Statisztikai számvetés

Egy másik bejegyzésben egy múltba tekintő kronológiai vázlatot közöltünk a magyarországi keresztény felekezetekre vonatkozóan. Most a jelenlegi helyzet statisztikai keresztmetszetét ismertetjük. Az alábbi felsorolás az egyes felekezetek lélekszámát mutatja a 2011. évi népszámlálás adatai alapján; zárójelben az összlakossághoz viszonyított százalékos arányuk szerepel (csak az 1% fölöttiek). Vastag betűvel a magukat keresztényként meghatározó közösségeket jelöltük. A csillag azt jelzi, hogy mely felekezeteknek van felsőfokú hitéleti képzése Magyarországon.

1. római katolikus: 3 691 389 fő (37,1%) *
2. református:  1 153 454 fő (11,6%) *
3. evangélikus: 215 093 fő (2,2%) *
4. görögkatolikus:  179 176 fő (1,7%) *
5. Jehova Tanúi:  31 727 fő
6. baptista:  18 211 fő *
7. Hit Gyülekezete:  18 220 fő *
8. ortodox keresztény: 13 710 fő
9. Krisna-tudatú: 12 000 fő * (nem népszámlálási adat)
10. zsidó:  10 965 fő *
11. buddhista:  9 758 fő *
12. pünkösdi:  9 326 fő *
13. unitárius: 6 820 fő
14. adventista: 6 213 fő *
15. iszlám: 5 579 fő
16. mormon: 5000 fő (nem népszámlálási adat)
17. metodista:  2 416 fő *

Néhány tanulságos kiegészítő adat:

• 2 699 025 fő nem nyilatkozott a vallási hovatartozását illetően (27,2%)
• 1 659 023 fő úgy nyilatkozott, hogy nem tartozik felekezethez (16,7%)
• 147 386 fő vallotta magát ateistának (1,5%)

Az alábbi felsorolás pedig a hitéleti felsőoktatás adatait szemlélteti. A pap-, lelkész-, hitoktató-, teológus- és egyéb hitéleti képzés hallgatói létszáma a 2009/2010 tanévben a következő volt:

1. római katolikus: 1626 fő
2. Hit Gyülekezete: 600 fő
3. református: 585 fő
4. buddhista: 424 fő
5. adventista: 318 fő
6. baptista: 255 fő
7. Krisna-tudatú: 251 fő
8. zsidó: 166 fő
9. evangélikus: 155 fő
10. görögkatolikus: 142 fő
11. pünkösdi: 111 fő
12. metodista: 43 fő

Az alábbiakban a fenti két adatsort vetettük össze. Azt vizsgáltuk, hogy felekezetenként hány hívőre jut egy hallgató. Itt értelemszerűen a kisebb létszám jelenti a társadalmilag előnyösebb helyzetet, ezért ez a lista a fentiekkel ellentétben növekvő sorrendet mutat:

1. adventista: 19 főre jut 1 hallgató 
2. buddhista: 23 főre
3. Hit Gyülekezete: 30 főre
4. metodista: 56 főre
5. zsidó: 66 főre
6. baptista: 71 főre
7. Krisna-tudatú: 74 főre
8. pünkösdi: 84 főre
9. görögkatolikus: 1261 főre
10. evangélikus: 1 387 főre
11. református: 1 971 főre
12. római katolikus: 2 270 főre

Módszertani megjegyzések:

• Jogosan vetődik fel az a kérdés, hogy a népszámlálási adatokat mennyire tekinthetjük hitelesnek, különösen annak fényében, hogy a létszámát tekintve második legnagyobb "felekezet" a 'nem nyilatkozik' kategória. Mivel azonban a különböző felekezeteknek ugyanazon módszerrel vett adatait vizsgáltuk, így mégis lehetőség nyílik a felekezetek egyfajta összevetésére.
• A Krisna-tudatú hívők nem szerepeltek külön kategóriaként a népszámlálásban. Ők maguk 20 ezer fő körülire becsülik a létszámukat. Az általunk figyelembe vett 12 ezres adatot az adófelajánlások számához igazítottuk. Amennyiben igaz a 20 ezer fős lélekszám, akkor ők a 6. legnagyobb vallási közösség Magyarországon, megelőzve az ortodoxokat, a Hit Gyülekezetét és a baptistákat is. A harmadik listában nem változna a pozíciójuk.
• A mormonok létszámára vonatkozóan - más adat hiányában - az egyház saját becsléseinek alsó határából indultunk ki. Ők 23 helyi gyülekezetben 200-400 fő közötti létszámot adnak meg magukról.

Néhány vázlatos gondolat, a részletes kiértékelés helyett:

• Nagyon alacsony (1,5%) a magukat nyíltan ateistának vallók aránya.

• Nagyon magas (27,4%) a nem válaszolók aránya, annak ellenére, hogy minden felekezet az adat bemondására buzdította a híveit. Valószínűleg ez a szám nem csak azokat rejti, akik személyiségi jogi okokból nem akartak válaszolni; hanem azokat is, akiknek saját maguk felé sem tisztázott a viszonya a vallásokhoz vagy az ateizmushoz.

• Ugyancsak rendkívül magas (16,7%) a felekezeten kívüliek aránya, ez a harmadik legnagyobb létszámú csoportja a felmérésnek. A csoport nem homogén. Ide tartoznak a "maguk módján vallásos" emberek; a beleszületett vallásuktól eltávolodott keresztények; a kisegyházak között ingázó, helyüket sehol nem találó hívők; a vallásokat filozófiai irányzatként kezelő "szabadon gondolkodók"; az ezoterikus praktikák és a new age irányzatok hívei. És minden bizonnyal itt jelennek meg azok a hívek is, akiknek a felekezetére nem kérdezett rá konkrétan a felmérés.

• Meglepő lehet a Jehova Tanúinak kiemelkedő aránya a "kisegyházak" között. Különösen arra való tekintettel, hogy nem egy náluk kisebb felekezet több intézményt tart fenn mint ők, és a médiában is lényegesen intenzívebben jelenik meg.

• A "kisegyházak" között előkelő helyen állnak a nem keresztény felekezetek. Kiemelten figyelemre méltó, hogy a buddhisták és a Krisna-tudatúak a tíz évvel korábbihoz képest megtöbbszörözték a létszámukat.

• Az iszlám létszáma ebben az adatsorban nem jelentős, bár jelentősen leelőzte a hazánkban nagyobb múltra visszatekintő metodistákat, és nem sokkal van lemaradva a szintén nagyobb múltú unitárius és adventista egyházaktól. Azt is figyelembe kell venni, hogy évtizedek óta élnek olyan iszlám közösségek Magyarországon, akik a magyar állampolgárságot nem vették fel, így a népszámlálási adatokban sem jelennek meg.

• A felsőoktatást tekintve óriási a szakadék a "kisegyházak" és a "nagyegyházak" között. Az előbbieknél kevesebb mint száz hívőre jut egy lelkész-hallgató, az utóbbiaknál pedig ezer-kétezer főre.

• E tekintetben ugyancsak szignifikáns a különbség a görögkatolikus és a római katolikus egyház között, holott valójában ugyanarról a katolikus egyházról van szó. A római katolikusok jelentős hátrányát sokan a papi cölibátus következményének tekintik.

• A "kisegyházak" a felsőoktatásban nem csak relatíve, de a hallgatók számának abszolút értékét tekintve is versenyképesek a "nagyegyházakkal": a görögkatolikus és az evangélikus egyházat hat kisegyház is megelőzte, ezek közül pedig a Hit Gyülekezetének a református egyháznál is több hallgatója van, így a katolikusok után ők a másodikak a listán.

+ + +

Befejezésül néhány adat a magyarországi keleti keresztény egyházról

Mint az a fentiekből is látható, a keleti kereszténység a felsorolásban szereplő tizenhárom "kisegyház" között a negyedik, összességében pedig a nyolcadik helyen áll, 13 710 fővel. Azonban ez a szám igencsak hozzávetőleges, hiszen sokan telepedtek meg Magyarországon úgy az utóbbi évtizedekben, hogy nem kértek és nem kaptak állampolgárságot, így ők a népszámlálási adatokban nem jelennek meg.

Mindezek mellett ez a létszám folyamatosan változik is. Vannak, akik eleve kétlaki életre rendezkednek be, csak bizonyos időközönként tartózkodnak itt életvitelszerűen, máskor pedig másik országban élnek. Megint mások az egyetemi diákéveiket töltik nálunk, majd hazatérnek. Nem csak az ortodox hívek összlétszáma mutathat jelentős eltéréseket néhány éves periódusokon belül, de belső arányai is: aktuálisan melyik ortodox egyháznak van több vagy kevesebb híve.

A 2011. évi népszámlálás egy kategóriának vette az ortodox egyházat - tulajdonképpen jogosan - azonban több szempont szerint is különbségeket tehetünk a részegyházak között (nagyság szerinti csökkenő sorrendben):

- Teológiailag:

1. diofizita ortodoxok
2. miafizita ortodoxok

- Rítus szerint:

1. bizánci rítusú
2. kopt rítusú
3. örmény rítusú

- Szervezetileg:

1. orosz
2. szerb
3. román
4. görög
5. bolgár
6. kopt
7. örmény

A legnépesebb ortodox közösségek létszáma is csak néhány ezer fő, míg a legkisebbek mindössze néhány száz fősek. Ahogy utaltunk rá, ezek a létszámok folyamatosan ingadoznak és egymáshoz viszonyított arányuk is változhat. Az ortodox egyháznak nincs Magyarországon papképzése, a papok, diakónusok a legnevesebb külföldi ortodox egyetemeken tanulnak, többen pedig az Athosz-hegyen is éltek.

A budapesti kopt ortodox templom

Kronológiai visszaszámlálás

(a Magyarországon működő keresztény felekezetek listája, a teljesség igénye nélkül)

2012. - Kubinyi Károly megalapítja a Szövétnek Keresztény Gyülekezetet
2006. - Nagy Károly megalapítja a Független Történelmi  Protestáns Egyházat
2004. - Süveges József társaival megalapítja az Omega Pünkösdi Gyülekezetek Hálózatát
2001. - Fuferanda Pál megalapítja a Fény Gyermekei Magyar Esszénus Egyházat

1998. - Piszter Ervin megalapítja a Budapesti Autonóm Gyülekezetet
1995. - Perjési István megalapítja az Agapé Gyülekezetet
1994. - Kip McKean megalapítja Krisztus Nemzetközi Egyházát
1993. - Jim Sanders megalapítja Krisztus Szeretete Egyházát
1990. - Külföldi misszionáriusok megalapítják a Biblia Szól Keresztény Gyülekezetet
1989. - Az Egervári-csoport megalapítja a Keresztény Advent Közösséget
1979. - Németh Sándor megalapítja a Hit Gyülekezetét
1975. - Iványi Gábor megalapítja a Magyar Evangéliumi Testvérközösséget
1972. - Bereczki Sándor megalapítja a Mindenki Temploma Gyülekezetet
1965. - Chuck Smith megalapítja a Golgota Keresztény Gyülekezetet
1964. - Kurgyis József többedmagával megalapítja a Kármel Gyülekezetet
1947. - Megalakul az Őskeresztyén Apostoli Egyház
1934. - Tomi József megalapítja az Agapé Pünkösdi Gyülekezetet
1932. - Lődi Lajos többedmagával megalapítja az Élő Isten Gyülekezetét
1928. - Szalai József megalapítja a Magyar Pünkösdi Egyházat
1925. - Önállósodik a Hetednapi Adventista Reformmozgalom
1920. - Sándor János megalapítja a Magyar Szabadkeresztyén Gyülekezetet

1895. - Phineas F. Breese megalapítja a Názáreti Egyházat
1879. - Mary Baker Eddy megalapítja a Keresztény Tudomány vallási szervezetet
1871. - Ignaz von Döllinger vezetésével önállósodik az Ókatolikus Egyház
1870. - Charles Taze Russel megalapítja a Jehova Tanúi vallási szervezetet
1865. - William Booth megalapítja az Üdvhadsereg Szabadegyházat
1863. - Ellen G. White többedmagával megalapítja a Hetednapi Adventista Egyházat
1848. - John Thomas megalapítja a Krisztadelfiánus Egyházat
1840. - Hencsey Lajos megalapítja a Krisztusban Hívő Nazarénusok Gyülekezetét
1830. - Anthony Norris Groves megalapítja a Keresztyén Testvérgyülekezetet
1829. - Joseph Smith megalapítja az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyházát

1774. - Charles Wesley megalapítja a Metodista Egyházat

1606. - John Smyth megalapítja a Baptista Egyházat

1568. - Dávid Ferenc megalapítja az Unitárius Egyházat
1563. - Jean Caulvin (Kálvin János) megalapítja a Református Egyházat
1534. - VIII. Henrik megalapítja az Anglikán Episzkopális Egyházat
1517. - Martin Luder (Luther Márton) megalapítja az Evangélikus Egyházat

.

.
.

1054. - A Római Patriarchátus kiválik a Pentarchiából, létre jön a Római Katolikus Egyház

.

.

.

.

.

.

.

30-33. - Jézus Krisztus megalapítja az Egy, Szent, Egyetemes és Apostoli Egyházat,
mely Egyház mind a tanítását, mind a hitéletét, mind pedig a szervezeti felépítését tekintve változatlan formában él tovább az ortodox részegyházakban.

A teremtetlen isteni energiákról

A teremtetlen isteni energiákról szóló tanítás problematikája kevéssé közismert, pedig - a dogmafejlődés kérdése mellett - ez az egyik legnagyobb teológiai különbség kelet és nyugat között. Míg a keleti egyházak vallják ezt a tant, addig a katolikusok és a protestánsok elutasítják azt. Ez tehát ismét csak egy kelet és nyugat közötti vízválasztó.

Eltérő irányok

E tanbéli különbségnek további súlyos vonzata is van. A teremtetlen energiák tana közvetlenül Istenről szól. Ennek elutasítása az egyik oldalon, illetve elfogadása a másikon, azt eredményezi tehát, hogy teljesen más a nyugati és a keleti egyház istenképe. Az eltérő istenképből következik, hogy eltérő az emberről alkotott kép is, hiszen Isten a saját képére és hasonlatosságára teremtette az embert. Mivel eltérő az istenkép és eltérő az emberkép is, éppen ezért teljesen eltérő az is, amit Isten és ember kapcsolatáról gondolnak keleten és nyugaton.

Azaz minden látszólagos hasonlóság ellenére, teljesen más alapokon nyugvó, és teljesen más jellegű vallásossággal találkozunk keleten, mint nyugaton. Aki csak felszínesen szemléli a dolgot, az azt látja, hogy egy katolikus mise hasonló, mint egy ortodox liturgia, de mindkettő nagyon különbözik egy pünkösdi karizmatikus istentisztelettől. Ez önmagában persze igaz is, és ennek is konkrét oka van.

Ugyanakkor, ha kicsit megkaparjuk a felszínt, akkor ki fog derülni, hogy az erősen intellektuális jellegű skolasztikán alapuló katolicizmus, minden további nélkül integrálni tudja magába a skolasztikától alapvetően igen távol álló, érzelmi megközelítésű  karizmatikus mozgalmat; ugyanakkor nem tud mit kezdeni az ortodoxiának a belső csendre építő hészükhazmusával. Ez a másik oldalra nézve is igaz: a hészükhazmus talaján álló ortodoxia sem az intellektuális, sem az érzelmi alapú Isten-megközelítéssel nem tud mit kezdeni, sőt, bizonyos értelemben igyekszik a fennálló távolságot meg is tartani.

A két alexandriai ortodox pápa (a miafizita és a diofizita)

A diofizita ortodoxok nyitottabbak a miafizita ortodoxok felé (és viszont), mint a szintén diofizita nézeteket valló nyugati kereszténység irányába. Úgy tűnik tehát, hogy a teremtetlen energiákról szóló tanítás elfogadása vagy elutasítása sokkal mélyebb különbségeket okoz a felekezetek között, mint a diofizita-miafizita krisztológiai vita.

+ + +

A teológiai szóhasználatban az energeia vagy energia jelentését leginkább az aktivitás, működés, cselekvés, hatás szavakkal lehet kifejezni. Időnként az erő kifejezés is használatos az energia szinonimájaként. Amennyiben nem csak általában, hanem konkrétan az isteni energiáról van szó, akkor a teológiai szóhasználatban még a  fény, világosság, illetve a dicsőség kifejezések is további szinonimái az isteni energiának - erről az alábbiakban szó lesz még.

Energiákkal a lények rendelkeznek, mely energiák a lények lényegéből (ousia) illetve természetéből (physis) fakadnak.

Értelemszerűen a teremtett lényeknek az energiájuk is teremtett, míg Istennek a teremtetlen lényegéből fakadó energiája is teremtetlen. A továbbiakban csak a teremtetlen isteni energiákról esik szó.

Isten végtelen és transzcendens, sőt, végtelenül transzcendens. Ezt a Szentírásból levezetett állítást az egyházatyák nagyon komolyan veszik. Isten transzcendenciája számukra azt jelenti, hogy az isteni lényeg (ousia) illetve az isteni természet (physis) minden teremtett lény és minden teremtett dolog számára minden szempontból elérhetetlen és megközelíthetetlen. Sem ember, sem másmilyen teremtménye semmilyen érzékszervével meg nem tapasztalhatja, elméjével fel nem foghatja Isten lényegét, sem ezen a világon, sem a túlsó világon.

Ebből a gondolatból indul ki az apofatikus teológia, mely negatív kijelentésekkel operál. Mivel az elménkkel felfogható pozitív állításokat nem tehetünk Isten lényegéről, ezért negatív állításokkal, tagadásokkal írjuk körül Őt: végtelen, láthatatlan, megtapasztalhatatlan, elérhetetlen, felfoghatatlan, stb. Érdemes megjegyezni, hogy a khalkedóni zsinat krisztológiai dogmája is az apofatikus teológia negatív állításaival fogalmazódik meg: Krisztus isteni és emberi természete felcserélhetetlen, változatlan, szétválaszthatatlan, keveretlen.

Isten azonban nem egy statikus létező, hanem egy dinamikus, élő szellemi lény. Él, szeret, akar, teremt, hat, cselekszik - egyszóval aktív. Az Isten saját lényegéből fakadó dinamikus aktivitását nevezik az atyák teremtetlen isteni energiának.

Isten mindenható és mindenben ható, korlátlanul beavatkozhat az általa teremtett világ dolgaiba. Isten nincs a saját börtönébe zárva - ahogy szokták sokszor fogalmazni - olyan hatást fejthet ki az általa teremtett világra, amilyent csak akar. Nem kötik ebben korlátok. Az isteni hatás, az isteni energia tehát számtalan féle képpen jelenik meg a teremtett világban, az isteni szándék függvényében. Tehát Isten mindenhatóságából kifolyólag, a teremtetlen isteni energiák által valósul meg az isteni immanencia.

+ + +

Az isteni energia nem csak hogy az isteni lényegből, az isteni természetből fakad, de attól elválaszthatatlan, egységet alkot vele. "Egy az Isten, mindnyájunk Atyja, aki minden fölött áll; mindent átjár és mindenben benne van" (Ef 4,6) - foglalja össze ezt a tanítást Szent Pál.  A "lényeg/természet - energia" viszonyrendszer nem két külön dolgot jelöl, hanem egyetlen oszthatatlan egység két aspektusát.

Nyelvészeti hasonlattal élve - amely persze kicsit sántít - ezt a tanítást úgy modellezhetnénk, hogy Isten egy olyan tőmondat, melyben Ő az alany és Ő az állítmány is. Ő az isteni lényeg, mint alany, és Ő az isteni lényegnek az aktivitása, más kifejezéssel a teremtetlen energia, mint állítmány. A hangsúly pedig a mondat egységén van, sem az alany nem értelmezhető az állítmánya nélkül, sem az állítmány az alanya nélkül.

Érdekességként röviden utalunk rá, hogy létezik is ilyen Istent jelölő tőmondat, melyben az alany és az állítmány nem választható szét. Ez a Ό ΩΝ (ho-ón), magyarul az "aki van" vagy "ő, aki van" fordításokban ismert bibliai utalás (Kiv 3,14 és Jn 8,58). Sajnos a magyar fordítás - akárcsak több más nyelvé - nem tudja az alanynak-állítmánynak azt tömör egységét visszaadni, amit a görög eredeti kifejez. Ezért ez a mondat görög nyelven szerepel az ikonokon Krisztus glóriájában, ahol mindig kötelező is megjeleníteni.

Ό ΩΝ - Ő, aki Van

Az energia a lényegtől tehát el nem választható, viszont attól nagyon határozottan megkülönböztethető. Ez a különbözőség a teremtmények szemszögéből sokkal több, mint szignifikáns. Összefoglalásképpen tehát:

• Az isteni lényeg önmagából fakadó dinamikus aktivitása a teremtetlen isteni energia. Az isteni energia az isteni lényegtől szét nem választható, azzal megbonthatatlan egységet alkot (mint ahogy a napsugár is ugyanaz a hő és fény, mint maga a Nap), Ugyanakkor a teremtetlen isteni energia és az isteni lényeg mégis határozottan megkülönböztethető (mint ahogy a napsugár is megkülönböztethető magától a Naptól). 

• Az isteni lényeg teljes mértékben és minden tekintetben transzcendens; teremtény soha, semmilyen tapasztalatot nem szerezhet róla. Még az angyalok sem és az üdvözültek sem: a transzcendens isteni lényeg még a "színről-színre látásban" sem fedi fel magát a teremtménye előtt. Ha megtenné, megszűnne transzcendens lenni. Az isteni lényeg az Istennek az "isteni mivolta" (Róm 1,20) "aki minden fölött áll" (Ef 4,6).

• Az isteni energiákból viszont számtalan módon részesül a teremtett világ, ezáltal valósul meg az isteni immanencia. Az isteni energiákból való legmagasabb szintű részesülés a "színről-színre látás", ami az angyaloknak és az üdvözülteknek adatott meg. Az isteni energia Istennek az "örök ereje" (Róm 1,20), mellyel "mindent átjár és mindenben benne van" (Ef 4,6).

Az egyházatyák hol isteni energiáról, hol pedig többes számban isteni energiákról írnak. A Szentháromság egylényegű, az energia pedig ettől az egyetlen isteni lényegtől el nem választható, ezért jogos az egyes szám használata. Viszont a teremtett világ számtalan különböző módon részesülhet belőle, ezért a többes szám használata is teljesen helyénvaló.

+ + +

Mindezek után érdemes az isteni energiáknak a leggyakrabban szóba kerülő formái közül néhányat felsorolni. A konkrét példákon keresztül rögtön magától értetődő lesz majd a fenti, kissé talán száraz, bár cseppet sem bonyolult hittétel.

SZERETET - Isten aktivitásának egyik legfontosabb formája a Három Isteni Személy között öröktől fogva létező, kölcsönös és intenzív szeretet-kapcsolat. Az isteni energia e formájának teremtetlenségét Krisztus fogalmazza meg az Utolsó Vacsorán, a főpapi imájában: "Atyám, (...) szerettél engem a világ teremtése előtt." (Jn 17,24)

KEGYELEM - A Szentháromság szeretetkapcsolatába az Isten képmására teremtett ember is bevonódhat, változó mértékben és változatos módokon. Ennek az Isten-ember kapcsolatnak a különböző formáit nevezik isteni kegyelemnek, isteni irgalomnak. Homíliákban, prédikációkban, lelkiségi írásokban gyakran találkozni azzal a gondolattal, hogy az emberi élet célja az, hogy bekapcsolódhasson a Három Isteni Személy szeretet-közösségébe.

Érdekes módon, katolikus és protestáns papok, lelkészek is szeretnek élni ezzel a valóban költői képpel - annak ellenére, hogy az ő teológiájuk a leghatározottabban tagadja, hogy ez lehetséges lenne. Nyugati értelmezésben a kegyelem csak egy teremtett adomány.

Kegyelmes Krisztus
nyugati szentkép keleti átértelmezésben 

Ezzel szemben a keleti teológia értelmezésében valóságos, konkrét lehetőség az ember számára az, hogy bekapcsolódjék az Isteni Személyek öröktől fogva áramló, teremtetlen szeretetkapcsolatába.

Egy mondat erejéig utalni kell az isteni kegyelmet közvetítő szentségekre is, illetve magára az Egyházra, mint a Szentlélek Otthonára és mint Krisztus Láthatatlan Testére. Ezek is az isteni immanencia meghatározott módjai, melyek az isteni energiák, és nem pedig az isteni lényeg által valósulnak meg a teremtett világban.

AKARAT - Isten aktivitásának szintén egyik jellemző formája. Az isteni akarat is teremtetlen, hiszen Isten pontosan az akaratával teremt. A nyugati teológiákban gyakran előforduló ellentmondás (például már Szent Ágostonnál is) hogy az akaratnak, mint az isteni aktivitás egyik formájának elismeri a teremtetlen voltát; miközben összességében tagadja, hogy általában véve az isteni aktivitás (energia) teremtetlen volna.

MINDENÜTT JELENVALÓSÁG - Isten, számunkra némiképp titokzatos módon, de mindenütt jelen van a teremtett világban. Ezt a Szentírás számos helyen kinyilatkoztatja. Nagy Szent Bazil (+379) úgy fogalmaz, hogy Isten jósága és ereje (energiái) által mindenben jelen van; természetével (lényegével) pedig mindenen kívül van. Teljesen magától értetődő gondolat, hiszen ha Isten a lényegével lenne jelen a világban, az eleve ellent mondana az isteni transzcendencia elvének, továbbá akkor az egész teremtett világ Istenné lényegülne át, ami viszont maga lenne a megvalósult panteizmus.

TEREMTETLEN FÉNY - Néha az isteni aktivitás meglehetősen érdekes, egyben nagyon konkrét formában jelenik meg a világban: egyfajta fényjelenségként. Ez nem az érzékszerveinkkel normális módon felfogható, természetes, teremtett fény - de valamilyen módon mégis konkrétan megtapasztalható, és valamiképpen fényszerűnek érzékelt, valóságos, de természetfeletti jelenség. Ezt tapasztalta meg Mózes a Sínai-hegyen; ezt látta Péter, Jakab és János a Tábor-hegyen; és ez vakította el Saul-Pált a damaszkuszi úton. A lelkiségi irodalomban és a teológiai fejtegetésekben a teremtetlen fényt ezért gyakran Tábor-hegyi fénynek is nevezik. A későbbi korokban is többeknek volt ilyen fény-élményük, például a fentebb említett Szent Ágostonnak (+430) is.

Az egyházatyák nagyon gyakran mindenféle jelző nélkül is beszélnek a fényről, világosságról. Ezt nem metaforának vagy költői képnek szánják. Konkrétan vagy a teremtetlen fényre gondolnak, vagy valamivel tágabb körben értelmezve a kifejezést, az isteni aktivitás, a teremtetlen energiák szinonimájaként használják. Az atyáknál a fény, illetve világosság tehát nem egy költői eszköz, hanem konkrét tartalommal bíró teológiai szakszó.

A Teremtetlen Fény megjelenik Mózesnek

DICSŐSÉG - Nem könnyű meghatározni, hogy mi a konkrét jelentése a dicsőségnek, a fogalom meglehetősen elvont. Az egyházatyák a fényhez hasonlóan, az isteni energiákra vonatkoztatják, a dicsőség az ő szóhasználatukban az isteni aktivitás, a teremtetlen energia elvont fogalma.

Amennyiben Isten dicsőségét említi a szöveg, akkor az az isteni lényegből fakadó teremtetlen energiákat jelenti. Amennyiben viszont az ember dicsőségéről vagy megdicsőüléséről esik szó, akkor azokra az isteni energiákra kell gondolni, melyekből az adott személy, vagy általánosságban az ember Isten szándéka szerint részesül.

Fontos tudni, hogy az egyházatyák nem csak a saját műveikben használták a fény és dicsőség szavakat a teremtetlen energiák szinonimájaként - hanem a Szentírás igéit is eszerint a terminológia szerint értelmezték!

Rendkívül tanulságos ilyen értelmezésben tanulmányozni a Szentírást. Akik pedig most találkoztak először a teremtetlen energiák - jellegzetesen keleti keresztény - tanításával, nos számukra nem csak tanulságos, de minden bizonnyal meglepő is lesz a Biblia ilyen olvasata.

Arról a bizonyos 'filioque' betoldásról

A filioque latin szó jelentése "fiútól", teológiai jelentősége pedig abban rejlik, hogy a Szentlélek csak az "Atyától ered", ahogyan az a Hitvallás szövegében eredetileg is szerepel, avagy pedig az "Atyától és Fiútól", ahogyan az a filioque betoldásával értendő. Az első álláspontot a keleti kereszténység képviseli következetesen, míg ez utóbbi elgondolás a nyugati egyház egyik dogmafejlődésének eredménye.

A keleti egyház szemszögéből ezzel kapcsolatban néhány dolgot meg kell jegyezni. Az egyik az, hogy a keleti teológia általánosságban kizárja a dogmafejlődés lehetőségét, ahogy erről korábban már szó volt, emellett azonban a Hitvallás szövegének bármiféle megváltoztatását az Egyetemes Zsinatok konkrétan is megtiltják. Továbbá a filioque-tanítás ellenében keleten felmerülnek konkrét teológiai érvek is, ezekkel azonban majd az egyik következő írás foglalkozik.

Ebben a bejegyzésben nem tárgyaljuk részletesen a filioque katolikus értelmezését sem. Mindösszesen csak arra vállalkozunk, hogy térben és időben elhelyezzük azt a dogmatörténeti folyamatot, mely eredményeként a filioque gondolata megjelent, elterjedt, majd hivatalossá is vált a nyugati egyházban.

325-ben a Nikaiában megtartott I. Egyetemes Zsinat fogalmazza meg a Hitvallást, mely úgy szól a Szentlélekről, hogy a puszta létén felül mást nem is állít vele kapcsolatban: "És [hiszek] a Szentlélekben." Mindössze ennyi. Akkoriban úgy látszik még nem okozott problémát a Szentlélek helyes - a Szentírásból is kiolvasható - teológiai megközelítése.

Az I. Egyetemes Zsinat a Hitvallással

381-ben a konstantinápolyi II. Egyetemes Zsinat egészíti ki a Hitvallást a Szentlélekre vonatkozó részletesebb passzussal is: "És [hiszek] a Szentlélekben, Úrban és Éltetőben, aki az Atyától ered, akit az Atyával és Fiúval együtt imádunk és dicsőítünk, aki a próféták által szólott." A mondat egyértelműen fogalmaz: a Szentlélek az Atyával és Fiúval egyenrangú, velük ugyanabban az imádatban és dicsőítésben részesül, azonban kizárólag az Atyától ered.

Nem sokkal ezek után, a nyugati egyházban Milánói Szent Ambrus (+397) az, aki először veti fel, hogy a Szentlélek az Atyától és a Fiútól is származik. Akkoriban azonban - és még hosszú évszázadokon át - erről a tanításról a keleti egyházban egész egyszerűen nem is tudtak. A filioque körüli viták eleinte nem kelet és nyugat között, hanem kizárólag a nyugati egyházon belül zajlottak.

A filioque teológiájának részletesebb kidolgozása Hippói Szent Ágoston (+430) nevéhez fűződik, aki Ambrusnak volt nagy tisztelője és követője. Ágostonnál azonban érdemes megemlíteni, hogy a saját elméletét ő maga sem tekinti dogmának vagy bármiféle hitigazságnak, hanem csak egy véleménynek a többi mellett, mely még szerinte sem feltétlenül helytálló.

Tagadhatatlan, hogy Szent Ágoston meghatározó teológusnak számít a mai katolikus egyházban. Azonban tanításának a fontossága csak a skizma után nyeri el nyugaton azt a jelentőségét, amit ma is tapasztalunk, de a skizma előtti egyházra ez nem vetíthető vissza. A kortársak Ágoston teológiájának mindössze csak azt a szűkebb szegmensét ismerték, amit a 419. évi karthágói helyi zsinat hivatalosan magáévá tett, elsősorban a Pelagiusszal folytatott vita kapcsán. Ez az a tanítás, ami miatt Ágostont keleten is az egyházatyák között tartják számon és szentként tisztelik.

Ugyanakkor Ágoston tanításának nagy része - a ma jellegzetesen ágostoninak tartott gondolatok - közel ezer éven át teljesen ismeretlen maradtak a keleti egyházban és az Egyetemes Zsinatok fóruma előtt. Nyugaton pedig, az ágostoni tanításnak egy-egy eleme amolyan búvópatakként hol itt, hol ott ugyan fel-felbukkan, de afféle egységes ágostoni teológiáról ekkor még a nyugati egyházban sem lehet beszélni, különösen nem a népvándorlás zivataros századaiban.

Hippói Szent Ágoston

Az egyik ilyen nyugaton felbukkanó ágostoni tanítás pontosan a Szentlélek Atyától és Fiútól való származtatása, mely több, mint másfél évszázaddal Ágoston után, és közel másfél ezer kilométerrel arrébb, az 589. évi toledói helyi zsinaton jelenik meg ismét. A filioque-tan következetes képviselője Sevillai Szent Izidor (+636), korának egyik legműveltebb férfija, akit nem véletlenül tekint a könyvtárosok patrónusának a katolikus egyház. Olvasottságából kifolyólag Izidor ismerte Ágoston teológiáját, a filioque-tanítással teljesen azonosult és hirdetője lett. A tanítás meg is gyökeresedett Hispániában, olyannyira, hogy Izidor halála után is még újabb négy alkalommal megerősítést nyer a toledói helyi zsinatokon a VII század folyamán.

A szomszédos Galliában azonban ekkoriban még ellenzik azt, magában Rómában pedig ekkor még csak nem is tudnak róla. 649-ben a lateráni zsinaton magától értetődő természetességgel a filioque-betoldás nélkül mondják el a hitvallást, és a zsinaton sem merült fel a filioque kérdése. Sőt, megerősítik a IV. Egyetemes Zsinat döntését, miszerint az addigi zsinati döntéseket - beleértve a Hitvallást is - nem szabad megváltoztatni.

A filioque tanának időrendben következő élharcosa nem más, mint Nagy Károly (+814), a Frank Birodalom királya, majd császára, aki a hispániai vallási gyakorlatból veszi át a tanítást. Az elkövetkező időszakban jórészt az uralkodónak köszönhető, hogy a Frank Birodalom területén a filioque elterjedt és 767-től hivatalossá vált; eközben pedig maga a birodalom is folyamatosan növekszik, hívek újabb csoportjaira terjesztvén ki a tanítást.

A gyakorlatban azonban, az uralkodói tekintély ellenére sem ment ez teljesen gördülékenyen. A tények azt mutatják, hogy az olyan jelentős központok is, mint Párizs, majd csak századokkal később veszik át a filioque gyakorlatát. Korának egyik legjelentősebb teológusa, Alcuin (+804) - akit pedig maga Nagy Károly hívott a birodalmába - 789-ben levelében óvja Lyon városának híveit a filioque betoldásától, mint eretnek, szektás tanítástól.

A nyugati egyház központja, Róma is csak a IX. század elején szembesül először a filioque problémájával, annak kapcsán, hogy a Szentföldön közfelháborodást okozott a tanítás.

809-ben galliai szerzetesek zarándokútra mentek a Szentföldre, ahol a Kidron-völgyi Mar Saba (Szent Száva) Monostor látta őket vendégül. A szerzetesek a liturgián a filioque-betoldással mondták el a hitvallást, és ezzel konfliktusba kerültek vendéglátóikkal, különösen egy János nevű szerzetespappal: mindkét fél eretnekséggel vádolta meg a másikat. A keleti egyház ekkor szembesült először a filioque problémájával - évszázadokkal azután, hogy ez Szent Ambrusnál legelőször megjelenik.

A Mar Saba Monostor

A konfliktus nem maradt meg a monostor falai között, a nyugati szerzetesek beszámolója szerint ennek kapcsán egész Jeruzsálem is felbolydult. A gall szerzetesek ugyanis sértve érezvén magukat, levelet írtak III. Leó (+816) pápának, amelyben beszámoltak az eseményekről, és kérték, hogy tegyen igazságot a kérdésben.

A levél több szempontból is meglehetősen tanulságos. A gall szerzetesek minden bizonnyal istenfélő, jámbor emberek voltak, ám ebben a kérdésben meglehetősen tájékozatlannak bizonyultak. Először is, nem voltak azzal tisztában, hogy a filioque egy későbbi betoldás, a Hitvallás eredeti szövege nem tartalmazza azt. Továbbá az egész konfliktusból azt sem érzékelték helyesen, hogy nem a János pap által képviselt, ott éppenséggel hivatalosnak számító tanítás, hanem pontosan az ő "eretnek" nézeteik okoztak közfelháborodást Jeruzsálemben. Ami pedig talán még ennél is meglepőbb, az az, hogy a levél tanúsága szerint a szerzetesek még azzal sem voltak tisztában, hogy akkoriban még Rómában sem fogadták el a filioque-betoldást. Rómában pontosan ennek az ügynek kapcsán, a szerzetesi levél kezdeményezésére, 809-ben veszik legelőször napirendre ezt a kérdést.

Nem kevésbé tanulságos III. Leó pápa fellépése sem az ügyben. Első körben az egész kérdést császári hatáskörbe utalja: a szerzetesek levelét egy kísérőlevéllel elküldi Nagy Károlynak. Ez már csak amiatt is meglepő, mert a pápa és a császár viszonya ekkor már nem volt felhőtlen, éppen abból kifolyólag, hogy a császár a világi hatalma mellett egyre nagyobb befolyásra tartott igényt az egyházon belül is. Ennek a pápa jelen esetben maradéktalanul eleget is tett.

A császár a továbbított levélre gyorsan reagál, és még abban az évben zsinatot hív össze Aachenbe, melyen ő maga elnököl, és a zsinat a filioque-tanítás mellett foglal állást.

III. Leó értesülve az aacheni zsinat döntéséről, elfogadja azt és kijelenti, hogy teológiai értelemben egyetért a Szentlélek Atyától és Fiútól való származtatásával - azonban a Hitvallás szövegébe mégsem engedi a filioque-t betoldani. Egy évvel később, 810-ben zsinatot hív össze Rómába, ahol erről határozatot is hoznak. A hitvallás eredeti szövegét két ezüst táblába véseti a filioque-betoldás nélkül, és kiszögelteti Szent Péter sírja mellé.

Leó pápa ezzel látszólag bölcs, kompromisszumos döntést hozott, egyensúlyozva a császári akarat és az eredeti apostoli tanítás között. A keleti egyház szemszögéből azonban ez a döntés is vitatható, ugyanis relativizálja a Hitvallás szövegének jelentését. Mert ha a Hitvallásban eredetileg az áll, hogy az "Atyától ered" akkor az a keleti egyház értelmezésében egyértelműen azt jelenti, hogy "csak az Atyától ered" és nem pedig esetlegesen a Fiútól is, ha éppen valaki úgy szeretné gondolni.

Csak valamikor a IX-X század fordulóján lesz az, amikor a perifériákat és provinciákat követően maga Róma, mint a nyugati egyház központja is, némi ingadozás után, végül elfogadja a filioque tanítását. A filioque híve voltak például I. Miklós (+867) és II. Adorján (+872) pápák, utóduk, VIII. János (+882) pápa viszont - a négy keleti pátriárkával teljes egyetértésben - ismételten a filioque ellen foglalt állást, a 879-880-as konstantinápolyi zsinat kapcsán.

A római szertartáskönyvbe csak 1014-ben kerül be a Hitvallás filioque-betoldással kiegészített szövege, a Róma városi liturgikus rendben tehát ezóta mondják a misén e szerint a Hitvallást.

A pápaság intézményének kérdése mellett a filioque volt az 1054-es egyházszakadás egyik közvetlen kiváltó oka is.

Az 1054-es egyházszakadás

Ekkor azonban még mindig nem mindenhol használatos a nyugati egyházban sem, például Párizsban csak 1240. körültől mondják így a Hitvallást.

Végül a filioque-betoldás zsinati dogmaként, egy közel kilencszáz évig tartó vitát lezárva, csak az 1274-es lyoni zsinaton fogalmazódik meg; mely zsinatot a katolikus egyház a maga részéről egyetemes zsinatjának tekint.

Érdemes megjegyezni, hogy a zsinat egy kísérlet volt a kettészakadt egyház újraegyesítésére. Ezzel összefüggésben a keleti egyház jelen lévő görög atyái is aláírták a zsinati határozatokat, beleértve a filioque-t is. Ennek ellenére az újraegyesülés mégsem történt meg; a lyoni zsinatot pedig az ortodox egyház nem ismeri el, és a határozatait nem tekinti magára nézve érvényesnek.

A filioque további története szempontjából egy mondatig utalni kell a XVI. századtól folyamatosan megjelenő protestáns irányzatokra is. Bár az első reformátorok azzal a szándékkal léptek fel, hogy a keresztény hitet úgymond "megtisztítsák a katolikus egyház vadhajtásaitól" és visszatérjenek az apostolok eredeti tanításához - ennek ellenére a filioque jellegzetesen katolikus tanításához mégis következetesen ragaszkodnak a különböző protestáns felekezetek is.

A filioque tehát nem csak a katolikus és ortodox egyházak közti különbségként jelenik meg, hanem valóban a nyugati és keleti kereszténység közti vízválasztót jelenti: míg nyugaton mind a katolikusok, mind a protestánsok osztják a tanítást, addig keleten a khalkedóni ortodoxok (diofiziták; 'eastern orthodox'), a nem khalkedóni ortodoxok (miafiziták; 'oriental orthodox') és a keleti nesztoriánusok egyaránt tagadják azt. A filioque jellegzetes példája annak a jelenségnek, amikor a különböző keresztény egyházak és felekezetek közötti eltérések egy még mélyebb különbségre hívják fel a figyelmet: a keleti és nyugati kereszténység közti alapvető szemléletbéli különbségére.

Arról, hogy miért nincs dogmafejlődés

A frappáns válasz erre a kérdésre az, hogy azért nincs dogmafejlődés, mert zsinati dogma mondja ki azt, hogy nincs dogmafejlődés. Sőt, egész pontosan ez nem ténymegállapításként fogalmazódik meg, hanem parancsként: dogmafejlődés márpedig ne is legyen!

A VI. Egyetemes Zsinat (Konstantinápoly, 680-681.) 1. pontja visszautal az első öt zsinat döntéseire, megfogalmazza a saját hittételeit, majd pedig a következő szabállyal egészíti ki az eddigieket: "És mindezek után, mi, végezetül elrendeljük, hogy nem szabad semmit sem hozzáadni mindahhoz, ami ezidáig már megállapítást nyert, mint ahogy elvenni sem szabad belőle. Másképpen nem is léphettünk volna fel." Ezzel a két mondattal záródik a zsinati dokumentum első pontja, és ezzel egyszersmind végleg lezáródik a keresztény teológia - amúgy is nagyon idézőjeles - fejlődési folyamata; mármint a keleti egyházban.

Mindez a bizánci liturgikus rendben is kifejeződik. Jelentősége folytán mind a hét egyetemes zsinatnak megvan a saját ünnepe is, azonban az első hat zsinatnak van egy közös ünnepe, mely azt fejezi ki, hogy ez a hat zsinat együttesen alkot egy kerek egész, lezárt egységet.

A kérdés ezzel tulajdonképpen meg is van válaszolva, akár le is zárhatnánk a témát.

A VI. Egyetemes Zsinat atyái

Mégis, ez a témakör, a jelentőségéből kifolyólag, megérdemel egy részletesebb kifejtést. Annál is inkább, mert ez az egyik leglényegesebb különbség a keleti és a nyugati keresztény teológia között. Nem túlzás azt állítani, hogy a legtöbb teológiai eltérés - ha nem éppen az összes - pontosan ebből a különbségből fakad, ennek a következménye.

Ahogyan a keleti egyház ellene van a dogmafejlődésnek, ugyanúgy nyugaton a katolikus egyház pedig elismeri a létjogosultságát, és él is a lehetőségével. Ennek következtében az idő folyamán egyre nagyobb lett a teológiai különbség kelet és nyugat között: míg kelet következetesen ragaszkodik a tanítás változatlanságához, addig nyugaton a tanítás folyamatosan "elfejlődik" az egykori közös állásponttól. A nyugati kereszténység képét tovább színezik a protestáns felekezetek. Nem témája a jelen írásnak, hogy számba vegye a különböző protestáns felekezetek dogmafejlődéssel kapcsolatos álláspontját, azonban már a protestantizmus megjelenése, majd pedig a protestáns felekezetek számának folyamatos növekedése is jelzi, hogy a teológiai változékonyság a protestantizmus jelenségének a lényegi velejárója.

A dogmafejlődés diagramja

Amikor kelet és nyugat dogmafejlődéssel kapcsolatos álláspontját vesszük górcső alá, az egyik dolog, ami rögtön szembeötlik, hogy kelet és nyugat nem ugyanazt érti 'dogma' alatt, mint ahogy nem ugyanazt tekinti 'fejlődésnek' sem.

Katolikus részről 'dogmák' a zsinatok által megfogalmazott hittételek, és a római pápa 'ex cathedra' kijelentései. Mint látni fogjuk, keleten a zsinatok hittételeinél sokkal tágabb körben értelmezik a dogma fogalmát.

A 'dogmafejlődés' katolikus részről azt a folyamatot jelöli, amikor a kinyilatkoztatott hitigazságok egyre részletesebb kifejtést nyernek, értelmezésük egyre pontosabb megvilágításba kerül, anélkül, hogy eközben a tanítás alapértelme is megváltozna. A keleti egyház szemszögéből ezzel kapcsolatosan két fontos észrevételt kell megtenni.

Az egyik az, hogy a katolikus egyházban a dogmafejlődés gyakorlati megvalósulása ellentmondásban áll a fogalom elméleti definíciójával. Ugyan ennek a bejegyzésnek a katolikus teológia nem témája, de egy mondat erejéig mégis utalni kell rá, hogy például a 'filioque' betoldása nem csak árnyalja, hanem alapjában változtatja meg a hitvallás eredeti tanítását; és még számos további, a katolikus egyház által lefektetett dogmát lehetne itt példaként felhozni.

A másik fontos megjegyzés pedig az, hogy a keleti egyház a katolikussal ellentétben nem tekinti fejlődésnek a teológiai elméletek számbeli szaporodását. Még abban az esetben sem, ha egy már ismert elmélet kerül részletesebb kifejtésre; új elmélettel előállni pedig, amint láttuk fentebb, nem is szabad.

Fejlődés a hitben, a lelki életben, a teológiai tudásban csak az egyén szintjén létezik, de nem az Egyház egyetemes szintjén. Az Egyház a Fiúisten láthatatlan teste és a Szentlélekisten otthona - Isten pedig nem fejlődik, és a kinyilatkoztatás is már régen lezárult. Emberi oldalról megközelítve pedig ugyanaz a helyzet: az Isten képmására teremtett emberi természet sem fejlődik. A hit kérdéseiben egyik nemzedék sem lehet okosabb az előzőeknél, legfeljebb csak más szemszögből közelíthet ugyanahhoz a kérdéshez. János evangelista és Pál apostol teológiájából kiindulva évezredek alatt sem lehet sehova sem fejlődni, mert nem lehet meghaladni azt.

Az Egyház megkapja a Szentlelket

Mindezek után ki kell térni arra is, hogy mit is tekint dogmának a keleti egyház. Az Isteni Örök Igazságnak, az ember szemszögéből vizsgálva, három szegmense van. Az egyik terület - sejthetően a legnagyobb - az, amely a véges emberi értelemmel fel nem fogható. Ezek a hittitkok. Ezekről annyit érdemes megjegyezni, hogy a hittitkok fürkészése nem csak hogy nem lehetséges, hanem egyenesen tilalmas is, mert ellent mond a feltétlen Isten-hitnek.

Az Isteni Örök Igazság másik szegmense a kinyilatkoztatott hitigazság. Az ortodox egyház ezeket nevezi 'isteni dogmáknak'. Itt is vissza kell utalni az előzőekre: még a kinyilatkoztatást sem szabad bizonyos határokon túlmenően racionális megközelítésből, teológiai és filozófiai eszközökkel boncolgatni, mert az Isteni Kinyilatkoztatás felé akkor is feltétlen bizalommal kell viseltetni, ha éppenséggel racionálisan nem tudjuk feldolgozni azt, és így az intellektuális kíváncsiságunkat nem tudjuk kielégíteni.

A harmadik szegmens pedig egy szűkebb köre az előzőnek. Ezek az úgynevezett 'egyházi dogmák', azok a hitigazságok, melyeket az Egyház is valamilyen formában hittételként megfogalmazott a maga számára, de nem feltétlenül zsinaton. Az egyszerűség kedvéért a köznyelvben vagy a dogmatikában általában csak az 'egyházi dogmákat' szokás a dogmák fogalma alatt érteni, azonban egy pillanatig sem tévesztik szem elől, hogy ezek csak egy szűkebb részhalmazát képezik az igazi dogmáknak, a kinyilatkoztatott 'isteni dogmáknak'.

Az egyházi dogmáknak legalább három körét különbözteti meg az ortodox dogmatika.

- Önállóan is dogma, sőt, ha lehet így mondani, a legfőbb dogma a Nikaia-konstantinápolyi Hitvallás, melyet az I. Egyetemes Zsinat szövegezett meg; a II. Zsinat kiegészítette és pontosította a szövegét; a III. Zsinat pedig véglegesítette azt, megtiltva annak megváltoztatását. Majd pedig a IV. Egyetemes Zsinat - az összes addigi zsinati döntéssel egyetemben - a Hitvallás szövegének a megváltoztatását ismételten megtiltja.

- Ahogyan a katolikus egyházban, úgy keleten is dogmának tekintik a hét Egyetemes Zsinat doktrínáit. A hét egyetemes zsinatból valójában csak az első hat fogalmazott meg tételesen hitigazságokat. Többek között emiatt is gyakran élnek a párhuzammal a 6+1 Egyetemes Zsinat és a teremtés 6+1 napja között. Ezzel egyúttal a hét zsinat jelentőségét és "isteni természetét" is hangsúlyozzák.

A hét Zsinat ikonja, felső sorban a teremtés hét napja

- Dogmaforrásnak számít az Egyetemes Zsinatok teológiájának dogmatikai összefoglalása, "Az igaz hit pontos kifejtése"  - Ἔκδοσις ἀκριβὴς τῆς ὀρθοδόξου πίστεως, röviden 'Ekdozis'. Damaszkuszi Szent János a VI. Egyetemes Zsinat után, de még a VII. előtt írja meg ezt a minden szempontból kiemelkedő jelentőségű alapművét. Ez az első olyan dogmatikai összefoglaló az Egyház történetében, amely a teljességre törekszik, és ennek a vállalásnak eleget is tud tenni, hiszen akkor születik meg, amikor az Egyetemes Zsinatok "dogma-alkotó tevékenysége" már lezárult. Lényeges azt is figyelembe venni, hogy ez a mű nem csak a zsinatok teológiai tételeit veszi számba, hanem egységes foglalatát adja az egyházatyák részletesebb teológiájának is, bevonva azokat a dogmák körébe. 

Ez lenne tehát az a három dolog, ami minimálisan bele tartozik abba, amit az ortodox dogmatika az 'egyházi dogma' névvel illet. Más szerzők még szélesebben határozzák meg ezt a kört, és dogmának tekintik a teológiai művek mellett a lelkiségi írásokat, egyes püspöki leveleket, a liturgikus szövegeket és az ikonokat is. Mindez tulajdonképpen csak nézőpont kérdése, hiszen a szentéletű atyák vettek részt a zsinatokon, ők írták a teológiai művek mellett a liturgikus szövegeket és a püspöki leveleket is, ők festették az ikonokat - tehát mindezek ugyanazt a kinyilatkoztatáson alapuló egyetemes egyházatyai tanítást fejezik ki, melynek foglalatát adja az említett Ekdozis.

A keleti egyház tehát nem igazán tesz különbséget a zsinatokon megfogalmazott dogmák, és az egyházatyák által más helyeken megfogalmazott doktrínák között, ezek teljesen egyenértékű hitigazságok. Sőt, igazából még annak sincs jelentősége, hogy az Egyház megfogalmaz-e valamit, vagy sem, mert attól az még lehet kinyilatkoztatott hitigazság, 'isteni dogma'.

Például Krisztus kettős természete az Ige megtestesülése óta hitigazság, és nem csak azóta, amikor ezt az Egyház is megfogalmazta magának a khalkedóni zsinaton. A zsinat jelentősége abban áll, hogy kiközösítették azokat, akik nem azonosultak a már korábban is nyilvánvaló hitigazsággal. Hasonlóan, Mária sem az efezusi zsinat óta Istenszülő, hanem azóta, amióta Betlehemben megszülte Krisztust... és a példákat lehetne még folytatni.

A keresztény hit kifejtésének folyamata - amit tehát nem tekintenek fejlődésnek - az Ekdozisszal és az utolsó Egyetemes Zsinattal a VIII. században lezárult. A keleti egyházban ez evidencia. Ami egyúttal azt is jelenti, hogy a skizma előtt a nyugati egyházban is ez volt  - illetve kellett volna, hogy legyen - a hivatalos tanítás.

Damaszkuszi Szent János

Nem szorul magyarázatra, de a teljesség kedvéért ejtsünk néhány szót arról is, hogy a keleti egyház későbbi döntései miért nem mondanak ellent a VI. Zsinat fentebb idézett 1. pontjának.

- A 'quinisext', avagy 'trullai' zsinatot (Konstantinápoly 692.) nem önálló zsinatnak, hanem az V. és VI. Zsinatok kiegészítésének, azoknak amolyan második ülésszakának tekintik. Mindazonáltal ott csak kánoni jellegű határozatokat hoztak, dogmákat nem. Érdemes megemlíteni, hogy a zsinaton elfogadott "Apostoli kánonok" 85 pontjából I. Szergiusz pápa csak 50-et fogadott el. Ez volt az első eset az Egyház történelmében, amikor Róma egyháza tudatosan tért el Konstantinápoly, Alexandria, Antiochia és Jeruzsálem egyházainak egységes gyakorlatától.

- A VII. Egyetemes Zsinat (Nikaia, 787.) sem fogalmazott meg dogmákat. A zsinat fő témája a képtisztelet helyreállítása volt. A képtisztelet mindig is evidencia volt a keleti kereszténységben. Az első ikonfestő Lukács evangelista volt, az ikontisztelet teológiáját pedig Nagy Szent Bazil dolgozta ki részletesen, amit az Ekdozis 89. fejezete foglal össze. A képtisztelet tehát már a zsinatot megelőzően is dogma volt. A zsinaton csak kiközösítették a képrombolókat, továbbá kánonnal rendelték el, hogy a tönkretett templomokban az ikonokat helyre kell állítani.

- Konstantinápolyi zsinat, 879-880. Tíz évvel korábban a császár zsinatot hívott össze ugyancsak Konstantinápolyba, melyen II. Adorján pápa is jelen volt. Kezdeményezésére a 'filioque' kiegészítés bekerült a hitvallásba, ezt azonban a keleti egyházak már akkor egyöntetűen elutasították. Tíz évre rá ismét napirendre került a téma, ahol megerősítést nyert a hitvallás eredeti szövege, a 'filioque' betoldás nélkül, valamint az előző zsinatot hivatalosan is érvénytelenítették - bár az a közös egyetértés hiányában amúgy sem hozott érvényes döntéseket. Új dogmát tehát most sem fogalmaztak meg. Érdemes megjegyezni, hogy az akkori pápa, VIII. János egyetértett ennek a zsinatnak a döntésével és a 'filioque' betoldás ellen tette le a voksát.

- Konstantinápolyi zsinat, 1094. Megerősítik Nagy Szent Bazil ikon-teológiáját, új hittételt nem fogalmaznak meg.

- Konstantinápolyi zsinat, 1341-1351. Megerősítést nyer a teremtelen isteni energiákról szóló tanítás. A tanítást Palamasz Gergely nevéhez kötik, bár ő csak előadója volt a témának, nem kidolgozója. Maga a tanítás legalább ezer évvel korábbra vezethető vissza. Az egyházatyák közül számosan foglalkoztak a témával: Alexandriai Szent Athanáz (+373), Nagy Szent Bazil (+379), Nüsszai Szent Gergely (+384), Teológus Gergely (+389),  Egyiptomi Nagy Makáriosz (+390), Aranyszájú Szent János (+407), Hippói Szent Ágoston (+430), Remete Szent Márk (5. szd.),  Pszeudo Dionüsszosz (+524?),  Jeruzsálemi Szofroniusz (+638),  Klimakosz Szent János (+650), Hitvalló Maximosz (+662) Damaszkuszi Szent János (+749). A kérdést kifejezetten krisztológiai szemszögből a VI. Egyetemes Zsinat is tárgyalta, és - a már említett 1. pontjában - dogmákat fogalmazott meg az isteni energiákról.  A monotheletista és monoenergista nézeteket elítélik, és megfogalmazzák, hogy Krisztusnak két akarata, egy isteni és egy emberi, továbbá két energiája, egy isteni és egy emberi van. Azt is tudni kell, hogy maga az 'akarat' is az 'energia' egyik megjelenési formája a többi mellett. Mindezek után magától értetődő, hogy az isteni energiákról szóló tanítás az Ekdozisban is megjelenik (például a 2., 14., 36., 37., 59., 60., 63. fejezetekben). Összességében tehát az 1341-es zsinat sem fogalmazott meg új tanítást, csak aktuálisan megerősítette a régit.

A Színeváltozás - a 'teremtetlen isteni energiák' ikonja

- Jeruzsálemi zsinat, 1672. Ez a zsinat sem hoz új hittételt, sőt, pontosan a régiekhez való ragaszkodás jegyében elutasítják mind a katolikus, mind a protestáns hitújításokat.

A fentiek tükrében tehát nem is az a kérdés, hogy a keleti egyház miért utasítja el a dogmafejlődés fogalmát.  Hiszen az ismertetett tények alapján - az idézett zsinati döntés szavaival élve - "másképpen nem is léphetne fel".

Valójában az izgalmas kérdés az, hogy a nyugati egyházban mikor, és milyen előzmények után jelenik meg a dogmafejlődés gondolata; továbbá mikor és minek hatására terjed el szélesebb körben; és végül, mikor válik a katolikus egyház hivatalos tanításává is. Ez azonban már egy másik, összetett témakör.