A Diognétoszhoz írt levél - ρὸς Διόγνητον Ἐπιστολή - a korai kereszténység egyik legfontosabb fennmaradt dokumentuma. Görög nyelven íródott, valamikor a II. század közepétől a III. század első harmadáig terjedő időszakban.
Szerzője magát Mathétész-nek, azaz Tanítványnak nevezi. Egyesek szerint Alexandriai Szent Kelemen (+220) vagy - legalább részben - Római Szent Hippolütosz ellenpápa (+ 235) lenne a szerzője, de egyelőre egyik elmélet sem igazolható teljes mértékben.
Ugyancsak kérdéses a címzett személye. Diognétosz Marcus Aurelius (+ 180) római császárnak volt a nevelője, azonban nem bizonyított, hogy valóban hozzá írták a levelet.
A levél egy XIII. századi kódexben maradt fenn, ez azonban 1870-ben egy háborús tűzvészben megsemmisült. Manapság csak ennek a kódexnek a korábbi másolatai állnak rendelkezésünkre.
A levél három konkrét kérdésre válaszol tizenkét pontban: milyen a keresztények Istene; hogyan élik meg a keresztények a felebaráti szeretet; és miért ilyen későn jelent meg a történelemben a kereszténység? Az alábbiakban a keresztények életmódjára vonatkozó részt idézzük a levélből.
"A keresztényeket sem területi, sem nyelvi szempontból, még faji szempontból sem lehet megkülönböztetni a többi embertől.
Sehol nincsenek olyan városok, melyekben mint sajátjukban laknának, nincs külön nyelvük sem, melyet beszélnének, nincs sajátos, rájuk jellemző életmódjuk.
Nem gondolkodás és bölcselkedés révén jöttek rá a tanításra, nem is kíváncsi emberek eszmefuttatásai által, nem is emberi tételeket vallanak, mint mások.
Görög és barbár városokban egyformán laknak, kinek mi jutott osztályrészül étkezés és öltözködés tekintetében alkalmazkodnak azon vidék szokásaihoz, s az élet egyéb területén mutatkozik a közösségi életük alkotmánya különösnek és elismerten meglepődnek.
Saját hazájukban laknak, de mégis jövevényekként; mindenben részt vesznek polgárokként, de mindent elviselnek, mint idegenek; bárhol, idegenben is otthon vannak, de minden haza idegen számukra.
Mint mindenki más, házasodnak, gyermeket nemzenek, de a magzatot nem hajtják el. Közös az asztal, melyhez letelepednek, de nem közös az ágy.
Testben vannak ugyan, de nem a test szerint élnek. A földön időznek, de a mennyben van polgárságuk. Engedelmeskednek a meghatározott törvényeknek, de életükkel felülmúlják a törvényeket.
Mindenkit szeretnek, mindenki üldözi őket. Félreismerik őket, elítélik őket; halálra adják őket, de életre támadnak. Szegények, és sokakat gazdagítanak; mindenben szűkölködnek, és mindenben bővelkednek. Gyalázzák őket, és a gyalázatban megdicsőülnek; káromolják őket, és megigazulnak. Szidják őket, és ők áldást mondanak. Megalázzák őket, és ők tiszteletet tanúsítanak.
Jótevők, akiket gonosztevőkként büntetnek; amikor megkínozzák őket, örvendenek, mint akik életre támadtak. A zsidók küzdenek ellenük, mint tőlük idegenek ellen, a görögök üldözik őket; de akik gyűlölik őket, nem tudják megmondani a gyűlöletük okát."
(A teljes levél itt olvasható, a könyv 197. oldalától.)
"Köszöntsétek Andronikoszt és Juniát, kiket az apostolok körében nagyra becsülnek!" (Róm 16,7)
Jelen blogot Szent Andronikosz és Szent Junia apostolok tiszteletének szenteljük. A blog főbb témája az apostolok hagyománya, a vértanúk áldozata, az aszkéták misztikája és az egyházatyák tanítása; a patrisztika, az ókeresztény kor és az egyetemes zsinatok kora; valamint a keleti kereszténység kétezer éve, átszellemült szakrális művészete, élő szimbolikája és mély lelkisége.
+ + + + + + + + + + + + + + + + + + + + + + + + + + + + + + + + + + + + + + + + + + + + + + + + + + + + + +
2015/07/25
2015/07/19
A kereszténység időfelfogása
A kereszténység időfelfogása összetett. Három, egymástól teljesen eltérő elképzeléssel modellezi az idő fogalmát, ráadásul ezt a hármat egyszerre gondolja igaznak; paradox módon annak ellenére, hogy a három eltérő elképzelés elviekben kölcsönösen kizárná egymást.
Fontossága miatt már most megjegyezzük azt a tényt, amit alább részletesebben is tárgyalni fogunk, hogy a három időfelfogásból a nyugati kereszténység csak kettőt ismer. Ezzel áll szoros összefüggésben az a jelenség is, hogy a nyugati kereszténység természetesnek, sőt, pozitív értéknek tekinti általában a változást, míg a keleti kereszténység egyértelmű pozitív értéke az állandóság, mely mellett a bármiféle változások szerepe és értéke erősen behatárolódik. Ezzel a témával a keleti kereszténységről szóló bejegyzés bevezető gondolatai között foglalkoztunk részletesebben.
A nappalok és éjszakák, a holdfázisok és az évszakok váltakozása magától értetődő természetességgel határozzák meg az időnek a szabályosan változó, állandóan ismétlődő ciklusait. A legtöbb régi kultúra ciklikus időképben gondolkodott, ezért szokták ezt az időfelfogást archaikus időnek is hívni.
A kereszténység liturgikus élete is a ciklikus időfelfogást tükrözi, melyben minden pillanatnak meghatározott helye van a napi ciklusban, a heti ciklusban és az éves ciklusban egyaránt. Pontosabban párhuzamosan két éves ciklusban is egyszerre, az állóünnepek ciklusában és a mozgó ünnepek ciklusában, ez utóbbi ugyanis nem korlátozódik a húsvéti ünnepkörre, hanem szintén lefedi a teljes naptári évet. Ma például 2015. július 19-én ünnepeljük az álló ünnepek körében a mai nap szentjeit is, ez ugyanakkor a mozgó ünnepkörben a Pünkösd utáni hetedik vasárnap is, mely nap meghatározza a liturgia aktuális szentírási olvasmányait.
Fontos látni, hogy a liturgikus idő teljesen lefedi a valóságosnak tapasztalt időt, nincsen olyan időpillanat, amelyiknek ne lenne meg az aktuálisan végezhető liturgikus szertartása, lásd például itt. Vannak olyan kolostorok, ahol a szerzetesek egymást váltva, valóban folyamatosan végzik a szertartásokat, az ismételhető részeket szükség esetén többszörösen megismételve, hogy imáikkal teljesen kitöltsék a nap huszonnégy óráját.
A lineáris időkép egyfelől a Kinyilatkoztatás (egyik) időfelfogása, másfelől pedig az az időkép, ahogyan azt az emberi természet - a bűnbeesés által megsérült emberi természet - élete folyamán megtapasztalja: az idő folyamatosan telik, halad a múltból a jelenen át a jövő irányába.
A kereszténység lineáris időfelfogásának két fontos ismérve van: nem egy végtelen egyenesként, hanem szakaszként képzeli el, hiszen az időnek volt kezdete és lesz vége. Mindezek mellett egy irányított szakaszról, azaz vektorról van szó, hiszen az időnek meghatározott iránya van.
Az archaikus idővel szemben a lineáris időt szokták egyházi időnek is nevezni, jelezvén, hogy az emberi szellemtörténetnek egy újabb jelenségével állunk szemben, melyet a keresztény tanításból eredeztetnek.
A skizma utáni nyugati egyház részletes időteológiát dolgozott ki. Az időt három szakaszra osztja fel:
Érdemes felfigyelni arra, hogy ebben az időfelfogásban a jelen idő nem jelenik meg "saját jogán" az idő önálló aspektusaként, hanem csak mint a múlt lezárása és a jövő kezdete, egy szakasz végső, illetve kezdeti pontja.
A keleti kereszténységnek nincs ennyire részletesen kidolgozott időteológiája, azonban a lineáris időt, mint a Kinyilatkoztatás részét elfogadja. Ugyanakkor ezzel párhuzamosan - ugyancsak a Kinyilatkoztatásból levezetve - ismer egy harmadik időfelfogást is. Ez az emberi tapasztalaton alapuló lineáris időfelfogással szemben egy Isten-központú időfelfogás, mely az örökkévalóságból vezeti le az idő fogalmát. Ez az időkép jelenik meg a Kis Doxológia szövegében is:
A nyugati kereszténység tehát a liturgikus rendjét tekintve a ciklikus időfelfogást alkalmazza, általános gondolkodását viszont a lineáris időfelfogás határozza meg. Ezzel szemben a keleti kereszténység alkalmazza a ciklikus időfelfogást, bizonyos aspektusból és bizonyos határok között elfogadja igaznak a lineáris időfelfogást, ugyanakkor a kollektív gondolkodását alapvetően meghatározó időfelfogás a harmadik típusú, a "kupolás" szerkezetű idő.
Ezen időkép dominanciája egyáltalán nem véletlen: ez az Isten-központú időkép, mely egyaránt természetes időfelfogása volt az Isten képmására teremtett embernek a bűnbeesés előtt, és azzá lesz ismét - esetleges - üdvössége során. Az emberi élet célja pedig nem kevesebb, mint a megromlott harmóniát ebben a tekintetben is megpróbálni helyre állítani, már a földi élete során is - ahogy ezt az ortodox lelkiségről szóló írás részletesen tárgyalja.
A különböző időszemléleti rendszerek számos további eltérést eredményeztek a nyugati és a keleti kereszténységben. Az egyik ilyen döntő különbség a változásokhoz, illetve az állandósághoz való viszony. A változás jellegzetesen a lineáris időfelfogáshoz köthető, ahol a múlt és a jövő külön értelmeződik. A nyugati kereszténység lételeme a változás: a katolikus egyház elfogadja teológiai változást, ismeri a dogmafejlődés fogalmát, liturgikus reformot hajt végre, a protestantizmusban pedig az ecclesia reformata semper reformanda szellemében a hitújítás egyenesen meghirdetett folyamatos program. Ezzel szemben a keleti keresztény egyházak tudatosan az állandóság és a változatlanság értékrendje mellett foglalnak állást, ahol a hitéletben bármiféle változásnak csak akkor van létjogosultsága, ha az végképp elkerülhetetlen, a teológián változtatni pedig nem is szabad.
A másik különbség az az, hogy a lineáris időfelfogásban a mikor? kérdése mindig konkrét időpontot feltételez, míg ez kupolás szerkezetű "konstans időben" nem értelmezhető. Ennek lett jellemző következménye az a különbség, hogy míg a nyugati kereszténységet folyamatosan foglalkoztatta és foglalkoztatja az Antikrisztus uralmának és Krisztus második eljövetelének időpontja, addig ez a keleti kereszténység számára nem lényeges téma.
A konkrét időpontot megjelölő világvége-próféciák a kereszténységen belül mind a nyugati kereszténység talaján születtek meg: nem csak tudósok és látnokok, de nyugati szerzetesek, püspökök, római pápák és protestáns prédikátorok, hitújítók közül egyaránt többen is meghatározták az apokalipszis várható időpontját. Összességében százas nagyságrendben ismerünk ilyen időpontotokat - ezek többsége azonban már elmúlt, a világ pedig továbbra is létezik...
A keleti kereszténységhez köthető egyetlen ismert prófécia az eretnek tanokat hirdető Raszputyin (+1916) nevéhez kötődik, ő 2013. augusztus 23-ára jósolta meg a világvégét, ami szintén tévesnek bizonyult.
Az eltérő időfelfogás jól tetten érhető a nyugati és keleti szakrális építészetben. A lineáris időfelfogás térbeli analógiája a longitudinális, hosszirányú szerkesztés, mely a nyugati templomépítészet fő jellegzetessége, gyakorlatilag korszakoktól és stílusirányzatoktól függetlenül. A templomba lépő hívő a kapun belépve az oltár felé közeledik, egyszerre halad térben és időben. Az ember alapvető térélményét az határozza meg, hogy az alagútszerű hosszirányú térben milyen messze jutott a bejárattól és mennyire közelítette meg az oltárt.
A templomba lépő ember alapvető térélményét azonban mégsem az oltártól való távolsága határozza meg, hanem a centrális szerkesztésű tér kupolája a Pantokrátor képmásával, mely a tér összes pontjáról közel azonosan, és kifejezetten hangsúlyosan látszik. Az örök és Minden(ben)ható Isten itt és most van jelen, mint ahogy a templomépületben mindig és mindenhol jelen van: most és mindenkor és örökkön örökké, ahogy ezt a Kis Doxológia is megfogalmazza.
Fontossága miatt már most megjegyezzük azt a tényt, amit alább részletesebben is tárgyalni fogunk, hogy a három időfelfogásból a nyugati kereszténység csak kettőt ismer. Ezzel áll szoros összefüggésben az a jelenség is, hogy a nyugati kereszténység természetesnek, sőt, pozitív értéknek tekinti általában a változást, míg a keleti kereszténység egyértelmű pozitív értéke az állandóság, mely mellett a bármiféle változások szerepe és értéke erősen behatárolódik. Ezzel a témával a keleti kereszténységről szóló bejegyzés bevezető gondolatai között foglalkoztunk részletesebben.
A ciklikus idő
A nappalok és éjszakák, a holdfázisok és az évszakok váltakozása magától értetődő természetességgel határozzák meg az időnek a szabályosan változó, állandóan ismétlődő ciklusait. A legtöbb régi kultúra ciklikus időképben gondolkodott, ezért szokták ezt az időfelfogást archaikus időnek is hívni.
A kereszténység liturgikus élete is a ciklikus időfelfogást tükrözi, melyben minden pillanatnak meghatározott helye van a napi ciklusban, a heti ciklusban és az éves ciklusban egyaránt. Pontosabban párhuzamosan két éves ciklusban is egyszerre, az állóünnepek ciklusában és a mozgó ünnepek ciklusában, ez utóbbi ugyanis nem korlátozódik a húsvéti ünnepkörre, hanem szintén lefedi a teljes naptári évet. Ma például 2015. július 19-én ünnepeljük az álló ünnepek körében a mai nap szentjeit is, ez ugyanakkor a mozgó ünnepkörben a Pünkösd utáni hetedik vasárnap is, mely nap meghatározza a liturgia aktuális szentírási olvasmányait.
Fontos látni, hogy a liturgikus idő teljesen lefedi a valóságosnak tapasztalt időt, nincsen olyan időpillanat, amelyiknek ne lenne meg az aktuálisan végezhető liturgikus szertartása, lásd például itt. Vannak olyan kolostorok, ahol a szerzetesek egymást váltva, valóban folyamatosan végzik a szertartásokat, az ismételhető részeket szükség esetén többszörösen megismételve, hogy imáikkal teljesen kitöltsék a nap huszonnégy óráját.
A lineáris idő
A lineáris időkép egyfelől a Kinyilatkoztatás (egyik) időfelfogása, másfelől pedig az az időkép, ahogyan azt az emberi természet - a bűnbeesés által megsérült emberi természet - élete folyamán megtapasztalja: az idő folyamatosan telik, halad a múltból a jelenen át a jövő irányába.
A kereszténység lineáris időfelfogásának két fontos ismérve van: nem egy végtelen egyenesként, hanem szakaszként képzeli el, hiszen az időnek volt kezdete és lesz vége. Mindezek mellett egy irányított szakaszról, azaz vektorról van szó, hiszen az időnek meghatározott iránya van.
Az archaikus idővel szemben a lineáris időt szokták egyházi időnek is nevezni, jelezvén, hogy az emberi szellemtörténetnek egy újabb jelenségével állunk szemben, melyet a keresztény tanításból eredeztetnek.
A skizma utáni nyugati egyház részletes időteológiát dolgozott ki. Az időt három szakaszra osztja fel:
- Az Atya ideje az Ószövetség kora, mely a teremtéssel kezdődik és az Újszövetségig tart. Ez tehát a múlt idő.
- Péter ideje az Újszövetség idejétől számítódik az aktuális jelen pillanatig. Ez is tehát a múlt idő, annak a későbbi szakasza. (Mint látjuk ebben az időfelfogásban megfogalmazódik a pápai primátus kérdése is, amit ekkor már magától értetődőnek tekintettek a nyugati egyházban.)
- János ideje: A név utalás a Jelenések Könyvére, az időszakasz pedig az aktuális jelen pillanattól számítódik Krisztus második eljöveteléig, az idők végezetéig, amikor is az evilági idő, mint olyan megszűnik. Ez tehát a jövő idő.
Érdemes felfigyelni arra, hogy ebben az időfelfogásban a jelen idő nem jelenik meg "saját jogán" az idő önálló aspektusaként, hanem csak mint a múlt lezárása és a jövő kezdete, egy szakasz végső, illetve kezdeti pontja.
A kupolás időfelfogás
A keleti kereszténységnek nincs ennyire részletesen kidolgozott időteológiája, azonban a lineáris időt, mint a Kinyilatkoztatás részét elfogadja. Ugyanakkor ezzel párhuzamosan - ugyancsak a Kinyilatkoztatásból levezetve - ismer egy harmadik időfelfogást is. Ez az emberi tapasztalaton alapuló lineáris időfelfogással szemben egy Isten-központú időfelfogás, mely az örökkévalóságból vezeti le az idő fogalmát. Ez az időkép jelenik meg a Kis Doxológia szövegében is:
Δόξα Πατρὶ καὶ Υἱῷ καὶ Ἁγίῳ Πνεύματι,
καὶ νῦν καὶ ἀεὶ καὶ εἰς τοὺς αἰῶνας τῶν αἰώνων. Ἀμήν.
Dicsőség az Atyának és Fiúnak és Szentléleknek,Itt nem lineáris, hanem koncentrikus viszonyokkal találkozunk:
most és mindenkor és örökkön örökké. Ámin.
- most: A jelen pillanatban. Itt, szemben a lineáris időképpel, a jelen sokkal hangsúlyosabb szerephez jut, ez ennek a modellnek a központi magja, a fókuszpontja. Az idő, bár a múlt felől a jövő felé halad, de mi kizárólag a jelen pillanatok sorozataként éljük meg azt.
- mindenkor: Az összes létező, vagy lehetséges pillanatban. Nem lényeges, hogy ezek a pillanatok már elmúltak vagy csak ezután fognak bekövetkezni, ebben a modellben pusztán az a fontos, hogy a jelen pillanat is az összes, teremtett időpillanat közé tartozik. A "most" a "mindenkor" részhalmaza, a "mindenkor" pedig a "most"-ok összessége, és egy még nagyobb halmaz része.
- örökkön örökké: Ez az isteni időtlenség dimenziója, az idő pedig ezen belül értelmeződik, a fentebb ismertetett séma alapján. Ez lenne tehát a koncentrikus körök legtágabb halmaza. Azonban a horizontális aspektus mellett érdemes a vertikális aspektust is figyelembe venni, így azt mondhatjuk, az örökkévalóság külső köre tulajdonképpen egy kupolaként borul rá az időpillanatok szűkebb és tágabb halmazaira. Isten az örökkévalóságból az összes létező és lehetséges időpillanatra egyszerre lát rá. Ebből a perspektívából nem értelmezhető sem a múlt, sem a jövő, csak a jelen pillanat, mely mint az összes pillanat, közvetlenül az örökkévalóságból fakad. A bizánci templomok jellegzetes kupolája a Pantokrátor óriási képével - többek között - pontosan ezt az időfelfogást hivatott kifejezni, erről lentebb részletesebben még szó lesz.
Amint látjuk, ebben a modellben a jelenidő nem a múlt következményeként és a jövő előzményeként definiálódik, hanem közvetlenül az örökkévalóság fogalmából, az időn kívüliségből vezetődik le. Az időtlenségből származtatott idő természetesen paradoxon, vegyük észre azonban, hogy itt a creatio ex nihilo, a semmiből való teremtés elve fogalmazódik meg az idő fogalmára kiterjesztve.
A nyugati kereszténység valami miatt ezt az időfelfogást nem tette magáévá. Jól példázza ezt a Kis Doxológia is, melynek eredeti szövegét Nyugaton nem tudták értelmezni, ezért a múlt időre való hangsúlyos utalással igyekeztek azt áthelyezni a lineáris időfelfogás modelljébe:
Sicut erat in principio, et nunc, et semper, et in saecula saeculorum.Érdekes kérdés, bár megválaszolására nem vállalkozunk, hogy vajon a latinizált Nyugat miért nem tudott azonosulni ezzel az időképpel, mikor ez számos eltérő kultúrának (görög, szír, örmény, kopt, indiai, szláv stb.) sem okozott gondot.
Mint volt kezdetben, és most, és mindenkor, és örökkön örökké.
Kelet és nyugat
A nyugati kereszténység tehát a liturgikus rendjét tekintve a ciklikus időfelfogást alkalmazza, általános gondolkodását viszont a lineáris időfelfogás határozza meg. Ezzel szemben a keleti kereszténység alkalmazza a ciklikus időfelfogást, bizonyos aspektusból és bizonyos határok között elfogadja igaznak a lineáris időfelfogást, ugyanakkor a kollektív gondolkodását alapvetően meghatározó időfelfogás a harmadik típusú, a "kupolás" szerkezetű idő.
Ezen időkép dominanciája egyáltalán nem véletlen: ez az Isten-központú időkép, mely egyaránt természetes időfelfogása volt az Isten képmására teremtett embernek a bűnbeesés előtt, és azzá lesz ismét - esetleges - üdvössége során. Az emberi élet célja pedig nem kevesebb, mint a megromlott harmóniát ebben a tekintetben is megpróbálni helyre állítani, már a földi élete során is - ahogy ezt az ortodox lelkiségről szóló írás részletesen tárgyalja.
A különböző időszemléleti rendszerek számos további eltérést eredményeztek a nyugati és a keleti kereszténységben. Az egyik ilyen döntő különbség a változásokhoz, illetve az állandósághoz való viszony. A változás jellegzetesen a lineáris időfelfogáshoz köthető, ahol a múlt és a jövő külön értelmeződik. A nyugati kereszténység lételeme a változás: a katolikus egyház elfogadja teológiai változást, ismeri a dogmafejlődés fogalmát, liturgikus reformot hajt végre, a protestantizmusban pedig az ecclesia reformata semper reformanda szellemében a hitújítás egyenesen meghirdetett folyamatos program. Ezzel szemben a keleti keresztény egyházak tudatosan az állandóság és a változatlanság értékrendje mellett foglalnak állást, ahol a hitéletben bármiféle változásnak csak akkor van létjogosultsága, ha az végképp elkerülhetetlen, a teológián változtatni pedig nem is szabad.
A másik különbség az az, hogy a lineáris időfelfogásban a mikor? kérdése mindig konkrét időpontot feltételez, míg ez kupolás szerkezetű "konstans időben" nem értelmezhető. Ennek lett jellemző következménye az a különbség, hogy míg a nyugati kereszténységet folyamatosan foglalkoztatta és foglalkoztatja az Antikrisztus uralmának és Krisztus második eljövetelének időpontja, addig ez a keleti kereszténység számára nem lényeges téma.
A konkrét időpontot megjelölő világvége-próféciák a kereszténységen belül mind a nyugati kereszténység talaján születtek meg: nem csak tudósok és látnokok, de nyugati szerzetesek, püspökök, római pápák és protestáns prédikátorok, hitújítók közül egyaránt többen is meghatározták az apokalipszis várható időpontját. Összességében százas nagyságrendben ismerünk ilyen időpontotokat - ezek többsége azonban már elmúlt, a világ pedig továbbra is létezik...
A keleti kereszténységhez köthető egyetlen ismert prófécia az eretnek tanokat hirdető Raszputyin (+1916) nevéhez kötődik, ő 2013. augusztus 23-ára jósolta meg a világvégét, ami szintén tévesnek bizonyult.
Tér és idő a szakrális építészetben
Az eltérő időfelfogás jól tetten érhető a nyugati és keleti szakrális építészetben. A lineáris időfelfogás térbeli analógiája a longitudinális, hosszirányú szerkesztés, mely a nyugati templomépítészet fő jellegzetessége, gyakorlatilag korszakoktól és stílusirányzatoktól függetlenül. A templomba lépő hívő a kapun belépve az oltár felé közeledik, egyszerre halad térben és időben. Az ember alapvető térélményét az határozza meg, hogy az alagútszerű hosszirányú térben milyen messze jutott a bejárattól és mennyire közelítette meg az oltárt.
A bizánci templomépítészetben is jelen van a hosszirányú szerkesztési elv. Az épület a hosszanti tengelye mentén három egységre tagolódik: előtér - főhajó - szentély. Ez, más analógiák mellett, az Ószövetség (múlt) - Újszövetség (jelen) - Mennyei Jeruzsálem (jövő) lineáris időszerkezetet is szimbolizálja. Ehhez a térszerkesztéshez egyaránt kapcsolódik teológiai tanítás és liturgikus gyakorlat is, ezért ennek alkalmazása kötelező.
A templomba lépő ember alapvető térélményét azonban mégsem az oltártól való távolsága határozza meg, hanem a centrális szerkesztésű tér kupolája a Pantokrátor képmásával, mely a tér összes pontjáról közel azonosan, és kifejezetten hangsúlyosan látszik. Az örök és Minden(ben)ható Isten itt és most van jelen, mint ahogy a templomépületben mindig és mindenhol jelen van: most és mindenkor és örökkön örökké, ahogy ezt a Kis Doxológia is megfogalmazza.
2015/07/06
"...idegen voltam és befogadtatok engem..." (Mt 25,35)
Krisztus fenti szavait természetesen párhuzamosan több síkon is értelmezhetjük illetve kell is, hogy így értelmezzük. Bizonyos fajta számkivetettség végigkíséri Krisztus földi életét: igaz, hogy csak ideiglenes állapot volt, de mégiscsak hajléktalanként született meg egy istállóban, később pedig, nyilvános működése időszakában, vándorolva is arról beszél, hogy az Emberfiának nincs hova lehajtani a fejét (Lk 9,58). Gyerekkorában azonban a szó legkonkrétabb értelmében politikai menekültként élt a szüleivel Egyiptomban.
A kopt ortodox egyház a Szent Család egyiptomi tartózkodásának emlékét gondosan őrzi és ápolja. Pontosan számon tartják, hogy merre felé vándoroltak, melyik szakaszon mentek gyalogosan és szamárháton, melyik szakaszon pedig csónakkal a Níluson, mely helyeken időztek-hosszabb rövidebb ideig. Ezeken a helyeken kegytemplomok és kolostorok létesültek a későbbiekben, melyek ma is vonzzák a zarándokokat.
A kopt ortodox egyház a Szent Család egyiptomi tartózkodásának emlékét gondosan őrzi és ápolja. Pontosan számon tartják, hogy merre felé vándoroltak, melyik szakaszon mentek gyalogosan és szamárháton, melyik szakaszon pedig csónakkal a Níluson, mely helyeken időztek-hosszabb rövidebb ideig. Ezeken a helyeken kegytemplomok és kolostorok létesültek a későbbiekben, melyek ma is vonzzák a zarándokokat.
A Szent Család egyiptomi tartózkodásának térképe,
az ikon felett III. Shenouda egykori kopt pápa aláírásával
2015/07/05
A liturgikus hét
Az időszámítással foglalkozó korábbi bejegyzésben érintettük, hogy a naptári hét ciklusát az ókori mezopotámiai csillagászat dolgozta ki. A zsidóság valószínűleg a babiloni fogságban ismerkedett meg vele, a kereszténység megszületésekor azonban ez már egy több évszázados, bejáratott hagyománynak számított.
Az ószövetségi zsidó vallásgyakorlatban, a Tízparancsolat IV. parancsolata értelmében, a hét utolsó napja, a szombat munkaszüneti nap továbbá az istentisztelet napja - ezt a napot tehát minden értelemben Istennek kell szentelni. Ezen túlmenően, bár szigorúan véve ez nem volt parancsolat, de kialakult az a gyakorlat is, hogy hetente kétszer, a második és az ötödik napon - tehát hétfőn és csütörtökön - böjtöt tartottak az istenfélő zsidó hívek. A szombatot leszámítva a zsidó vallás a hét napjaihoz nem társított teológiai tartalmakat vagy liturgikus szempontból jellemző gyakorlatot. Igazából a szombatot leszámítva a hét napjainak még neve sincsen a zsidó naptárban, egyszerűen sorszámokkal jelölik őket.
A kereszténység - a közhiedelemmel ellentétben - nem szüntette meg a szombat ünnepnapi mivoltát. Más kérdés, hogy a hét napjai közül már a legelső időktől valóban a vasárnap lett a hangsúlyosabb ünnep. A szombatnap ünnepi jellege leginkább a templomi szertartásrendben illetve a kolostori életben mutatkozik meg. A világi életvitelben ezt nem sikerült mindig és mindenhol következetesen realizálni, habár a böjti szabályozás a világi hívek számra is egyértelműen hangsúlyozza a szombat ünnepi mivoltát.
A kereszténység megőrzi a heti két böjti nap hagyományát is, azonban krisztológiai értelmezést ad nekik és átteszik őket szerdára, Krisztus elárulásának napjára és péntekre, Krisztus kínszenvedésének és halálának napjára, ahogyan az már a Didakhéban is szerepel. Ezen napok tropárja és kontákja - liturgikus himuszai - a Szent Keresztről elmélkednek.
A hétnek a krisztológiai tartalommal leginkább áthatott napja minden kétséget kizáróan Krisztus feltámadásának napja, az Úr napja, a vasárnap, mely a hét első napja és a heti ciklus legnagyobb ünnepe. Már a II. században véglegesítik azt is, hogy a Húsvét, a Feltámadás ünnepe - és ennek következtében több más mozgóünnep - vasárnapra kell hogy essék.
Vasárnap a teremtés első napja: És Isten szólt: "Legyen világosság!" És lett világosság. (Ter 1,3) - Krisztus pedig a "világ világossága" (Jn 8,12). A keresztény szimbolika ezen a ponton találkozik a mezopotámiai asztrológiával is: a Nap a kereszténységben Krisztus-szimbólum, ugyanakkor az asztrológia heti ciklusában a vasárnapot uraló égitest is egyben.
Ugyanakkor a vasárnap, mivel a hetedik napot, a szombatot követi, ezért nem csak a hét első, de a nyolcadik napja is. Matematikai értelemben bármennyire is paradox dolog nyolcnapos hétről beszélni, a nap spirituális tartalmát tekintve a vasárnap mint nyolcadik nap hangsúlyosabb szerephez jut a liturgikus életben, mint vasárnap a hét első napjaként. A 7-es szám az evilági időt jelképezi, a 8-as pedig 7+1, azaz az evilági időtapasztalatot meghaladó isteni, mennyországi időt szimbolizálja, ami utalás a legvégső időkre, Krisztus második eljövetelére, az eszkatonra, valamint annak végső beteljesedésére, a mennyei örökkévalóságra. A nyolcadik napot mindezek miatt szokás az új teremtés napjaként is emlegetni, mely új teremtésnek első eseménye Krisztus feltámadása volt, betetőzése pedig második eljövetele lesz.
A vasárnapi liturgiák rendesen - amennyiben éppen nem valamilyen másik, nagyobb jelentőségű ünnep van - nyolchetes ciklusban ismétlik a feltámadási tropárokat és kontákokat, nyolc különböző dallammal és nyolc különböző szöveggel, ennek gyűjteménye az úgynevezett Oktoikosz (a görög okto, 'nyolc' és ikosz, 'hang' szavakból).
A vasárnap, a szerda és a péntek tehát hangsúlyos krisztológiai tartalommal bír a keresztény liturgikus naptárban. A hét másik négy napját viszont hasonlóan hangsúlyos ekkléziológiai tartalommal töltötte meg az Egyház. A hétfő, a kedd, a csütörtök és a szombat az Egyetemes Egyház négy különböző aspektusát tárja fel a hívek számára.
A hétfői napot a mennyei erők hierarchiájának, az angyali karoknak szenteli az Egyház. Isten mennyei udvartartása ugyancsak az Egyetemes Egyház szerves része. A földi egyház hierarchiája (püspök-pap-diakónus-laikus) nem más, mint a kilenc angyali kar mennyei hierarchiájának evilági meghosszabbítása.
A kedd Krisztus előfutárának, Keresztelő Szent Jánosnak van szentelve. Tágabb értelemben azonban ezen a napon az összes ószövetségi igazra, a pátriárkákra és a prófétákra is gondolunk, mint Krisztus Egyházának az ószövetségi előképeire.
Csütörtök az apostolok illetve Mürai Szent Miklós napja. Az apostolok az Evangélium hirdetői és a földi egyházszervezet megalapítói, Szent Miklós pedig egyebek mellett a görög rítusú - diofizita ortodox illetve a görögkatolikus - egyházak patrónusa, azonban az esetében is gondolnunk kell a többi egyházatyára és egyháztanítóra.
A szombat, bár megtartja az eredeti, ószövetségi értelmezését is, de ugyancsak kiegészül egy jellegzetesen újszövetségi, ekkléziológiai tartalommal. Ez a nap az Egyház üdvözült szentjeinek van szentelve, a vértanúknak és a "vértelen vértanúknak", az aszkétáknak, illetve mindenki másnak, aki életét - akár laikusként is - Krisztus szolgálatának fényében élte le és a feltámadás reményében hunyt el. A nap kontákja megszólítja az Istenszülőt is, mint az Egyház lelki anyját és legfőbb közbenjáróját.
Az ószövetségi zsidó vallásgyakorlatban, a Tízparancsolat IV. parancsolata értelmében, a hét utolsó napja, a szombat munkaszüneti nap továbbá az istentisztelet napja - ezt a napot tehát minden értelemben Istennek kell szentelni. Ezen túlmenően, bár szigorúan véve ez nem volt parancsolat, de kialakult az a gyakorlat is, hogy hetente kétszer, a második és az ötödik napon - tehát hétfőn és csütörtökön - böjtöt tartottak az istenfélő zsidó hívek. A szombatot leszámítva a zsidó vallás a hét napjaihoz nem társított teológiai tartalmakat vagy liturgikus szempontból jellemző gyakorlatot. Igazából a szombatot leszámítva a hét napjainak még neve sincsen a zsidó naptárban, egyszerűen sorszámokkal jelölik őket.
 |
| Etióp zsidók szombati istentisztelete |
A kereszténység - a közhiedelemmel ellentétben - nem szüntette meg a szombat ünnepnapi mivoltát. Más kérdés, hogy a hét napjai közül már a legelső időktől valóban a vasárnap lett a hangsúlyosabb ünnep. A szombatnap ünnepi jellege leginkább a templomi szertartásrendben illetve a kolostori életben mutatkozik meg. A világi életvitelben ezt nem sikerült mindig és mindenhol következetesen realizálni, habár a böjti szabályozás a világi hívek számra is egyértelműen hangsúlyozza a szombat ünnepi mivoltát.
A kereszténység megőrzi a heti két böjti nap hagyományát is, azonban krisztológiai értelmezést ad nekik és átteszik őket szerdára, Krisztus elárulásának napjára és péntekre, Krisztus kínszenvedésének és halálának napjára, ahogyan az már a Didakhéban is szerepel. Ezen napok tropárja és kontákja - liturgikus himuszai - a Szent Keresztről elmélkednek.
A hétnek a krisztológiai tartalommal leginkább áthatott napja minden kétséget kizáróan Krisztus feltámadásának napja, az Úr napja, a vasárnap, mely a hét első napja és a heti ciklus legnagyobb ünnepe. Már a II. században véglegesítik azt is, hogy a Húsvét, a Feltámadás ünnepe - és ennek következtében több más mozgóünnep - vasárnapra kell hogy essék.
Vasárnap a teremtés első napja: És Isten szólt: "Legyen világosság!" És lett világosság. (Ter 1,3) - Krisztus pedig a "világ világossága" (Jn 8,12). A keresztény szimbolika ezen a ponton találkozik a mezopotámiai asztrológiával is: a Nap a kereszténységben Krisztus-szimbólum, ugyanakkor az asztrológia heti ciklusában a vasárnapot uraló égitest is egyben.
Ugyanakkor a vasárnap, mivel a hetedik napot, a szombatot követi, ezért nem csak a hét első, de a nyolcadik napja is. Matematikai értelemben bármennyire is paradox dolog nyolcnapos hétről beszélni, a nap spirituális tartalmát tekintve a vasárnap mint nyolcadik nap hangsúlyosabb szerephez jut a liturgikus életben, mint vasárnap a hét első napjaként. A 7-es szám az evilági időt jelképezi, a 8-as pedig 7+1, azaz az evilági időtapasztalatot meghaladó isteni, mennyországi időt szimbolizálja, ami utalás a legvégső időkre, Krisztus második eljövetelére, az eszkatonra, valamint annak végső beteljesedésére, a mennyei örökkévalóságra. A nyolcadik napot mindezek miatt szokás az új teremtés napjaként is emlegetni, mely új teremtésnek első eseménye Krisztus feltámadása volt, betetőzése pedig második eljövetele lesz.
A vasárnapi liturgiák rendesen - amennyiben éppen nem valamilyen másik, nagyobb jelentőségű ünnep van - nyolchetes ciklusban ismétlik a feltámadási tropárokat és kontákokat, nyolc különböző dallammal és nyolc különböző szöveggel, ennek gyűjteménye az úgynevezett Oktoikosz (a görög okto, 'nyolc' és ikosz, 'hang' szavakból).
A vasárnap, a szerda és a péntek tehát hangsúlyos krisztológiai tartalommal bír a keresztény liturgikus naptárban. A hét másik négy napját viszont hasonlóan hangsúlyos ekkléziológiai tartalommal töltötte meg az Egyház. A hétfő, a kedd, a csütörtök és a szombat az Egyetemes Egyház négy különböző aspektusát tárja fel a hívek számára.
A hétfői napot a mennyei erők hierarchiájának, az angyali karoknak szenteli az Egyház. Isten mennyei udvartartása ugyancsak az Egyetemes Egyház szerves része. A földi egyház hierarchiája (püspök-pap-diakónus-laikus) nem más, mint a kilenc angyali kar mennyei hierarchiájának evilági meghosszabbítása.
A kedd Krisztus előfutárának, Keresztelő Szent Jánosnak van szentelve. Tágabb értelemben azonban ezen a napon az összes ószövetségi igazra, a pátriárkákra és a prófétákra is gondolunk, mint Krisztus Egyházának az ószövetségi előképeire.
Csütörtök az apostolok illetve Mürai Szent Miklós napja. Az apostolok az Evangélium hirdetői és a földi egyházszervezet megalapítói, Szent Miklós pedig egyebek mellett a görög rítusú - diofizita ortodox illetve a görögkatolikus - egyházak patrónusa, azonban az esetében is gondolnunk kell a többi egyházatyára és egyháztanítóra.
A szombat, bár megtartja az eredeti, ószövetségi értelmezését is, de ugyancsak kiegészül egy jellegzetesen újszövetségi, ekkléziológiai tartalommal. Ez a nap az Egyház üdvözült szentjeinek van szentelve, a vértanúknak és a "vértelen vértanúknak", az aszkétáknak, illetve mindenki másnak, aki életét - akár laikusként is - Krisztus szolgálatának fényében élte le és a feltámadás reményében hunyt el. A nap kontákja megszólítja az Istenszülőt is, mint az Egyház lelki anyját és legfőbb közbenjáróját.
 |
| Koncelebrált szombati miafizita ortodox liturgia az Amerikai Egyesült Államokban, balról jobbra az örmény, a szír, a kopt és a szír-malankár püspök atyák részvételével |
A keresztény időszámítás
Jelen bejegyzésben a kereszténység naptári rendszereit tárgyaljuk, az idő spirituális jelentőségéről és a liturgikus időről egy későbbi bejegyzésben lesz majd szó.
A keresztény naptári rendszerek alapját a csillagászati tropikus napév adja, mely a Nap és a Föld egymáshoz való viszonyát, valamint kettejüknek az állócsillagokhoz viszonyított helyzetét veszi alapul. A tropikus év hossza valamivel rövidebb mint 365 és 1/4 nap, egész pontosan 365 nap 5 óra 48 perc és 46 másodperc. A töredéknap gyakorlati jelentősége a szökőévek kiszámításánál mutatkozik meg. A szökőévek eltérő számítási módszereiből adódnak a kereszténység által használt naptári rendszerek eltérései.
A kereszténység ma is használatos naptárai az ókori Egyiptom és Róma naptári rendszereiből alakultak ki.
Az ókori egyiptomi naptár nem teljesen pontos megközelítéssel, de a tropikus napévet vette alapul. Az éves ciklust az az időpont jelölte ki, amikor - a Gergely-naptár szerinti július 19. körül - a Nap együtt kelt fel a Szíriusz csillaggal. A 365 napos év 13 hónapból állt, melyből 12 harmincnapos, 1 pedig ötnapos volt.
Az egyiptomi naptár pontatlanságát III. Ptolemaiosz Kr. e. 238-ban négyévenként egy szökőnapot beiktatva pontosította. Ezt a rendszert azonban az akkori egyiptomi társadalom nem fogadta el, így gyakorlatilag ekkor még nem került bevezetésre.
Az első római naptárat a hagyomány szerint a városalapító Romulus (+ Kr. e. 717.) alkotta meg. A naptári év márciustól decemberig tíz, 30 illetve 31 napos hónapból állt és így összesen 304 nap hosszúságú volt. A mezőgazdasági szempontból inaktív téli időszakot egész egyszerűen nem tekintették a naptári év részének.
Numa Pompilius (+ Kr. e. 673.) illesztette be január hónapot az év elejére, februárt pedig az év végére. Később, a Kr. e. 452 esztendőben került a február a ma ismert helyére január és március hónapok közé. A tizenkét hónap 31, 29 illetve 28 napos volt, így bár a 355 napos esztendő összességében megközelítette a 354 napos holdévet, de maguk a hónapok nem voltak teljesen szinkronban a 28 illetve 29 napos holdhónapokkal.
A hónapoknak három kitüntetett dátuma volt: a kalenda, a hónap első napja, mely nagyjából újhold környékére esett, a nona, a hónap 5. vagy 7. napja, mely az első negyed idejét jelölte, és az idus, mely a teliholdat jelölte és a hónap 15. vagy 17. napjára esett. A hónapok többi napjait e három nap valamelyikéhez viszonyították, így például március 25. az öt nappal április kalendája előtti nap. A holdévet kétévente egy szökőhónap betoldásával igazították a napévhez, mely megállapítása a pontifex maximus feladata volt.
Julius Caesar Kr. e. 46-ban naptárreformot vezetett be. A római holdévet egyesítette az Egyiptomban használatos napévvel, figyelembe véve a ptolemaioszi szökőév-számítási rendszert is. Így a 365 napos év tizenkettő 30, 31 illetve 28 napos hónapból áll, mely minden negyedik évben egy szökőnappal kiegészül. Ez a naptár az úgynevezett Julián-naptár, mely több keleti egyházban is változatlanul érvényben van, például a szerb és az orosz ortodox egyházban.
A kopt naptár tulajdonképpen a Ptolemaiosz által megreformált egyiptomi naptár, mely Kr. e. 25-ben, Augustus császár alatt került bevezetésre. A naptárreform célja az volt, hogy az Egyiptomban használatos naptár megfeleltethető legyen a birodalomban használatos Julián-naptárral. Így a kopt naptár megőrizte a tizenhárom 30 illetve 5 napos hónapbeosztást, de a Julián-naptárral azonosan négyévente egy szökőnapot iktat be. Így a kopt naptár adott napja egyértelműen megfeleltethető a Julián-naptár adott napjával, Karácsony például a Julián naptár december 25-éje mindig a kopt naptár koiak hónap 29. napjával azonos.
Az etióp naptár azonos a kopt naptárral, csak a hónapok elnevezése más. A kopt naptár hónapjai az ókori egyiptomi elnevezéseket őrizték meg, zárójelben a hónap első napjának Julián-naptárbéli megfelelője szerepel:
A Julián-naptár szökőév-számítási rendszere nem teljesen pontos, 128 évenként 1 napnyi eltérést okoz a valós csillagászati helyzethez képest. Ezt korrigálja XIII. Gergely római pápa naptára, a Gergely-naptár, mely 1577-ben készül el, és 1582-ben kerül bevezetésre a katolikus egyházban. A protestáns országok az 1700-as évektől, az európai ortodox államok pedig az 1900-as évektől vezetik be, ez utóbbiak csak a világi közigazgatásban, a liturgikus használatban nem.
1923-ban készül el az új Julián-naptár, vagy más néven a reformált Julián-naptár. Korrigálják a Julián naptár 13 napos eltérését a Gergely-naptárhoz - és valós csillagászati helyzethez - képest, így a reformált Julián-naptár dátumai jelenleg egybe esnek a Gergely naptáréval. Azonban ez a naptár másként számítja a szökőéveket - valamivel pontosabban mint a Gergely naptár - ezért a Kr. u. 2800. esztendőben már 1 nap eltérés lesz a Gergely-naptár és a reformált Julián naptár között. Egyes ortodox egyházak, például a görög, a román és a bolgár, a reformált Julián naptárat, és nem a Gergely-naptárat használják az álló ünnepeket tekintve, de a húsvéti ünnepkört változatlanul a régi Julián-naptár alapján számolják.
Az eltérő történelmi folyamatok eredményeként a keresztény világ jelenleg háromféle naptár-rendszert használ:
JULIÁN NAPTÁRAT, illetve annak megfeleltethető naptárakat használnak:
GERGELY NAPTÁRAT, illetve annak megfeleltethető naptárakat használnak:
VEGYES NAPTÁRI RENDSZERT használnak:
A 2016. évre tervezett diofizita Pánortodox Zsinaton tárgyalni fogják a naptárkérdést is. Az elsődleges cél az, hogy a diofizita ortodox egyházak naptárrendszere egységes legyen, továbbá cél az is, hogy lehetőség szerint a Húsvét ünnepe egybeessen a többi keresztény egyházéval és felekezetével. Egyelőre azonban még nem került nyilvánosságra az, hogy konkrétan milyen javaslatokat fognak megvitatni. Nem lesz könnyű bölcs döntést hozni, hiszen ahogy fentebb láttuk, a különböző keresztény felekezetek az ortodox egyháztól függetlenül is eltérő időpontokban ünneplik a Húsvétot.
A naptárak mellett érdemes szólni az időszámítási rendszerekről is, azaz arról, hogy hányadik évet is írjuk aktuálisan. Alapvetően három időszámítási rendszert ismer a kereszténység, bár ezeken belül is vannak bizonyos eltérések. Az időszámítás kezdetét a következő eseményekhez köthetjük:
Világszerte általánosan elterjedt gyakorlat volt, hogy az időszámítást mindig az aktuális uralkodó trónra lépéstől számították, így volt ez Diocletianus esetében is. Mivel azonban a császár ideje alatt különösen kegyetlen keresztényüldözés zajlott, ezért a vértanúk emlékének tisztelegve ez az időszámítási rendszer maradt életben a későbbi korokban is. Ez az úgynevezett vértanúk korszaka, az aera martyrum, az időszámítás kezdete pedig a Kr. u. 284. esztendő. A kopt egyház a mai napig ezt az időszámítási rendszert használja, így a Gergely-naptár szerinti 2015. július 5. a kopt naptárban 1731. év paoni hónapjának 29. napja.
Az időszámítás másik módja a világ teremtésének vélt időpontjától eltelt idő. A korabeli kereszténység két ilyen dátumot ismert, a bizáncit, mely szerint a világ teremtésének kezdete Kr. e. 5509. szeptember 1. lett volna, illetve az alexandriait, mely Kr. e. 5493. augusztus 29-ére datálja ugyanezt a napot. A kettő közül a bizánci időszámítás volt az elterjedtebb, Oroszországban például az 1700. évben tértek csak át másik időszámításra. Az Athosz-hegyen ma is ez az időszámítás van érvényben, így a Gergely-naptár szerinti 2015. július 5. az a 7523. esztendő, és mivel a Julián-naptárat használják, ezért június hónap 22. napja.
Érdemes megjegyezni, hogy a zsidóság a teremtés kezdetét jóval későbbre, Kr. e. 3761-re teszi. A jelentős eltérés állítólag arra vezethető vissza, hogy a bizánci dátum a Septuagintából, a zsidó hagyomány pedig az Ószövetség maszoretikus kánonjából vezeti le a teremtés kezdetének időpontját.
Ma a leggyakoribb időszámítási mód a Krisztus születésétől számolt idő, amit nem csak a kereszténység, de a globális polgári időszámítás is magáévá tett. A Gergely-naptár és a Krisztus születését alapul vevő időszámítás ma már szinte elválaszthatatlan egymástól, egységes rendszerré forrt össze. Időszámításunk kezdetét Dionysius Exiguus római apát határozta meg 525-ben. Számításai azonban nem voltak pontosak, Krisztus születése a történelemtudomány mai állása szerint valamikor a "Krisztus előtti" 6. és 4. esztendő közé tehető.
Elviekben ugyancsak Krisztus születését veszi alapul a mai etióp naptár, azonban ez a Gergely-naptár időszámításához képest is még jobban eltér a valószínűsíthető időponttól. A szeptember 11-i évkezdet előtt 7, utána pedig 8 évvel kevesebbet mutat az etióp naptár. a mai napon tehát 2008-at írnak.
A naptári hetek egymást követő ciklusai függetlenek a naptári évek és hónapok rendszerétől, nem függetlenek azonban az égitestek helyzetétől. A 28-29 napos holdhónapot a négy holdfázis - újhold, első negyed, telihold, utolsó negyed - közel 7 napos szakaszokra osztja.
A másik összefüggés - mely már inkább asztrológiai mintsem asztronómiai jellegű - a hét napjait a két világító égitesthez (a Nap és Hold) és az öt szabad szemmel is látható bolygóhoz (Merkúr, Vénusz, Mars, Jupiter, Szaturnusz) rendeli hozzá. Ez a tanítás az ókori Mezopotámiából származik, de fennmaradt a keresztény Európában is, egészen a késő középkorig és a kora újkorig. de bizonyos szempontból egészen napjainkig is - példának okáért a hét napjainak elnevezése számos nyelvben a bolygók neveiből származik. Igaz, ez az elképzelés az adott korokban tudományos megállapításnak számított, a keresztény teológiára és hitéletre ez nem volt semmilyen közvetlen hatással.
A zsidó hagyomány magára a teremtéstörténetre vezeti vissza a naptári hetek rendszerét, melyről a Mózesnek tulajdonított ószövetségi könyv számol be. Ugyancsak már a Teremtés könyvében megjelenik a hét hetedik napjának megszentelésére vonatkozó liturgikus előírás is. Mindebből arra következtethetnénk, hogy a naptári hetek rendszere a zsidóság hitéletének egyik legősibb hagyománya volna.
A mai történelemtudomány ezt azonban nem látja igazolva. A naptári hét rendszere az ókori Babilóniában alakult ki, és a zsidóság valószínűleg a babiloni fogság alatt ismerte meg azt. A kereszténység szempontjából azonban az a lényeges, hogy Krisztus és az apostolok idejére a heti ciklusok rendszere már régóta szerves része volt a zsidó hitéletnek. A görögök és a rómaiak ezt még sokáig nem alkalmazták, mint ahogy az egyiptomiak is tíznapos dekádokra osztották fel a 30 napos hónapokat. Hivatalosan csak 321-ben Nagy Konstantin teszi meg a heti ciklust a Julián-naptár szerves részévé.
Az ószövetségi zsidó hagyományhoz képest a kereszténység a heti ciklus és a hét napjainak teológiai jelentését átértelmezi illetve újabb tartalmakkal ruházza fel, erre azonban a liturgikus hétről szóló bejegyzésben fogunk részletesen kitérni.
A kereszténység az egynapos időtartam fogalmát részben a zsidóságtól részben a római közigazgatási rendszer gyakorlatából veszi át.
A zsidóság a Teremtés könyve alapján - "Akkor este és reggel lett: egy nap." - alkonyattól alkonyatig számítja a napot. Ezt veszi át a kereszténység is: a liturgikus nap minden esetben az előző napi alkonyati istentisztelettel kezdődik.
A zsidóság eredetileg nem osztotta fel a napot órákra, ezt a szisztémát a rómaiak dolgozták ki. A napot 24 órára osztották fel, de nem a ma megszokott egyenlően 60 perces szakaszokra. 12-12 egyenlő szakaszra osztották a napkeltétől napnyugtáig, valamint a napnyugtától napkeltéig eltelő időt. Így nyáron a nappali órák hosszabbak voltak az éjszakai óráknál, télen pedig pont fordítva, csak a két napéjegyenlőség idején voltak egyforma hosszúságúak a nappali és az éjszakai órák. Ezt a rendszert még a középkori Európában is megtartották, de az etióp egyház ma is ezt alkalmazza.
Érdekes módon ötvözi a régi és új óraszámítást az Athosz-hegyi kolostorok gyakorlata. A modern időkhöz igazodva 60 perces órákban mérik az időt. A nap kezdete azonban az alkonyat, így ez a nulladik óra. Általában hetente egyszer, szombatonként szokták az órákat a naplemente mindig változó időpontjához igazítani. Arra való tekintettel, hogy a zarándokok könnyebben tudjanak tájékozódni, a helyi időt jelző óra mellett gyakran van egy másik óra is, mely a görögországi időzóna szerinti időt mutatja.
A rómaiak éjféltől éjfélig számították a napot, a böjti fegyelmet tekintve a kereszténység is ezt veszi alapul, az aktuális aznapi böjti előírások nullától huszonnégy óráig értendők, nem pedig alkonyattól alkonyatig. Ennek elsősorban a világi hívek számára van jelentősége, hiszen a szerzetesi gyakorlatban böjti napon csak egyetlen étkezés van.
A napi ciklusban néhány időpontnak kiemelt jelentősége volt, ezek az első óra, a harmadik óra, a hatodik óra, a kilencedik óra és a tizenkettedik óra. Ezeket az időpontokat gonggal, haranggal vagy egyéb hangjelzéssel jelezték a birodalom lakóinak. Az első óra az első óra kezdetét jelenti, ez tehát valójában a nulladik óra, de a nulla fogalmát ekkor még nem ismerték. A többi időpontnál pedig nem az adott óra kezdetét, hanem a betöltött három, hat, kilenc, tizenkét órát jelenti az óra sorszáma.
Az első óra a napkelte, ami napéjegyenlőség idején a helyi idő szerinti reggeli 6 órának felel meg. Ez volt a munkanap kezdete. A betöltött harmadik óra a délelőtt közepe, napéjegyenlőség esetén ez 9 órának felel meg. A hatodik óra pontosan déli 12 órára esik, ekkor kezdődött az ebédszünet és a szieszta, az üzletek, hivatalok többsége ilyenkor bezárt. A délután közepét - napéjegyenlőség idején 15 órát - jelezte a kilencedik óra. Ez volt a szieszta vége, folytatódott a munkanap, az üzletek és hivatalok ismét kinyitottak. Naplementekor - napéjegyenlőség idején 18 órakor - jött el a tizenkettedik óra, ez jelentette egyben a munkanap végét is.
A fenti időszámítási rendszert átvette a kereszténység is, a zsolozsma időpontjai eredetileg ehhez az órabeosztáshoz igazodtak.
A keresztény naptári rendszerek alapját a csillagászati tropikus napév adja, mely a Nap és a Föld egymáshoz való viszonyát, valamint kettejüknek az állócsillagokhoz viszonyított helyzetét veszi alapul. A tropikus év hossza valamivel rövidebb mint 365 és 1/4 nap, egész pontosan 365 nap 5 óra 48 perc és 46 másodperc. A töredéknap gyakorlati jelentősége a szökőévek kiszámításánál mutatkozik meg. A szökőévek eltérő számítási módszereiből adódnak a kereszténység által használt naptári rendszerek eltérései.
A kereszténység ma is használatos naptárai az ókori Egyiptom és Róma naptári rendszereiből alakultak ki.
Az ókori egyiptomi naptár nem teljesen pontos megközelítéssel, de a tropikus napévet vette alapul. Az éves ciklust az az időpont jelölte ki, amikor - a Gergely-naptár szerinti július 19. körül - a Nap együtt kelt fel a Szíriusz csillaggal. A 365 napos év 13 hónapból állt, melyből 12 harmincnapos, 1 pedig ötnapos volt.
Az egyiptomi naptár pontatlanságát III. Ptolemaiosz Kr. e. 238-ban négyévenként egy szökőnapot beiktatva pontosította. Ezt a rendszert azonban az akkori egyiptomi társadalom nem fogadta el, így gyakorlatilag ekkor még nem került bevezetésre.
Az első római naptárat a hagyomány szerint a városalapító Romulus (+ Kr. e. 717.) alkotta meg. A naptári év márciustól decemberig tíz, 30 illetve 31 napos hónapból állt és így összesen 304 nap hosszúságú volt. A mezőgazdasági szempontból inaktív téli időszakot egész egyszerűen nem tekintették a naptári év részének.
Numa Pompilius (+ Kr. e. 673.) illesztette be január hónapot az év elejére, februárt pedig az év végére. Később, a Kr. e. 452 esztendőben került a február a ma ismert helyére január és március hónapok közé. A tizenkét hónap 31, 29 illetve 28 napos volt, így bár a 355 napos esztendő összességében megközelítette a 354 napos holdévet, de maguk a hónapok nem voltak teljesen szinkronban a 28 illetve 29 napos holdhónapokkal.
A hónapoknak három kitüntetett dátuma volt: a kalenda, a hónap első napja, mely nagyjából újhold környékére esett, a nona, a hónap 5. vagy 7. napja, mely az első negyed idejét jelölte, és az idus, mely a teliholdat jelölte és a hónap 15. vagy 17. napjára esett. A hónapok többi napjait e három nap valamelyikéhez viszonyították, így például március 25. az öt nappal április kalendája előtti nap. A holdévet kétévente egy szökőhónap betoldásával igazították a napévhez, mely megállapítása a pontifex maximus feladata volt.
Julius Caesar Kr. e. 46-ban naptárreformot vezetett be. A római holdévet egyesítette az Egyiptomban használatos napévvel, figyelembe véve a ptolemaioszi szökőév-számítási rendszert is. Így a 365 napos év tizenkettő 30, 31 illetve 28 napos hónapból áll, mely minden negyedik évben egy szökőnappal kiegészül. Ez a naptár az úgynevezett Julián-naptár, mely több keleti egyházban is változatlanul érvényben van, például a szerb és az orosz ortodox egyházban.
A kopt naptár tulajdonképpen a Ptolemaiosz által megreformált egyiptomi naptár, mely Kr. e. 25-ben, Augustus császár alatt került bevezetésre. A naptárreform célja az volt, hogy az Egyiptomban használatos naptár megfeleltethető legyen a birodalomban használatos Julián-naptárral. Így a kopt naptár megőrizte a tizenhárom 30 illetve 5 napos hónapbeosztást, de a Julián-naptárral azonosan négyévente egy szökőnapot iktat be. Így a kopt naptár adott napja egyértelműen megfeleltethető a Julián-naptár adott napjával, Karácsony például a Julián naptár december 25-éje mindig a kopt naptár koiak hónap 29. napjával azonos.
Az etióp naptár azonos a kopt naptárral, csak a hónapok elnevezése más. A kopt naptár hónapjai az ókori egyiptomi elnevezéseket őrizték meg, zárójelben a hónap első napjának Julián-naptárbéli megfelelője szerepel:
- Thot (aug. 29.)
- Paophi (szept. 28.)
- Athür (okt. 28.)
- Koiak (nov. 27.)
- Tübi (dec. 27,)
- Mehir (jan. 26.)
- Phamenóth (feb. 25.)
- Pharmuthi (már. 27.)
- Pakhónsz (ápr. 26.)
- Pauni (máj. 26.)
- Epip (jún. 25.)
- Meszoré (júl. 25.)
- Pi Kogi Enavot (aug. 24.) - az ötnapos hónap, mely szökőévekben hatnapossá válik.
A Julián-naptár szökőév-számítási rendszere nem teljesen pontos, 128 évenként 1 napnyi eltérést okoz a valós csillagászati helyzethez képest. Ezt korrigálja XIII. Gergely római pápa naptára, a Gergely-naptár, mely 1577-ben készül el, és 1582-ben kerül bevezetésre a katolikus egyházban. A protestáns országok az 1700-as évektől, az európai ortodox államok pedig az 1900-as évektől vezetik be, ez utóbbiak csak a világi közigazgatásban, a liturgikus használatban nem.
1923-ban készül el az új Julián-naptár, vagy más néven a reformált Julián-naptár. Korrigálják a Julián naptár 13 napos eltérését a Gergely-naptárhoz - és valós csillagászati helyzethez - képest, így a reformált Julián-naptár dátumai jelenleg egybe esnek a Gergely naptáréval. Azonban ez a naptár másként számítja a szökőéveket - valamivel pontosabban mint a Gergely naptár - ezért a Kr. u. 2800. esztendőben már 1 nap eltérés lesz a Gergely-naptár és a reformált Julián naptár között. Egyes ortodox egyházak, például a görög, a román és a bolgár, a reformált Julián naptárat, és nem a Gergely-naptárat használják az álló ünnepeket tekintve, de a húsvéti ünnepkört változatlanul a régi Julián-naptár alapján számolják.
Az eltérő történelmi folyamatok eredményeként a keresztény világ jelenleg háromféle naptár-rendszert használ:
- a Julián-naptárat és a vele megegyező kopt és etióp naptárat
- a Gergely-naptárat és a vele jelenleg megegyező reformált Julián-naptárat
- vegyes naptárat, melyben az álló ünnepek a Gergely-naptárral egyező reformált Julián-naptárat követik, a mozgó húsvéti ünnepkört viszont a régi Julián-naptár szerint számítják
JULIÁN NAPTÁRAT, illetve annak megfeleltethető naptárakat használnak:
- a jeruzsálemi, az orosz, a georgiai (grúz) és a szerb diofizita ortodox egyházak és az Athosz-hegyi kolostorok
- a kopt, az etióp és az eritreai miafizita ortodox egyházak
- a jeruzsálemi örmény miafizita ortodox egyház
- az asszír egyházból kivált keleti egyház
GERGELY NAPTÁRAT, illetve annak megfeleltethető naptárakat használnak:
- a katolikus egyház
- a protestáns felekezetek
- az indiai szír miafizita ortodox egyház
- az ecsmiadzini, a konstantinápolyi és a kilikiai örmény miafizita ortodox egyházak
- az asszír keleti egyház
VEGYES NAPTÁRI RENDSZERT használnak:
- a fent említett négy egyházat leszámítva az összes diofizita ortodox egyház
- a közel-keleti szír miafizita ortodox egyház
A 2016. évre tervezett diofizita Pánortodox Zsinaton tárgyalni fogják a naptárkérdést is. Az elsődleges cél az, hogy a diofizita ortodox egyházak naptárrendszere egységes legyen, továbbá cél az is, hogy lehetőség szerint a Húsvét ünnepe egybeessen a többi keresztény egyházéval és felekezetével. Egyelőre azonban még nem került nyilvánosságra az, hogy konkrétan milyen javaslatokat fognak megvitatni. Nem lesz könnyű bölcs döntést hozni, hiszen ahogy fentebb láttuk, a különböző keresztény felekezetek az ortodox egyháztól függetlenül is eltérő időpontokban ünneplik a Húsvétot.
Az időszámítás
A naptárak mellett érdemes szólni az időszámítási rendszerekről is, azaz arról, hogy hányadik évet is írjuk aktuálisan. Alapvetően három időszámítási rendszert ismer a kereszténység, bár ezeken belül is vannak bizonyos eltérések. Az időszámítás kezdetét a következő eseményekhez köthetjük:
- Diocletianus trónra lépése, a mártírok kora
- a világ teremtésének vélt időpontja
- Jézus Krisztus földi születése
Világszerte általánosan elterjedt gyakorlat volt, hogy az időszámítást mindig az aktuális uralkodó trónra lépéstől számították, így volt ez Diocletianus esetében is. Mivel azonban a császár ideje alatt különösen kegyetlen keresztényüldözés zajlott, ezért a vértanúk emlékének tisztelegve ez az időszámítási rendszer maradt életben a későbbi korokban is. Ez az úgynevezett vértanúk korszaka, az aera martyrum, az időszámítás kezdete pedig a Kr. u. 284. esztendő. A kopt egyház a mai napig ezt az időszámítási rendszert használja, így a Gergely-naptár szerinti 2015. július 5. a kopt naptárban 1731. év paoni hónapjának 29. napja.
 |
| Szent György nagyvértanú hitvallása Diocletianus császár előtt |
Az időszámítás másik módja a világ teremtésének vélt időpontjától eltelt idő. A korabeli kereszténység két ilyen dátumot ismert, a bizáncit, mely szerint a világ teremtésének kezdete Kr. e. 5509. szeptember 1. lett volna, illetve az alexandriait, mely Kr. e. 5493. augusztus 29-ére datálja ugyanezt a napot. A kettő közül a bizánci időszámítás volt az elterjedtebb, Oroszországban például az 1700. évben tértek csak át másik időszámításra. Az Athosz-hegyen ma is ez az időszámítás van érvényben, így a Gergely-naptár szerinti 2015. július 5. az a 7523. esztendő, és mivel a Julián-naptárat használják, ezért június hónap 22. napja.
Érdemes megjegyezni, hogy a zsidóság a teremtés kezdetét jóval későbbre, Kr. e. 3761-re teszi. A jelentős eltérés állítólag arra vezethető vissza, hogy a bizánci dátum a Septuagintából, a zsidó hagyomány pedig az Ószövetség maszoretikus kánonjából vezeti le a teremtés kezdetének időpontját.
Ma a leggyakoribb időszámítási mód a Krisztus születésétől számolt idő, amit nem csak a kereszténység, de a globális polgári időszámítás is magáévá tett. A Gergely-naptár és a Krisztus születését alapul vevő időszámítás ma már szinte elválaszthatatlan egymástól, egységes rendszerré forrt össze. Időszámításunk kezdetét Dionysius Exiguus római apát határozta meg 525-ben. Számításai azonban nem voltak pontosak, Krisztus születése a történelemtudomány mai állása szerint valamikor a "Krisztus előtti" 6. és 4. esztendő közé tehető.
Elviekben ugyancsak Krisztus születését veszi alapul a mai etióp naptár, azonban ez a Gergely-naptár időszámításához képest is még jobban eltér a valószínűsíthető időponttól. A szeptember 11-i évkezdet előtt 7, utána pedig 8 évvel kevesebbet mutat az etióp naptár. a mai napon tehát 2008-at írnak.
A naptári hét
A naptári hetek egymást követő ciklusai függetlenek a naptári évek és hónapok rendszerétől, nem függetlenek azonban az égitestek helyzetétől. A 28-29 napos holdhónapot a négy holdfázis - újhold, első negyed, telihold, utolsó negyed - közel 7 napos szakaszokra osztja.
A másik összefüggés - mely már inkább asztrológiai mintsem asztronómiai jellegű - a hét napjait a két világító égitesthez (a Nap és Hold) és az öt szabad szemmel is látható bolygóhoz (Merkúr, Vénusz, Mars, Jupiter, Szaturnusz) rendeli hozzá. Ez a tanítás az ókori Mezopotámiából származik, de fennmaradt a keresztény Európában is, egészen a késő középkorig és a kora újkorig. de bizonyos szempontból egészen napjainkig is - példának okáért a hét napjainak elnevezése számos nyelvben a bolygók neveiből származik. Igaz, ez az elképzelés az adott korokban tudományos megállapításnak számított, a keresztény teológiára és hitéletre ez nem volt semmilyen közvetlen hatással.
A zsidó hagyomány magára a teremtéstörténetre vezeti vissza a naptári hetek rendszerét, melyről a Mózesnek tulajdonított ószövetségi könyv számol be. Ugyancsak már a Teremtés könyvében megjelenik a hét hetedik napjának megszentelésére vonatkozó liturgikus előírás is. Mindebből arra következtethetnénk, hogy a naptári hetek rendszere a zsidóság hitéletének egyik legősibb hagyománya volna.
A mai történelemtudomány ezt azonban nem látja igazolva. A naptári hét rendszere az ókori Babilóniában alakult ki, és a zsidóság valószínűleg a babiloni fogság alatt ismerte meg azt. A kereszténység szempontjából azonban az a lényeges, hogy Krisztus és az apostolok idejére a heti ciklusok rendszere már régóta szerves része volt a zsidó hitéletnek. A görögök és a rómaiak ezt még sokáig nem alkalmazták, mint ahogy az egyiptomiak is tíznapos dekádokra osztották fel a 30 napos hónapokat. Hivatalosan csak 321-ben Nagy Konstantin teszi meg a heti ciklust a Julián-naptár szerves részévé.
Az ószövetségi zsidó hagyományhoz képest a kereszténység a heti ciklus és a hét napjainak teológiai jelentését átértelmezi illetve újabb tartalmakkal ruházza fel, erre azonban a liturgikus hétről szóló bejegyzésben fogunk részletesen kitérni.
A nap órái
A kereszténység az egynapos időtartam fogalmát részben a zsidóságtól részben a római közigazgatási rendszer gyakorlatából veszi át.
A zsidóság a Teremtés könyve alapján - "Akkor este és reggel lett: egy nap." - alkonyattól alkonyatig számítja a napot. Ezt veszi át a kereszténység is: a liturgikus nap minden esetben az előző napi alkonyati istentisztelettel kezdődik.
A zsidóság eredetileg nem osztotta fel a napot órákra, ezt a szisztémát a rómaiak dolgozták ki. A napot 24 órára osztották fel, de nem a ma megszokott egyenlően 60 perces szakaszokra. 12-12 egyenlő szakaszra osztották a napkeltétől napnyugtáig, valamint a napnyugtától napkeltéig eltelő időt. Így nyáron a nappali órák hosszabbak voltak az éjszakai óráknál, télen pedig pont fordítva, csak a két napéjegyenlőség idején voltak egyforma hosszúságúak a nappali és az éjszakai órák. Ezt a rendszert még a középkori Európában is megtartották, de az etióp egyház ma is ezt alkalmazza.
Érdekes módon ötvözi a régi és új óraszámítást az Athosz-hegyi kolostorok gyakorlata. A modern időkhöz igazodva 60 perces órákban mérik az időt. A nap kezdete azonban az alkonyat, így ez a nulladik óra. Általában hetente egyszer, szombatonként szokták az órákat a naplemente mindig változó időpontjához igazítani. Arra való tekintettel, hogy a zarándokok könnyebben tudjanak tájékozódni, a helyi időt jelző óra mellett gyakran van egy másik óra is, mely a görögországi időzóna szerinti időt mutatja.
A rómaiak éjféltől éjfélig számították a napot, a böjti fegyelmet tekintve a kereszténység is ezt veszi alapul, az aktuális aznapi böjti előírások nullától huszonnégy óráig értendők, nem pedig alkonyattól alkonyatig. Ennek elsősorban a világi hívek számára van jelentősége, hiszen a szerzetesi gyakorlatban böjti napon csak egyetlen étkezés van.
A napi ciklusban néhány időpontnak kiemelt jelentősége volt, ezek az első óra, a harmadik óra, a hatodik óra, a kilencedik óra és a tizenkettedik óra. Ezeket az időpontokat gonggal, haranggal vagy egyéb hangjelzéssel jelezték a birodalom lakóinak. Az első óra az első óra kezdetét jelenti, ez tehát valójában a nulladik óra, de a nulla fogalmát ekkor még nem ismerték. A többi időpontnál pedig nem az adott óra kezdetét, hanem a betöltött három, hat, kilenc, tizenkét órát jelenti az óra sorszáma.
Az első óra a napkelte, ami napéjegyenlőség idején a helyi idő szerinti reggeli 6 órának felel meg. Ez volt a munkanap kezdete. A betöltött harmadik óra a délelőtt közepe, napéjegyenlőség esetén ez 9 órának felel meg. A hatodik óra pontosan déli 12 órára esik, ekkor kezdődött az ebédszünet és a szieszta, az üzletek, hivatalok többsége ilyenkor bezárt. A délután közepét - napéjegyenlőség idején 15 órát - jelezte a kilencedik óra. Ez volt a szieszta vége, folytatódott a munkanap, az üzletek és hivatalok ismét kinyitottak. Naplementekor - napéjegyenlőség idején 18 órakor - jött el a tizenkettedik óra, ez jelentette egyben a munkanap végét is.
A fenti időszámítási rendszert átvette a kereszténység is, a zsolozsma időpontjai eredetileg ehhez az órabeosztáshoz igazodtak.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)