Katolikus és ortodox

Manapság katolikus és ortodox egyházakról beszélünk, melyek rítusaikban és teológiájukban is némileg eltérnek egymástól. Nagyjából ezer éve áll fenn ez az állapot. A katolikus és az ortodox elnevezések szükségszerűségből jöttek létre, pontosan amiatt, hogy az egymástól elkülönült egyházakat a köznapi nyelvhasználatban is teljes egyértelműséggel meg lehessen különböztetni egymástól.

A két elnevezés meggyökeresedése bizonyos értelemben esetleges volt. Lehetne akár fordítva is, mindkét egyház teljes joggal viselhetné a másik nevet is. Ehhez a kereszténység első ezer évének a nyelvhasználatát kell ismerni.

• KATOLIKUS - καθολικος (katholikos) görög szó, latin változata a catholicus, ez utóbbinak a megmagyarosodott alakja a katolikus. Jelentése: egyetemes. "Hiszek egy, szent, egyetemes és apostoli egyházban" - ahogy a Hitvallásban mondjuk. Az egyetemes, a katolikus, az EGYHÁZ állandó jelzője. A skizma előtti évezredben tehát ebben a kontextusban volt használatos.

• ORTODOX - A szintén görög eredetű kifejezés közismert magyar fordítása az igazhitű. Az ortodox jelzőt nem az egyházra, hanem mindig a HITRE, VALLÁSRA vonatkoztatták, mint például Damaszkuszi Szent János művének címében is - Ékdosis akribès tēs orthodóxou písteōs. A pisteos (pisté) jelentése hit, az orthodóxou pedig a hit-nek a jelzője.

Az ορθο- (ortho-) előtag jelentése igaz, egyenes. A δοξα (doxa) utótagot ebben az összetételben hitnek szoktuk fordítani, valójában a doxa elsődleges jelentése dicsőség, dicsőítés.  Az ortodox kifejezés nem önállóan születik meg, gyakran használatos ellentétpárja a heterodox, melynek jelentése máshitű.

A pravoszláv (православиѥ) az ortodox szláv nyelvű tükörfordítása; a pravo- előtag jelentése igaz, egyenes, míg a slava elsődleges jelentése dicsőség, dicsőítés. A heterodox szláv megfelelője a magyar nyelvhasználatban ismeretlen inoszláv (инославиѥ).

Az ortodox kifejezés általános érvényben használatos az összes ortodox egyházra vonatkoztatva, míg a pravoszláv szót csak a szláv nyelvű (orosz, bolgár, szerb, lengyel, cseh és szlovák) ortodox egyházakra alkalmazzák.

A különböző korokban született egyházi dokumentumok és más keresztény iratok tanulmányozásakor, a helyes értelmezés érdekében figyelembe kell venni, hogy a katolikus és az ortodox szavak jelentése a nagy skizmát követően megváltozott, az első évezredben nem az volt a jelentésük, mint amit napjainkban megszoktunk.

Péter és András
Róma és Bizánc

Az ikonokról, nagy vonalakban

Az ikon, az εικόνα jelentése kép, ablak. Az ortodox ikonográfia szempontjából a szónak ez utóbbi jelentése a hangsúlyosabb, hiszen az ikonok nem csak egyszerű szentképek, hanem ablakok a Mennyek Országára. A kifejezés ellentéte az είδωλο-nak, az idolnak, a hamis képeknek, a bálványoknak.

Trónon ülő Istenszülő szentek és angyalok között

A Hitvallásban megvalljuk, hogy "hiszek egy Istenben, mindenható Atyában, mennynek és földnek, minden látható és láthatatlan dolgoknak Teremtőjében". Van tehát az öröktől fogva létező Teremtő, és van az általa teremtett két világ, az egyik a látható, a természetes, és a másik a láthatatlan, a természetfeletti, a Mennyek Országa. A teremtett másvilágnak is van valami térbelisége, még ha az nem is azonosítható be az általunk ismert dimenziókkal; ugyancsak van valami időszerűsége is, még ha az is teljesen más léptékkel telik, mint az általunk ismert evilági idő; és ugyancsak létezik valami finom anyagszerűsége is, ami szintén nem azonosítható be az evilágon ismert anyagokkal. Az ikonok erre a számunkra láthatatlan, de létező, teremtett világra nyitnak ablakot, amit nem csak az anatómiai szemünkkel nézünk, de a lelki látásunkkal, a "szívünkkel" is szemlélünk.

Képtisztelet az Ószövetség idejében

A Második Parancsolat (Kiv 20,4-5 és MTörv 5,8-9) tiltja a levegő madarainak, a földön és a föld alatt élő állatoknak, a vízi élőlényeknek, egyszóval a látható világ teremtményeinek az ábrázolását. A tilalom vonatkozik az emberre is (MTörv 4,16). Magát a Teremtőt pedig nem is lehet ábrázolni, ahogy erre a próféta is felhívja a figyelmet (Iz 40,18).

Rézkígyó és Krisztus keresztje
(ortodox püspöki bot)

Más a helyzet a teremtett, de számunkra láthatatlan világ esetében. A Mennyek Országának megjelenítésére semmilyen tiltás nem vonatkozik. Sőt, maga az Úr parancsolja meg az ember számára láthatatlan teremtményeinek, a keruboknak a megjelenítését a Templom legszentebb helyében, mely kerubok alatt a Frigyládát őrzik. Az, hogy többről van szó, mint puszta ábrázolásról, Nehustán, a rézkígyó esete (Szám 21,8) is jól mutatja: a szakrális képekkel magával a spirituálissal, a természetfelettivel léphetünk kapcsolatba. Nehustán nem egy ábrázolás, nem egy kígyó ábrája, hanem az Úr szándéka szerint egy jel - a pontosabb Biblia-fordítások ezt így is fogalmazzák meg - amely megjelenít. Mégpedig jelen esetben az Úr gyógyító erejét, a természetfeletti gyógyulást jeleníti meg és teszi valóságossá a mi, természetes világunkban.

Az evilági ábrák tilalma, ugyanakkor a szellemi világ képi jelei, a spirituális szimbólumok megfelelő alkalmazása tehát egymást nem kizárva, hanem egymást kiegészítve, párhuzamos parancsként élt egymás mellett már az ószövetségi időkben is. Ezeket az isteni parancsokat azonban néha már akkor is vakbuzgóságból fakadóan félreértelmezték. Így az ószövetségi korban bekövetkezett képrombolásnak esett áldozatul Nehustán, a rézkígyó is (2Kir 18,4), melynek elkészítését pedig eredetileg maga az Úr parancsolta meg Mózesnek.

Képtisztelet az Újszövetség idejében

A hagyomány szerint az ószövetségi időkben az elhunytak lelke a pokolra került, még az igaz életű, istenfélő embereké is. Ott ugyan más-más sorsban részesültek - Keresztelő János például ott is prédikált, a többi igaz pedig hallgatta - de az alapvető helyzet az volt, hogy nem a Mennybe jutottak. Krisztus az, aki halálával legyőzte a halált, alászállt a poklokra, és a holtakat az Ő dicsőséges feltámadásával kiszabadította, és fölvitte a Mennybe. Ekkortól áll nyitva az emberiség előtt az üdvösség kapuja, és ekkortól válik lehetségesé a Mennybe jutott üdvözültek - a szentek - képi megjelenítése is.

Antiochia üdvözültjei a Mennyben

A Teremtő képi megjelenítése azonban továbbra sem lehetséges. Nem csak arról van szó, hogy nem szabad ábrázolni Őt, de lehetetlen is. Szemléletes magyar kifejezéssel élve szó szerint kép-telenség.

Krisztus azonban emberként megtestesült, Ő a láthatatlan Isten képmása (Kol 1,15), és aki Őt látta, az Atyát is látta (Jn 14,9). Így Krisztus emberként való képi megjelenítése lehetséges, mely során isteni természete és az Atyával való egylényegűsége is kifejezésre jut. Ezt a már említett rézkígyó története is előre vetíti, hiszen a rézkígyó Krisztus előképe, ahogy erre maga Krisztus hívja fel a figyelmet a Nikodémussal folytatott beszélgetése során (Jn 3,14).

A képtisztelet teológiájával a későbbi korokban többen is foglalkoztak részletesen, közülük is elsősorban Nagy Szent Bazilnak (+379) és a képromboló időszak hitvallójának, Damaszkuszi Szent Jánosnak (+749) a nevét kell kiemelni.

Az egyházatyák teológiája mellett azonban egy sokkal fajsúlyosabb érv is szól Krisztus képi megjelenítése mellett: maga Jézus Krisztus. Az első ikont ugyanis csodás módon Ő saját maga készítette saját magáról. Egy vászonkendőhöz érintette arcát, mely csodás módon megőrizte Krisztus képmását, ez az úgynevezett Nem Kézzel Festett Ikon, más néven Mandylion.

A Nem Kézzel Festett Ikon

A első kézzel festett ikonok alkotója pedig nem más, mint Lukács evangelista, aki három ikont is készített az Istenszülőről, és vértanúságukat követően Péter és Pál apostolokról.

Szent Lukács az Istenszülő ikonjával

Az ikonok képi világa

Az eddig ismertetettek döntően befolyásolják az ikonok képi világát, alapvetően meghatározzák, hogy hogyan nézhet ki egy ikon, és hogyan nem.

Az ikon tehát nem kép, hanem ablak; nem ábrázol hanem megjelenít. Megjeleníti azt a mögöttes, de valóságos szellemi tartalmat, amit egyébként a látható és láthatatlan világot elválasztó fal eltakar evilági látásunk elől.

Lényeges, hogy mindig szellemi tartalmak jelennek meg az ikonokon, akkor is, ha látszólag evilági eseményekről szólnak. A Krisztus születése ikon például nem a betlehemi istállóban történt eseményekről hivatott történelmi hűséggel beszámolni, hanem az Ige megtestesülésének a szellemi üzenetét hivatott megjeleníteni. Ezért például nem jászolban fekszik az újszülött, hanem szarkofágban, mert ez a vizuális jel juttatja kifejezésre Krisztus földi megszületésének végső értelmét.

Krisztus születésének ikonja

Az ikonok tehát ablakok a Mennyországra, a normális körülmények között számunkra érzékelhetetlen világra. Ezért aranyozott az ikonok háttere, mert azon a világon Isten mindent beragyog a dicsőségével, a teremtetlen fényével. Ugyanezen okból az ikonokon soha nincsen árnyékolás sem.

Nem tudhatjuk, hogy a másik világon milyen térbeli viszonyok vannak, de az biztos, hogy teljesen más, mint ahogy azt ezen a világon megszoktuk. Éppen ezért nem szabad az evilági háromdimenziós teret az ikonokon realisztikusan ábrázolni. A nyugati művészettörténetben a reneszánsszal megjelenik a perspektivikus ábrázolás. Az ikonfestők nem azért nem élnek ezzel az eszközzel, mert nem ismerik, hanem azért, mert nem szabad élni vele. A túlvilági tér ábrázolása nem keveredhet az evilági tér jellemzőivel. A perspektivikus ábrázolás nem megengedett, sőt, kifejezetten a fordított perspektíva az ajánlott, mint ahogy az a fenti ikonon is látható: a perspektíva szabályai szerint a szarkofág közelebbi oldalát látnánk hosszabbnak, a távolabbit pedig rövidebbnek, de itt pontosan ezzel ellentétes viszonyok jelennek meg. Hasonló okból időnként szándékosan felcserélődik a jobb és a bal oldal is. Még számos további példát lehetne sorolni a láthatatlan világ láthatóvá tételének írott és íratlan szabályaira.

Az ikon, mint képben elbeszélt történet

Az ikonok megjelenítik a Biblia egyes eseményeit, a szentek életének történeteit. Ezek fontosak a hit megismertetésében, átadásában és elmélyítésében, és különösen fontosak voltak azokban az időkben - egészen a nem is olyan távoli múltig - amíg a hívek többsége számára elérhetetlen volt a Szentírás, vagy más vallásos irodalom, esetleg a nagy részük még olvasni sem tudott. Mindemellett az ikonok azonban jóval többek az egyszerű illusztrációknál, a Biblia pauperum-nál vagy egy képes hittankönyvnél.

Az ikon, mint teológiai kifejtés

Az ikonok nem csak narratív módon mesélnek el egy-egy történetet, hanem annak pontos teológiai kifejtését is megadják. Az ikonok vizuális elemei konkrét teológiai tartalmat hordoznak, mint például ahogyan az imént már említett aranyozott háttér a teremtetlen fényről, a teremtetlen isteni energiákról szóló tanítást jeleníti meg.

Feltámadt Krisztus
kifejező, de nem kanonikus ikon

Teológiai szempontból megkülönböztetünk kanonikus ikonokat, melyek teljes mértékben összhangban állnak az egyházatyák tanításával, és sok esetben a pontos képi megjelenésüket valóban valamelyik zsinaton határozták meg, kanonizálták. A nem kanonikus ikonok nincsenek teljes összhangban a teológiai tanítással, de legalábbis könnyen félreérthetőek, ezért ezek használata kerülendő. Az ilyen ikonok elsősorban azokon a területeken jelennek meg, ahol az ortodoxia a nyugati szakrális művészettel kölcsönhatásba került, és elsősorban a népi vallásosság keretei között jutnak szerephez.

Az ikonok teológiai tartalmának fontosságát jellemző módon fejezik ki a megfeszítés ikonjai. A khalkedoni dogma értelmében Krisztusnak isteni és emberi természete van, mely két természet egymástól szétválaszthatatlan - azaz a megfeszített Krisztusban is együtt van a kereszten, ezért a megfeszítés ikonján is együtt kell ábrázolni az Ő isteni és emberi természetét. Emiatt van Krisztusnak a kereszten is glóriája, és a testtartása emiatt könnyed, légies szinte nem is evilági. A nyugati szakrális művészetben általánosan elterjedt, szenvedő, görcsösen agonizáló, vagy a már ernyedten csüngő, halott testű Jézus-ábrázolások a keleti egyház értelmezésében a khalkedoni dogma tagadásának számítanak, mert Krisztust csak emberként, az isteni természetétől megfosztva mutatják be.

Az Istenember a kereszten

Az ikon, mint imádság

Istent imádjuk, az ikonokat pedig tiszteljük. Ezt a tiszteletet azzal fejezzük ki, hogy mécsest gyújtunk előttük, csókkal illetjük őket. A külső történéseknél azonban sokkal fontosabbak a belső történések, amik ilyenkor a lelkünkben lejátszódnak. Ilyenkor nyílnak meg ezek az ablakok a Mennyek Országára, ilyenkor nyílik meg szívünk annak a szellemi tartalomnak a befogadására, amit az ikonok közvetítenek.

Ez a folyamat a másik irányban is működik. Az ikonok nem csak a láthatatlan világ spirituális üzenetét hozzák el minékünk, de a mi imáink is ezeken az ablakokon át szállnak a Mennyek Országába, oda, ahova címezzük őket.

Az ikonok irányítják szívünket, elménket és imáinkat Istenre. Az ikonok tisztelete tehát Isten imádatának szolgálatában áll, azt segíti elő.

Az ikonokat áhítattal szemlélni pontosan olyan imádság, mint a Szentírást áhítattal olvasni, vagy a zsoltárokat, himnuszokat áhítattal hallgatni.

Mivel az ikonok elválaszthatatlanul kötődnek az imádsághoz, ezért a szakrálison kívül más funkciót nem is kaphatnak. Puszta dekorációnak, vagy bármilyen más profán módon felhasználni őket a leghatározottabban tilos.

Az ikonok megalkotása

Nem csak az ikonok szemlélése, de a megalkotásuk is az imához kötődik. Az ikonfestők egy-egy ikon megfestésére nagyobb böjttel és sok imával készülnek fel, mint ahogy az alkotás egész folyamata alatt is gyakran, vagy éppenséggel szüntelenül imádkoznak (Lk 18,1).

Az avatott szem első pillantásra meg tudja állapítani, hogy egy adott ikont imádságos lelkülettel festettek-e meg, vagy esetleg másféle művészi ambíciók eredményeként készült el.

Az ikonfestés folyamata sem függetleníthető a teológiától. Az arcok árnyalása például úgy történik, hogy a sötétebb alapra rétegenként viszik fel az egyre világosabb árnyalatú színt. Ez a technika az ember lelki fejlődését szimbolizálja, az ember lépésről lépésre többet és többet fogad magába a Világosságból, aki a világba jött.

Technikáját tekintve az ikonok inkább a falképekkel mutatnak rokonságot, nem a táblaképekkel. A fafelületre ugyanis enyvvel gézt ragasztanak, és ezt, mint egy rabichálót, egy gipszes réteggel gyakorlatilag bevakolják. Maga a festmény erre a fehér, gipszes-meszes vakolatra kerül rá. Az ikonok tehát ebből a szempontból a templomi falfestményekkel mutatnak rokonságot, az aranyozott hátterük viszont a falfelületek mozaikjaival rokonítja őket.

Az ikonok festéke hagyományosan a tojássárgája-alapú színes tempera, az aranyozás pedig vékony színarany fóliával történik, ahogyan ez az alábbi rövidfilmen is látható (8 perc):

Az Életadó Szent Kereszt jele - a keresztvetés

Az apostolok korára vezethető vissza az a szokás, hogy a hívek megjelölik magukat az Életadó Szent Kereszt jelével, azaz keresztet vetnek. A keresztvetés mozdulattal kifejezett hitvallás; bűnbánati-, kérő-, hálaadó- és dicsőítő imádság is egyben. Szimbolikája sokrétű és összetett, de mindez egy nagyon tömör formába összesűrítve fejeződik ki.

Keresztet vetni bárhol, bármikor lehet, spontán módon is, de soha sem belső tartalom nélkül. Keresztet vetünk, ha bármi okból egy rövid fohászt, röpimát mondunk el, vagy ha az Úr nevét a szánkra vesszük, ami pedig soha sem történhet hiábavalóságból. Keresztet vetünk, ha templom közelében haladunk el, ha feszületet, ikont pillantunk meg, harangszót hallunk. Ha valami oknál fogva a szokásos imák elmondására nincsen mód, keresztet akkor is vetünk ébredéskor és elalvás előtt, étkezések előtt és után, valamint nagyobb munkák kezdetekor és azok végeztével.

Ugyancsak keresztet vetünk a magánájtatosságok alkalmával, Ilyenkor keresztvetés előtt földig meghajlunk. Keresztet vetünk, ha belépünk a templomba, ha gyertyát gyújtunk, ha csókkal tiszteljük az ikonokat. Keresztet vetünk az imádság kezdetén és a végén, esetleg egyes imák meghatározott helyein is. Így teszünk nem csak a templomban, de otthon az ikonsaroknál, valahányszor imádkozunk, vagy gyertyát, mécsest gyújtunk.

A liturgián is számos alkalommal keresztet vetünk, ilyenkor csak egy kicsit hajolunk előre, vagy a meghajlás esetleg el is marad. Keresztet vetünk, ha a püspök vagy a pap áldást ad az Evangéliummal, az Eucharisztia Kelyhével, vagy Krisztus Legszentebb Nevével. Keresztet vetünk, ha a Szentlélek Illatával - a tömjén füstjével - kapjuk az áldást. Keresztet vetünk, valahányszor a Szentháromságot szólítjuk imánkban a liturgián. Saját belátásunk szerint vetünk keresztet, ha az ekténiákban (könyörgésekben) olyan fohász hangzik el, aminek nagyobb hangsúlyt szeretnénk adni. 

(Keresztvetés - 20 mp)

Keresztvetéskor, amennyiben nem meghatározott imához kapcsolódik, akkor a Szentháromságot szólítjuk meg:

"Az Atya és Fiú és Szentlélek nevében!" 

Vagy pedig: 

"Az Atya és Fiú és Szentlélek Egyisten nevében!"

Szokás a kis doxológiát is imádkozni: 

"Dicsőség az Atyának és Fiúnak és Szentléleknek! 

Most és mindenkor és örökkön-örökké!"

A keresztvetés tehát szentháromságos imádság. Emellett pedig szimbolikája által komplex módon fejezi ki az Istenhez tartozásunkat:

• Nyugodtan, de fegyelmezetten megállunk. Az álló helyzet utal Krisztus feltámadására, melynek mi is részesei leszünk második eljövetelekor. Ugyanakkor kifejezi a földi zarándokútját járó Egyház reménységét ebben az általános feltámadásban, és azt az állandó éberséget, amivel ezt a második eljövetelt folyamatosan várjuk és azt a törekvésünket, hogy felkészülten érjen.
• Földig meghajlunk teremtőnk nagysága előtt, elismerjük csekélységünket, méltatlanságunkat és bűnös voltunkat. Megadjuk a tiszteletet és hálát adunk az Úrnak a mi csekélységünkért és az Ő végtelen kegyelméért.
• Meghajláskor jobb kezünkkel a földet érintjük. Elismerjük, és egyben figyelmeztetjük magunkat, hogy porból vétettünk és porrá leszünk. Földi testünk elenyészik, örök életű lelkünk üdvösségét kell mindig szem előtt tartanunk.
• Jobb kézzel érintjük a földet, mert a jobb latorként beismerjük saját bűnösségünket, és megvalljuk Krisztus bűntelenségét; abban a reményben, hogy majd a második eljövetelekor mi is a jobbján állhassunk az üdvözültek között, és ne a balján, az elkárhozók között.
• Fölegyenesedünk és keresztet vetünk, ugyancsak jobb kézzel. Fölvesszük Krisztus keresztjét, és követjük őt; nyíltan megvalljuk Krisztust, és azt az igyekezetünket, hogy immár ne mi éljünk, hanem Ő éljen mibennünk.
• A kereszt két szára a két főparancsra is utal. A függőleges szár az első főparancs, a "szeresd Istenedet", ahogyan az az Első Kőtáblán az I-IV parancsolatban megfogalmazódik; a vízszintes szár pedig a "szeresd felebarátaidat", ahogy azt a Második Kőtábla V-X parancsolata részletezi.
• Hüvelyk-, mutató- és középső ujjunk végét összeérintjük. Ezzel valljuk meg, hogy a Háromszemélyű Egyistenben hiszünk, az  Atyában és Fiúban és Szentlélekben.
• Gyűrűsujjunkat és kisujjunkat összezárjuk, ezzel megvalljuk, hogy Krisztusnak kettős természete van, isteni és emberi, mely két természet szétválaszthatatlanul van jelen személyében.
• Összezárt gyűrűsujjunkat és kisujjunkat a tenyerünkhöz érintjük: megvalljuk, hogy Krisztus a földön megtestesült.

• Homlokunkat, szívünket és két vállunkat érintjük. Ezzel kérjük Isten áldását az elménkre, a szívünkre és testi erőnkre, hogy teljes elménkből, teljes szívünkből és minden erőnkkel tudjuk szolgálni Őt és embertársainkat.
• Fölülről lefelé vetünk keresztet, mert az Ige a mennyből alászállott, és megtestesült ezen a földön.
• Jobbról balra vetünk keresztet, mert a Szentháromság, az Atya és Fiú és Szentlélek nevében tesszük ezt, az Atya pedig középen van, jobbján ül a Fiú és balján a Szentlélek. Másik hasonlattal a Fiú az Atyának jobb-, a Szentlélek pedig a bal keze. Ezért a keresztvetést középen kezdjük, jobb oldalon folytatjuk és bal oldalon fejezzük be.

Liturgián áldásosztáskor a pap balról jobbra rajzol keresztet, hogy a hívek azzal szinkronban, tükörképben jobbról balra tudják azt fogadni. A pap az Evangéliummal, az Eucharisztiával vagy Krisztus Legszentebb Nevével oszt áldást. Krisztus Nevét a pap kéztartása teszi jelenvalóvá:

• I - a kinyújtott mutatóujj felfelé mutat
• C - a középső ujj enyhén behajlik
• X -  a gyűrűsujj utolsó percét a hüvelykujj keresztezi
• C - a kisujj enyhén behajlik

A keresztvetés mindössze egy néhány másodperces néma mozdulatsor. Mégis, teljes egészében kifejezi a keresztény tanítás lényegét.

Az Ószövetség könyvei

Az egyik korábbi bejegyzésben bemutatásra került az, hogyan született meg a Hetvenes Fordítás, és milyen szerepet tölt be a zsidóság történelmében, valamint az Egyház életében. Most a LXX könyveinek felosztásáról lesz szó.

Nagy Szent Athanáz

Egy igen érdekes felosztás Alexandriai Nagy Szent Athanáz (+373) nevéhez fűződik. Ő különbséget tett a protokanonikus és a deuterokanonikus könyvek között. A deuterokanonikus könyveket a katekumeneknek ajánlotta olvasásra, akik be akarnak lépni az Egyházba; a protokanonikus könyveket pedig a már megkeresztelt a híveknek. Ez utóbbiakat a héber ábécé betűinek megfelelően 22 könyvre osztja, az alábbi módon:

1. א  Teremtés Könyve
2. ב  Kivonulás Könyve
3. ג  Leviták Könyve
4. ד  Számok Könyve
5. ה  Második Törvénykönyv
6. ו  Józsue Könyve
7. ז  Bírák Könyve és függelékeként a Rút Könyve
8. ח  Királyok 1. és 2. Könyve, mint egy könyv két része (1Sám, 2Sám)
9. ט  Királyok 3. és 4. Könyve, mint egy könyv két része (1Kir, 2Kir)
10. י  Krónikák 1. és 2. Könyve
11. כ  Ezdrás 1. és 2 Könyve (Ezdr, Neh)
12. ל  Eszter Könyve
13. מ  Jób Könyve
14. נ  Zsoltárok Könyve
15. ס  Salamon Példabeszédei
16. ע  Prédikátor Könyve Salamontól
17. פ  Énekek Éneke Salamontól
18. צ  Izajás Könyve 
19. ק  Jeremiás Könyve (Jer és Siralm)
20. ר  Ezékiel Könyve
21. ש  Dániel Könyve
22. ת  Tizenkét Kispróféta Könyve

A másik, általánosan elterjedt felosztás a tartalom vagy témakör szerinti. Ez egyben a könyvek sorrendjét is meghatározza, a Szentírásokat ebben a szerkesztésben adják ki. Nem csak a könyvek száma, de a felosztása és a sorrendje is eltér a Tanakhétól, valamint a Vulgátáétól. A LXX könyveinek a sorrendje a következő:

A Törvény Könyvei

• Teremtés Könyve
• Kivonulás Könyve
• Leviták Könyve
• Számok Könyve
• Második Törvénykönyv

Történeti Könyvek

• Józsué Könyve
• Rút Könyve
• Királyok 1. Könyve (1Sám)
• Királyok 2. Könyve (2Sám)
• Királyok 3. Könyve (1Kir)
• Királyok 4. Könyve (2Kir)
• Krónikák 1. Könyve
• Krónikák 2. Könyve
• Ezdrás 1. Könyve
• Ezdrás 2. Könyve (Neh)
• Tóbiás Könyve
• Judit Könyve
• Eszter Könyve
• Makkabeusok 1. Könyve
• Makkabeusok 2. Könyve
• Makkabeusok 3. Könyve (a Vulgata nem tartalmazza)
• (Makkabeusok 4. Könyve ) (a Vulgata nem tartalmazza)

Bölcsességi Könyvek

• Zsoltárok Könyve és a 151. Zsoltár (ez utóbbit a Vulgata nem tartalmazza)
• Manasszé Imája (a Vulgata nem tartalmazza)
• Jób Könyve
• Példabeszédek Könyve
• Prédikátor Könyve
• Énekek Éneke
• Salamon Bölcsességei
• Sirák Fia Bölcsessége
• (Salamon Zsoltárai)

Prófétai Könyvek

• Kispróféták Könyvei:

1. Ózeás 
2. Ámosz
3. Mikeás
4. Joel
5. Abdiás
6. Jónás
7. Náhum
8. Habakuk
9. Szofoniás
10. Aggeus
11. Zakariás
12. Malakiás

• Izajás Könyve
• Jeremiás Könyve
• Báruk Könyve
• Siralmak Könyve
• Jeremiás Levele (Bár 6)
• Ezékiel Könyve
• Dániel Könyve

A fenti sorrendet egy nagyon tudatos, szigorú szerkesztési elv szerint állították össze:

• Törvény könyvei - az isteni örök törvény, az örökkévalóság idősíkja
• Történeti könyvek - a már megtörtént események, a múlt
• Bölcsességi könyvek - közvetlenül a mi életünknek szánt útmutatás, a jelen
• Prófétai könyvek - a jövő időben bekövetkező események

Az Ószövetség ezen felosztása abból a szempontból is nagy jelentőséggel bír, hogy az Újszövetség könyveit is ezen négyes séma szerint sorolták be:

• Törvény könyvei: a négy Evangélium
• Történeti könyv: az Apostolok cselekedetei
• Bölcsességi könyvek: az apostolok levelei
• Prófétai könyv: a Jelenések könyve

A teremtetlen isteni energiákról

A teremtetlen isteni energiákról szóló tanítás problematikája kevéssé közismert, pedig - a dogmafejlődés kérdése mellett - ez az egyik legnagyobb teológiai különbség kelet és nyugat között. Míg a keleti egyházak vallják ezt a tant, addig a katolikusok és a protestánsok elutasítják azt. Ez tehát ismét csak egy kelet és nyugat közötti vízválasztó.

Eltérő irányok

E tanbéli különbségnek további súlyos vonzata is van. A teremtetlen energiák tana közvetlenül Istenről szól. Ennek elutasítása az egyik oldalon, illetve elfogadása a másikon, azt eredményezi tehát, hogy teljesen más a nyugati és a keleti egyház istenképe. Az eltérő istenképből következik, hogy eltérő az emberről alkotott kép is, hiszen Isten a saját képére és hasonlatosságára teremtette az embert. Mivel eltérő az istenkép és eltérő az emberkép is, éppen ezért teljesen eltérő az is, amit Isten és ember kapcsolatáról gondolnak keleten és nyugaton.

Azaz minden látszólagos hasonlóság ellenére, teljesen más alapokon nyugvó, és teljesen más jellegű vallásossággal találkozunk keleten, mint nyugaton. Aki csak felszínesen szemléli a dolgot, az azt látja, hogy egy katolikus mise hasonló, mint egy ortodox liturgia, de mindkettő nagyon különbözik egy pünkösdi karizmatikus istentisztelettől. Ez önmagában persze igaz is, és ennek is konkrét oka van.

Ugyanakkor, ha kicsit megkaparjuk a felszínt, akkor ki fog derülni, hogy az erősen intellektuális jellegű skolasztikán alapuló katolicizmus, minden további nélkül integrálni tudja magába a skolasztikától alapvetően igen távol álló, érzelmi megközelítésű  karizmatikus mozgalmat; ugyanakkor nem tud mit kezdeni az ortodoxiának a belső csendre építő hészükhazmusával. Ez a másik oldalra nézve is igaz: a hészükhazmus talaján álló ortodoxia sem az intellektuális, sem az érzelmi alapú Isten-megközelítéssel nem tud mit kezdeni, sőt, bizonyos értelemben igyekszik a fennálló távolságot meg is tartani.

A két alexandriai ortodox pápa (a miafizita és a diofizita)

A diofizita ortodoxok nyitottabbak a miafizita ortodoxok felé (és viszont), mint a szintén diofizita nézeteket valló nyugati kereszténység irányába. Úgy tűnik tehát, hogy a teremtetlen energiákról szóló tanítás elfogadása vagy elutasítása sokkal mélyebb különbségeket okoz a felekezetek között, mint a diofizita-miafizita krisztológiai vita.

+ + +

A teológiai szóhasználatban az energeia vagy energia jelentését leginkább az aktivitás, működés, cselekvés, hatás szavakkal lehet kifejezni. Időnként az erő kifejezés is használatos az energia szinonimájaként. Amennyiben nem csak általában, hanem konkrétan az isteni energiáról van szó, akkor a teológiai szóhasználatban még a  fény, világosság, illetve a dicsőség kifejezések is további szinonimái az isteni energiának - erről az alábbiakban szó lesz még.

Energiákkal a lények rendelkeznek, mely energiák a lények lényegéből (ousia) illetve természetéből (physis) fakadnak.

Értelemszerűen a teremtett lényeknek az energiájuk is teremtett, míg Istennek a teremtetlen lényegéből fakadó energiája is teremtetlen. A továbbiakban csak a teremtetlen isteni energiákról esik szó.

Isten végtelen és transzcendens, sőt, végtelenül transzcendens. Ezt a Szentírásból levezetett állítást az egyházatyák nagyon komolyan veszik. Isten transzcendenciája számukra azt jelenti, hogy az isteni lényeg (ousia) illetve az isteni természet (physis) minden teremtett lény és minden teremtett dolog számára minden szempontból elérhetetlen és megközelíthetetlen. Sem ember, sem másmilyen teremtménye semmilyen érzékszervével meg nem tapasztalhatja, elméjével fel nem foghatja Isten lényegét, sem ezen a világon, sem a túlsó világon.

Ebből a gondolatból indul ki az apofatikus teológia, mely negatív kijelentésekkel operál. Mivel az elménkkel felfogható pozitív állításokat nem tehetünk Isten lényegéről, ezért negatív állításokkal, tagadásokkal írjuk körül Őt: végtelen, láthatatlan, megtapasztalhatatlan, elérhetetlen, felfoghatatlan, stb. Érdemes megjegyezni, hogy a khalkedóni zsinat krisztológiai dogmája is az apofatikus teológia negatív állításaival fogalmazódik meg: Krisztus isteni és emberi természete felcserélhetetlen, változatlan, szétválaszthatatlan, keveretlen.

Isten azonban nem egy statikus létező, hanem egy dinamikus, élő szellemi lény. Él, szeret, akar, teremt, hat, cselekszik - egyszóval aktív. Az Isten saját lényegéből fakadó dinamikus aktivitását nevezik az atyák teremtetlen isteni energiának.

Isten mindenható és mindenben ható, korlátlanul beavatkozhat az általa teremtett világ dolgaiba. Isten nincs a saját börtönébe zárva - ahogy szokták sokszor fogalmazni - olyan hatást fejthet ki az általa teremtett világra, amilyent csak akar. Nem kötik ebben korlátok. Az isteni hatás, az isteni energia tehát számtalan féle képpen jelenik meg a teremtett világban, az isteni szándék függvényében. Tehát Isten mindenhatóságából kifolyólag, a teremtetlen isteni energiák által valósul meg az isteni immanencia.

+ + +

Az isteni energia nem csak hogy az isteni lényegből, az isteni természetből fakad, de attól elválaszthatatlan, egységet alkot vele. "Egy az Isten, mindnyájunk Atyja, aki minden fölött áll; mindent átjár és mindenben benne van" (Ef 4,6) - foglalja össze ezt a tanítást Szent Pál.  A "lényeg/természet - energia" viszonyrendszer nem két külön dolgot jelöl, hanem egyetlen oszthatatlan egység két aspektusát.

Nyelvészeti hasonlattal élve - amely persze kicsit sántít - ezt a tanítást úgy modellezhetnénk, hogy Isten egy olyan tőmondat, melyben Ő az alany és Ő az állítmány is. Ő az isteni lényeg, mint alany, és Ő az isteni lényegnek az aktivitása, más kifejezéssel a teremtetlen energia, mint állítmány. A hangsúly pedig a mondat egységén van, sem az alany nem értelmezhető az állítmánya nélkül, sem az állítmány az alanya nélkül.

Érdekességként röviden utalunk rá, hogy létezik is ilyen Istent jelölő tőmondat, melyben az alany és az állítmány nem választható szét. Ez a Ό ΩΝ (ho-ón), magyarul az "aki van" vagy "ő, aki van" fordításokban ismert bibliai utalás (Kiv 3,14 és Jn 8,58). Sajnos a magyar fordítás - akárcsak több más nyelvé - nem tudja az alanynak-állítmánynak azt tömör egységét visszaadni, amit a görög eredeti kifejez. Ezért ez a mondat görög nyelven szerepel az ikonokon Krisztus glóriájában, ahol mindig kötelező is megjeleníteni.

Ό ΩΝ - Ő, aki Van

Az energia a lényegtől tehát el nem választható, viszont attól nagyon határozottan megkülönböztethető. Ez a különbözőség a teremtmények szemszögéből sokkal több, mint szignifikáns. Összefoglalásképpen tehát:

• Az isteni lényeg önmagából fakadó dinamikus aktivitása a teremtetlen isteni energia. Az isteni energia az isteni lényegtől szét nem választható, azzal megbonthatatlan egységet alkot (mint ahogy a napsugár is ugyanaz a hő és fény, mint maga a Nap), Ugyanakkor a teremtetlen isteni energia és az isteni lényeg mégis határozottan megkülönböztethető (mint ahogy a napsugár is megkülönböztethető magától a Naptól). 

• Az isteni lényeg teljes mértékben és minden tekintetben transzcendens; teremtény soha, semmilyen tapasztalatot nem szerezhet róla. Még az angyalok sem és az üdvözültek sem: a transzcendens isteni lényeg még a "színről-színre látásban" sem fedi fel magát a teremtménye előtt. Ha megtenné, megszűnne transzcendens lenni. Az isteni lényeg az Istennek az "isteni mivolta" (Róm 1,20) "aki minden fölött áll" (Ef 4,6).

• Az isteni energiákból viszont számtalan módon részesül a teremtett világ, ezáltal valósul meg az isteni immanencia. Az isteni energiákból való legmagasabb szintű részesülés a "színről-színre látás", ami az angyaloknak és az üdvözülteknek adatott meg. Az isteni energia Istennek az "örök ereje" (Róm 1,20), mellyel "mindent átjár és mindenben benne van" (Ef 4,6).

Az egyházatyák hol isteni energiáról, hol pedig többes számban isteni energiákról írnak. A Szentháromság egylényegű, az energia pedig ettől az egyetlen isteni lényegtől el nem választható, ezért jogos az egyes szám használata. Viszont a teremtett világ számtalan különböző módon részesülhet belőle, ezért a többes szám használata is teljesen helyénvaló.

+ + +

Mindezek után érdemes az isteni energiáknak a leggyakrabban szóba kerülő formái közül néhányat felsorolni. A konkrét példákon keresztül rögtön magától értetődő lesz majd a fenti, kissé talán száraz, bár cseppet sem bonyolult hittétel.

SZERETET - Isten aktivitásának egyik legfontosabb formája a Három Isteni Személy között öröktől fogva létező, kölcsönös és intenzív szeretet-kapcsolat. Az isteni energia e formájának teremtetlenségét Krisztus fogalmazza meg az Utolsó Vacsorán, a főpapi imájában: "Atyám, (...) szerettél engem a világ teremtése előtt." (Jn 17,24)

KEGYELEM - A Szentháromság szeretetkapcsolatába az Isten képmására teremtett ember is bevonódhat, változó mértékben és változatos módokon. Ennek az Isten-ember kapcsolatnak a különböző formáit nevezik isteni kegyelemnek, isteni irgalomnak. Homíliákban, prédikációkban, lelkiségi írásokban gyakran találkozni azzal a gondolattal, hogy az emberi élet célja az, hogy bekapcsolódhasson a Három Isteni Személy szeretet-közösségébe.

Érdekes módon, katolikus és protestáns papok, lelkészek is szeretnek élni ezzel a valóban költői képpel - annak ellenére, hogy az ő teológiájuk a leghatározottabban tagadja, hogy ez lehetséges lenne. Nyugati értelmezésben a kegyelem csak egy teremtett adomány.

Kegyelmes Krisztus
nyugati szentkép keleti átértelmezésben 

Ezzel szemben a keleti teológia értelmezésében valóságos, konkrét lehetőség az ember számára az, hogy bekapcsolódjék az Isteni Személyek öröktől fogva áramló, teremtetlen szeretetkapcsolatába.

Egy mondat erejéig utalni kell az isteni kegyelmet közvetítő szentségekre is, illetve magára az Egyházra, mint a Szentlélek Otthonára és mint Krisztus Láthatatlan Testére. Ezek is az isteni immanencia meghatározott módjai, melyek az isteni energiák, és nem pedig az isteni lényeg által valósulnak meg a teremtett világban.

AKARAT - Isten aktivitásának szintén egyik jellemző formája. Az isteni akarat is teremtetlen, hiszen Isten pontosan az akaratával teremt. A nyugati teológiákban gyakran előforduló ellentmondás (például már Szent Ágostonnál is) hogy az akaratnak, mint az isteni aktivitás egyik formájának elismeri a teremtetlen voltát; miközben összességében tagadja, hogy általában véve az isteni aktivitás (energia) teremtetlen volna.

MINDENÜTT JELENVALÓSÁG - Isten, számunkra némiképp titokzatos módon, de mindenütt jelen van a teremtett világban. Ezt a Szentírás számos helyen kinyilatkoztatja. Nagy Szent Bazil (+379) úgy fogalmaz, hogy Isten jósága és ereje (energiái) által mindenben jelen van; természetével (lényegével) pedig mindenen kívül van. Teljesen magától értetődő gondolat, hiszen ha Isten a lényegével lenne jelen a világban, az eleve ellent mondana az isteni transzcendencia elvének, továbbá akkor az egész teremtett világ Istenné lényegülne át, ami viszont maga lenne a megvalósult panteizmus.

TEREMTETLEN FÉNY - Néha az isteni aktivitás meglehetősen érdekes, egyben nagyon konkrét formában jelenik meg a világban: egyfajta fényjelenségként. Ez nem az érzékszerveinkkel normális módon felfogható, természetes, teremtett fény - de valamilyen módon mégis konkrétan megtapasztalható, és valamiképpen fényszerűnek érzékelt, valóságos, de természetfeletti jelenség. Ezt tapasztalta meg Mózes a Sínai-hegyen; ezt látta Péter, Jakab és János a Tábor-hegyen; és ez vakította el Saul-Pált a damaszkuszi úton. A lelkiségi irodalomban és a teológiai fejtegetésekben a teremtetlen fényt ezért gyakran Tábor-hegyi fénynek is nevezik. A későbbi korokban is többeknek volt ilyen fény-élményük, például a fentebb említett Szent Ágostonnak (+430) is.

Az egyházatyák nagyon gyakran mindenféle jelző nélkül is beszélnek a fényről, világosságról. Ezt nem metaforának vagy költői képnek szánják. Konkrétan vagy a teremtetlen fényre gondolnak, vagy valamivel tágabb körben értelmezve a kifejezést, az isteni aktivitás, a teremtetlen energiák szinonimájaként használják. Az atyáknál a fény, illetve világosság tehát nem egy költői eszköz, hanem konkrét tartalommal bíró teológiai szakszó.

A Teremtetlen Fény megjelenik Mózesnek

DICSŐSÉG - Nem könnyű meghatározni, hogy mi a konkrét jelentése a dicsőségnek, a fogalom meglehetősen elvont. Az egyházatyák a fényhez hasonlóan, az isteni energiákra vonatkoztatják, a dicsőség az ő szóhasználatukban az isteni aktivitás, a teremtetlen energia elvont fogalma.

Amennyiben Isten dicsőségét említi a szöveg, akkor az az isteni lényegből fakadó teremtetlen energiákat jelenti. Amennyiben viszont az ember dicsőségéről vagy megdicsőüléséről esik szó, akkor azokra az isteni energiákra kell gondolni, melyekből az adott személy, vagy általánosságban az ember Isten szándéka szerint részesül.

Fontos tudni, hogy az egyházatyák nem csak a saját műveikben használták a fény és dicsőség szavakat a teremtetlen energiák szinonimájaként - hanem a Szentírás igéit is eszerint a terminológia szerint értelmezték!

Rendkívül tanulságos ilyen értelmezésben tanulmányozni a Szentírást. Akik pedig most találkoztak először a teremtetlen energiák - jellegzetesen keleti keresztény - tanításával, nos számukra nem csak tanulságos, de minden bizonnyal meglepő is lesz a Biblia ilyen olvasata.

A Hetvenes Fordítás - a Septuaginta

A Hetvenes Fordítás, latin nevén Septuaginta, számokkal LXX, a görög nyelvű Ószövetség. Görög neve Μετάφραση των Έβδομήκοντα, röviden Hebdomékonta. Ez a fordítás három dolog miatt is rendkívüli fontossággal bír, ami által magasan kiemelkedik a ma ismert bibliafordítások tengeréből:

• A LXX sugalmazott fordítás.
• A LXX az első, és sokáig egyetlen ószövetségi kánon.
• A LXX az apostolok Bibliája, ezt idézi az Újszövetség, ezt olvasta az Egyház a kezdeti időktől fogva, az ortodox egyház pedig mind a mai napig ezt használja.

Ahhoz, hogy a fentieket kifejtsük, ha nagyon vázlatosan is, de ki kell térni a teljes - a kanonizált és az apokrif - ószövetségi zsidó irodalomra. Tanulságos, ha a vizsgálódás megszokott szempontjait kibővítjük, és nem hagyjuk figyelmen kívül az etiópiai zsidóság ószövetségi iratait sem.

Az Ószövetségi Kinyilatkoztatás hosszú időn át szóban hagyományozódott nemzedékről nemzedékre. Először csak Mózes idejében jegyzik le, és természetesen maga Mózes is kap újabb Kinyilatkoztatást. Igaz, a tudomány mai állása szerint ezeket a mózesi szövegeket később szerkesztik össze a ma ismert Öt Könyv, a Tóra formájában. A Mózest követő próféták is kapnak újabb Kinyilatkoztatásokat, ezek is sorra lejegyzésre kerülnek; illetve velük párhuzamosan megszületnek az apokrif iratok is. A könyvek eredeti nyelve túlnyomórészt a héber, a későbbi keletkezésűek egyike-másika arám, sőt, görög.

Az etiópiai kánonok

Etióp Szentírás - Zsoltárok Könyve

Az etiópiai zsidóság valamikor Salamon király idejében  telepedik meg az országban. Azonban a távoli diaszpóra kapcsolata nem szűnik meg a Szentfölddel, a Salamon után keletkezett iratok jelentős része is eljut Etiópiába. Ami viszont nem jutott el, az maga a kánon: az, hogy mi számít kanonizált iratnak és mi apokrifnak. Valószínűleg nem véletlenül, hanem azért mert akkoriban kánon még nem volt. A Tórát leszámítva sokáig nem volt egyértelmű, hogy a zsidó vallás eltérő irányzatai mely iratokat tekintik Istentől ihletettnek és melyeket nem, liturgikus használatuk pedig akár közösségenként változhatott.

Minden irat, ami Etiópiába eljutott, fontos volt, úgy is mondhatjuk, hogy helyi szinten tulajdonképpen minden könyv kanonizáltnak számított. Ebben a tekintetben indokolt az alexandriai és a palesztinai ószövetségi kánon mellett harmadikként az etiópiai kánonról is beszélni. Ez volna a zsidóság legszélesebb kánonja, mely magában foglalja például a többi kánon szerint apokrifnak tartott Énok Könyvét, a Leptogenezist, a Siralmak második részét és még más iratokat.

Érdemes megemlíteni, hogy hasonló jelenség játszódott le az újszövetségi kánonnal kapcsolatosan is. Az etióp keresztények számára a kánon részét képezik a korai Egyház olyan dokumentumai is, mint például az Apostoli Konstitúciók és más iratok. A fentiek miatt az etióp ortodox egyházban kialakult az a gyakorlat, hogy mind az Ószövetség, mind az Újszövetség esetében beszélnek egy 'szűkebb' és egy 'tágabb kánonról'. A szűkebb kánon az Ószövetség esetében, ha nem is teljes mértékben, de alapvetően a Hetvenes Fordítással egyezik. Magában foglal olyan iratokat, melyeket a LXX tartamaz, de még a Vulgataból is hiányoznak, mint például a 151. Zsoltárt és Manessé Imáját is.

Az alexandriai kánon - a LXX

II. Ptolemaiosz stilizált portréja

A legenda szerint II. Ptolemaiosz király (+ Kr. e. 246.) összehívott 72 tudós rabbit, 6-6 főt Izráel 12 törzséből, hogy fordítsák le neki görög nyelvre a zsidók szent könyveit. A bölcsek egymástól elkülönítve 72 napig dogoztak, majd munkájuk végeztével a fordításaikat hangosan felolvasták. A 72 fordítás szóról-szóra megegyezett, nem volt köztük eltérés. Ezt a történetet több forrásból is ismerjük; maga a fordítás pedig a 72-es szám okán kapta a "Hetvenes" elnevezést.

Ptolemaiosz saját korának kiemelkedően művelt uralkodója volt, támogatta a tudományt, a művészeteket és általában véve a kultúrát. Kifejezetten szimpatizált az alexandriai zsidó diaszpórával is. Így egyes tudományos körökben is tartja magát az a nézet, hogy a fordítás elkészítésében valóban szerepe lehetett a királynak, a fordítás pedig a Museion-ban, a híres könyvtárban készült volna. Mások viszont úgy tartják, hogy maga a zsidó közösség készíttette el a fordítást saját hitéleti igényeinek kielégítésére, a Ptolemaiosznál valamivel későbbi időben.

Mózes idejétől a Hetvenes Fordításig a zsidó vallás nem csak folyamatosan változott, de idővel több párhuzamos irányzata is kifejlődött. Voltak közösségek, melyek csak Mózes Könyveit fogadták el; a zsinagógákban olvasták a Prófétákat is; megint más közösségekben az apokaliptikus irodalomnak volt nagy jelentősége, amiket viszont a zsinagógákban nem olvastak. A zsidóság egésze, vagy legalább jelentős része által használatos, egységes ószövetségi kánonról tehát ekkor még nem lehet beszélni.

A Hetvenes Fordítás elkészítése azonban egyúttal a szövegek első kanonizációját is jelentette. A fordítás magától értetődően szelekció is egyben, hiszen el kell dönteni, hogy a rendelkezésre álló gazdag irodalmi anyagból mi fordítandó le, és mi nem. Azonban jelen esetben egy ezen is túlmutató, céltudatos válogatással állunk szemben. Példának okáért Judit Könyvét is beválogatták a gyűjteménybe, mely - a tudomány mai állása szerint - eleve görögül íródott. Ez egyértelműen azt támasztja alá, hogy a fordításon túlmenően, egy tudatos válogatás áll a LXX szerkesztésének hátterében. Megszületett tehát az első, válogatott ószövetségi kánoni gyűjtemény. (Mint láttuk fentebb, az etiópiai 'tágabb kánon' nem volt ily módon szelektált gyűjtemény, a 'szűkebb kánon' pedig majd pontosan a LXX hatására jön létre.)

A LXX az alexandriai közösség hitéletének kiforrott, helyi szokásaihoz igazodva jön létre, azt tükrözi vissza. Azonban hamar elterjed a zsidó diaszpórák körében, különösen ott, ahol már az arám nyelvet sem nagyon beszélik; és egyúttal meghatározza számukra az olvasható írások körét. Krisztus és az apostolok korában a zsidóság teljesen egyenrangúnak tekintette a héber nyelvű szövegvariánsokkal a Hetvenes Fordítást, ahogyan arról Alexandriai Philón és Josephus Flavius is beszámol. A LXX tehát az első - a Tóra könyvein túlmutató - tudatosan szerkesztett gyűjtemény; mind létrejöttét, mind pedig betöltött szerepét tekintve az első ószövetségi kánon.

Fontos tudatosítani azt is, hogy a LXX sugalmazott fordítás. Az apostolok, evangelisták sugalmazottnak tekintették, és számos helyen idézik az Újszövetségben. Maga a zsidóság is annak tekintette, ahogy ezt a már említett Philón és Flavius tanúsítja. A Babiloni Talmud - a Móéd Megillá fejezetében - beszámol arról, hogy mind a 72 rabbinak az Úr tette a szívébe az egymással szó szerint megegyező fordítást.

Mivel önmagában is sugalmazott szövegről van szó, ezért a Kinyilatkoztatás szempontjából nincs jelentősége annak, hogy a LXX helyenként eltéréseket mutat a héber nyelvű kánonhoz képest. Továbbá, ha tudományos megközelítésből, a szövegkritika felől közelítjük meg a kérdést, akkor a - tudomány mai állása szerint - a LXX több egyezést mutat a korabeli héber nyelvű szövegváltozatokkal, mint a 250-350 évvel, vagy még annál is később összeállított palesztinai kánon szövege.

A palesztinai kánon - a Tanakh

Jeruzsálem az I. században (makett)

A palesztinai kánon, a maszoretikus szöveg zömében héber nyelvű (kisebb részt arám) és kevesebb könyvet tartalmaz a Hetvenes Fordításnál. Emiatt sokáig úgy gondolták, hogy a szövegbéli eltérések a LXX fordítási hibái, a deuterokanonikus könyvek pedig utólagos görög betoldások, emiatt nem hitelesek. Ezeket az elképzeléseket azonban az idő és a tudomány azóta megcáfolta. A megfogalmazásbéli különbségekről, a "fordítási hibákról" fentebb volt szó. A deuterokanonikus könyvekkel kapcsolatban is hasonló mondható el: az újabb kori ásatások - a szó szoros értelemben - felszínre hozták, hogy egyik-másik írás létezett héber változatban is, azok tehát nem "görög betoldások". (Bár mint ahogy szó volt róla, a LXX valóban tartalmaz eredetileg görögül íródott könyveket is.)

A palesztinai vagy maszoretikus kánont, a ma is használatos zsidó Bibliát, a Tanakh-ot egyes elképzelések szerint a Jamniában tartott "rabbi-zsinat" állította össze, valamikor a Kr. u. I. század végén.

Itt szólni kell az akkori kor jelentős változásairól, melyek a zsidóságot több szempontból is alapvetően érintették. Krisztus idejében a zsidóság vallási képe összetett volt, a különböző irányzatok pedig nem egy esetben a társadalmi státusszal is összefüggésben voltak. A következő néhány évtizedben azonban gyökeres változások álltak be.

Egyfelől függetlenedési törekvések a zsidóság részéről, másfelől pedig a térség konszolidációjának szándéka a birodalom oldaláról - és a folyamatosan növekvő feszültség végül helyi háborúskodásba torkollik. Sokan elvándorolnak, de a zsidóságot más súlyos veszteségek is érik, melynek következményei napjainkig is meghatározóak.

Elpusztul a Templom. A környékbeli zsidóság még hosszú időn át jár a romokhoz, és legalább a nagyobb ünnepek áldozatait bemutatják, de a Templom köré szerveződött hitéletnek elveszik a mindennapos folytonossága. Ezzel a szadduceus irányzat társadalmi szerepe is gyakorlatilag megszűnik. A zelóták felmorzsolódnak a hatalommal vívott háborúskodásban. Az esszénusok világtól elvonult közösségei, közelebbről nem ismert okból, ugyanezekben az időkben nyomtalanul eltűnnek.

Egyedül a farizeusi irányzat marad meg, mely az által, hogy kizárólagossá válik, meg is erősödik. Kialakul belőle a rabbinikus judaizmus, mely a továbbakban már azonos lesz magával a zsidó vallással. A farizeusok hitélete a zsinagógák köré szerveződik, ahol a Törvény (Tóra) mellett olvassák a Prófétákat (Neviim) és az Iratokat (Ketuvim) is, a T-N-K mozaikszó a Tanakh, az ószövetségi Biblia héber elnevezése. A zsinagógai szertartási rend a babiloni fogság idejére vezethető vissza, akkortól alakul ki és csiszolódik folyamatosan. Ebben a folyamatban tisztul le, hogy mely iratokat olvassák melyeket nem, bár mind a szertartási gyakorlatot, mind pedig magukat a szövegeket tekintve is találunk helyi eltéréseket. A Tanakh-ot tehát nem ekkortájt állítják össze, az bizonyos értelemben már létezik, hanem csak egységesítik és véglegesítik a szövegét.

Tóra-tekercs

A LXX is erre a zsinagógai hagyományra épül, annak a helyi - alexandriai - változatát képviseli. A palesztinai kánon 24 könyvet tart kanonikusnak, melyeket a LXX is tartalmaz, 20 körül van azon - ma ismert - apokrif iratok száma, melyeket mindkét kánon elvet; és 10 írást tartalmaz a LXX melyeket a Tanakh nem. Emiatt teljesen érthető, hogy létrejöttétől kezdve néhány évszázadon át a LXX párhuzamosan élt a különböző héber szövegváltozatokkal, és nagy becsben tartották a zsidóság körében.

Azonban az I. század vége felé ez is megváltozik. Az Egyház Bibliája a LXX - mivel a görög a közlekedő nyelv a térségben, ezért megértik az alapvetően arám anyanyelvű szentföldi zsidókeresztények is; a diaszpórában élő zsidókeresztények, és a pogánykeresztények pedig kizárólag csak ezt értik. Abból kifolyólag, hogy a LXX egyre inkább kötődik a kereszténységhez, a zsidóság egyre inkább elfordul tőle. Ezzel párhuzamosan előtérbe kerül a héber nyelvű szöveghagyomány, és megtörténik az eltérő szövegváltozatok és az eltérő szövegolvasási gyakorlatok egységestése.

Egy hipotézis szerint ez Jamniában történt, valamikor Kr. u. 70. és 100. között, nagy valószínűséggel 90. körül. Az összegyűlt rabbik afféle zsinatot tartottak, ahol meghatározták a Tanakh pontos szövegét, a saját teológiájuk alapján és a saját liturgikus hagyományaiknak megfelelően - valamint a LXX-tól eltérően.

Mások viszont úgy vélik, hogy az előbbi - általánosan közismert - elmélet tudományosan nem támasztható alá. Jamniában, ha volt is valamiféle összejövetel, az inkább valami közös szertartás lehetett, de "zsinati" határozatokat nem hoztak. Ezen hipotézis szerint a Tanakh szövegének kanonizációja egy szerves folyamat volt, mely a maszoréták szöveggondozói tevékenységére alapult, és a IV-V. században zárult csak le. Ekkora alakult volna ki a héber nyelvű zsidó Biblia egységes és végleges szövege.

A nyugati kereszténység Ószövetsége: a Tanakh

Szent Jeromos (óangol kézirat, IX. szd.)

A legelső latin bibliafordítások, a 'régi latin', a Vetus Latina két változata, az afrikai (Afra) és az itáliai (Itala) még a LXX alapján készültek, a III. század legelejétől kezdődően. Szent Jeromos (+420) Biblia-fordításával, a Vulgata-val azonban meghatározó, a mai napig ható fordulat állt be.

Jeromos megtanult héberül, összevetette egymással az általa ismert görög és latin szövegváltozatokat a Tanakh-kal, és úgy döntött, hogy ez utóbbit veszi alapul a saját, latin Biblia-fordításához. A deuterokanonikus könyveknél a LXX-t és a Vetus Latinát vette alapul, mivel ezek közül héber nyelven már azok sem voltak a számára elérhetőek, melyek eredetileg héberül íródtak.

Szövegkritikai szempontból becsülendő Jeromos hozzáállása, mellyel minden bizonnyal megelőzte a korát. Jeromos azonban nem tudhatta, hogy a héber szöveg választásával nem az eredetit, még csak nem is az ahhoz legközelebb állót választotta. A modern szövegkritika álláspontja szerint a maszoretikus szöveg az elveszett eredetinek a háromszor is megváltozott vagy megváltoztatott variánsa, míg a LXX ugyanennek az eredetinek csak az egyszeres átdolgozásaként - fordításaként - született meg.

Lelkiségi szempontból sokan vitatták Jeromos hozzáállását, mivel Jeromos nem vette figyelembe, hogy a LXX is sugalmazott írás. Így azokon a helyeken is a héber szöveget fordította szó szerint, ahol az Újszövetség viszont a LXX-t idézi, így pedig az Ószövetség és az Újszövetség nincs teljesen összhangban, ami nem fordulhatna elő Isten Szavával.

Ennek, és a kortársak heves kritikájának ellenére a Vulgata meggyökeresedett a nyugati egyházban és egyre nagyobb tekintélyre tett szert. A Trienti Zsinat (1545–1563) határozza meg a bibliai kánont, és néhány írást leszámítva elfogadja a Vulgátát.  A LXX ezért tartalmaz több deuterokanonikus könyvet, mint a Vulgata a mai formájában. A Vulgata lett tehát végleges érvénnyel a katolikus egyház Bibliája. A mai katolikus fordítások is a Vulgata és a Tanakh együttes figyelembe vétele alapján készülnek, a modern szövegkritika tükrében.

Amennyire különböző egymástól a protestáns felekezetek teológiája és hitélete, annyira egységes a Bibliájuk. Eleinte volt némi szándék a Biblia felülvizsgálatára, Luther például eltávolította volna többek között a Jelenések Könyvét, de végül erre nem került sor.

A protestánsok kizárólag a protokanonikus könyveket ismerik el az Ószövetség ihletett írásainak. Eleinte még szerepeltették a deuterokanonikus könyveket is a Biblia-kiadásaikban, mint apokrifeket, de idővel ez elmaradt. A mai Protestáns Biblia-fordítások a Tanakh, és a korábbi protestáns fordítások alapján készülnek.

A keleti kereszténység Ószövetsége: a LXX

A LXX szír (arámi) fordítása

Az apostolok természetesen ismerték az Ószövetség valamelyik héber nyelvű változatát vagy változatait, néhány helyen idézik is az Újszövetségben. Azonban lényegesen többet idézik a Hetvenes Fordítást, amely magától értetődő módon vált az Egyház Bibliájává. Két fő oka volt annak, hogy ez így történt. Azért, mert a LXX sugalmazott, tehát Szent Írás, továbbá, mert a görög nyelvet akkoriban a Kelet-Mediterrán térségben általánosan értették.

A keleti egyházak - mint minden másban - ebben is ragaszkodnak az apostoli hagyományhoz, így a mai napig a Hetvenes Fordítást használják. A kereszténység terjedésével azonban hamar szükségessé vált a más nyelvekre való lefordítása is. A már említett régi latin fordítások mellett elkészülnek a szír, a kopt, az örmény, a grúz, a szláv, az arab és a többi fordítások is.

Magyarországon három görög nyelvű LXX kódex található, a X-XII. századból.