Arról, hogy a Szentlélek az Atyától ered

Egy korábbi bejegyzésben arról volt szó, hogy történetileg hogyan terjedt el és gyökeresedett meg a filioque tanítás a nyugati egyházban. Most a kérdésnek a tartalmi aspektusát vizsgáljuk meg, azt, hogy mit is jelent a Hitvallás a filioque-betoldással, illetve még inkább azt, hogy mit jelent anélkül.

A Hitvallás eredeti szövege szerint a Szentlélek 'τοῦ Πατρὸς ἐκπορευόμενον' - 'ex Patre procedit'- az  'Atyától ered'. A betoldással pedig, 'ex Patre Filioque procedit' az 'Atyától és a Fiútól ered'. A katolikus felfogás szerint ez mindössze megfogalmazásbéli különbség, ezért katolikus részről megengedett a Hitvallás elimádkozása a filioque-betoldás nélkül is. (Erre általában azokon az ökumenikus istentiszteleteken kerül sor, melyeken a keleti egyházak is képviseltetik magukat.) Gyakori az az érvelés, hogy az 'ex Patre Filioque' helyes értelmezése az 'Atyától a Fiú által', mely valóban sokkal árnyaltabb megfogalmazás, továbbá egyes görög egyházatyák is éltek vele - és ezzel mintha ez a teológiai gordiuszi csomó meg is oldódott volna.

Sajnos azonban nem, ezt a problémát nem lehet ilyen egyszerűen megoldani, több okból kifolyólag sem. Egyfelől a keleti értelmezés szerint a Hitvallás egy pontos teológiai kifejtés, melynek nincsenek alternatív értelmezési lehetőségei. Nem lehet megfogalmazásbéli vagy olvasatbéli különbségektől függővé tenni a jelentését. Ha a Hitvallásban az áll, hogy az 'Atyától', akkor az pontosan azt is jelenti, hogy csak az Atyától, a Fiút pedig nem csak hozzá mondani, de még hozzá gondolni sem szabad. (Emiatt a keleti egyházakban gyakran helytelenítik a fentebb említett ökumenikus gyakorlatot, és sokan kerülik is az azokon való részvételt.)

Másfelől pedig, ugyan az 'Atyától a Fiú által' megfogalmazást valóban igaznak a tartja a keleti teológia is, viszont sokkal szűkebb tartományban értelmezi azt, mint a nyugati. Hiába tehát az azonos megfogalmazás, ha a kontextusból kifolyólag mégsem ugyanazt jelenti ugyanaz a szókapcsolat. Ahhoz, hogy mindez érthetőbb legyen, mint mindig, most is érdemes a Kinyilatkoztatáshoz visszanyúlni.

A Szentlélek származásának titkába maga Jézus Krisztus avatott be minket az Utolsó Vacsorán: "Amikor pedig eljön a Vigasztaló, akit elküldök majd nektek az Atyától, az igazság Lelkét, aki az Atyától származik, ő majd tanúságot tesz rólam." (Jn 15,26) A mondat két dolgot állít teljes egyértelműséggel a Szentlélek származásáról:

1. a Szentlélek az Atyától ered;
2. az Atyától eredő Szentlelket a Fiú küldi el az Atyától a világba. 

Más dolog tehát a Szentlélek öröktől való eredése, ami kizárólag azt Atyától történik; és más dolog az a mód, ahogyan a Szentlélek a teremtett világban megjelenik, valóban az "Atyától a Fiú által".

Nagyon lényeges különbség ez: az első pont Istenről, mint öröktől fogva önmagában létezőről állít valamit; a második pont pedig Istennek a teremtett világgal való viszonyára vonatkozik. 

A keleti egyházak teológiája ezt a határozott különbségtételt messzemenően figyelembe veszi - míg a katolikus és a protestáns teológiák erről a különbségtételről mintha megfeledkeznének. Valószínűleg nem tévedünk, ha ebben a különbségtételben, illetve ennek a hiányában látjuk az egész filioque-problematika gyökerét.

Krisztus az Utolsó Vacsorán már egy korábbi mondatával is utal a Szentlélek származására: "A Vigasztaló pedig, a Szentlélek, akit az Atya küld az én nevemben..." (Jn 14,26). Ezt, a fenti kijelentéssel összevetve, nem lehet nem észrevenni a fordított megfogalmazást: az egyik kijelentésben Krisztus küldi a Szentlelket az Atyától, a másikban pedig az Atya küldi Őt Krisztus nevében. Az ellentmondás csak látszólagos, valójában Krisztus és az Atya szoros viszonyát hivatott ez a nyelvi eszköz kifejezni, hiszen Krisztus és az Atya egyek. (Jn 10,30). Ugyanakkor afelett sem szabad elsiklani, hogy ez a mondat is csak a Szentlélek világba küldéséről szól, de nem a Szentlélek elsődleges, örök isteni eredetéről. Ez utóbbiról a korábban idézett fél mondat ad félreérthetetlen tanítást: "... aki az Atyától származik...".

Az Isteni Személyekről nem lehet úgy beszélni, hogy ne szóljunk az Osztatlan Szentháromságról. A keleti keresztény teológia nagyon következetesen monoteista: a három Isteni Személy egyetlen Isteni Lényeggel bír, egyetlen Isteni Természetben részesül, ebből következik az is, hogy a három Isteni Személy eredete is egy és közös. Ez az eredet nem lehet sem több forrású, sem összetett forrású, mert az ellene mondana az egylényegűségnek, és a monoteizmus felől egyfajta elmozdulás lenne a politeizmus irányába.

Az egylényegű három Személy egyetlen közös forrása az Atya:

• az Atya önmagától fogva öröktől létezik,
• a Fiú az Atyától öröktől fogva születik,
• a Szentlélek az Atyától öröktől fogva ered.

Ez a Szentháromság képe-képlete, ha Istent, mint öröktől fogva önmagában létező lényt vizsgáljuk. És ez az a tanítás, ami a Hitvallásban is megfogalmazódik, beleértve a Szentléleknek kizárólag az Atyától való eredését, valamint az Atyával és Fiúval való egyenrangúságát és közösségét.

Ahogy már említettük, más a helyzet, ha Istent nem önmagában, hanem az általa teremtett világgal való viszonyában szemléljük. Ez esetben valóban igaz, hogy a Szentlélek az 'Atyától a Fiú által' jelenik meg a teremtett világban - a Hitvallás szóban forgó mondata azonban nem erre a viszonyra vonatkozik.

Ezzel párhuzamban azonban azt is látni kell, hogy egyfajta kölcsönös és szimmetrikus viszony áll fenn a Fiú és a Szentlélek között. A Szentlélek ihletésére írják le Isten Igéjét a Szentírásban a próféták, evangélisták és az apostolok; a Szentlélektől fogan Mária, hogy a Fiú megtestesülhessen; a Pünkösdkor leszálló Szentlélek teszi az Egyházat Krisztus Láthatatlan Testévé, és az oltárra leszálló Szentlélektől válik a kenyér Krisztus "Valóságos és Legtisztább Testévé" a bor pedig "Valóságos és Elevenítő Vérévé". Ahogyan tehát a teremtett világban a Szentlélek az 'Atyától a Fiú által' származik; ugyanúgy a Fiú, az Ige is az 'Atyától a Szentlélek által' testesül meg a világban, mely tanítás szintén benne foglaltatik a Hitvallásban.

Arról a bizonyos 'filioque' betoldásról

A filioque latin szó jelentése "fiútól", teológiai jelentősége pedig abban rejlik, hogy a Szentlélek csak az "Atyától ered", ahogyan az a Hitvallás szövegében eredetileg is szerepel, avagy pedig az "Atyától és Fiútól", ahogyan az a filioque betoldásával értendő. Az első álláspontot a keleti kereszténység képviseli következetesen, míg ez utóbbi elgondolás a nyugati egyház egyik dogmafejlődésének eredménye.

A keleti egyház szemszögéből ezzel kapcsolatban néhány dolgot meg kell jegyezni. Az egyik az, hogy a keleti teológia általánosságban kizárja a dogmafejlődés lehetőségét, ahogy erről korábban már szó volt, emellett azonban a Hitvallás szövegének bármiféle megváltoztatását az Egyetemes Zsinatok konkrétan is megtiltják. Továbbá a filioque-tanítás ellenében keleten felmerülnek konkrét teológiai érvek is, ezekkel azonban majd az egyik következő írás foglalkozik.

Ebben a bejegyzésben nem tárgyaljuk részletesen a filioque katolikus értelmezését sem. Mindösszesen csak arra vállalkozunk, hogy térben és időben elhelyezzük azt a dogmatörténeti folyamatot, mely eredményeként a filioque gondolata megjelent, elterjedt, majd hivatalossá is vált a nyugati egyházban.

325-ben a Nikaiában megtartott I. Egyetemes Zsinat fogalmazza meg a Hitvallást, mely úgy szól a Szentlélekről, hogy a puszta létén felül mást nem is állít vele kapcsolatban: "És [hiszek] a Szentlélekben." Mindössze ennyi. Akkoriban úgy látszik még nem okozott problémát a Szentlélek helyes - a Szentírásból is kiolvasható - teológiai megközelítése.

Az I. Egyetemes Zsinat a Hitvallással

381-ben a konstantinápolyi II. Egyetemes Zsinat egészíti ki a Hitvallást a Szentlélekre vonatkozó részletesebb passzussal is: "És [hiszek] a Szentlélekben, Úrban és Éltetőben, aki az Atyától ered, akit az Atyával és Fiúval együtt imádunk és dicsőítünk, aki a próféták által szólott." A mondat egyértelműen fogalmaz: a Szentlélek az Atyával és Fiúval egyenrangú, velük ugyanabban az imádatban és dicsőítésben részesül, azonban kizárólag az Atyától ered.

Nem sokkal ezek után, a nyugati egyházban Milánói Szent Ambrus (+397) az, aki először veti fel, hogy a Szentlélek az Atyától és a Fiútól is származik. Akkoriban azonban - és még hosszú évszázadokon át - erről a tanításról a keleti egyházban egész egyszerűen nem is tudtak. A filioque körüli viták eleinte nem kelet és nyugat között, hanem kizárólag a nyugati egyházon belül zajlottak.

A filioque teológiájának részletesebb kidolgozása Hippói Szent Ágoston (+430) nevéhez fűződik, aki Ambrusnak volt nagy tisztelője és követője. Ágostonnál azonban érdemes megemlíteni, hogy a saját elméletét ő maga sem tekinti dogmának vagy bármiféle hitigazságnak, hanem csak egy véleménynek a többi mellett, mely még szerinte sem feltétlenül helytálló.

Tagadhatatlan, hogy Szent Ágoston meghatározó teológusnak számít a mai katolikus egyházban. Azonban tanításának a fontossága csak a skizma után nyeri el nyugaton azt a jelentőségét, amit ma is tapasztalunk, de a skizma előtti egyházra ez nem vetíthető vissza. A kortársak Ágoston teológiájának mindössze csak azt a szűkebb szegmensét ismerték, amit a 419. évi karthágói helyi zsinat hivatalosan magáévá tett, elsősorban a Pelagiusszal folytatott vita kapcsán. Ez az a tanítás, ami miatt Ágostont keleten is az egyházatyák között tartják számon és szentként tisztelik.

Ugyanakkor Ágoston tanításának nagy része - a ma jellegzetesen ágostoninak tartott gondolatok - közel ezer éven át teljesen ismeretlen maradtak a keleti egyházban és az Egyetemes Zsinatok fóruma előtt. Nyugaton pedig, az ágostoni tanításnak egy-egy eleme amolyan búvópatakként hol itt, hol ott ugyan fel-felbukkan, de afféle egységes ágostoni teológiáról ekkor még a nyugati egyházban sem lehet beszélni, különösen nem a népvándorlás zivataros századaiban.

Hippói Szent Ágoston

Az egyik ilyen nyugaton felbukkanó ágostoni tanítás pontosan a Szentlélek Atyától és Fiútól való származtatása, mely több, mint másfél évszázaddal Ágoston után, és közel másfél ezer kilométerrel arrébb, az 589. évi toledói helyi zsinaton jelenik meg ismét. A filioque-tan következetes képviselője Sevillai Szent Izidor (+636), korának egyik legműveltebb férfija, akit nem véletlenül tekint a könyvtárosok patrónusának a katolikus egyház. Olvasottságából kifolyólag Izidor ismerte Ágoston teológiáját, a filioque-tanítással teljesen azonosult és hirdetője lett. A tanítás meg is gyökeresedett Hispániában, olyannyira, hogy Izidor halála után is még újabb négy alkalommal megerősítést nyer a toledói helyi zsinatokon a VII század folyamán.

A szomszédos Galliában azonban ekkoriban még ellenzik azt, magában Rómában pedig ekkor még csak nem is tudnak róla. 649-ben a lateráni zsinaton magától értetődő természetességgel a filioque-betoldás nélkül mondják el a hitvallást, és a zsinaton sem merült fel a filioque kérdése. Sőt, megerősítik a IV. Egyetemes Zsinat döntését, miszerint az addigi zsinati döntéseket - beleértve a Hitvallást is - nem szabad megváltoztatni.

A filioque tanának időrendben következő élharcosa nem más, mint Nagy Károly (+814), a Frank Birodalom királya, majd császára, aki a hispániai vallási gyakorlatból veszi át a tanítást. Az elkövetkező időszakban jórészt az uralkodónak köszönhető, hogy a Frank Birodalom területén a filioque elterjedt és 767-től hivatalossá vált; eközben pedig maga a birodalom is folyamatosan növekszik, hívek újabb csoportjaira terjesztvén ki a tanítást.

A gyakorlatban azonban, az uralkodói tekintély ellenére sem ment ez teljesen gördülékenyen. A tények azt mutatják, hogy az olyan jelentős központok is, mint Párizs, majd csak századokkal később veszik át a filioque gyakorlatát. Korának egyik legjelentősebb teológusa, Alcuin (+804) - akit pedig maga Nagy Károly hívott a birodalmába - 789-ben levelében óvja Lyon városának híveit a filioque betoldásától, mint eretnek, szektás tanítástól.

A nyugati egyház központja, Róma is csak a IX. század elején szembesül először a filioque problémájával, annak kapcsán, hogy a Szentföldön közfelháborodást okozott a tanítás.

809-ben galliai szerzetesek zarándokútra mentek a Szentföldre, ahol a Kidron-völgyi Mar Saba (Szent Száva) Monostor látta őket vendégül. A szerzetesek a liturgián a filioque-betoldással mondták el a hitvallást, és ezzel konfliktusba kerültek vendéglátóikkal, különösen egy János nevű szerzetespappal: mindkét fél eretnekséggel vádolta meg a másikat. A keleti egyház ekkor szembesült először a filioque problémájával - évszázadokkal azután, hogy ez Szent Ambrusnál legelőször megjelenik.

A Mar Saba Monostor

A konfliktus nem maradt meg a monostor falai között, a nyugati szerzetesek beszámolója szerint ennek kapcsán egész Jeruzsálem is felbolydult. A gall szerzetesek ugyanis sértve érezvén magukat, levelet írtak III. Leó (+816) pápának, amelyben beszámoltak az eseményekről, és kérték, hogy tegyen igazságot a kérdésben.

A levél több szempontból is meglehetősen tanulságos. A gall szerzetesek minden bizonnyal istenfélő, jámbor emberek voltak, ám ebben a kérdésben meglehetősen tájékozatlannak bizonyultak. Először is, nem voltak azzal tisztában, hogy a filioque egy későbbi betoldás, a Hitvallás eredeti szövege nem tartalmazza azt. Továbbá az egész konfliktusból azt sem érzékelték helyesen, hogy nem a János pap által képviselt, ott éppenséggel hivatalosnak számító tanítás, hanem pontosan az ő "eretnek" nézeteik okoztak közfelháborodást Jeruzsálemben. Ami pedig talán még ennél is meglepőbb, az az, hogy a levél tanúsága szerint a szerzetesek még azzal sem voltak tisztában, hogy akkoriban még Rómában sem fogadták el a filioque-betoldást. Rómában pontosan ennek az ügynek kapcsán, a szerzetesi levél kezdeményezésére, 809-ben veszik legelőször napirendre ezt a kérdést.

Nem kevésbé tanulságos III. Leó pápa fellépése sem az ügyben. Első körben az egész kérdést császári hatáskörbe utalja: a szerzetesek levelét egy kísérőlevéllel elküldi Nagy Károlynak. Ez már csak amiatt is meglepő, mert a pápa és a császár viszonya ekkor már nem volt felhőtlen, éppen abból kifolyólag, hogy a császár a világi hatalma mellett egyre nagyobb befolyásra tartott igényt az egyházon belül is. Ennek a pápa jelen esetben maradéktalanul eleget is tett.

A császár a továbbított levélre gyorsan reagál, és még abban az évben zsinatot hív össze Aachenbe, melyen ő maga elnököl, és a zsinat a filioque-tanítás mellett foglal állást.

III. Leó értesülve az aacheni zsinat döntéséről, elfogadja azt és kijelenti, hogy teológiai értelemben egyetért a Szentlélek Atyától és Fiútól való származtatásával - azonban a Hitvallás szövegébe mégsem engedi a filioque-t betoldani. Egy évvel később, 810-ben zsinatot hív össze Rómába, ahol erről határozatot is hoznak. A hitvallás eredeti szövegét két ezüst táblába véseti a filioque-betoldás nélkül, és kiszögelteti Szent Péter sírja mellé.

Leó pápa ezzel látszólag bölcs, kompromisszumos döntést hozott, egyensúlyozva a császári akarat és az eredeti apostoli tanítás között. A keleti egyház szemszögéből azonban ez a döntés is vitatható, ugyanis relativizálja a Hitvallás szövegének jelentését. Mert ha a Hitvallásban eredetileg az áll, hogy az "Atyától ered" akkor az a keleti egyház értelmezésében egyértelműen azt jelenti, hogy "csak az Atyától ered" és nem pedig esetlegesen a Fiútól is, ha éppen valaki úgy szeretné gondolni.

Csak valamikor a IX-X század fordulóján lesz az, amikor a perifériákat és provinciákat követően maga Róma, mint a nyugati egyház központja is, némi ingadozás után, végül elfogadja a filioque tanítását. A filioque híve voltak például I. Miklós (+867) és II. Adorján (+872) pápák, utóduk, VIII. János (+882) pápa viszont - a négy keleti pátriárkával teljes egyetértésben - ismételten a filioque ellen foglalt állást, a 879-880-as konstantinápolyi zsinat kapcsán.

A római szertartáskönyvbe csak 1014-ben kerül be a Hitvallás filioque-betoldással kiegészített szövege, a Róma városi liturgikus rendben tehát ezóta mondják a misén e szerint a Hitvallást.

A pápaság intézményének kérdése mellett a filioque volt az 1054-es egyházszakadás egyik közvetlen kiváltó oka is.

Az 1054-es egyházszakadás

Ekkor azonban még mindig nem mindenhol használatos a nyugati egyházban sem, például Párizsban csak 1240. körültől mondják így a Hitvallást.

Végül a filioque-betoldás zsinati dogmaként, egy közel kilencszáz évig tartó vitát lezárva, csak az 1274-es lyoni zsinaton fogalmazódik meg; mely zsinatot a katolikus egyház a maga részéről egyetemes zsinatjának tekint.

Érdemes megjegyezni, hogy a zsinat egy kísérlet volt a kettészakadt egyház újraegyesítésére. Ezzel összefüggésben a keleti egyház jelen lévő görög atyái is aláírták a zsinati határozatokat, beleértve a filioque-t is. Ennek ellenére az újraegyesülés mégsem történt meg; a lyoni zsinatot pedig az ortodox egyház nem ismeri el, és a határozatait nem tekinti magára nézve érvényesnek.

A filioque további története szempontjából egy mondatig utalni kell a XVI. századtól folyamatosan megjelenő protestáns irányzatokra is. Bár az első reformátorok azzal a szándékkal léptek fel, hogy a keresztény hitet úgymond "megtisztítsák a katolikus egyház vadhajtásaitól" és visszatérjenek az apostolok eredeti tanításához - ennek ellenére a filioque jellegzetesen katolikus tanításához mégis következetesen ragaszkodnak a különböző protestáns felekezetek is.

A filioque tehát nem csak a katolikus és ortodox egyházak közti különbségként jelenik meg, hanem valóban a nyugati és keleti kereszténység közti vízválasztót jelenti: míg nyugaton mind a katolikusok, mind a protestánsok osztják a tanítást, addig keleten a khalkedóni ortodoxok (diofiziták; 'eastern orthodox'), a nem khalkedóni ortodoxok (miafiziták; 'oriental orthodox') és a keleti nesztoriánusok egyaránt tagadják azt. A filioque jellegzetes példája annak a jelenségnek, amikor a különböző keresztény egyházak és felekezetek közötti eltérések egy még mélyebb különbségre hívják fel a figyelmet: a keleti és nyugati kereszténység közti alapvető szemléletbéli különbségére.

Arról, hogy miért nincs dogmafejlődés

A frappáns válasz erre a kérdésre az, hogy azért nincs dogmafejlődés, mert zsinati dogma mondja ki azt, hogy nincs dogmafejlődés. Sőt, egész pontosan ez nem ténymegállapításként fogalmazódik meg, hanem parancsként: dogmafejlődés márpedig ne is legyen!

A VI. Egyetemes Zsinat (Konstantinápoly, 680-681.) 1. pontja visszautal az első öt zsinat döntéseire, megfogalmazza a saját hittételeit, majd pedig a következő szabállyal egészíti ki az eddigieket: "És mindezek után, mi, végezetül elrendeljük, hogy nem szabad semmit sem hozzáadni mindahhoz, ami ezidáig már megállapítást nyert, mint ahogy elvenni sem szabad belőle. Másképpen nem is léphettünk volna fel." Ezzel a két mondattal záródik a zsinati dokumentum első pontja, és ezzel egyszersmind végleg lezáródik a keresztény teológia - amúgy is nagyon idézőjeles - fejlődési folyamata; mármint a keleti egyházban.

Mindez a bizánci liturgikus rendben is kifejeződik. Jelentősége folytán mind a hét egyetemes zsinatnak megvan a saját ünnepe is, azonban az első hat zsinatnak van egy közös ünnepe, mely azt fejezi ki, hogy ez a hat zsinat együttesen alkot egy kerek egész, lezárt egységet.

A kérdés ezzel tulajdonképpen meg is van válaszolva, akár le is zárhatnánk a témát.

A VI. Egyetemes Zsinat atyái

Mégis, ez a témakör, a jelentőségéből kifolyólag, megérdemel egy részletesebb kifejtést. Annál is inkább, mert ez az egyik leglényegesebb különbség a keleti és a nyugati keresztény teológia között. Nem túlzás azt állítani, hogy a legtöbb teológiai eltérés - ha nem éppen az összes - pontosan ebből a különbségből fakad, ennek a következménye.

Ahogyan a keleti egyház ellene van a dogmafejlődésnek, ugyanúgy nyugaton a katolikus egyház pedig elismeri a létjogosultságát, és él is a lehetőségével. Ennek következtében az idő folyamán egyre nagyobb lett a teológiai különbség kelet és nyugat között: míg kelet következetesen ragaszkodik a tanítás változatlanságához, addig nyugaton a tanítás folyamatosan "elfejlődik" az egykori közös állásponttól. A nyugati kereszténység képét tovább színezik a protestáns felekezetek. Nem témája a jelen írásnak, hogy számba vegye a különböző protestáns felekezetek dogmafejlődéssel kapcsolatos álláspontját, azonban már a protestantizmus megjelenése, majd pedig a protestáns felekezetek számának folyamatos növekedése is jelzi, hogy a teológiai változékonyság a protestantizmus jelenségének a lényegi velejárója.

A dogmafejlődés diagramja

Amikor kelet és nyugat dogmafejlődéssel kapcsolatos álláspontját vesszük górcső alá, az egyik dolog, ami rögtön szembeötlik, hogy kelet és nyugat nem ugyanazt érti 'dogma' alatt, mint ahogy nem ugyanazt tekinti 'fejlődésnek' sem.

Katolikus részről 'dogmák' a zsinatok által megfogalmazott hittételek, és a római pápa 'ex cathedra' kijelentései. Mint látni fogjuk, keleten a zsinatok hittételeinél sokkal tágabb körben értelmezik a dogma fogalmát.

A 'dogmafejlődés' katolikus részről azt a folyamatot jelöli, amikor a kinyilatkoztatott hitigazságok egyre részletesebb kifejtést nyernek, értelmezésük egyre pontosabb megvilágításba kerül, anélkül, hogy eközben a tanítás alapértelme is megváltozna. A keleti egyház szemszögéből ezzel kapcsolatosan két fontos észrevételt kell megtenni.

Az egyik az, hogy a katolikus egyházban a dogmafejlődés gyakorlati megvalósulása ellentmondásban áll a fogalom elméleti definíciójával. Ugyan ennek a bejegyzésnek a katolikus teológia nem témája, de egy mondat erejéig mégis utalni kell rá, hogy például a 'filioque' betoldása nem csak árnyalja, hanem alapjában változtatja meg a hitvallás eredeti tanítását; és még számos további, a katolikus egyház által lefektetett dogmát lehetne itt példaként felhozni.

A másik fontos megjegyzés pedig az, hogy a keleti egyház a katolikussal ellentétben nem tekinti fejlődésnek a teológiai elméletek számbeli szaporodását. Még abban az esetben sem, ha egy már ismert elmélet kerül részletesebb kifejtésre; új elmélettel előállni pedig, amint láttuk fentebb, nem is szabad.

Fejlődés a hitben, a lelki életben, a teológiai tudásban csak az egyén szintjén létezik, de nem az Egyház egyetemes szintjén. Az Egyház a Fiúisten láthatatlan teste és a Szentlélekisten otthona - Isten pedig nem fejlődik, és a kinyilatkoztatás is már régen lezárult. Emberi oldalról megközelítve pedig ugyanaz a helyzet: az Isten képmására teremtett emberi természet sem fejlődik. A hit kérdéseiben egyik nemzedék sem lehet okosabb az előzőeknél, legfeljebb csak más szemszögből közelíthet ugyanahhoz a kérdéshez. János evangelista és Pál apostol teológiájából kiindulva évezredek alatt sem lehet sehova sem fejlődni, mert nem lehet meghaladni azt.

Az Egyház megkapja a Szentlelket

Mindezek után ki kell térni arra is, hogy mit is tekint dogmának a keleti egyház. Az Isteni Örök Igazságnak, az ember szemszögéből vizsgálva, három szegmense van. Az egyik terület - sejthetően a legnagyobb - az, amely a véges emberi értelemmel fel nem fogható. Ezek a hittitkok. Ezekről annyit érdemes megjegyezni, hogy a hittitkok fürkészése nem csak hogy nem lehetséges, hanem egyenesen tilalmas is, mert ellent mond a feltétlen Isten-hitnek.

Az Isteni Örök Igazság másik szegmense a kinyilatkoztatott hitigazság. Az ortodox egyház ezeket nevezi 'isteni dogmáknak'. Itt is vissza kell utalni az előzőekre: még a kinyilatkoztatást sem szabad bizonyos határokon túlmenően racionális megközelítésből, teológiai és filozófiai eszközökkel boncolgatni, mert az Isteni Kinyilatkoztatás felé akkor is feltétlen bizalommal kell viseltetni, ha éppenséggel racionálisan nem tudjuk feldolgozni azt, és így az intellektuális kíváncsiságunkat nem tudjuk kielégíteni.

A harmadik szegmens pedig egy szűkebb köre az előzőnek. Ezek az úgynevezett 'egyházi dogmák', azok a hitigazságok, melyeket az Egyház is valamilyen formában hittételként megfogalmazott a maga számára, de nem feltétlenül zsinaton. Az egyszerűség kedvéért a köznyelvben vagy a dogmatikában általában csak az 'egyházi dogmákat' szokás a dogmák fogalma alatt érteni, azonban egy pillanatig sem tévesztik szem elől, hogy ezek csak egy szűkebb részhalmazát képezik az igazi dogmáknak, a kinyilatkoztatott 'isteni dogmáknak'.

Az egyházi dogmáknak legalább három körét különbözteti meg az ortodox dogmatika.

- Önállóan is dogma, sőt, ha lehet így mondani, a legfőbb dogma a Nikaia-konstantinápolyi Hitvallás, melyet az I. Egyetemes Zsinat szövegezett meg; a II. Zsinat kiegészítette és pontosította a szövegét; a III. Zsinat pedig véglegesítette azt, megtiltva annak megváltoztatását. Majd pedig a IV. Egyetemes Zsinat - az összes addigi zsinati döntéssel egyetemben - a Hitvallás szövegének a megváltoztatását ismételten megtiltja.

- Ahogyan a katolikus egyházban, úgy keleten is dogmának tekintik a hét Egyetemes Zsinat doktrínáit. A hét egyetemes zsinatból valójában csak az első hat fogalmazott meg tételesen hitigazságokat. Többek között emiatt is gyakran élnek a párhuzammal a 6+1 Egyetemes Zsinat és a teremtés 6+1 napja között. Ezzel egyúttal a hét zsinat jelentőségét és "isteni természetét" is hangsúlyozzák.

A hét Zsinat ikonja, felső sorban a teremtés hét napja

- Dogmaforrásnak számít az Egyetemes Zsinatok teológiájának dogmatikai összefoglalása, "Az igaz hit pontos kifejtése"  - Ἔκδοσις ἀκριβὴς τῆς ὀρθοδόξου πίστεως, röviden 'Ekdozis'. Damaszkuszi Szent János a VI. Egyetemes Zsinat után, de még a VII. előtt írja meg ezt a minden szempontból kiemelkedő jelentőségű alapművét. Ez az első olyan dogmatikai összefoglaló az Egyház történetében, amely a teljességre törekszik, és ennek a vállalásnak eleget is tud tenni, hiszen akkor születik meg, amikor az Egyetemes Zsinatok "dogma-alkotó tevékenysége" már lezárult. Lényeges azt is figyelembe venni, hogy ez a mű nem csak a zsinatok teológiai tételeit veszi számba, hanem egységes foglalatát adja az egyházatyák részletesebb teológiájának is, bevonva azokat a dogmák körébe. 

Ez lenne tehát az a három dolog, ami minimálisan bele tartozik abba, amit az ortodox dogmatika az 'egyházi dogma' névvel illet. Más szerzők még szélesebben határozzák meg ezt a kört, és dogmának tekintik a teológiai művek mellett a lelkiségi írásokat, egyes püspöki leveleket, a liturgikus szövegeket és az ikonokat is. Mindez tulajdonképpen csak nézőpont kérdése, hiszen a szentéletű atyák vettek részt a zsinatokon, ők írták a teológiai művek mellett a liturgikus szövegeket és a püspöki leveleket is, ők festették az ikonokat - tehát mindezek ugyanazt a kinyilatkoztatáson alapuló egyetemes egyházatyai tanítást fejezik ki, melynek foglalatát adja az említett Ekdozis.

A keleti egyház tehát nem igazán tesz különbséget a zsinatokon megfogalmazott dogmák, és az egyházatyák által más helyeken megfogalmazott doktrínák között, ezek teljesen egyenértékű hitigazságok. Sőt, igazából még annak sincs jelentősége, hogy az Egyház megfogalmaz-e valamit, vagy sem, mert attól az még lehet kinyilatkoztatott hitigazság, 'isteni dogma'.

Például Krisztus kettős természete az Ige megtestesülése óta hitigazság, és nem csak azóta, amikor ezt az Egyház is megfogalmazta magának a khalkedóni zsinaton. A zsinat jelentősége abban áll, hogy kiközösítették azokat, akik nem azonosultak a már korábban is nyilvánvaló hitigazsággal. Hasonlóan, Mária sem az efezusi zsinat óta Istenszülő, hanem azóta, amióta Betlehemben megszülte Krisztust... és a példákat lehetne még folytatni.

A keresztény hit kifejtésének folyamata - amit tehát nem tekintenek fejlődésnek - az Ekdozisszal és az utolsó Egyetemes Zsinattal a VIII. században lezárult. A keleti egyházban ez evidencia. Ami egyúttal azt is jelenti, hogy a skizma előtt a nyugati egyházban is ez volt  - illetve kellett volna, hogy legyen - a hivatalos tanítás.

Damaszkuszi Szent János

Nem szorul magyarázatra, de a teljesség kedvéért ejtsünk néhány szót arról is, hogy a keleti egyház későbbi döntései miért nem mondanak ellent a VI. Zsinat fentebb idézett 1. pontjának.

- A 'quinisext', avagy 'trullai' zsinatot (Konstantinápoly 692.) nem önálló zsinatnak, hanem az V. és VI. Zsinatok kiegészítésének, azoknak amolyan második ülésszakának tekintik. Mindazonáltal ott csak kánoni jellegű határozatokat hoztak, dogmákat nem. Érdemes megemlíteni, hogy a zsinaton elfogadott "Apostoli kánonok" 85 pontjából I. Szergiusz pápa csak 50-et fogadott el. Ez volt az első eset az Egyház történelmében, amikor Róma egyháza tudatosan tért el Konstantinápoly, Alexandria, Antiochia és Jeruzsálem egyházainak egységes gyakorlatától.

- A VII. Egyetemes Zsinat (Nikaia, 787.) sem fogalmazott meg dogmákat. A zsinat fő témája a képtisztelet helyreállítása volt. A képtisztelet mindig is evidencia volt a keleti kereszténységben. Az első ikonfestő Lukács evangelista volt, az ikontisztelet teológiáját pedig Nagy Szent Bazil dolgozta ki részletesen, amit az Ekdozis 89. fejezete foglal össze. A képtisztelet tehát már a zsinatot megelőzően is dogma volt. A zsinaton csak kiközösítették a képrombolókat, továbbá kánonnal rendelték el, hogy a tönkretett templomokban az ikonokat helyre kell állítani.

- Konstantinápolyi zsinat, 879-880. Tíz évvel korábban a császár zsinatot hívott össze ugyancsak Konstantinápolyba, melyen II. Adorján pápa is jelen volt. Kezdeményezésére a 'filioque' kiegészítés bekerült a hitvallásba, ezt azonban a keleti egyházak már akkor egyöntetűen elutasították. Tíz évre rá ismét napirendre került a téma, ahol megerősítést nyert a hitvallás eredeti szövege, a 'filioque' betoldás nélkül, valamint az előző zsinatot hivatalosan is érvénytelenítették - bár az a közös egyetértés hiányában amúgy sem hozott érvényes döntéseket. Új dogmát tehát most sem fogalmaztak meg. Érdemes megjegyezni, hogy az akkori pápa, VIII. János egyetértett ennek a zsinatnak a döntésével és a 'filioque' betoldás ellen tette le a voksát.

- Konstantinápolyi zsinat, 1094. Megerősítik Nagy Szent Bazil ikon-teológiáját, új hittételt nem fogalmaznak meg.

- Konstantinápolyi zsinat, 1341-1351. Megerősítést nyer a teremtelen isteni energiákról szóló tanítás. A tanítást Palamasz Gergely nevéhez kötik, bár ő csak előadója volt a témának, nem kidolgozója. Maga a tanítás legalább ezer évvel korábbra vezethető vissza. Az egyházatyák közül számosan foglalkoztak a témával: Alexandriai Szent Athanáz (+373), Nagy Szent Bazil (+379), Nüsszai Szent Gergely (+384), Teológus Gergely (+389),  Egyiptomi Nagy Makáriosz (+390), Aranyszájú Szent János (+407), Hippói Szent Ágoston (+430), Remete Szent Márk (5. szd.),  Pszeudo Dionüsszosz (+524?),  Jeruzsálemi Szofroniusz (+638),  Klimakosz Szent János (+650), Hitvalló Maximosz (+662) Damaszkuszi Szent János (+749). A kérdést kifejezetten krisztológiai szemszögből a VI. Egyetemes Zsinat is tárgyalta, és - a már említett 1. pontjában - dogmákat fogalmazott meg az isteni energiákról.  A monotheletista és monoenergista nézeteket elítélik, és megfogalmazzák, hogy Krisztusnak két akarata, egy isteni és egy emberi, továbbá két energiája, egy isteni és egy emberi van. Azt is tudni kell, hogy maga az 'akarat' is az 'energia' egyik megjelenési formája a többi mellett. Mindezek után magától értetődő, hogy az isteni energiákról szóló tanítás az Ekdozisban is megjelenik (például a 2., 14., 36., 37., 59., 60., 63. fejezetekben). Összességében tehát az 1341-es zsinat sem fogalmazott meg új tanítást, csak aktuálisan megerősítette a régit.

A Színeváltozás - a 'teremtetlen isteni energiák' ikonja

- Jeruzsálemi zsinat, 1672. Ez a zsinat sem hoz új hittételt, sőt, pontosan a régiekhez való ragaszkodás jegyében elutasítják mind a katolikus, mind a protestáns hitújításokat.

A fentiek tükrében tehát nem is az a kérdés, hogy a keleti egyház miért utasítja el a dogmafejlődés fogalmát.  Hiszen az ismertetett tények alapján - az idézett zsinati döntés szavaival élve - "másképpen nem is léphetne fel".

Valójában az izgalmas kérdés az, hogy a nyugati egyházban mikor, és milyen előzmények után jelenik meg a dogmafejlődés gondolata; továbbá mikor és minek hatására terjed el szélesebb körben; és végül, mikor válik a katolikus egyház hivatalos tanításává is. Ez azonban már egy másik, összetett témakör.