A Tízparancsolat - a Szeretet erénye

A Hit és a Remény mellett a Szeretet a harmadik isteni erény, és Szent Pál Szeretet-himnusza (1Kor 13) szerint egyúttal a legfontosabb is a három közül. Jézus Krisztus is a Szeretet Parancsát hagyta ránk az Utolsó Vacsorán, valamint a Két Főparancsban, amivel valójában a Tízparancsolatot foglalta össze.

Szóljak bár emberek vagy angyalok nyelvén,
ha szeretet nincs bennem,
csak zengő érc vagyok, vagy pengő cimbalom.
Legyen bár prófétáló tehetségem,
ismerjem az összes titkokat és minden tudományt,
legyen akkora hitem, hogy hegyeket mozgassak,
ha szeretet nincs bennem, mit sem érek.
Osszam el bár egész vagyonomat a szegények közt
s vessem oda testemet, hogy elégessenek,
ha szeretet nincs bennem, mit sem használ nekem. 

A szeretet türelmes, a szeretet jóságos,
a szeretet nem féltékeny,
nem kérkedik, nem gőgösködik,
nem tapintatlan, nem keresi a magáét,
haragra nem gerjed, a rosszat föl nem rója,
nem örül a gonoszságnak, de együtt örül az igazsággal.
Mindent eltűr, mindent elhisz,
mindent remél, mindent elvisel. 

A szeretet nem szűnik meg soha.
A prófétálás véget ér,
a nyelvek elhallgatnak,
a tudomány elenyészik.
Tudásunk csak töredékes,
töredékes a prófétálásunk is.
De amikor eljön a beteljesedés,
ami töredékes, véget ér. 

Amikor még gyermek voltam,
úgy beszéltem, mint a gyermek,
úgy gondolkodtam, mint a gyermek,
úgy ítéltem, mint a gyermek.
De mikor férfivá nőttem,
elhagytam a gyermek szokásait. 

Ma még csak tükörben, homályosan látunk,
akkor majd színről színre.
Most csak töredékes a tudásom,
akkor majd úgy ismerek,
ahogy én magam is ismert vagyok. 

Most megmarad a hit, a remény, a szeretet,
– ez a három,
de köztük a legnagyobb a szeretet.

A Szeretet az egyik legfontosabb fogalma a krisztusi tanításnak, ennek ellenére - sajnos - ez az egyik legfélreértettebb fogalma is. Nem csak a köznyelvi beszéd használja más értelemben a kifejezést, mint az apostolok teológiája, de nem egyszer a különböző felekezetek is attól eltérően értelmezik azt.

A koiné görög nyelv, melyet az apostolok is beszéltek, és melyen az Újszövetség is íródott, több kifejezést ismer a szeretet különböző formáira:

• ἔρως, erosz - Férfi és nő közötti vonzalom, magyarul szerelem. Érzelmekben gazdag, egyértelműen emocionális jellegű szeretet, mely a szexuális ösztönből fakad.
• στοργή, sztorgé - A szülő és gyermek közti kapcsolat, magyarul szülői szeretet vagy gyermeki szeretet, mely természetesen az unokákra, nagyszülőkre is vonatkozik. Ez is egyértelműen érzelmi alapú szeretet; és ez esetben is egy ösztön, a fajfenntartás és az ivadékgondozás ösztöne áll a háttérben.
• φιλία, fília - A fogalom Arisztotelész nevéhez fűződik, ő egyfajta "erényes szeretet" értett alatta, amely a rokonokhoz, barátokhoz, kisközösségekhez köti az embert. Ezt a fajta szeretetkapcsolatot a közös értékek és a közös érdekek hozzák létre az emberek között, és ezen kapcsolatok célja nem más, mint ezen közös értékek megvalósítása. Értékelvűsége és érdekelvűsége miatt szokták az "értelem szeretetének" is nevezni, de azért látni kell, hogy ebben a viszonyban a kölcsönös szimpátiának is éppen olyan jelentős szerepe van, mint a közös értékrendnek. A fília esetében, ha ösztönökről nem is, de a kölcsönös érzelmekről mindenképpen szó van. Magyarra lefordítani egyetlen kifejezéssel nem lehet; bizonyos eseteire a baráti szeretet vagy barátság, más eseteire a testvéri szeretet, rokoni szeretet a jó kifejezés, megint más esetekben pedig csak körülírni lehetne.
• ξενία, xénia - Magyarul vendégszeretet. Ez sem függetleníthető teljesen az érzelmektől, hiszen általában olyan embert hívunk vendégségbe, akikkel szimpatizálunk. Alapjában véve azonban itt már másról van szó. Ez egy kulturális normák által szabályzott szociális kapcsolat, egyfajta viselkedési norma vagy protokoll: hogyan illik a vendégnek és a vendéglátónak viselkedni, és hogyan nem. Ezeket a normákat pedig akkor is be kell tartani, ha mégsem áll fenn kölcsönös szimpátia vendég és vendéglátó között - bár kétségtelen, hogy ilyen esetekben ez egyáltalán nem könnyű.
• ἀγάπη, agapé - Sokszor okoz félreértést, hogy szemérmességből akkor is az agapét használják, ha valójában az eroszra gondolnak. Ez azonban csak eufemizmus, az agapé valódi jelentése nem ez. Az agapé egy ösztönöktől független, és az érzelmeken felülemelkedett "tiszta szeretet" vagy "lelki szeretet". Az agapé türelmes, jóságos, nem féltékeny, nem gőgös, nem keresi a magáét, mindent remél, mindent elvisel - ahogyan Szent Pál is írja.

A keresztényi szeretet nem más, mint az agapé, pontosabban az agapénak a krisztusi értelmezése, ahogyan azt Ő az apostolokra, az apostolok pedig ránk hagyták. A keresztényi szeretet nem egy érzelem, hanem az emberi érzelmeken teljesen felülemelkedett, Isten kegyelmét befogadó állapot; mely semmi egyébben, csakis a Krisztus által megparancsolt önzetlen jócselekedetekben mutatkozik meg.

A keleti hagyományban a krisztusi cselekvő szeretet gyakran alkalmazott szimbóluma a lábmosás ikonja.

"Ha tehát én, az Úr és Mester, megmostam lábatokat, nektek is mosnotok kell egymás lábát. Példát adtam nektek: amint én tettem veletek, ti is úgy tegyetek." (Jn 13,14-15)

+ + +

A Két Főparancs és az Új Parancs

A Szeretet Parancsa az Evangélium legfontosabb tanítása. Ezért számos helyen, számtalan különböző módon meg is fogalmazódik; konkrét utasításként, jelképes értelmű példabeszédként vagy valós tettek formájában.

• A Szeretet Parancsának legtömörebb megfogalmazása a Máté és Márk Evangéliumában is olvasható Két Főparancs: "Szeresd Istenedet..." és "Szeresd felebarátodat..."  A keresztvetéssel (többek között) ezt a két parancsot is megvalljuk: a kereszt függőleges szára az első Főparancs, a vízszintes szára a második Főparancs.
• Lukács Evangéliumában is ugyanezt a Két Főparancsot olvassuk, azonban egy mondatba szerkesztve. A még tömörebb megfogalmazás azt fejezi ki, hogy a Két Főparancs szorosan összetartozik, egymástól el nem választható. Mint ahogy a keresztvetés mozdulata is csak a teljességében értelmezhető, a két szára külön-külön nem.
• A János Evangéliumában olvasható Új Parancs, amely a már említett lábmosás történetéhez kapcsolódik, pontosítja a Két Főparancs értelmét. Világossá teszi, hogy konkrétan miben nyilvánul meg ez a szoros viszony a Két Főparancs között, amire Lukács még csak utalt.

Máté Evangéliuma (22,37-39)		Márk Evangéliuma (12,30-31)
Szeresd Uradat Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből. Ez a legfőbb: az első parancs.	I.	Az első így szól: halljad Izrael: az Úr, a mi Istenünk, az egyetlen Úr. Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből és minden erődből.
A második hasonló ehhez: szeresd felebarátodat, mint önmagadat. E két parancson függ az egész Törvény és a Próféták.	II.	A második így szól: szeresd felebarátodat, mint önmagadat. Ezeknél nagyobb parancs nincsen.
Lukács Evangéliuma (10,27)		János Evangéliuma (13,34-35)
Szeresd Uradat Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, minden erődből és teljes elmédből; felebarátodat pedig, mint önmagadat.		Új parancsot adok nektek: szeressétek egymást! Amint én szerettelek titeket, úgy szeressétek egymást ti is. Arról ismerje meg mindenki, hogy tanítványaim vagytok, hogy szeretettel vagytok egymás iránt.

Máténál farizeusok kérdezik Jézust a főparancsokról, mire Krisztus a fenti szavakkal válaszolt. Hasonlóan történik ez Márknál is, de ő egy olyan esetet jegyzett le, amikor nem több farizeus, hanem egy írástudó faggatja Jézust. Márk azt is megjegyzi, hogy az írástudó egyetértett Krisztus válaszával.

Lukácsnál pedig egy törvénytudó faggatja Krisztust, aki visszakérdez az Írásokra. A törvénytudó válaszol a Főparanccsal, amit Jézus helyesel. A törvénytudó további kérdésére válaszol Krisztus az irgalmas szamaritánus történetével.

Mindezekből nagyon szépen kitűnik, hogy ez a tanítás általánosan közismert volt, és gyakran volt hivatkozási alap a tanításban, vagy a hitbéli kérdések megvitatásában. Valószínűleg sokkal több alkalommal beszélt ezekről Jézus is, mint ahányszor az Evangéliumok megemlítik ezt.

János ennél az igehelynél az Utolsó Vacsora eseményeiről számol be. Az Új Parancsot már csak Júdás távozása után, a tanítványok legszűkebb köre kapja meg. Maga a parancs természetesen nem volt új, hiszen Krisztus szavaival és tetteivel mindvégig a Szeretetet hirdette, új volt viszont a Szeretet parancsának értelmezése. Krisztus itt tárja fel a két általánosan ismert Főparancs közti rejtett összefüggéseket.

Az ószövetségi parancsnak ekkor tárulkozik fel először - a krisztusi tanítás fényében - a végső értelme, az újszövetségi értelmezése. Azért nevezi ezt Jézus Új Parancsnak, mert ez már az Újszövetség szeretetparancsa; mely Isten és ember szeretet-kapcsolatának legteljesebb misztériumába avat be minket.

+ + +

A fenti igehelyekben az eredeti görög szöveg következetesen az agapé kifejezést használja. A Szeretet Parancsa tehát egyértelműen a vágyaktól, szenvedélyektől mentes, az emberi érzelmeken felülemelkedett, és az isteni kegyelem befogadására nyitott tiszta szeretetet vagy más kifejezéssel élve, lelki szeretet jelenti.

Istent teljes szívünkből, teljes lelkünkből, teljes elménkből és minden erőnkből kell szeretni. A felsoroltak, a szív, a lélek, az elme és az erő lefedik az ember lényének összes dimenzióját. Együttes felsorolásuk azt fejezi ki, hogy Istent lényünk teljes egészével, mindenféle megosztottság és elkülönítettség nélkül kell szeretnünk.

• teljes szívből - A szív a bibliai szóhasználatban a héber ruah, a görög pneuma szimbóluma, amit nagyon gyakran léleknek szokás fordítani, bár valójában a szellem rá a helyes kifejezés. Ez a szellemünk-lelkünk halhatatlan, ez üdvözül vagy ez kárhozik el, és lényünk általa kapcsolódhat a legközvetlenebbül Istenhez. Ezért is ez szerepel az Isten-szeretetünk élén, a jelen felsorolás legelején.
• teljes lélekből - A görög szöveg itt a psziché kifejezést használja, mely a héber nefes megfelelője. Ez az a lélek, amivel a lélektan, a pszichológia is foglalkozik. Ez a lélek elsősorban az érzelmek, szenvedélyek, ösztönök birodalma. Felülemelkedve az emberi érzelmeinken, lelkünket megtisztítva az ősbűn következményeitől, a szenvedélyektől és a vágyaktól, alkalmassá kell tenni Isten kegyelmének befogadására, és szintén a Szeretet szolgálatába kell állítani azt.
• teljes elméből - Valójában az elme, az értelem is a lélek, a psziché része. Azonban az értelmünk az, amely kiemel minket a többi élőlény sorából, ez az egyik dolog, amely Isten-képmásságunk része. Így tehát magától értetődő, hogy elménket, teljes gondolatvilágunkat a lelkünktől függetlenül is Istenre kell irányítanunk, értelmünket az Ő szeretetének szolgálatába kell állítanunk. 
• minden erőből - Az erő itt párhuzamosan többféle síkon értendő. Jelenti az akaraterőt: mindenek előtt akarni kell Istent szeretni; és kellő erővel ki kell tartani ebben az akaratban. Jelenti az életerőt: a biológiai kondíciót, egészségi állapotot, fizikai erőt. Testünk fegyelmezésével, böjttel, virrasztással, önmegtartóztatással, a hosszú szertartások végigállásával, hészükhaszta imamóddal és számos más módon a testünkkel is Istent kell szeretnünk. És nem utolsó sorban az erő jelenti a tetterőt, azt az aktivitást, amivel konkrét cselekedeteinket Isten szeretetének szolgálatába állítjuk.

A felebarátainkat úgy kell szeretnünk, mint önmagunkat. A felebaráti szeretet önzetlen kell hogy legyen: ami magunknak jár, az másnak is megjár; és amíg másnak nem jut, addig nekünk sem juthat. A szeretet "nem keresi a magáét" - ahogy Szent Pál írja. A krisztusi szeretet csak akkor szeretet, ha érdek nélküli, nincs benne semmi önösség.

Emellett azonban van még egy nagyon fontos üzenete a második Főparancsnak. A "szeresd... mint önmagadat" egyúttal azt is jelenti, hogy önmagunkat is szeretnünk kell. Természetesen ezalatt nem az önző, egoista érdekek érvényesítése értendő, ahogy arról az imént is szó volt. Önmagunkat is agapéval, a szenvedélyektől és vágyaktól megtisztult lélekkel kell szeretnünk.

Önmagunkat is pontosan azért kell szeretnünk, amiért embertársainkat is szeretnünk kell. Mivel pedig ugyanazon okból kell szeretnünk embertársainkat és önmagunkat, éppen ezért kell ugyanolyan mértékben szeretnünk embertársainkat is, mint önmagunkat. Ez a közös ok pedig az Isten-képmásság; az, hogy mindannyian Isten képmására teremtettünk. Minden ember Isten révén és Isten okán részesül a Szeretetből.

Ez utóbbi gondolat, amint látjuk elrejtve benne foglaltatik már a Két Főparancs hagyományos megfogalmazásában is. Mindez azonban csak az Új Parancsban válik nyilvánvalóvá, ott tárul fel igazán a Két Főparancs rejtett értelme, a Két Parancs egymáshoz fűződő kölcsönös kapcsolata, az Isten-szeretet és az emberszeretet szoros összefüggése.

Jézus annak tudatában, hogy mindent kezébe adott az Atya, és hogy Istentől jött és Istenhez megy, fölkelt a vacsorától, levetette felsőruháját, fogott egy kendőt és maga elé kötötte. Aztán vizet öntött egy mosdótálba és mosni kezdte tanítványainak lábát, majd a derekára kötött kendővel megtörölte. Mikor Simon Péterhez ért, Péter tiltakozott: "Uram, te akarod megmosni az én lábamat?" Jézus így felelt: "Most nem érted, amit teszek, de később majd megérted." (Jn 13,3-7)

Miután megmosta lábukat, fölvette felsőruháját és újra leült. Azután így szólt: "Megértettétek, mit tettem veletek? Ti Mesternek és Úrnak hívtok engem. Jól teszitek, az vagyok. Ha tehát én, az Úr és Mester, megmostam lábatokat, nektek is mosnotok kell egymás lábát. Példát adtam nektek: amint én tettem veletek, ti is úgy tegyetek." (Jn 13,12-15)

"Új parancsot adok nektek: szeressétek egymást! Amint én szerettelek titeket, úgy szeressétek egymást ti is. Arról ismerje meg mindenki, hogy tanítványaim vagytok, hogy szeretettel vagytok egymás iránt." (Jn 13,34-35)

Jézus Krisztus először konkrét tettével, a lábmosás jócselekedetével tanítja a Szeretet Új Parancsát, és csak utána fogalmazza meg azt szavakban, általános érvényű parancsolatként.

Magának a lábmosás gesztusának is szimbolikus üzenete van. Az akkori vendégillem szerint az igen megbecsült vendégek lábát mosták meg, különösen akkor, ha jelentős alkalomból jöttek össze. Az Úr megbecsüli azokat, akik asztalánál gyűlnek össze. A lábmosást azonban nem a házigazda, hanem valamelyik szolga végezte, aki alacsonyabb rangban volt nem csak a vendégeknél, de még a többi szolgánál is. Jézus pedig szolgai alakot öltve megalázta magát (Fil 2,7-8) és ő mosta meg az apostolok lábát. "A szeretet jóságos, nem kérkedik, nem gőgösködik" - írja Szent Pál, és pontosan ezt tanítja tettével Krisztus. Még az áruló Júdás lábát is megmosta: "a szeretet türelmes, haragra nem gerjed, a rosszat föl nem rója, mindent eltűr, mindent elvisel."

Az Új Parancsot azonban már csak Júdás távozása után fogalmazza meg Jézus. A krisztusi tanítás lényegi összefoglalásában, akárcsak magában az Eucharisztiában, csak az arra legméltóbb kiválasztottak részesülhettek.

"Amint én szerettelek titeket, úgy szeressétek ti is egymást." - A Szeretet Krisztusból indul ki. Akik részesültek Krisztus által az isteni szeretet kegyelmében, azok tudják a szeret erényét embertársaik irányába gyakorolni. Az "amint én... úgy ti is" megfogalmazás egyúttal egy elvárást is kifejez a szeretet mértékére és intenzitására vonatkozóan. Ez a mérték pedig nem kicsi: "olyan tökéletesek legyetek, mint mennyei Atyátok" (Mt 5,48).

"Arról ismerje meg mindenki, hogy tanítványaim vagytok, hogy szeretettel vagytok egymás iránt." - A Szeretet nem csak Krisztusból indul ki, de Őérte is történik, Őhozzá tér vissza. Ahhoz, hogy a Krisztusból kiinduló szeretet visszatérhessen Krisztushoz, ehhez pedig a tanítványoknak egymást kell szeretniük.

Ez a szeretet örök parancsának újszövetségi értelme, a krisztusi szeretet lényege: a szeretet Isten kegyelméből indul ki és Őhozzá is tér vissza, azonban felebarátaink szeretete által tér vissza Őhozzá. A Két Főparancsból a "szeresd Istenedet" parancsa a "szeresd felebarátodat" által valósul meg, ugyanakkor a "szeresd felebarátodat" parancsot is a "szeresd Istenedet" parancsolat kegyelméből tudjuk megvalósítani.

+ + +

A krisztusi szeretet meglehetősen konkrét dolog. A jótettek által valósul meg, ezért szokás cselekvő szeretetről vagy tevékeny szeretetről is beszélni. Nem elég nemes gondolatokat és pozitív érzéseket táplálni, nem elég a bűn minden formájától tartózkodni, szeretetről csak akkor beszélhetünk, ha mindehhez önzetlen jótettek is járulnak.

Ugyanakkor a másik oldalról szemlélve a dolgot, a jócselekedetek parancsainak gépies megtartása önmagában véve még nem azonos a szeretettel. A szeretet Isten kegyelme, mely kegyelemben akkor részesülhetünk, ha képesek is vagyunk befogadni azt. Isten kegyelmét úgy fogadhatjuk be, ha teljes lényünket Neki szenteljük, ahogyan azt az első Főparancs részletezi, teljes szellemünket, teljes lelkünket és egész testünket Isten szolgálatába állítjuk.

A teljes lényünk, testünk-lelkünk-szellemünk Istennek való felajánlását Istenben való szemlélődésnek, szemlélődő életmódnak nevezi a lelkiségi irodalom. A keleti hagyomány leggyakrabban a belső csend, görögül a hészükhia kifejezésével él, a nyugati hagyomány pedig inkább a latin kontempláció, magyarul a szemlélődés megnevezést használja ugyanarra a létállapotra.

A hészükhaszta-kontemplatív élet, vagy ahogy még szintén nevezik, a szüntelen imádság állapota Krisztus egyik fontos tanítása: "Egyszer példabeszédet mondott nekik arról, hogy szüntelen kell imádkozni és nem szabad belefáradni" (Lk 18,1). A hészükhiáról, a szemlélődő belső csendről és annak áldásairól, az isteni kegyelem befogadásáról is mondott tanítást Jézus a Hegyi Beszédben: "Te amikor imádkozol, menj be szobádba, zárd be az ajtót és úgy imádkozzál rejtekben lévő Atyádhoz. Atyád, aki rejtekben is lát, megfizet neked" (Mt 6,6).

Lev Gillet (+1980) archimandrita, Krisztus fenti szavaival teljes összhangban, a következőképpen világítja meg a szemlélődés, a szeretet és a parancsolatok viszonyát:

"A szemlélődés gyakran a legjobb eszköz, hogy a parancsolatokat állhatatosan megtartsuk. A kontempláció ugyanis növeli a szeretetet, a szeretet pedig képessé tesz a parancsolatok gyakorlására. Ezért a szeretettől eljuthatunk a parancsolatokig, míg visszafelé ez aligha működik." 

+ + +

A Két Főparancs és a Tízparancsolat

A krisztusi tanítás konkrét iránymutatást is ad arra nézve, hogy mik legyenek azok az önzetlen jócselekedetek, amelyek által Isten-szeretetünknek és emberszeretetünknek meg kell nyilvánulnia. A főparancsok szövege a Törvényt, azaz a Tórát idézi:

• Második Törvényköny (6,4-5): Halld Izrael: az Úr, a mi Istenünk az egyetlen Úr! Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és minden erődből.
• Leviták Könyve (19,18): Ne állj bosszút, s ne emlékezzél meg polgártársaid igazságtalanságáról: szeresd felebarátodat, mint te magadat – én vagyok az Úr!

Ez a két parancs az Ószövetség legfontosabb tanításának, a Tízparancsolatnak a tömör összefoglalása. Ezért mondja Jézus, hogy "ezen függ az egész Törvény és a Próféták ", ugyanis "a Törvény és a Próféták", a Tóra és a Neviim, az Ószövetség akkori elnevezése volt.

• Az első parancsolat, a Szeresd Istenedet! Mózes első kőtáblájára utal, melyen a Tízparancsolat első négy parancsolata fogalmazódik meg, melyek az Isten iránti szeretetünknek szabnak konkrét irányt.
• A második parancsolat, a Szeresd felebarátodat! pedig Mózes második kőtáblájára utal, melyen Tízparancsolat további hat parancsolata olvasható, melyek a felebaráti szeretetre nézve adnak útmutatást.

Krisztus nem törölte el a Törvényt, hanem beteljesítette azt. Az ószövetségi Tízparancsolat továbbra is érvényben van, azonban már nem az aprólékos szabályok, a micvák szigorának értelmezésében, hanem az újszövetségi Új Parancsnak, Krisztus szeretetének a fényében.

A bal kőtáblán az I-IV., a jobb oldalin az V-X. parancsolatok olvashatók
héber nyelven, az első héber, úgynevezett paleo-héber írással.
(Ez a két tábla játékfilm kellékének készült.) 

Első kőtábla: SZERESD ISTENEDET!

I. Én vagyok az Úr, a te Istened, rajtam kívül más isteneid ne legyenek!

II. Ne csinálj magadnak bálványt vagy faragott képet, ne imádd és ne szolgáld ezeket!

III. Ne vedd hiába az Úrnak, a te Istenednek a nevét!

IV. Emlékezzél meg a nyugalom napjáról és szenteld meg azt! Hat napon dolgozzál és végezd minden dolgodat, de a hetedik nyugalomnap a te Uradnak, Istenednek.

Második kőtábla: SZERESD FELEBARÁTODAT!

V. Tiszteld apádat és anyádat, hogy jó dolgod legyen és hosszú életű légy a földön!

VI. Ne ölj!

VII. Ne paráználkodj!

VIII. Ne lopj!

IX. Ne tégy hamis tanúbizonyságot felebarátod ellen!

X. Ne kívánj semmit, ami a másé!

Azért, hogy már most könnyebben áttekinthessük a fenti parancsolatok közötti összefüggéseket, egy-egy mondatban összefoglaljuk azok lényegét, még a részletes tárgyalásuk előtt.

1. Az I. parancsolat arról szól, hogy az egyetlen igaz Istent imádjuk.
2. A II. parancsolat megtiltja a hamis istenek szolgálatát.
3. A III. parancsolat azt fogalmazza meg, hogy még szóban se ártsunk Istenünknek.
4. A IV. parancsolat arra szólít fel, hogy a mindennapjainkat is Isten szeretetében éljük.
5. Az V. parancsolat felszólít, hogy tiszteljük a felebarátainkat, különösen a felmenőinket.
6. A VI. parancsolat azt mondja, hogy ne ártsunk felebarátunk életének, egészségének.
7. A VII. parancsolat arról szól, hogy a felebarátunk erkölcsi tisztaságának se ártsunk.
8. A VIII. parancsolat szernit felebarátunk vagyonában, földi javaiban se tegyünk kárt.
9. A IX. parancsolat arra szólít fel, hogy ne ártsunk felebarátunk jóhírének.
10. A X. parancsolat azt tanítja, hogy még gondolatainkkal se tegyünk kárt felebarátunknak.

+ + +

Az érdemes kitérni arra is, hogy a Tízparancsolat Istentől kinyilatkoztatott, eredeti 4-6 arányú felosztása mellett találkozhatunk a parancsolatok másféle csoportosításával is.

Az egyik ilyen alternatív megoldás a parancsolatok 5-5 arányú felosztása, amely történelmi léptékkel tekintve újabb kori fejlemény. Nagyon egyszerű, gyakorlatias okok miatt alakult ki ez a csoportosítás: könnyebb volt a két kéz öt-öt ujjához társítva memorizálni a Tízparancsolatot. Ez a szimmetrikus elosztás azután a szakrális ábrázolásokban is megjelent, majd pedig esztétikai okból széles körben el is terjedt. 

Ez a viszonylag új ábrázolásmód hamar általánossá vált, sőt, a zsidó vallásban már kizárólag csak ezzel találkozhatunk, úgy a zsinagógákban, mint egyéb kegytárgyaikon. A zsidóság jelenlegi gyakorlatát alapul véve, ugyancsak kizárólagos jelleggel alkalmazza az 5-5-ös felosztást a protestánsok jelentős része; más protestáns felekezeteknél, elsősorban a régebbi alapításúaknál, pedig a 4-6-os felosztás mellett jelenik meg párhuzamosan.

A parancsolatok 3-7 arányú felosztása egyedül a katolikus egyházra jellemző, ahol vagy ezzel, vagy pedig az 5-5-ös csoportosítással élnek, de a 4-6-os felosztással soha. Ennek az oka az, hogy a katolikus egyház nem a Szentírásban leírtak szerint tartja számon a Tízparancsolatot, hanem némileg átszerkesztette azt. Az első két parancsolatot összevonta, az utolsót kettéválasztotta, a köztük lévőknek pedig egyel eltolódott a sorszámuk. Ebben az átértelmezésben már csak három parancsolat vonatkozik Isten szeretetére és hét a felebarátainkéra, ebből adódik a 3-7 arányú felosztás, melyben megjelenik a 3-as és a 7-es számok szimbolikája. 

Az 5-5 arányú felosztás tehát részben gyakorlatias, részben pedig esztétikai szempontok miatt figyelmen kívül hagyja azt a kinyilatkoztatott tanítást, mely szerint az egyik kőtábla az Istenre vonatkozó, a másik pedig az embertársainkra vonatkozó parancsokat foglalja össze. Ezzel szemben a 3-7 arányú felosztás az ellenkező végletet képviseli. Itt ugyan megmarad ez a tanítás, viszont magát a kinyilatkoztatott szöveget szerkesztik át a szimbolika érdekében.  

+ + +

A Tízparancsolat

"Negyven esztendő telt el, mikor Sína hegyének pusztájában angyal jelent meg neki egy égő csipkebokor lángjában. Mózes a jelenség láttára meglepődött, amint azonban odament, hogy megtekintse, az Úr szava hallatszott: "én vagyok atyáid Istene, Ábrahám, Izsák és Jákob Istene." Mózes megrettent és nem mert odanézni. Az Úr pedig így beszélt hozzá: "oldd le a sarut lábadról, mert szent föld az a hely, amelyen állsz. Jól láttam népem nyomorúságát Egyiptomban, hallottam sóhajtásukat. Azért szálltam alá, hogy megszabadítsam őket. Most hát Egyiptomba küldelek téged." Isten azt a Mózest küldte vezérül és szabadítóul a csipkebokorban megjelent angyal által, akit megtagadtak, mikor azt mondták: ki rendelt téged elöljárónkká vagy bírónkká? Ő vezette ki őket, ő művelt csodajeleket Egyiptom földjén, a Vörös-tengernél és a pusztában negyven esztendőn keresztül. Ez a Mózes mondta Izrael fiainak: "hozzám hasonló prófétát támaszt majd nektek Isten testvéreitek közül, őt hallgassátok." A pusztai együttlét során ő érintkezett az angyallal, aki Sína hegyén szólott hozzá és atyáinkhoz. Ő vette át az Élet Igéit, hogy közölje azokat velük." (ApCsel 7,30-38)

Az apostolok hagyománya szerint Mózesnek nem az Atya, hanem a Fiú nyilatkoztatta ki magát. Az a "tűz", mely megjelent a Sinai-hegyen a csipkebokorban, de nem égette el azt, ugyanaz a teremtetlen isteni fény, mely Krisztus körül jelent meg a Tábor-hegyi színeváltozásakor. Ott azonban az emberként megtestesült Ige mutatta meg isteni dicsőségét, itt pedig a még meg nem testesült Ige (teológiai szakszóval a preegzisztens Logosz) nyilatkoztatta ki magát. A még meg nem testesült Igét szimbolizálja az Istenszülő és Krisztus-Emmanuel közös ikonja a csipkebokor képében.

Szent István (+35) protodiakónus is az Élet Igéinek, Élő Igéknek nevezi a Tízparancsolatot, azt pedig magától Krisztustól tudjuk, hogy Ő az Élet, az Élő és az Életadó (Jn 11,25; Jn 14,6; Jel 1,18). A Tízparancsolatot maga az Ige nyilatkoztatta ki, az angyal jelenléte azonban arra hívja fel a figyelmet, hogy az Ige ekkor még nem testesült meg, így a kőtáblákat sem tudta fizikai valójukban átadni. Ebben segédkezett az angyal.

Azon a helyen, ahonnan Mózes megpillantotta a Sínai-hegy (Hóreb-hegy) oldalában az El Nem Égő Csipkebokrot, a IV. században bizánci kápolna épült, majd 550. körül a Szent Katalin Monostort szentelték fel, mely az egyik legrégebbi folyamatosan lakott keresztény kolostor a világon. A kolostor a Jeruzsálemi Görög Ortodox Patriarchátus autonóm részegyháza.

A kőtáblákat később a Frigyládában őrizték, azonban a Tízparancsolat teljes, élőszóban kinyilatkoztatott szövegét lejegyzték a Törvénybe, a Tórába is. Ott két helyen is szerepel, a két szövegváltozat között csak stilisztikai eltéréseket találunk.

Kivonulás Könyve (20,2-17)		Második Törvénykönyv (5,6-21)
Én, az Úr, vagyok a te Istened, aki kihoztalak téged Egyiptom földjéről, a rabszolgaság házából. Rajtam kívül más istened ne legyen!	I.	Én, az Úr, vagyok a te Istened, aki kihoztalak téged Egyiptom földjéről, a rabszolgaság házából. Rajtam kívül más isteneid ne legyenek!
Ne készíts magadnak faragott képet, és semmiféle képmást arról, ami fenn van az égen, vagy lenn a földön, vagy a föld alatt, a vizekben! Ne imádd ezeket, és ne szolgáld őket, mert én, az Úr, a te Istened erős és féltékeny vagyok, és az atyák vétkét megtorlom gyermekeiken, és azok harmadik és negyedik nemzedékén, akik gyűlölnek engem! De irgalmasságot gyakorlok ezer nemzedéken át azokkal, akik szeretnek engem, és megtartják parancsaimat.	II.	Ne készíts magadnak faragott képet, se hasonmást semmiről, ami fenn az égen vagy lenn a földön van, vagy a föld alatt, a vizekben lakik. Ne imádd, s ne tiszteld ezeket, mert én az Úr, a te Istened, féltékeny Isten vagyok. Megtorlom az atyák gonoszságát fiaikon harmad- és negyedízig, mindazokon, akik gyűlölnek engem, de irgalmasságot gyakorlok sok ezerízig azokkal, akik szeretnek, és megtartják parancsaimat.
Ne vedd hiába az Úr, a te Istened nevét: mert nem hagyja büntetlenül az Úr azt, aki hiába veszi az Úr, az ő Istene nevét!	III.	Ne vedd hiába az Úrnak, a te Istenednek nevét, mert nem marad büntetlen, aki hiába veszi az ő nevét.
Emlékezzél meg arról, hogy a szombat napját megszenteld! Hat napon dolgozzál, és végezd minden munkádat! A hetedik napon azonban az Úrnak, a te Istenednek szombatja van: semmiféle munkát se végezz azon se te, se fiad, se lányod, se rabszolgád, se szolgálód, se állatod, se a jövevény, aki a kapuidon belül van! Hat nap alatt alkotta ugyanis az Úr az eget és a földet, a tengert, és mindazt, ami bennük van, a hetedik napon azonban megpihent, azért áldotta meg az Úr a szombat napját, és azért szentelte meg.	IV.	Figyelj a szombat napjára, hogy megszenteld azt, amint megparancsolta neked az Úr, a te Istened. Hat napon dolgozzál, és végezd minden munkádat, a hetedik nap azonban szombat, azaz nyugalomnap legyen az Úrnak, a te Istenednek tiszteletére. Ne végezz rajta semmiféle munkát, se te, se fiad, se lányod, se rabszolgád, se rabszolganőd, se marhád, se szamarad, se bármi más állatod, se a jövevény, aki kapuidon belül van, hogy nyugodjék rabszolgád és rabszolganőd, éppen úgy, mint te magad. Emlékezzél meg arról, hogy magad is szolga voltál Egyiptomban, s az Úr, a te Istened hozott ki téged onnan erős kézzel és kinyújtott karral; azért parancsolta neked, hogy tartsd meg a szombat napját.
Tiszteld apádat és anyádat, hogy hosszú életű légy azon a földön, amelyet az Úr, a te Istened ad majd neked!	V.	Tiszteld atyádat s anyádat, amint megparancsolta neked az Úr, a te Istened, hogy hosszú ideig élj, s jó dolgod legyen azon a földön, amelyet az Úr, a te Istened ad majd neked!
Ne ölj!	VI.	Ne ölj!
Ne paráználkodj!	VII.	Ne paráználkodj!
Ne lopj!	VIII.	Ne lopj!
Ne tégy hamis tanúságot felebarátod ellen!	IX.	Ne tégy hamis tanúságot felebarátod ellen.
Ne kívánd meg felebarátod házát! Ne kívánd meg feleségét, se rabszolgáját, se rabszolganőjét, se marháját, se szamarát: semmijét se, ami az övé!	X.	Ne kívánd meg felebarátod feleségét, se házát, se mezejét, se rabszolgáját, se rabszolganőjét, se marháját, se szamarát; semmit se, ami az övé!

+ + +

A Tízparancsolatnak a keresztényi hitéletben nagyon konkrét szerepe van. Mint lelki tükör, ez segíti a híveket a lelkiismeret-vizsgálatban, mely az őszinte bűnbánat előfeltétele. Lelkiismeret-vizsgálatra a gyónás előtt mindig sor kerül, azonban különösen bűnbánati időszakban jóval gyakrabban élnek vele az istenfélő hívek, a szerzetesek pedig naponta is számot vetnek a lelkiismeretükkel a Tízparancsolat alapján.

I.
Én vagyok az Úr, a te Istened, rajtam kívül más isteneid ne legyenek!

A láthatatlan Teremtő létezésre már a látható teremtményeiből is következtethetünk: "Ami ugyanis Istenről megismerhető, az világos előttünk, mert Isten nyilvánvalóvá tette számunkra. Hiszen ami benne láthatatlan: örök ereje és isteni mivolta, a világ teremtése óta művei alapján értelemmel fölismerhető" (Róm 1,19-20). 

Isten azonban konkrétan is kinyilatkoztattatta magát Mózesnek a Sinai-hegyen: "Én, az Úr, vagyok a te Istened, aki kihoztalak téged Egyiptom földjéről, a rabszolgaság házából" (Kiv 20,2; MTörv 5,6). Ezzel a személyes bemutatkozással alapozza meg Isten a Tízparancsolat szavait, ezzel nyilatkoztatja ki az Élő Ige az Élet Igéit.

Nem ez volt Isten egyetlen kinyilatkoztatása: "Miután többféleképpen és különböző módon szólt hajdan Isten a próféták útján az atyákhoz, e végső korszakban Fia által szólt hozzánk. Őt rendelte a mindenség örökösévé, hiszen általa teremtette a világot is. Dicsőségének kisugárzása és lényének képmása Ő, aki hathatós szavával fenntartja a mindenséget. Miután pedig a bűntől megváltott, az isteni Fölség jobbjára ült a magasságban" (Zsid 1,1-3).

Ez a végső kinyilatkoztatás, az Ige megtestesülése teszi lehetővé számunkra, hogy immár nem csak a teremtett világból következtetve, és nem is csak a Szentírást olvasva tudhatunk Isten létezéséről, hanem a legközvetlenebb módon is megtapasztalhatjuk Őt, "az isteni természet részeseivé" lehetünk: "Kegyelemmel és békességgel töltsön el titeket Istennek és Urunknak, Jézusnak ismerete. Az istenfélő életre szolgáló összes javakat isteni hatalma az Ő megismerése által juttatta nekünk, aki dicsőségével és erejével meghívott minket. Így váltotta be nekünk legszebb és legnagyobb ígéreteit, hogy ezek révén az isteni természet részeseivé legyetek" (2Pét 1,2-4).

Ez a lehető legnagyobb kegy, amiben csak teremtmény részesülhet a Teremtőjétől; ezt viszont nem is kaphatja meg teremtmény mástól, csakis a Teremtőjétől. Ezért is parancsolja meg az Úr, hogy "Rajtam kívül más isteneid ne legyenek!" (Kiv 20,3; MTörv 5,7). A tiltás hátterében valójában a féltő atyai gondoskodás húzódik meg, hogy véletlenül se zárjuk ki magunkat abból a lehető legjobból, ami velünk egyáltalán megtörténhet.

Érdemes számba venni, hogy melyek azok a rossz tettek, melyek jellemző módon mondanak ellent az Első Parancsolatnak.

Az egyik ilyen eset a szándékos Isten-tagadás. "Azt mondja szívében az esztelen: »Nincs Isten!« Megromlottak, útálatosak tetteik, aki jót tenne, nincsen" (Zsolt 13/14,1). A zsoltáros szerint ha valaki szívéből utasítja el Istent, annak tettei utálatosak. A zsoltárverset úgy kell értelmezni, hogy akit szívében megérintett Isten Igéje, és mégis elutasítja Őt, az vezet szükségszerűen a rosszra. Azokra a (még) nem hívőkre, akiket szívükben (még) nem érintett meg Isten Igéje, ez nem vonatkozik, hiszen ők nem utasították el Istent.

Hasonlóan bűn, ha valaki hamis tanítások alapján próbálja meg imádni az Egyetlen Igaz Istent. "Tudtotokra adom, testvérek, hogy az általam hirdetett evangélium nem embertől ered. Hiszen nem emberektől kaptam vagy tanultam, hanem Jézus Krisztus kinyilatkoztatásából" (Gal 1,11-12). Szent Pál okkal hívta fel a kinyilatkoztatás isteni eredetére a figyelmet: "Csodálkozom, hogy attól, aki Krisztus kegyelmére meghívott titeket, ily gyorsan átpártoltatok egy más Evangéliumhoz, holott nincsen más. Csak néhány ember akad, aki titeket megzavar és el akarja ferdíteni Krisztus Evangéliumát. De ha akár mi, akár egy mennybéli angyal más Evangéliumot hirdetne, mint amit mi hirdetünk: átkozott legyen! Amint korábban már megmondtuk, most megismételjük: ha valaki más Evangéliumot hirdetne nektek, mint amit tőlünk kaptatok, átkozott legyen!" (Gal 1,6-9)

Ugyancsak ellene mond az Első Parancsolatnak, ha valaki enged a démoni erők csábításának. Még magát Krisztust is megkísértette az ördög: »Ha imádsz engem, minden a tiéd lesz.« Jézus elutasította: »Írva van: Uradat, Istenedet imádd és csak neki szolgálj!« (Lk 4,7-8). Amint látjuk, Krisztus is az Első és a Második Parancsolatra hivatkozott.

Szintén ellene mond az Első Parancsolatnak, ha az embert állítjuk Isten helyébe. Ilyen esetek azok, ha valaki túlzott fanatizmussal csatlakozik egy közösséghez, politikai párthoz, társadalmi mozgalomhoz, szubkultúrához, művészeti irányzathoz, szurkolói vagy rajongói táborhoz, bármi hasonlóhoz. Maga a fanatizmus akkor is ellent mond Isten szeretetének és az Első Parancsolatnak, ha éppenséggel az adott cél, tevékenység vagy közösség önmagában véve Istennek tetsző. A Krisztusi Szeretet nem tiltja, sőt, élethelyzettől függően el is várja az aktív társadalmi részvételt. Ennek azonban minden esetben Szent Pál tanítása szerint kell eleget tenni: "Vajon az emberek kedvét keresem ezzel vagy az Istenét? Talán embereknek akarok tetszeni? Ha emberek tetszését keresném, nem volnék Krisztus szolgája" (Gal 1,10)

Az eddig felsorolt bűnöket sajátos módon ötvözik a különböző valláspótlékok és okkult praktikák, melyet manapság new age-nek is szokás hívni, holott nincsen bennük semmi új, egyidősek az emberi bűnbeeséssel. Már Mózes könyvei is több helyen határozottan tiltják: "Ne akadjon közötted, aki fiát vagy lányát átviszi a tűzön, hogy megtisztítsa, vagy aki jósoktól tudakozódik, aki álmokat s jeleket magyaráz, ne legyen varázsló, se bűbájos, se aki ördöngősöktől vagy jósoktól kér tanácsot, se aki halottaktól kérdez igazságot. Mindezt ugyanis utálja az Úr" (MTörv 18,10-12).

A hibák, bűnök és eltévelyedések megemlítése után ismét essék szó magának Istennek a szeretetéről. Isten szeretete és az Istenben való hit szétválaszthatatlanok, mind a kettő feltételezi a másikat.

"Ugyanígy van a hittel is: ha nincsenek cselekedetei, önmagában holt. De valaki azt mondhatná: neked hited van, nekem pedig cselekedeteim. Mutasd meg nekem tettek nélküli hitedet, akkor én tetteimből bizonyítom hitemet. (...) Vajon Ábrahám atyánk nem tettei alapján igazult-e meg, mivel fiát, Izsákot föláldozta az oltáron? Ebből láthatod, hogy a hit közreműködött ugyan tetteivel, de csak a tettek által vált tökéletessé. Így teljesedett be az Írás szava: »Ábrahám hitt Istennek, s ez megigazulására szolgált«” és ezért Isten barátjának nevezték. Látjátok tehát, hogy tettek által igazul meg az ember, s nem csupán a hit által" (Jak 2,17-24). A Hitvallás részletes magyarázatánál szó volt arról, hogy a hit fogalma per definitonem magában foglalja a szeretet jócselekedeinek gyakorlását is.

Ez azonban fordítva is igaz. Istenben való hit nélkül nem lehet a szeretet erényét sem gyakorolni Isten irányába. "Hit nélkül nem lehet tetszeni [Istennek]. Annak ugyanis, aki Istenhez járul, hinnie kell, hogy létezik s hogy megjutalmazza azt, aki őt keresi" (Zsid 11,6).

Boruljunk földre, jertek, és úgy imádjuk őt,
térdre boruljunk mi Urunk és Alkotónk előtt.
Mivel ő a mi Istenünk, Urunk,
mi pedig legelésző nyája, kezes bárányai vagyunk.
(Zsolt 94/95,6-7)

II.
Ne csinálj magadnak bálványt vagy faragott képet, ne imádd és ne szolgáld ezeket!

A Második Parancsolat teljesen kézenfekvő folyománya az Elsőnek, és a Tízparancsolat mellett még más helyeken is tartalmazza a Törvény (a Tóra): "Meg ne tévedjetek tehát valahogy, és ne csináljatok magatoknak valamilyen faragott hasonmást. (...) Ha felemeled szemedet az égre és látod a napot, a holdat s az ég minden csillagát, meg ne ejtsen valahogy a tévedés és ne imádd és ne tiszteld őket." (MTörv 4,16-19). Az igehely a tiltás okát is megfogalmazza, ez esetben is a szerető Isten félt minket saját eltévelyedéseinktől.

Szent Pál annak a veszélyeire figyelmeztet, ha a tiltás ellenére valaki mégis eltévelyedne: "Noha fölismerték az Istent, nem dicsőítették őt mint Istent, s nem adtak hálát neki, hanem szégyent vallottak okoskodásukban és oktalan szívük elborult. Azzal kérkedtek, hogy bölcsek, de oktalanokká váltak. Fölcserélték a halhatatlan Isten dicsőségét halandó emberek, sőt madarak, négylábúak és csúszómászók képmásával. Ezért Isten szívük hajlama szerint kiszolgáltatta őket a tisztátalanságnak, hadd becstelenítsék meg saját testüket. Hiszen Isten igazságát fölcserélték a hamissággal, s inkább a teremtménynek hódoltak és szolgáltak, mint a Teremtőnek, aki mindörökké áldott. Amen. Ezért szolgáltatta ki őket Isten alávaló szenvedélyeiknek" (Róm 1,21-26).

A Második Parancsolat ellen azzal vétünk, ha értékrendünkben a teremtményt helyezzük a Teremtő helyére. Bálványimádásnak számít az Első Parancsolatoknál felsoroltak többsége: a különféle babonaság; az emberek vagy az emberi dolgok fölmagasztalása; az ördögi kísértésnek való engedés; és ez utóbbi kettő sajátos ötvözete, amikor különböző kísértéseknek engedve saját magunkat bálványozzuk.

Szent Pál ez utóbbit, az emberi gyarlóságok elhatalmasodását tekintette a bálványimádás legsúlyosabb eseteinek: "Sanyargassátok tehát tagjaitokban azt, ami földies: a paráznaságot, tisztátalanságot, érzéki vágyakat, bűnös kívánságokat és kapzsiságot, ami igazában bálványimádás. Ezek miatt száll Isten haragja a hitetlenség fiaira" (Kol 3,5-6). "Végük a pusztulás, istenük a has, azzal dicsekszenek, ami gyalázatukra válik, eszüket a földieken járatják" (Fil 3,19).

Bálványimádás a hiúság és a büszkeség is, és ennek a súlyosabb formája - ezt nevezi Jézus képmutatásnak - amikor mindez konkrét formájában is az őszinte Isten-hitet és az odaadó Isten-szeretet gátolja meg: "Ügyeljetek, hogy ne az emberek szeme láttára s az ő kedvükért legyetek jók, különben nem lesz jutalmatok mennyei Atyátoknál. Amikor tehát alamizsnát adsz, ne kürtöltess magad előtt, mint a képmutatók teszik a zsinagógában és az utcán, hogy dicsérjék őket" (Mt 6,1-2). "Mikor imádkoztok, ne legyetek olyanok, mint a képmutatók, akik szívesen imádkoznak az emberek szeme láttára a zsinagógában és utcasarkon állva" (Mt 6,5). " Amikor böjtöltök, ne legyetek komorak, mint a képmutatók. Keserves arccal böjtölnek ugyanis, hogy meglássék rajtuk" (Mt 6,16).

A bálványimádás kapcsán fel szokott merülni a képtisztelet-képrombolás kérdése is. Az ikonteológiának jelentős irodalma van, ennek legalapvetőbb gondolatait az ikonokról szóló bejegyzésünkben ismertettük vázlatosan. Itt csak utalunk rá, hogy az Egyház hitélete határozott különbséget tesz imádat és tisztelet között; továbbá arra is, hogy az ikon nem csak hogy nem azonos a bálvánnyal, de pontosan az ellentettje, a bálványok ellen, Isten szolgálatában fogalmazódik meg. Az ikonok az Istentől kinyilatkoztatott tanítást közvetítik a hívek felé, a hívek figyelme pedig az ikonok által Istenre irányul, az ikonok által emelik fel szívüket Istenhez. A végső érv az ikonok mellett természetesen maga Jézus Krisztus, aki saját maga alkotta meg csodás módon a legelső Krisztus-ikont; a legelső Mária-ikont pedig Szent Lukács evangelista festette.

Mert nagy az Úr és igen méltó a dicséretre,
s félelmetesebb minden istenné
mert a népek istenei mind csak bálványok,
egeket csak az Úr alkotott.
(1Krón 16,25-26)

III.
Ne vedd hiába az Úrnak, a te Istenednek a nevét!

Minden kimondott szónak súlya van. Isten a szavával teremti a világot (Ter 1), az ember a szavával pedig elnevezi Isten teremtményeit: "Az Úr Isten ugyanis megalkotta a földből a föld minden állatát és az ég összes madarát, és odavezette őket az emberhez, hogy lássa, minek nevezi el őket – mert minden élőlénynek az lett a neve, aminek az ember elnevezte. – Meg is adta az ember a maga nevét minden állatnak és az ég összes madarának és a föld minden vadjának" (Ter 2,19-20).

Isten teremtő szava, az Ige, aki által mindenek lettek (Jn 1,1-3) megtestesült: "Az Ige testté lett, és köztünk élt. Láttuk dicsőségét, az Atya Egyszülöttének dicsőségét, akit kegyelem és igazság tölt be" (Jn 1,14).

A megtestesült Igét, Jézus Krisztust "Isten fölmagasztalta és minden nevet fölülmúló nevet adott neki: Jézus nevére hajoljon meg minden térd a mennyben, a földön és az alvilágban s minden nyelv hirdesse Isten, az Atya dicsőségére, hogy Jézus Krisztus az Úr" (Fil 2,9-11).

Jézus azt tanította, hogy imáinkban az Atya nevének megszentelődését kérjük: "Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy, szenteltessék meg a te neved" (Mt 6,9).

A Harmadik Parancs egyszerre óvja a Legszentebb Név szentségét: "Ne esküdjél nevemre hamisan, hogy meg ne szentségtelenítsd Istened nevét – én vagyok az Úr!" (Lev 19,12), valamint a mi üdvösségünket is: "Mindenekelőtt, testvéreim, ne esküdözzetek se az égre, se a földre, se más egyébre. Igenléstek legyen: igen, tagadástok: nem! Különben ítélet fog sújtani titeket" (Jak 5,12).

Szavainknak azért van különleges jelentőségük, mert bensőnkből fakadnak, szívünk állapotát tükrözik: "A jó ember szívének jó kincséből jót hoz elő, a rossz ellenben rossz kincséből rosszat hoz elő, hiszen a szív bőségéből szól a száj" (Lk 6,45).  A szív a lélek-szellem (ruah, pneuma) szimbóluma a Biblia nyelvében, általa vagyunk a legközvetlenebb kapcsolatban Istennel.

Krisztusban újjászületni csak úgy lehet, ha tartózkodunk a rossz szavaktól: "De most vessétek le mindezt: a haragot, bosszúságot, rosszindulatot, átkozódást, szátok ocsmány szavait. Ne hazudjatok egymásnak! Vessétek le a régi embert szokásaival együtt és öltsétek föl az újat, aki Teremtőjének képmására állandóan megújul a teljes megismerésig" (Kol 3,8-10).

A rossz beszéd ártalmas, az igaz beszéd, a jó beszéd viszont kegyelmet közvetít: "Semmiféle rossz beszéd el ne hagyja ajkatokat, hanem csak olyan, amely alkalmas az épülésre, ahol szükséges, hogy kegyelmet közvetítsen a hallgatók számára" (Ef 4,29).

Ahogy a szívünk, úgy a szívből fakadó szavaink is szoros összefüggésben vannak tetteinkkel, és nem szabad, hogy közöttük ellentmondás legyen. Ezért biztat így a zsoltáros: "Uratoknak, Isteneteknek fogadást tegyetek, fogadást álljatok, körülötte lakók, a Félelmesnek mind ajándékot hordjatok" (Zsolt 75/76,12).

Az Utolsó Ítéletkor tetteink mellett szavainkat is számon kéri majd az Úr: "Mondom nektek: minden fölöslegesen kimondott szóról számot adnak majd az emberek az ítélet napján. Szavaid alapján fognak igaznak ítélni, szavaid alapján fognak elmarasztalni" (Mt 12,36-37). 

"Ha ajkaddal vallod, hogy Jézus az Úr, és szívedben hiszed, hogy Isten föltámasztotta őt halottaiból, üdvözülsz. A szívbéli hit ugyanis megigazulásra, a szóbeli megvallás az üdvösségre szolgál" (Róm 10,9-10).

Dícsérjétek, ti szolgái az Úrnak,
dícsérjétek nevét az Úrnak.
Legyen áldott az Úr neve,
mostantól örökétig.
Napfelkeltétől nap lemenetéig
dícsértessék az Úr neve.
(Zsolt 112/113,1-3)

IV. 
Emlékezzél meg a nyugalom napjáról és szenteld meg azt! Hat napon dolgozzál és végezd minden dolgodat, de a hetedik nyugalomnap a te Uradnak, Istenednek.

A Első Parancsolat magát az Istent veszi alapul; a Második már inkább a mi Istenhez való lelki viszonyulásunkat célozza meg; a Harmadik a szavainkra fókuszál; ez a Negyedik pedig a tetteinknek, a mindennapos életvitelünknek mutatja meg a célját és az irányát.

"Hat napon dolgozzál!" Az orat et labora, a dolgozzál és imádkozzál alapelv nem csak a keleti és nyugati szerzetesi regulák előírása, hanem minden keresztény számára meghirdetett élethivatás: "Senki kenyerét ingyen nem ettük, hanem keserves fáradsággal, éjjel-nappal megdolgoztunk érte, hogy egyikteknek se legyünk terhére. Nem mintha nem lett volna jogunk rá, hanem hogy példát adjunk nektek követésünkre. Amikor ugyanis nálatok voltunk, meghagytuk nektek, hogy aki nem akar dolgozni, ne is egyék. Hallottuk ugyanis, hogy némelyek rendetlenül élnek, semmit sem dolgoznak, hanem haszontalanságra fecsérlik idejüket. Az ilyeneknek meghagyjuk és buzdítjuk őket az Úr Jézus Krisztusban, hogy nyugodt munkával keressék kenyerüket. Ti pedig, testvérek, ne fáradjatok el a jócselekedetekben" (2Tessz 3,8-12).

"A parancsolat valójában egy 'útról' szól. Arra hív, hogy a hét folyamán minden munkánkat, cselekedetünket úgy végezzük, hogy a hétköznapok Istenhez vezessenek, és a hetedik napon mindez megszentelődjék" - írja Imrényi Tibor atya.

"A hetedik napra befejezte Isten a munkáját, amelyet végzett, és a hetedik napon megnyugodott minden munkától, amelyet végzett. Megáldotta Isten és megszentelte a hetedik napot, mert azon nyugodott el minden munkájától, amelyet végezve teremtett Isten" (Ter 2,2-3). A hetedik nap a Szombat. Az Ószövetség idejében a Szabbath megtartásának módját minden részletre kiterjedő, aprólékos előírásokkal szabályozták.   

A Krisztusi Szeretet azonban ezt a törvényt is beteljesítette; nem törölte el, hanem új értelmezést adott neki. Jézus számtalan ízben gyógyított Szombatnapon is. Egy ízben "a zsidók üldözték Jézust, mert mindezt szombaton művelte. Jézus megmagyarázta nekik: Atyám szüntelenül munkálkodik, ezért én is munkálkodom" (Jn 5,16-17). 

Az egész emberiség történelmének legnagyobb Szombatnapja a Nagyszombat volt. Jézus Krisztus "testével a sírban, lelkével, mint Isten az alvilágban" egyszerre nyugszik és munkálkodik. Halott teste a lepecsételt sírban pihen, a legnagyobb nyugalomban, ami egyáltalán létezik. Lelkével pedig a legnagyobb dolgot cselekszi meg, aminél nagyobb tett nem is történhet a teremtett világban: "alászállt a poklokra", ahol "halállal legyőzte a halált" és "a sírban lévőknek életet ajándékozott".

Jézus Krisztus a Szombat utáni napon, a hetedik napot követő nyolcadik napon, Vasárnap támad fel a halálból. Ezért a Szombat a Teremtés, a Vasárnap pedig az Új Teremtés napja: "Mindaz, aki Krisztusban van, új teremtmény. A régi tovatűnt, lám valami új valósult meg" (2Kor 5,17).

Ezért Vasárnap az Úr napja (Jel 1,10), és az apostolok hagyományát követve a Vasárnapot mindenképpen megszenteljük az Úrban való részesüléssel, az Eucharisztia közös ünneplésével (ApCsel 20,7).

A régi teremtés az Új Teremtésben született ujjá; a múltban elveszett Édenkert helyett megkaptuk a jövőbeli Mennyei Jeruzsálem ígéretét. Ezért teljes egyértelműséggel a Vasárnap a hangsúlyosabb ünnep, de az ortodox egyházban a Szombat sem szűnt meg ünnep lenni. Ezért Szombati napon soha nem szabad szigorú böjtöt tartani, valamint kolostorokban, illetve ahol erre lehetőség van, Szombaton is megünneplik a Szent Liturgiát.

A Negyedik Parancsolat az Úr többi napjainak, az Egyház ünnepeinek a megszentelésére is vonatkozik; valamint a böjtök megtartására, melyek testileg is, és lelkileg is felkészítenek minket az ünnepek méltó megünneplésére.

Boldog a nép, amely tud ünnepelni,
Uram, arcod fényében járni-kelni.
Nevedben ők ujjongnak szüntelen
és igazságod nagyságuk leszen.
(Zsolt 88/89,16-17)

V.
Tiszteld apádat és anyádat, hogy jó dolgod legyen és hosszú életű légy a földön!

Az Első Parancsolat, mint Isten önkinyilatkoztatása fektette le az alapot a többi parancsolathoz. Az Ötödik Parancsolat, mint a második kőtábla első parancsolata, az ember létokát tette meg alapnak. Ez által kapcsolódik az első kőtábla parancsolataihoz, és ebből következnek majd a felebaráti szeretet további parancsolatai is.

Palamasz Szent Gergely (+1359) így indokolja tömören az Ötödik Parancsolatot: "Tiszteld apádat és anyádat, mert általuk hívott téged életre Isten, és Isten után ők az okai létednek. Így te is, Isten után, tiszteld és szeresd őket!"

Jézus Krisztus maga is engedelmes tisztelettel szerette mennyei Atyját : "Nem azért szálltam le a mennyből, hogy a magam akaratát cselekedjem, hanem annak akaratát, aki küldött engem" (Jn 6,38); és evilági szüleit is: "Akkor hazatért velük Názáretbe és engedelmeskedett nekik" (Lk 2,51-52).

Az Úr áldását szüleink áldása közvetíti számunkra: "Aki féli az Urat, tiszteli szüleit; úgy szolgál életadóinak, mint urainak. Tettel és szóval, készséges türelemmel tiszteld apádat, hogy áldása szálljon rád, és áldása mindvégig megmaradjon. Az apa áldása megszilárdítja a gyermekek házát, az anya átka pedig fenekestül felforgatja" (Sir 3,8-11).

Szeresd felebarátaidat, mint önmagadat - ha tehát saját szüleinknek tisztelet jár, akkor felebarátaink szüleit is tisztelnünk kell: "Ősz fő előtt kelj fel, s tiszteld az öreg ember személyét: félj az Úrtól, a te Istenedtől: én vagyok az Úr!" (Lev 19,32).

A tisztelet és a szerető gondoskodás az elhunytakat is megilleti, ahogy arra Júdás Makkabeus is példát mutat: "Majd gyűjtést rendezett, és tizenkétezer ezüst drachmát küldött Jeruzsálembe, hogy áldozatot mutassanak be a megholtak bűneiért, mert helyesen és jámborul gondolkodott a feltámadásról. Ha nem remélte volna ugyanis, hogy az elesettek fel fognak támadni, felesleges és hiábavaló dolog lett volna imádkozni a halottakért" (2Makk 12,43-44).

A szülők szeretete nem szűkíthető le két személyre. Mivel Isten szeretetéből fakad, ezért egyetemes érvényű: "Asszonyok! Engedelmeskedjetek férjeteknek, amint az Úrban illik. Férfiak! Szeressétek feleségeteket, s ne legyetek indulatosak velük szemben. Gyermekek! Fogadjatok szót mindenben szüleiteknek, mert ez kedves az Úrnak. Atyák! Ne keserítsétek gyermekeiteket, hogy kedvüket ne veszítsék. Szolgák! Engedelmeskedjetek mindenben földi uratoknak, ne látszatra szolgáljatok, mint akik emberek tetszését keresik, hanem egyszerű szívvel, az Úr félelmében. Bármit tesztek, lélekkel tegyétek, az Úrnak teszitek, nem embereknek" (Kol 3,18-23). "Gazdák! Adjátok meg szolgáitoknak, ami jogos és méltányos. Gondoljátok meg, hogy nektek is van Uratok a mennyben" (Kol 4,1).  "Aki pedig övéinek, főképp háza népének nem viseli gondját, az megtagadta hitét, s rosszabb a hitetlennél" (1Tim 5,8). 

Ha olyan helyzet állna elő, hogy valamelyik felebarátunkat letévedni látnánk Isten útjáról, a mi szavainkat és tetteinket akkor is a tisztelet és a gondoskodó szeret kell hogy meghatározza: "Az idősebb férfit ne korhold, hanem csak figyelmeztesd, mint atyádat, a fiatalabbat, mint testvéredet; az idősebb nőt, mint anyádat, a fiatalabbat, mint nővéredet, egészen tiszta érzülettel" (1Tim 5,1-2)

"Ha így áll a dolog a test szerinti atyáinkkal, mennyivel inkább tisztelni és szeretni kell azokat, akik lélek szerint lettek atyáink? Akik a puszta létből a boldog létbe vittek át téged, átadták neked a tudás világosságát, újjáteremtettek az újjászületés fürdője által, beléd helyezték a feltámadás, a halhatatlanság, az el nem múló Ország és örökség reményét, méltatlanból méltóvá tettek az örök javakra, a földiek helyett a mennyeiekre, a mulandók helyett az örökkévalókra, és már nem ember, hanem az Istenember Jézus Krisztus gyermekeivé és tanítványaivá tettek, aki a fiúság Lelkét ajándékozta nekünk (Róm 8,15). Minden tiszteletet és szeretetet meg kell tehát adnod a lelki atyáknak, mert a nekik adott tisztelet Krisztusra és a Szentlélekre száll át, akiben a fiúság Lelkét kaptuk, és a mennyei Atyára, »akitől minden nemzetség nevét nyerte a mennyben és a földön« (Ef 3,15). Törekedj arra, hogy egész életedre legyen lelki atyád!" - írja Palamasz Szent Gergely, aki ezzel az apostoli útmutatást fejtette ki részletesebben:

"Engedelmeskedjetek elöljáróitoknak és hallgassatok rájuk, mert ők vigyáznak rátok, s nekik kell számot adniuk lelketekről. Így majd örömmel teszik, nem pedig sóhajtozva, mert ez nem válnék javatokra" (Zsid 13,17). "Az elöljárók, akik tisztüket jól töltik be, kétszeres megbecsülést érdemelnek, főképpen, ha az igehirdetésben és a tanításban fáradnak" (1Tim 5,17).

A lelkipásztorok is gondoskodó szeretettel felelnek a nyájukért: "A közöttetek élő elöljárókat, mint magam is elöljáró, Krisztus szenvedésének tanúja és egyben a jövőben föltáruló dicsőségének is részese, kérem, legeltessétek Isten rátok bízott nyáját: viseljétek gondját, ne kényszerűségből, hanem önként, Istenhez híven; ne haszonlesésből, hanem odaadással; ne zsarnokoskodva a választottak fölött, hanem mint a nyájnak mintaképei" (1Pét 5,1-3).

A tisztelet nem csak a lelki vezetőknek, de a társadalom vezetőinek is kijár: "Adjátok meg a császárnak, ami a császáré, Istennek pedig, ami az Istené" (Mt 22,21). "Adjátok meg tehát mindenkinek, ami jár neki: akinek adó, annak adót, akinek vám, vámot, akinek hódolat, hódolatot, akinek tisztelet, tiszteletet"(Róm 13,7). 

A világi hatalom képviselői azonban nem mindig az Isten útján járnak. Ilyenkor Istent kell választanunk, nem az evilági hatalmat. Amikor a világi hatóságok kérdőre vonták az apostolokat, "Péter és János így válaszolt: Magatok ítéljétek meg, Isten előtt helyes volna-e inkább rátok hallgatni, mint az Istenre?" (ApCsel 4,19).

Szent Péter a következőképpen foglalja össze az Ötödik Parancsolat lényegét: "Mindenkit becsüljetek! A testvéri közösséget szeressétek! Istent féljétek! A császárt tiszteljétek!" (1Pét 2,13-17)

Ime: a fiak Istennek jutalma,
a méh gyümölcsét ajándékul adja.
Akár a harcos kezén a nyilak:
ifjú erőben született fiak.
Boldog ember, akinek tegeze azokkal tele van:
nem éri szégyen, ha ellenségével áll ki a kapuban.
(Zsolt 126/127,3-5)

VI. 
Ne ölj!

Isten a saját képére teremtett minket, Ő hívott minket erre a létre, ezért az emberi élet kioltása az egyik legnagyobb bűn Isten ellen. "Nem tudjátok, hogy testetek a bennetek lakó Szentlélek temploma, akit Istentől kaptatok? Nem tudjátok, hogy nem vagytok a magatokéi? Nagy volt a ti váltságdíjatok. Dicsőítsétek meg tehát az Istent testetekben" (1Kor 6,19-20). Az Ötödik Parancsolat csak egy kétszavas felszólítás, de Szent Pál szavaiból kitűnik, hogy itt sokkal többről is szó van, mint az élet kioltásának szűkösen értelmezett tiltásáról.

Ez a tilalom nem csak a konkrét emberölésre vonatkozik, hanem bármiféle egészségkárosításra, akár embertársunk egészségéről, akár a sajátunkéról van szó. Ennél a gondolatnál érdemes visszautalni a Második Parancsolatra is, ahol megfogalmazódott, hogy a bálványimádás sokszor a különböző szenvedélyek formájában jelentkezik. Az életet és egészséget károsító szenvedélyek nem csak a Hatodik, de a Második, és ez által az Első Parancsolatot is megszegik.

Az emberi élet a fogantatással kezdődik, ezért még a legkisebb magzat és embrió megölése is tilalmas. A Didakhé így fogalmaz Krisztus Második Főparancsa kapcsán: "Ne ölj, ne törj házasságot, gyermeket meg ne ronts, ne paráználkodj, ne lopj, varázslással ne foglalkozz, ne keverj mérget, ne hajtsd el a magzatot, a megszületett gyermeket ne öld meg, ne kívánd azt, ami felebarátodé!" A Diognétosz-levél tanúsága szerint ezt az első keresztények magától értetődő módon meg is tartották: "Mint mindenki más, házasod­nak, gyermeket nemzenek, de a magzatot nem hajtják el."

Talán ez az a Parancsolat, ahol az újszövetségi értelmezés a legtöbb többletet adja hozzá a krisztusi szeretet fényében: "Hallottátok a parancsot: szemet szemért, fogat fogért! Én pedig azt mondom nektek: ne szállj szembe a gonosszal, hanem ha megütik arcod jobb felét, fordítsd oda a balt is" (Mt 5,38-39). Jézus nem csak a szelídség, de a másokért való önfeláldozás programját is meghirdeti: "Ez az én parancsom: szeressétek egymást, mint ahogy én szeretlek titeket. Nagyobb szeretete senkinek sincs annál, mint aki életét adja barátaiért" (Jn 15,12-13).

Krisztus nem csak a fizikai erőszakot ítéli el, hanem a lelki erőszakot is, a békétlenséget és a szeretet hiányát: "Hallottátok a régieknek szóló parancsot: ne ölj! Aki öl állítsák a törvényszék elé. Én pedig azt mondom nektek: már azt is állítsák törvényszék elé, aki haragot tart. Aki felebarátját butának mondja, állítsák a nagytanács elé. Aki pedig istentelennek mondja, jusson a gyehenna tüzére" (Mt 5,21-22). Ugyanezt erősíti meg Szent János is: "Mindaz, aki gyűlöli testvérét, gyilkos: azt pedig tudjátok, hogy a gyilkosnak nincs örök élete" (1Ján 3,15).

A lelki békét, mai kifejezéssel élve a mentális egészséget, nem csak a psziché síkján kell érteni. A Hatodik Parancsolat a pneuma (lélek/szellem) síkján, és a végső üdvösség szempontjából is értelmezendő: "Aki csak egyet is bűnre csábít a bennem hívő kicsinyek közül, jobban járna, ha malomkövet kötnének a nyakára s a tengerbe dobnák. Jaj a világnak a botrányok miatt! Elkerülhetetlen ugyan, hogy botrányok forduljanak elő, de jaj annak, aki botrányt okoz!" (Mt 18,6-7)

Palamasz Szent Gergely így fogalmaz a Hatodik Parancsolat kapcsán: "Ne ölj, hogy ne légy megfosztva annak fiúságától, aki a halottakat is életre kelti, és tetteid révén annak válj fiává, aki kezdettől fogva embergyilkos. Mert a gyilkosság az ütésből ered, az ütés a bántalmazásból, ez pedig a haragból, haragunk viszont abból származik, hogy mások kárt okoznak nekünk, ütést mérnek ránk, vagy bántalmaznak.

Ha az elején azt kérdeztük, mi az, amitől a 'Ne ölj!' parancsolata értelmében óvakodnunk kell, gondoljunk arra is, mi az, amire a parancsolat kötelez bennünket? Arra, hogy a hivatására fogadalmat tett jó orvoshoz hasonlóan az életet védjük, karoljuk fel a betegeket és a szegényeket, vigasztaljuk a bánkódókat, a reményvesztetteket, béküljünk ki haragosainkkal, és tegyünk jót ellenségeinkkel."

Parancsaid soha nem feledem,
mert bennük adtál életet nekem.
Szabadíts meg: tied vagyok,
mert parancsaid után kutatok.
Leskelnek rám a bűnösök, hogy elveszítsenek:
előírásaidra figyelek.
Minden tökéletesnek, látom, határa van;
rendelésed határtalan.
(Zsolt 118/119,93-96)

VII. 
Ne paráználkodj!

"A házasságot mindenki tartsa tiszteletben, a házasélet pedig legyen szeplőtelen. A paráznát és a házasságtörőt megítéli az Isten" (Zsid 13,4) Ezt a parancsolatot a fontossága miatt az Egyház legelső zsinata, az Apostoli Zsinat is megerősítette Jeruzsálemben, Kr. u. 50-ben: "Azt azonban írjuk meg nekik, hogy tartózkodjanak a bálványoktól eredő megfertőződéstől, a törvénytelen házasságtól, a fojtott állattól és vértől" (ApCsel 15,20).

A paráznaságot gyakran fordítják házasságtörésnek, holott mint a zsidóknak írt levélből is kitűnik, a két fogalmat megkülönböztették egymástól. A paráznaság (pornosz) tágabb fogalom, mint a házasságtörés (moikhosz). Bele tartozik mindenféle rendezetlen viszonyú testi kapcsolat, akár történt házasságtörés, akár nem. Habár a pornosz mindig is létezett, ma már egész iparág épült rá, de ez a szó eredeti jelentéstartalmát nem módosítja. Érdemes megjegyezni azt is, hogy a koiné görög nyelvben mind a pornosz, mind a moikhosz kifejezés használatos bálványimádó értelemben is. Ez személetesen világítja meg mindazt, amit a Második Parancsolatnál a szenvedélyek és a bálványok kapcsolatáról írtunk.

"Kerüljétek a paráznaságot! Minden bűn, amit az ember elkövet, a testén kívül van, a parázna azonban tulajdon teste ellen vét. Nem tudjátok, hogy a testetek a bennetek lakó Szentlélek temploma, akit Istentől kaptatok?" (1Kor 6,18). A parancsolat megszegése a legnagyobb bűnök egyike, közvetlenül Isten elleni vétek, emiatt még szóban sem szabad elkövetni: "Paráznaságról és más tisztátalanságról, vagy kapzsiságról szó se essék köztetek. Így illik a szentekhez" (Ef 5,3).

Nem csak a parázna szavaktól, de a parázna gondolatoktól is tartózkodni kell: "Hallottátok a parancsot: házasságot ne törj! Én pedig azt mondom nektek: mindaz, aki bűnös kívánsággal asszonyra néz, szívében már paráználkodott vele" (Mt 5,27-28.) "A szívből ered ugyanis minden rossz gondolat, gyilkosság, házasságtörés, paráznaság, lopás, hamis tanúság és káromlás. Ezek szennyezik be az embert" (Mt 15,19)

Jézus új értelmezést adva ennek a parancsnak, a házasság felbontása ellen emel szót: "Én pedig azt mondom nektek: mindaz, aki elbocsátja feleségét, kivéve ha nem törvényes felesége, okot ad neki a házasságtörésre, aki pedig elbocsátott nőt vesz el, házasságot tör" (Mt 5,32; Mt 19,9). "Ha pedig a nő hagyja el férjét és máshoz megy, szintén házasságtörést követ el” (Mk 10,12).

Bizonyos szélsőséges esetekben azonban lehetőség van a házasságot felbontani, ha az többé már nem szentségi házasság: "Ha a hitetlen fél elválik, hadd váljék el. Ebben az esetben a testvér vagy a nővér nincs lekötve" (1Kor 7,15).

Ahhoz, hogy az eddigieket jobban megérthessük, és átláthassuk a Hetedik Parancsolat kapcsolatát a többi parancsolatéval is, érdemes Szent Pál szavai alapján megvizsgálni a házasság szentségét, a házasság misztériumát, azaz Isten titokzatos jelenvalóságát a két fél házassági kapcsolatában:

"Engedelmeskedjetek egymásnak Krisztus iránt való tiszteletből. Az asszony engedelmeskedjék férjének, akárcsak az Úrnak, mert a férfi feje az asszonynak, mint Krisztus az egyháznak: ő ugyanis testének megváltója. Amint tehát az egyház Krisztusnak van alárendelve, úgy az asszony is mindenben férjének. Férfiak! Szeressétek feleségteket, amint Krisztus is szerette az egyházat, és föláldozta magát érte, hogy az élet igéje által tisztára mosva megszentelje. Ragyogó tisztává akarta tenni az egyházat, amelyen sem szeplő, sem ránc, sem egyéb efféle nincsen, hanem szent és szeplőtelen. Így szeresse a férj is feleségét, mint saját testét. Aki feleségét szereti, önmagát szereti. Hiszen saját testét senki sem gyűlöli, hanem táplálja és gondozza, akárcsak Krisztus az egyházat" (Ef 5,21-28).

Szent Pál első korintusi leveléből kiindulva, a Hetedik Parancsolat kapcsán Palamasz Szent Gergely így beszél a szüzesség erényéről és a házasság szentségéről:

"Ha el tudod fogadni, válaszd a szüzesség aszkézisét (Mt 19, 12), hogy teljesen Istené lehess, és a tökéletes szeretet által hozzá ragaszkodj, előre befogadva az eljövendő életet, angyal módjára élve itt a földön. Mert angyaloké a szüzesség, és hozzájuk válik hasonlóvá testben az, aki a szüzességgel kötelezi el magát.

Ám ha nem szándékozol szűzi életmódot élni, ne is tégy ilyen ígéretet Istennek, mert a törvény szerint szabad neked egy feleséget az Úrban magaddal vinned, és egyedül vele laknod, szentségben vele élned (1Thessz 4, 4). Más asszonytól pedig minden erőddel tartsd távol magad. Elvágva magadtól a keserű gyökereket nem hozol majd halált termő gyümölcsöt, hanem tisztaságot, és a benne rejlő szent élet gyümölcsét, amely nélkül senki sem látja meg az Urat (Zsid 12,14)."

Feleséged házadnak belsejében
dús fürtű szőlőként fog hajtani,
mint az olajfák gyenge sarjai.
Im igy megáldatik a férfi,
aki az Urat féli!
Áldjon meg téged Sionból az Úr,
hogy jólétben lásd Jeruzsálemet minden napjain életednek,
És lássad fiaidnak fiait:
békesség Izraelnek!
(Zsolt 127/128,3-6)

VIII. 

Ne lopj!

"Nincs többé zsidó vagy görög, rabszolga vagy szabad, férfi vagy nő, mert ti mindnyájan egyek vagytok Krisztus Jézusban" (Gal 3,28) Mivel mindnyájan egyek vagyunk, ezért a Ne lopj! parancsa is egyetemesebb érvényű útmutatást ad annál, mint amit a hétköznapi szóhasználatban értenénk alatta.

A hívek krisztusi egysége az ősegyházban az anyagi javak terén is megvalósult: "A hívek mind összetartottak és mindenük közös volt. Birtokaikat eladták és az árát szétosztották kinek-kinek szükségéhez mérten" (ApCsel 2,44.) Az igehelyet sokan félreértik, ezért érdemes tisztázni: az őskeresztények nem éltek kommunákban, nem gazdálkodtak közösen és még kevésbé vezettek közös háztartást; hanem mindenki élte a saját életét, űzték a mesterségüket, családilag gazdálkodtak és családonként vezettek háztartást. Viszont azokat a javaikat, jövedelmeiket, melyek nem voltak szükségesek a családjuk létfenntartásához, azt mind a gyülekezetnek adományozták. Az adományokat a püspökök osztották szét a diakónusokkal az arra rászorulóknak.

Azóta sokat változott a világ, éppen ezért még inkább példával kell hogy szolgáljon számunkra az első keresztények önzetlen adományozása, még inkább meg kell szívlelnünk Jézus tanítását: "Ha tökéletes akarsz lenni, menj, add el, amid van, és árát oszd szét a szegények közt, így kincsed lesz a mennyben. Aztán jöjj, kövess engem!" (Mt 19,21)

A Ne lopj! arra utasít minket, hogy ne vegyük el, ami nem illet meg minket, a Negyedik Parancsolat pedig azt mondja, hogy hat napon dolgozzál. Bármi is tehát csak akkor illet meg minket, ha teszünk is érte. Ezért figyelmeztet Szent Pál: "Amikor ugyanis nálatok voltunk, meghagytuk nektek, hogy aki nem akar dolgozni, ne is egyék. Hallottuk ugyanis, hogy némelyek rendetlenül élnek, semmit sem dolgoznak, hanem haszontalanságra fecsérlik idejüket" (2Tessz 3,10-11)

Viszont aki többre tesz szert, mint amennyire szüksége van, azt az adakozásra buzdítja az apostol is: "E világ gazdagjainak hagyd meg, hogy ne kevélykedjenek, és ne bizakodjanak a bizonytalan vagyonban, hanem az Istenben, aki bőven megad nekünk mindent megélhetésünkre. Legyenek jótékonyak, gazdagodjanak jótettekben, szívesen és együttérzéssel adakozzanak" (1Tim 6,17-18).  

Azt külön is hangsúlyozza Szent Pál, hogy az adakozásnak szívből jövőnek, őszintének és örömtelinek kell lenni: "Mindenki úgy adjon, amint eltökélte magában, ne kelletlenül vagy kényszerűségből, mert Isten a jókedvű adakozót szereti" (2Kor 9,7). Az adakozás akkor önzetlen, ha még népszerűséget sem várunk el érte: "Amikor tehát alamizsnát adsz, ne kürtöltess magad előtt, mint a képmutatók teszik a zsinagógában és az utcán, hogy dicsérjék őket" (Mt 6,2).

Az önzetlen szeretetről, a személyes segítségnyújtásról és az adakozásról szól az irgalmas szamaritánus példabeszéde is (Lk 6,25-37), melyet éppen a Két Főparancs magyarázataként mondott el Krisztus.

Felebarátaink szeretete mint mindig, így az adományozás esetében is, az Isten felénk irányuló szeretetében teljesedik ki: "Adjatok és adnak majd nektek is: jó, tömött, megrázott és túlcsorduló mértékkel mérnek öletekbe. Amilyen mértékkel mértek, olyannal fognak visszamérni nektek is" (Lk 6,38). A Példabeszédek Könyve még szorosabb összefüggésre világít rá: "Aki megkönyörül a szegényen, az Úrnak ad kölcsön, s ő megfizet neki tettéért" (Péld 19,17).

Az adakozás elmaradásának, a kapzsiságnak, valamint a lopásnak, rablásnak a keserű gyümölcseire is figyelmeztet az Írás: "Nem tudjátok, hogy a gonoszok nem részesülnek Isten országában? Ne ámítsátok magatokat. Sem parázna, sem bálványimádó, sem házasságtörő, sem kéjelgő, sem fajtalan, sem tolvaj, sem kapzsi, sem részeges, sem átkozódó, sem rabló nem részesül Isten országában" (1Kor 6,9-10).

A fenti felsorolás nem véletlenszerű. Ahogy az már többször is megmutatkozott, a bűnök összetartoznak, ritkán járnak egyedül, egyik hozza magával a másikat, Jézus is a legtöbbször együtt emlegeti őket. Rávilágít arra is, hogy ezek milyen erényes cselekedettel győzhetők le:

"Szeressétek ellenségeiteket, tegyetek jót haragosaitokkal, áldjátok átkozóitokat és imádkozzatok rágalmazóitokért. Ha megütik arcod jobb felét, fordítsd oda a balt is. Ha elveszik a köpenyedet, add oda a köntösödet is. Ha kérnek tőled, adj, és ha elveszik ami a tiéd, ne követeld vissza. Úgy bánjatok az emberekkel, ahogyan akarjátok, hogy veletek bánjanak. (...) Szeressétek inkább ellenségeiteket! Tegyetek jót és kölcsönözzetek, anélkül hogy valamit is visszavárnátok. Akkor nagy lesz jutalmatok s a Magasságbeli fiai lesztek, mert ő jóságos a hálátlanok és gonoszok iránt. Legyetek tehát irgalmasok, amint a ti Atyátok is irgalmas. Ne ítéljetek, hogy meg ne ítéljenek. El ne ítéljetek senkit, hogy titeket se ítéljenek el. Bocsássatok meg és nektek is megbocsátanak" (Lk 6,27-37).

A Nyolcadik Parancsolat értelmében a közös tulajdon megkárosítása is bűn, legyen szó akár anyagi javakról, akár erkölcsi értékekről: "Jaj azoknak, akik hősök a borivásban, és vitézek a részegítő ital keverésében; akik ajándékért fölmentik a gonoszt, és az igaztól elveszik igazát!" (Iz 5,22-23) Izajás prófétához hasonlóan Mikeás is szót emel a korrupció ellen: "Fejedelmei megvesztegetve ítélkeznek, papjai bérért tanítanak, prófétái pénzért jövendölnek, és mégis az Úrra hivatkoznak" (Mik 3,11).

Tetteinknek és adományainknak Isten felé is önzetlen felajánlásoknak kell lenniük, mert különben azok sem többek egyszerű megvesztegetési kísérletnél. Ezekre az estekre mondja a törvény: "az Úr, a ti Istenetek az istenek Istene s az urak Ura, nagy, hatalmas és félelmetes Isten, aki nem néz sem személyre, sem ajándékra" (MTörv 10,17).

A Nyolcadik Parancsolat egyetemes értelmét maga Jézus Krisztus fogalja össze: "Ha valaki utánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye föl keresztjét és kövessen engem. Aki meg akarja menteni életét, elveszíti azt, de aki érettem elveszíti életét, megtalálja azt. Mit ér az embernek, ha az egész világot megnyeri, de lelke kárt szenved? Mit is adhatna az ember cserébe lelkéért?" (Mt 16,24-26).

A bűnösökkel lelkem ne veszejtsd el,
életemet a véres emberekkel,
kiknek gonosztól tapad a keze,
vesztegetéssel jobbkezük tele.
Én pedig utam ártatlanul járom,
irgalmazz nekem, légy szabadulásom!
(Zsolt 25/26,9-11)

IX. 

Ne tégy hamis tanúbizonyságot felebarátod ellen!

"Szakítsatok ezért a hazudozással, s beszéljen mindenki őszintén felebarátjával, hiszen egymásnak tagjai vagyunk. Ha haragusztok is, ne vétkezzetek. A nap ne nyugodjék le haragotok fölött" (Ef 4,25-26). A Kilencedik Parancsolat értelmezésénél is abból indul ki Szent Pál apostol, hogy a hívek egyek Krisztusban. 

Így aki valótlant állít, az nem csak emberetársait, de Istent is megsérti szavaival. Szent Péter eképpen feddte meg a hazugságon kapott Ananiást: "Nem embereknek hazudtál, hanem az Istennek!” (ApCsel 5,4). A Prédikátor Könyve szerint pedig "utálja az Úr a hamis ajkakat, de kedvét leli azokban, akik híven cselekszenek" (Préd 12,22). 

Ha gyarlóságból vagy gyengeségből szavainkkal vétettünk Istenünk ellen, őszinte bűnbánattal jóvá tehetjük. Ezt példázza az az eset, amikor maga Péter is gyengeségbe esett, és háromszor is megtagadta Krisztust: "Péternek ekkor eszébe jutott Jézus szava: 'Mielőtt a kakas szól, háromszor tagadsz meg engem.' Kiment és keserves sírásra fakadt" (Mt 26,75). 

Szavaink a szívünkből törnek elő, ahogy erre Jézus rámutat a tanításában: "Hogyan beszélhettek jót, holott gonoszok vagytok? Hiszen a szív bőségéből szól a száj. A jó ember jó kincséből jót szed elő, a rossz ember rossz kincséből rosszat szed elő. Mondom nektek: minden fölöslegesen kimondott szóról számot adnak majd az emberek az ítélet napján. Szavaid alapján fognak igaznak ítélni, szavaid alapján fognak elmarasztalni." (Mt 12,34-37) 

A Kilencedik Parancsolat lényegét is Krisztus foglalta össze a legtömörebben: "Ne ítéljetek, hogy meg ne ítéljenek. El ne ítéljetek senkit, hogy titeket se ítéljenek el" (Lk 6,37). Szent Jakab apostol, Jeruzsálem püspöke, lelkipásztorként más szemszögből is megvilágítja ugyanezt a tömör igazságot: "Aki pedig vallásosnak tartja magát, de nem fékezi nyelvét, hanem önmagát áltatja, annak mit sem ér a vallásossága." (Jak 1,26) 

Jézusnak arra nézve is van tanítása, ha ellenünk tanúskodnának hamisan: "Boldogok vagytok, ha miattam szidalmaznak és üldöznek titeket és hazudozva minden rosszat fognak rátok. Örüljetek és ujjongjatok: nagy lesz jutalmatok a mennyben. Hiszen így üldözték előttetek a prófétákat is" (Mt 5,11-12). 

Vannak azonban esetek, amikor a bűnöst figyelmeztetni kell hibáira, mint ahogy Szent János evangelista tette Diotrefésszel: "szemére vetem, amit tesz: gonosz fecsegésével megszól minket" (3Ján 1,10). Látni kell azonban, hogy János ezt mint apostol, mint lelkipásztor tette, és ezzel nem saját személyét, hanem az Egyház egészét védelmezte meg. 

Szent Pál Timoteust, mint Efezus püspökét látja el tanáccsal, hogyan kell hasonló esetekben fellépni: "Márpedig az Úr szolgája ne veszekedjék, inkább legyen barátságos, tanításra kész és türelmes. Feddje meg szelíden az ellenszegülőket, hátha megadja nekik Isten a bűnbánat kegyelmét, hogy fölismerjék az igazságot, és kikerüljenek az ördög kelepcéjéből, aki kényére-kedvére fogva tartja őket" (2Tim 2,24-26). 

Szent Péter pedig minden hívőhöz szól, hogyan kell az Ige védelmében megszólalni: "Mindig álljatok készen arra, hogy megfeleljetek mindenkinek, aki reménységtekről kérdőre von titeket. De ezt szerényen, tisztességtudóan, jó lelkiismerettel tegyétek, hogy akik Krisztusban való tisztességes életeteket becsmérlik, rágalmaikkal szégyent valljanak" (1Pét 3,15-16). 

Uram, sátradban ki lakozhatik
és szent hegyeden ki nyugodhatik?
Aki szeplőtelen jár és igazat cselekszik,
szívében gondol igaz dolgokat,
és nyelve nem beszél rágalmakat;
ki nem bántja felebarátját,
és gyalázattal nem illeti társát;
aki a gonoszt hitványnak itéli,
de tiszteli azt, ki az Urat féli;
ki önkárára esküdt esküjét is meg nem tagadja.
Zsolt 14/15,1-4

X. 
Ne kívánj semmit, ami a másé!

A Tízparancsolat Isten önkinyilatkoztatásával kezdődik, és az első négy Parancsolat az Isten-szeretet parancsát egyre konkrétabb szinten világítja meg. A második kőtábla parancsai az emberi létezést alapul véve fejtik ki részletesen a felebaráti szeretetet, a tettek szintjéről indulva a szavakon át egészen a gyökerekig, a szívig. A felebaráti szeretet eddigi parancsolatai elsősorban arra összpontosítottak, hogy hogyan viszonyuljunk embertársaink felé. A Tizedik Parancsolat azonban elsősorban már a saját belső viszonyainkra fókuszál: szívünkre, szenvedélyeinkre és vágyainkra.

A szívből fakadó vágyak és szenvedélyek a bűn forrásai. Az ide vonatkozó krisztusi tanítást már korábban is idéztük: "A szívből ered ugyanis minden rossz gondolat, gyilkosság, házasságtörés, paráznaság, lopás, hamis tanúság és káromlás. Ezek szennyezik be az embert" (Mt 15,19). Ugyancsak szó volt arról is, hogy a szenvedélyekhez való ragaszkodás kimeríti a bálványimádás fogalmát is.

A szenvedélyeknek egyik jellemző fajtája az, melytől a Hetedik Parancsolat  így óv: Ne paráználkodj!

Másik nagyon jellemző fajtája az anyagi javak utáni kóros vágyakozás, amiről Szent Pál így ír Timóteusnak: "Semmit sem hoztunk e világra, s nem is vihetünk el semmit. Ha ennivalónk és ruhánk van, elégedjünk meg vele. Aki meg akar gazdagodni, kísértésbe esik, kelepcébe, és sok oktalan meg káros kívánságba, melyek romlásba és kárhozatba döntik az embert. Minden baj gyökere ugyanis a pénz vágya. Néhányan törik magukat utána, ezért a hittől elpártoltak és sok bajba keveredtek" (1Tim 6,7-10)

További jellemző bűnös szenvedély a hatalomvágy, melyekből a "versengés és viszály" (1Kor 3,3), a presztízsharcok fakadnak. Az irigységtől és a viszálytól óv Szent Jakab is: "Ha keserű irigység és vetélkedés van szívetekben, ne büszkélkedjetek, meghazudtolva az igazságot. Ez nem fölülről származó bölcsesség, hanem földi, érzéki, sőt ördögi. Ahol ugyanis irigység és versengés van, ott békétlenség uralkodik, meg minden más hitványság" (Jak 3,14-16).

Jakab apostol nagyon lényegre törően fogalmazza meg azt is, hogy kísértéseink forrása saját magunkban, vágyainkban és szenvedélyeinkben rejtőzik. Ugyanakkor arról is szól, hogy milyen áldásos gyümölcsei vannak, ha valaki legyőzi vágyait, és ellent áll a kísértéseknek:

"Boldog az az ember, aki kiállja a megpróbáltatást, mert ha hűnek bizonyul, elnyeri az élet koronáját, melyet Isten azoknak ígért meg, akik szeretik őt. Senki se mondja a kísértés idején: az Isten kísért engem. Isten nem kísérthető a rosszra, de maga sem kísért senkit. Mindenki úgy esik kísértésbe, hogy saját kívánsága vonzza és csábítja. A kívánság azután, mihelyt megfogant, bűnt szül, a bűn pedig, ha végrehajtják, halált okoz. Ne tévedjetek tehát, szeretett testvéreim. Felülről, a világosság Atyjától csak jó adomány, csak tökéletes ajándék származik. Nála nincsen változás, sem árnyéka a változandóságnak" (Jak 1,12-17)

Tanácsoddal nekem utat mutatsz,
s a dicsőségbe majdan befogadsz.
Mert mim van nekem kívüled az égben?
S ha veled vagyok, nem kell a föld nékem.
Testem, szivem bár szétenyésszen:
Isten az én szivem sziklája és mindörökre osztályrészem.
Zsolt 72/73,24-26

"Új parancsot adok nektek: szeressétek egymást!

Amint én szerettelek titeket, úgy szeressétek egymást ti is." 

(Jn 13,34)

"Ha parancsaimat megtartjátok, megmaradtok szeretetemben, amint én is megtartottam Atyám parancsait és szeretetében maradok. Ezeket azért mondtam nektek, hogy az én örömöm legyen tibennetek és örömötök ezzel teljes legyen." 

(Jn 15,10-11)

Ámin   + + +    Ἀμήν    + + +   Ами́нь