó Vacsorán nem a Széder-tál ételeivel, hanem Melkizedek Tábor-hegyi kenyér- és bor-áldozatával alapítja meg az Eucharisztiát.

A Melkizedekkel való találkozás után Ábrámnak ismét megjelenik álmában az Úr. Másnap áldozatot mutat be neki Ábrám, az Úr pedig megköti  vele a szövetségét: Ezen a napon kötött az Úr szövetséget Ábrámmal, ezekkel a szavakkal: "Utódodnak adom ezt a földet, Egyiptom folyójától egészen a nagy folyóig, az Eufráteszig" (Ter 15,18). A Jubileumok Könyve megjegyzi azt is, hogy ez a harmadik hónap újholdján, azaz szíván hónap 1. napján történt, ugyanazon a napon, amikor Noéval is szövetséget kötött az Úr.

Az idézett igehely több fontos dolgot is közöl velünk. Úr már többször tett ígéretet Ábrámnak korábban is, szövetséget azonban csak most köt vele. Most, miután részesült Melkizedek áldozatából, és miután felajánlotta a tized fizetését Melkizedeknek. Az Úr itt már konkrétan is megnevezi az ígért földet, a Nílustól az Efruáteszig terjedő területet, az egykori Édenkert, az elveszett Paradicsom földjét - utalva ezzel Isten Országának ígéretére. Az pedig, hogy a szövetségkötés napja egybeesik a Noéval kötött szövetség napjára, előrevetíti azt is, hogy az ábrahámi szövetség majdan kiterjed az Új Szövetségben "Noé népeire", azaz a teljes emberiségre is.

Ábrámnak fia születik, Izmael, az egyik szolgálójától, Hágártól. Ezzel már Isten ígérete teljesül, de az ígéret ezzel még nem teljesedik be. Ábrahám igazi utóda - úgy a szokásjog szerint, mint spirituális megközelítésből - majd Izsák lesz, aki feleségétől, Sárától fog megszületni. Ebben is kifejeződik az a fajta fokozatosság, lépésről lépésre haladás, ami Ábrám evilági vándorútját, élettörténetét, és legfőképpen az Úrral kötött szövetségét mindvégig jellemzi. Isten szövetségkötése az emberrel nem egy egyszeri esemény, nem egy lezárt történet, hanem egy folyamatosan zajló párbeszéd, amelyben mindkét fél aktívan vesz részt és amely során a kötelék egyre szorosabb lesz Isten és ember között. Ez a fokozatosságra épülő, kétirányú, kölcsönös Isten-ember kapcsolat jelenik meg képszerűen Ábrahám unokájának, Jákobnak az álmában, ez az a létra (mint fokozatosság), amin az angyalok föl-le járnak (mint kétirányúság) Ég és föld között.

Újabb évek teltek el, amikor az Úr ismét szólította Ábrámot:

"Íme, itt vagyok! Ez az én veled kötött szövetségem: sok nemzet atyja leszel. Ne is legyen többé Ábrám a neved, hanem Ábrahámnak hívjanak, mert sok nemzet atyjává rendeltelek! Nagyon megsokasítalak, és számos nemzetté teszlek; királyok származnak majd tőled. És azt a szövetséget kötöm meg közöttem és közötted, és utódaid között, nemzedékről nemzedékre örök szövetségül, hogy Istened leszek neked, és utánad a te utódodnak. Neked és utódodnak adom majd ezt a földet, ahol most idegenként tartózkodsz, Kánaánnak egész földjét örökös birtokul, és Istenük leszek.

Te is tartsd meg tehát szövetségemet, és utódod nemzedékről nemzedékre. Ez a szövetségem közöttem és közöttetek, és utódod között, amelyet meg kell tartanotok: metélkedjék körül közöttetek minden férfi, metéljétek körül előbőrötök húsát, hogy az legyen a jele a szövetségnek közöttem és közöttetek. Nyolcnapos korában metéljenek körül közöttetek minden fiúgyermeket, nemzedékről nemzedékre! A rabszolgát is metéljétek körül, akkor is, ha nálatok született, s akkor is, ha vásárolt, és nem a ti törzsetekből való. Körül kell metélni a nálatok születettet és a pénzen vásároltat is. Ez legyen a szövetségem testeteken örök szövetségül. Az a férfi, akinek előbőre húsát körül nem metélik, irtassék ki a népéből, mert megszegte szövetségemet!

Sárait, a feleségedet, ne Sárainak hívd, hanem Sárának, mert megáldom, s tőle adom neked azt a fiút, akit majd megáldok, hogy nemzetekké legyen, s népek királyai származzanak tőle!" (Ter 17,316)

Az évekkel ezelőtt megkötött Szövetség - az imént tárgyalt fokozatosság jegyében - nem csak újbóli megerősítést nyer, de a névadással és a körülmetéléssel, a Szövetség látható jelével, szorosabbá is válik Isten és ember között.

A körülmetélés a Szövetség jele, ez jelzi az Isten népéhez való tartozást, ezért már Isten rendelése szerint csecsemőkorban elvégzik. Zsidó családba születve, maga Jézus is magára veszi a Szövetségnek eme jelét. A körülmetéléshez hasonlóan, az Új Szövetség jelét, a keresztség szentségét is már csecsemőkorban kiszolgáltatja az Egyház Isten újszövetségi népének, a hívő keresztény családok gyermekei számára. A körülmetéléssel illetve a keresztség felvételével, az Istennel való személyes Szövetség megkötésével kapja meg az ember a személyiségének talán legfőbb szimbólumát, a saját nevét is.

Ezután az Úr megjelent neki Mamre völgyében, amikor a legforróbb napszakban éppen a sátra nyílásában üldögélt. Amint fölemelte szemét, megjelent neki három férfi, s megállt ott a közelében. Amikor észrevette őket, a sátra ajtajából eléjük szaladt, földig borult előttük, és így szólt: "Uram, ha kegyelmet találtam szemed előtt, ne haladj el szolgád mellett! Hadd hozzak egy kis vizet, mossátok meg lábatokat, és pihenjetek le a fa alatt! Teszek majd elétek egy falat kenyeret is, hogy felüdítsétek magatokat, aztán tovább mehettek, hiszen azért tértetek erre szolgátok felé!" Azok így szóltak: "Tégy, ahogy mondtad!" Besietett erre Ábrahám a sátorba Sárához, és azt mondta neki: "Siess, keverj be három véka lisztlángot, s készíts hamuban sült lepényt!" Maga pedig elfutott a csordához, hozott onnan egy fiatal borjút a javából, odaadta a legénynek, s az sietve elkészítette. Aztán fogta a vajat, a tejet és a borjút, amelyet készíttetett, és eléjük tette, ő maga pedig odaállt melléjük a fa alá. Azok, miután ettek, így szóltak hozzá: "Hol van Sára, a feleséged?" Ő azt felelte: "Itt, benn a sátorban." Erre az egyikük azt mondta neki: "Egy esztendő múlva, ilyen idő tájban, visszatérek hozzád, és fia lesz Sárának, a feleségednek." (Ter 18,1-10)

Ábrahámnak maga a Szentháromság jelenik meg, három férfi-forma angyal-alak képében. Ez a megjelenés titokzatos, misztikus módon történik, hiszen az Isten itt még nem testesült meg, de mégis valóságosan megjelent, nem csak látomásként. Isten és ember kapcsolata itt egy újabb fokozatra lépett. Az Úr az első alkalmakkor csak szólította Ábrámot, Ábrám ekkor még csak hallotta Őt. A Melkizedekkel való találkozás után már álmában, látomásként jelent meg, Ábrahám ekkor már láthatta is az Urat. A találkozás most teljesedik be, amikor az Úr titokzatos módon, de a fizikai valóságban, tapintható módon is jelen van Ábrahám asztalánál. A hallás - látás - testközelség három lépcsője a keresztény lelki fejlődés három szintjét (via purgativa - via illuminativa - via unitiva) képezi le szemléletes módon. Ábrahám három személyt pillant meg, mégis egyes számban szólítja meg Őt: "Uram!"

Ábrahám borjút vág, ezt szolgálja fel az Úrnak, mint ahogyan később a jeruzsálemi Templomban is a borjú, a tinó, az ökör és a tulok lesz a legnemesebb áldozati ajándék Isten oltárán. Ez az Úrnak feljajánlott borjú egyúttal már Jézus Krisztus keresztáldozatának és az Eucharisztiának is előképe.

Ezután a vendéglátás után fedi fel az Úr a szándékát Ábrahámnak: amennyiben nem talál ötven igaz embert Szodomában, elpusztítja a várost. Ábrahám ekkor kérlelni kezdi az Urat, aki hallgatva Ábrahámra az ötven főt lecsökkenti először negyvenre, majd harmincra, majd húszra és végül tíz főben állapodik meg. Ennek a sajátos alkudozásnak a lelki tanítását Szerafim atya, az Athosz-hegyi remete így foglalja össze:

"Ábrahámnak fokozatosan csökkentenie kellett az igazak számát, hogy Szodomát ne rombolja le az Úr. Ne haragudj, Uram, hogy még egyszer szólok: Hátha csak tíz lesz? (Ter 18,32) Aki úgy elmélkedik, mint Ábrahám, az közbenjár az emberek életéért, s bár ismeri romlottságukat, mégsem veszíti el a reményt Isten irgalmasságában. Az ilyen elmélkedés mindig és mindenhol megszabadítja a lelket az ítélettől, a büntetéstől, bármilyen borzalmakat is lát. Bűnbocsánatot és áldást kér."

Ábrahám irgalmas közbenjárása embertársaiért az Úrnál, már Jézus Krisztus legfontosabb tanításának tesz eleget: Szeresd felebarátodat! (Mt 22,39; Mk 12,31; Lk 10,27; Jn 13,34).

Később az Úr teljesíti Ábrahámnak tett ígéretét, és Sára fiút szül neki, akit Izsáknak neveznek el. Ábrahám ezek után elbocsájtja elsőszülött fiát, Izmaelt, édesanyjával Hágárral, csak Izsák marad Ábrahámmal és Sárával, mint igazi utód és egyetlen örökös. Mindezek után, miután Ábrahám már részesült minden olyan jóban, amit csak el tudott képzelni - vagyonra tett szert és személyesen találkozott az Úrral, aki ígéretéhez híven már egy fiúval is megajándékozta őt - ezek után jött el Ábrahám számára élete legnehezebb próbatétele.

Miután mindezek megtörténtek, Isten próbára tette Ábrahámot. Megszólította őt: "Ábrahám!" Ő azt felelte: "Itt vagyok!" Isten akkor azt mondta neki: "Vedd egyszülött fiadat, Izsákok, akit szeretsz, és menj el a Mória földjére. Áldozd fel ott egészen elégő áldozatul az egyik hegyen, amelyet majd mutatok neked!" Erre Ábrahám kora reggel felkelt, megnyergelte szamarát, maga mellé vette két szolgáját és a fiát, Izsákot, s miután fát hasogatott az egészen elégő áldozathoz, elindult arra a helyre, amelyet Isten mondott neki. A harmadik napon, amikor felemelte szemét, meglátta azt a helyet a távolban. (Ter 22,1-4)

Mória földjét, vagy Mória hegyét, amit kijelölt az Úr az áldozat helyéül, az ószövetségi hagyomány a jeruzsálemi Templom-heggyel azonosítja. Így az eddigiek mellett Jeruzsálem, az elveszett Paradicsom földrajzi közepe is egy kiemelt jelentőségű helyszíne Ábrahám földi vándorútjának, és szimbolikus értelemben a jeruzsálemi áldozati oltár - Krisztus keresztje - a végső célja az Istent kereső lélek útjának is.

Az oltárkő gyanánt szolgáló természetes sziklatömb fölé épült fel Salamon idejében a Templom szentélye, ahol a Frigyládát őrizték, majd pedig később, a második Templom idejében Istenszülő Szűz Mária nevelkedett eljegyzéséig. Jelenleg a Sziklamecset áll itt, mely erről az oltárkőről kapta a nevét (bár az iszlám hagyomány egészen más eseményt köt hozzá).

Vette tehát az egészen elégő áldozathoz való fát, feltette a fiára, Izsákra, ő pedig a tüzet és a kardot vitte a kezében. Amint így ketten együtt mentek, azt mondta Izsák az apjának, Ábrahámnak: "Apám!" Ő válaszolt: "Mit akarsz, fiam?" "Íme – mondta a fiú –, itt a tűz meg a fa, de hol van az egészen elégő áldozat?" Ábrahám azt felelte: "Fiam, Isten majd gondoskodik magának egészen elégő áldozatról!" 

Így mentek ketten együtt, míg végül eljutottak arra a helyre, amelyet Isten mutatott neki. Ábrahám oltárt épített ott, elrendezte rajta a fát, s miután megkötözte a fiát, Izsákot, feltette az oltárra, a farakásra. Aztán Ábrahám kinyújtotta kezét, és megfogta a kardot, hogy feláldozza a fiát. De íme, az Úr angyala kiáltott a mennyből, és azt mondta: "Ábrahám, Ábrahám!" Ő azt felelte: "Itt vagyok!"' Azt mondta erre neki: "Ne nyújtsd ki kezed a gyermekre, és ne árts neki semmit! Most már tudom, hogy féled Istent, s a kedvemért egyszülött fiadnak sem kegyelmeztél!"

Erre Ábrahám felemelte a szemét, s meglátott maga mögött egy kost, amely szarvánál fogva fennakadt a bozótban. Elhozta, és a fia helyett azt áldozta fel egészen elégő áldozatul. Annak a helynek ezért ezt a nevet adta: "Az Úr gondoskodik!" Azért mondják mindmáig: "A hegyen majd gondoskodik az Úr!"

Majd másodszor is megszólította az Úr angyala Ábrahámot a mennyből, és azt mondta: "Önmagamra esküszöm – mondja az Úr –, hogy mivel ezt megtetted, s a kedvemért egyszülött fiadnak sem kegyelmeztél, megáldalak, és megsokasítom ivadékodat, mint az ég csillagait és mint a tengerpart fövenyét: utódod birtokolni fogja ellenségeinek kapuit, és a te utódodban nyer áldást a föld minden népe, mivel engedelmeskedtél szavamnak!" (Ter 22,6-18)

Ábrahám korábbi közbenjárása szodomai embertársaiért a Második Főparancsot, ennek az áldozatnak a története pedig az Első Főparancsot valósította meg, egyúttal egyesítve a Hit, a Remény és a Szeretet erényeit is. Ábrahám szerette annyira Istent, hogy egyszülött fiát is föláldozta volna érte (vesd össze: Jn 3,16), erősen hitt benne és bizalommal remélte, hogy az Úr gondoskodik magának másik áldozatról (Ter 22,8).  Szeráfim atya a következőképpen foglalja össze Ábrahám több ezer évvel ezelőtti történetét a ma embere számára:

Ha úgy elmélkedsz, mint Ábrahám, eljutsz oda, hogy teljesen lemondj önmagadról és a számodra legkedvesebb dolgokról. Keresd azt, amihez a leginkább ragaszkodsz, amivel azonosítod énedet. Ábrahám számára ez az egyetlen fia volt. Ha képes vagy erre az odaadásra, a teljes ráhagyatkozásra, a végtelen bizalomra, akkor abban, aki minden értelmet, józan észt felülmúl, mindent százszorosan kapsz vissza. Isten majd gondoskodik (Ter 22,8). Aki úgy elmélkedik, mint Ábrahám, annak szívében és tudatában nincs más, csak Isten. Amikor Ábrahám fölment a hegyre, csak a fiára gondolt. Amikor lejött, csak Istenre. 

Aki áthalad az áldozat csúcsán, az felfedezi, hogy semmi sem az "én" -é, minden Istené. Ez az ego halála és a valódi "én" felfedezése. Úgy elmélkedni, mint Ábrahám, azt jelenti, hogy az ember hitben csatlakozik ahhoz, aki a világegyetem fölé emelkedik, gyakorolja a vendéglátást, közbenjár minden ember üdvösségéért. Elfeledkezik önmagáról, szakít még jogos ragaszkodásaival is, hogy felfedezze önmagát, rokonait, az egész világegyetemet, amiben benne lakozik végtelen jelenléte "Annak, aki van".