"...a császárnak, ami a császáré, Istennek, ami az Istené..."

"Adjátok meg a császárnak, ami a császáré, Istennek pedig, ami az Istené" (Mt 22,21). Valószínűleg Jézusnak ez az egyik leggyakrabban idézett mondása, amire nem is annyira igehirdetéskor, hanem a közéleti kommunikációban szoktak hivatkozni. Ráadásul, ahogy az ilyenkor már lenni szokott, ahányan hivatkoznak rá, annyiféleképpen értelmezik.

Állam és egyház viszonya szinte mindig az egyik legproblematikusabb kérdés volt az emberiség történelme folyamán. Sajnos mind a mai napig azok a helyek és azok az időszakok számítanak üdítő kivételnek, amikor a dolgok harmonikusan alakultak-alakulnak. Éppen ezért ez egyúttal egy meglehetősen kényes kérdés is.

IX. Konstantin császár (+1055) és Zoé császárné (+1050) a Pantokrátor mellett

Holott nem szükségszerű, hogy ez így legyen. Léteznek - elvben legalábbis léteznek - olyan ideális társadalmi-politikai struktúrák, amikor állam és egyház ideálisan létezhetne egymás mellett. Két ilyen alaphelyzet van:

1. amikor az állam deklaráltan nem keresztény állam
2. amikor az állam deklaráltan keresztény állam

Ebben a bejegyzésben mindkét esetet megvizsgáljuk. Először ismertetjük az ideális megoldásokat - ez a "mi lett volna ha" esete, amit mint tudjuk, nem ismer a történelem. Majd pedig néhány jellegzetes példával illusztráljuk, hogy ehhez képest hogyan alakultak a dolgok. Természetesen nem törekedhetünk a teljességre, a számos történelmi helyzet közül csak a legjellemzőbb példákra szorítkozunk.

+ + +

1. Amikor az állam deklaráltan nem keresztény állam

Ez elviekben nagyon egyszerű eset. Ebben a helyzetben hangzik el, és erről a helyzetről szól Jézus Krisztus fent idézett kijelentése császár és Isten dolgának, államnak és egyháznak a szétválasztásáról. Pál apostol is megismétli a krisztusi tanítást: "Adjátok meg tehát mindenkinek, ami jár neki: akinek adó, annak adót, akinek vám, vámot, akinek hódolat, hódolatot, akinek tisztelet, tiszteletet" (Róm 13,7).

Más helyen arról is szól az apostol, hogy a Krisztusban hívő keresztény a társadalmi helyzetének megfelelően viselkedjen: "Szolgák! Engedelmeskedjetek mindenben földi uratoknak, ne látszatra szolgáljatok, mint akik emberek tetszését keresik, hanem egyszerű szívvel, az Úr félelmében. Bármit tesztek, lélekkel tegyétek, az Úrnak teszitek, nem embereknek" (Kol 3,22-23). Nem csak a társadalmilag alárendelteknek vannak kötelességei, hanem a társadalmilag fölérendelt pozícióban lévő hívőknek is: "Gazdák! Adjátok meg szolgáitoknak, ami jogos és méltányos. Gondoljátok meg, hogy nektek is van Uratok a mennyben" (Kol 4,1).

Az ide vonatkozó tanítást így lehetne tömören összefoglalni:

• Az állam és az egyház szétválasztva, egymástól függetlenül működik;
• a hívő keresztények állampolgárként, illetve alattvalóként maradéktalanul eleget tesznek a társadalmi kötelezettségeiknek;
• ugyanakkor a hitélet élvezi a prioritást a hívő életében.

Ezekből magától értetődően következik, de azért érdemes külön is hangsúlyozni: a klérus tagjai (püspökök, papok, diakónusok) és az egyház más lelki vezetői (szerzetesek, apácák, remeték) nem vállalhatnak állami hivatalt, egyik hatalmi ágban sem.

Azt is érdemes leszögezni, hogy teljesen mindegy, hogy milyen állami berendezkedésről van is szó konkrétan, a feléjük való keresztényi viszonyulás ugyanaz. (A speciálisan extrém eseteket leszámítva, de ezeket most nem tárgyaljuk.)

Az eddig elmondottakban eddig még semmi illuzórikus nincsen, ez maga volt a realitás a keresztény ókorban, ahogy erről a Diognétosz-levél is beszámol:

Saját hazájukban laknak, de mégis jövevényekként; mindenben részt vesznek polgárokként, de mindent elviselnek, mint idegenek; bárhol, idegenben is otthon vannak, de minden haza idegen számukra. (...) Testben vannak ugyan, de nem a test szerint élnek. A földön időznek, de a mennyben van polgárságuk. Engedelmeskednek a meghatározott tör­vényeknek, de életükkel felülmúlják a törvényeket.

+ + +

A problémák a történelem folyamán mindig abból adódtak, amikor a nem keresztény állam nem mutatott ilyen jellegű türelmet a kereszténység iránt. Ezekben a történelmi szituációkban, amikor konfliktus alakult ki állam és egyház között, mindig az egyház volt a szenvedő fél. Állami keresztényüldözésről számtalanról tudunk, míg direkt államellenes egyházi mozgalomról egyről sem. (Leszámítva az említett extrém eseteket, amikor például egy terrorista állammal szemben kell fellépni.)

Az alábbiakban felsorolunk néhány történelmi példát arra, amikor a nem keresztény állam üldözte a keresztényeket, illetve passzívan eltűrte, hogy a helyi társadalomban keresztényüldözés alakuljon ki. (A térképen a 2013. évi állapotokat látjuk. A helyzet azóta romlott, szerepel már rajta Törökország és Mexikó is.)

POGÁNY ÁLLAM: A pogány kultuszoknak hódoló római császárok keresztényellenes intézkedései közismertek. Azonban a Római Császárság területén kívül is számtalan helyen üldözték a keresztényeket. Példának okáért Simon apostol a mai Grúzia előd-államában, Júdás-Tádé Örményországban, Máté evangelista Etiópiában, Tamás apostol Indiában szenved vértanúságot a helyi pogány uralkodók utasítására.

ZSIDÓ ÁLLAM: Júdea királyság a Római Császárság nagyfokú autonómiájával rendelkező tartománya volt. Kr. u. 34/35-ben a farizeusok kezdeményezésére kezdődtek meg az első keresztényellenes pogromok. Ennek lett vértanúja István protodiakónus, akiről az Apostolok Cselekedeteiben olvasunk. A második keresztényüldözési hullámot maga a zsidó király, Heródes Agrippa indította el, Kr. u. 41-ben. Ennek a több évig tartó folyamatnak lett vértanúja Zebedeus fia, Jakab, elsőként a 12 apostol közül. A harmadik, szintén több évig tartó keresztényüldözési hullámot a templomi papság robbantotta ki Kr. u. 62-ben, ennek lett vértanúja Jakab, "az Úr testvére", Jeruzsálem első felszentelt püspöke. A történelem furcsa fintora, hogy a zsidók általi keresztényüldözések akkor szűntek meg, amikor a római hatalom a zsidókat kezdte üldözni. Az a római hatalom, amely ekkoriban már a keresztényeket is üldözte.

A modern Izrael államban ilyen véres keresztényüldözések szerencsére nincsenek. Azonban az államhatalom számtalan módon korlátozza a helyi keresztények hitéletét és nehezíti meg a mindennapi életüket. Emiatt az elmúlt néhány évtizedben a palesztin keresztények 2/3-a, az örmény keresztényeknek pedig már a 4/5-e kényszerült elhagyni a Szentföldet. Jeruzsálem lakosságának 1967-ben 40%-a volt keresztény, ma kevesebb, mint 1%-a.

ISZLÁM ÁLLAM: Nem szorul bővebb fejtegetésre, hogy a másik ábrahámi vallás világi hatalmat gyakorló hívei is élen jártak a keresztények üldözésében. Ahogyan a fenti térképen is látjuk, napjainkban is elsősorban az iszlám államokban a legerősebb a keresztényüldözés, ugyanígy volt ez történelmi távlatokban is, az iszlám megszületésének legelső pillanatától. (A történelmi hűséghez azonban hozzátartozik az is, hogy az iszlám társadalmak szolgáltattak számos példát a harmonikus együttélésre a keresztény lakossággal.)

ATEISTA ÁLLAM: Szintén közismert a bolsevik államhatalmak általános vallásellenessége, aminek következtében például az egykori Szovjetunióban intenzívebb és módszeresebb keresztényüldözés zajlott, mint az ókori Rómában. Érdemes felidéznünk Magyarország akkori első emberének, Kádár Jánosnak az 1958-ban meghirdetett politikai programját is:

"Meg kell érteni, hogy mi a klerikalizmus ellen tűzzel, vassal, golyószóróval és börtönnel is harcolunk, mert nálunk nem klerikális, tehát papi uralom van, hanem munkás-paraszt uralom. (...) A klerikalizmus elleni harc egységes rendszert képez, amire megvannak a megfelelő eszközök, egészen a Belügyminisztériumig."

Ne gondoljuk, hogy mindez már a múlté. Az egyik legnagyobb világhatalomnak számító Kínában továbbra is hasonló ideológia vezérli a kereszténységgel kapcsolatos politikai álláspontot, Észak-Koreában pedig a mai napig halállal büntetik, ha valakinél Bibliát találnak.

Meg kell említeni azt is, hogy a kereszténységnek számos vértanúja volt a másik ateista diktatúra, a náci uralom alatt is.

SZEKULÁRIS ÁLLAM: Sajnálatos, de történelmi tény, hogy a modern polgári demokrácia megszületése is intenzív keresztényüldözéssel járt. Az 1789-es nagy francia forradalomban papok és hívek lemészárlásával, száműzetésével, templomok bezárásával hirdették a Szabadság, Egyenlőség, Testvériség hármas jelszavát. Ezt a véres keresztényüldözést történészek, publicisták, hatalmat gyakorló politikusok és más közéleti személyiségek közül többen a mai napig is - mint a szekularizmus eszméjének megvalósulását - pozitív történelmi eseményként értékelik.

+ + +

2. Amikor az állam deklaráltan keresztény

A véres valóság után visszakanyarodunk az ideák világába: milyennek kellene lennie azoknak a társadalmaknak, melyekben az állam keresztény államként határozza meg önmagát - majd pedig ismételten megnézzük, hogy ehhez képest milyenek voltak a keresztény államok valójában.

Attól kezdve, hogy egy állam keresztény államként határozza meg önmagát, az egyház is magyarázattal tartozik abban a tekintetben, hogy teológiai értelemben mi is tekinthető keresztény államnak. Mindenek előtt a fenti krisztusi tanítás képezi ennek a teológiai magyarázatnak az alapját: "a császárnak ami a császáré, Istennek, ami az Istené" - az állam és egyház szétválasztása továbbra is parancs. Ugyanakkor az állam mégiscsak keresztény kell hogy legyen, hiszen így határozza meg magát. Ez a következő módon teljesül:

• Az állam és egyház következetesen elkülönül,
• ugyanakkor nagyon szorosan együttműködik egymással.

Konkretizálni kell, hogy az államforma ez esetben mindig monarchia, ahol az ország élén egyetlen uralkodó, általában a király vagy a császár áll. A továbbiakban érdemes a szentségtan felől megközelíteni ezt a kérdést.

A koronázási szertartások lényeges eleme az uralkodó felkenése. A felkenést mindig szigorúan az arra méltó püspök (érsek, pápa, pátriárka) végzi. Ez nem csak egy szimbolikus gesztus, hanem a felkenetés az Egyház egyik szentsége (katolikus szóhasználatban inkább szentelménye). Ószövetségi gyökerei vannak - az első felkent uralkodó Dávid volt - azonban mint az Új Szövetség minden szentsége és szentelménye, a felkenés misztériuma is Jézus Krisztusban forrásozik.

Sámuel felkeni Dávidot. Zsinagóga freskója, Dura-Europosz (ma: Szíria) III. szd.

Ahogyan Isten kegyelméből a püspök a püspökszentelés által Krisztus egyetemes papságából részesül, ehhez hasonlóan az uralkodó a felkenése által Krisztus egyetemes királyságából részesül, misztikus, titokzatos módon. Mindkét szentség mélyebb összefüggésben áll a Szentlélek pünkösdi kiáradásával, így a bérmálás szentségével is, ennek részletes tárgyalása azonban túlmutat jelen írásunk keretein. A témánk szempontjából fontos információkat az alábbi vázlat szemlélteti:

JÉZUS KRISZTUS, a legfőbb pap és a legfőbb király
Jézus Krisztus papságból a szentelés által részesül:	Jézus Krisztus királyságából a felkenetés által részesül:
a püspök, a pap, a diakónus az égi hatalom közvetítője	a császár, a király, az uralkodó a világi hatalom gyakorlója
Az egyház kompetenciája a hívő alattvalók lelki gondozása. A klérus: + hűen őrzi az apostoli teológiai tanítást + a püspökök pátriárkát választanak + a klérus kiszolgáltatja a szentségeket + pasztorálja a híveket - nem foglal állást világi jogi ügyekben - nem foglalkozik az államháztartással - nem vesz részt katonai ügyekben - nem gyakorol világi hatalmat	Az államhatalom kompetenciája a hívők életfeltételeinek biztosítása. Az uralkodó: - nem foglal állást teológiai kérdésekben - nem nevez ki püspököt, pátriárkát - nem szolgáltat ki szentségeket - nem pasztorálja a híveket + biztosítja az erkölcsös jogrendet + megszervezi az ország gazdaságát + megszervezi az ország hadi védelmét + általában véve gyakorolja a hatalmat
A klérus és az uralkodó együttműködve szervezik meg az ország egészségügyi és szociális ellátását, valamint az oktatást. Ennek az intézményi bázisát a kolostorok adják, melyek az államtól teljesen függetlenek, és az egyházon belül is nagyfokú autonómiával rendelkeznek. A humán erőforrást a szerzetesek és apácák adják, akik nem vállalván állami hivatalt, szintén függetlenek az államhatalomtól; az egyházon belüli státuszuk pedig laikus hívő, nem a felszentelt papi rend tagjai. A kolostori élet megszervezésében az uralkodó mint alapító és mint rendszeres anyagi támogató vesz részt, míg a klérus (hagyományosan a helyileg illetékes püspök) elsősorban a lelkiségi élethez biztosítja a szükséges feltételeket (például papokat vezényel oda szolgálatra) és felügyeli a hitélet tisztaságát. Mindezek mellett a kolostorok azonban teljesen autonóm intézményei a társadalomnak, és ilyen formában látják el oktatási, gyógyítói, vagy a szegényeket istápoló tevékenységüket.

A Pantokrátor Monostor (ma: Zejrek-dzsámi) Konstantinápolyban, 

melyet Árpádházi Szent Piroska (+1134), azaz Szent Iréne bizánci császárné alapított. 

A templom- és kolostoregyütteshez kórház és idősek otthona is tartozott.

Amint azt láthatjuk, egy nagyon kifinomult, szimmetrikus rendszerrel állunk szemben, melyben a két érintett fél, mint egy kirakós játék két darabja, tökéletesen illeszkedik egymáshoz és tökéletesen kiegészítik egymást. Továbbá harmadik szereplőként nagyon fontos szerephez jutnak ebben a rendszerben azok a laikus hívők és alattvalók - az apácák és szerzetesek - kik az egész életüket Istennek ajánlották fel.

Ebben a szimmetriában van azért némi aszimmetria is, hiszen a püspök keni fel az uralkodót, az uralkodó azonban nem szentelhet püspököt. Ez a különbség abból az egyszerű okból fakad, hogy míg a püspök az égi hatalom felszentelt képviselője, addig a király vagy a császár csak az evilági hatalom felkent uralkodója, de az egyházi hierarchiában ugyanolyan laikus, mint bármelyik hívő.

Természetesen nem az egyház választja ki az uralkodó személyét, arról az öröklési rend, a királyválasztás, vagy egyéb helyi hagyomány dönt. A felkenés szentségének megadásával illetve megtagadásával a vétó eszköze azonban ott van a klérus kezében - elviekben legalábbis.

A fentebb ismertetett struktúra - mindamellett hogy a keresztény teológiából, azon belül konkrétan a szentségtanból, a szakramentológiából is levezethető - nem ismeretlen a politikatudomány előtt sem. A korabeli bizánci államelmélet, és ennek nyomán a kortárs tudományok is, ezt az állami-egyházi össztársadalmi struktúrát a szümphonia, vagy ha úgy tetszik, a szimfónia névvel illetik.

+ + +

Ez a fentebb ismertetett állami-egyházi struktúra ebben a vegytiszta formájában talán sohasem valósult meg a történelem folyamán. A dolog azért mégsem maradt teljesen illuzórikus. Tudunk rá jónéhány példát mondani - elsősorban Bizáncból - amikor ezt a modellt, ha nem is teljes mértékben, de nagy fokban sikerült a valóságba is átültetni; amikor az állami és egyházi hierarchia egymástól elkülönülve tudott egymással szorosan kooperálni.

I. Jusztinianosz bizánci császár (+565) és Ravennai Szent Maximiánosz püspök (+556)

Túlmutat jelen írásunk keretein, hogy részletesen tárgyaljuk azt, hogy ha ez az elképzelés ennyire ideális, és helyenként megvalósulni is látszott, miért nem működött akkor mégsem az esetek nagy hányadában. Ennek nyilvánvalóan számos oka lehetett, amikre nem térünk ki, most is csak néhány jellemző problémát mutatunk be a történelem különböző korszakaiból.

+ + +

Mivel ezekből van lényegesen kevesebb, ezért azokat a példákat vesszük előbb, amikor az egyház került szerepzavarba, és a klérus az állami hatalom gyakorlásában vett részt tevőlegesen.

Már az elején érdemes felhívni rá a figyelmet, hogy ezek a visszásságok már a skizma utáni katolikus egyházban, illetve még későbben egyes protestáns felekezetekben jelentkeztek. Sem a skizma előtti egységes egyház, sem az skizma utáni ortodox egyházak nem estek bele ebbe a hibába.

A FELSŐ KLÉRUS ÉS AZ ARISZTOKRÁCIA ÖSSZEFONÓDÁSA:
Nyugat-Európában valamikor a középkor második felében elindult egy olyan társadalmi folyamat, mely eredményeként egyre inkább a főnemesi családok sarjai kerültek a fontosabb egyházi pozíciókba. Ahogyan apáról fiúra öröklődött a grófi vagy bárói cím és birtok, hasonlóan ehhez, ugyanezekben a családokban nagybácsiról unokaöccsre örökítették a püspöki hivatalt is, amit a társadalmi befolyásuknak köszönhetően mindig meg is tudtak szerezni maguknak. Más esetekben pedig a trónviszályokhoz hasonló intrikákkal küzdöttek egy-egy nagy presztízsű püspökség megszerzéséért az egymással rivalizáló főnemesi családok.

A kialakult szituáció nem abból a szempontból problémás, hogy főnemesből lehet-e püspök vagy sem, hanem másik irányból: a püspök, amennyiben főnemes, vannak olyan feladatai az állami hatalmi struktúrában (pl. hadsereg kiállítása, részvétel az országgyűlésben, stb.) amit felszentelt püspökként az egyházi kánonjog értelmében nem vállalhatna fel.

A hatalomgyakorlásban és a társadalmi-politikai életben való efféle aktív részvétel azt hozta magával, hogy a katolikus klérus sem tudott mentes maradni az aktuálpolitikai intrikáktól, hatalmi harcoktól. Ez a katolikus egyház olyan fokú demoralizációját idézte elő, amelynek kritikája vezetett el a reformációhoz, ezáltal az újabb egyházszakadásokhoz, Krisztus Egyházának további szétaprózódáshoz - mely folyamat azóta is tart.

Főnemes hölgy, püspök és főúr. Haláltánc-freskó, Szent Miklós templom, Tallin, XV. szd.

Számos társadalmi és politikai oka volt annak, hogy ez, a hitéletre és magára az egyházra nézve végzetes összefonódás kialakulhatott, nehéz lenne mind számba venni őket. Sokkal egyszerűbb a kérdést abból a szemszögből megvizsgálni, hogy vajon a keleti keresztény egyházban ez miért nem történt meg. A válasz egyszerű: következetesen ragaszkodtak az Egyetemes Zsinatok kánonaihoz, valamint nem vezették be a papi cölibátust sem. Bármennyire is meglepő elsőre, de ebben a tekintetben itt a cölibátus kulcskérdés.

Keleten ugyanis egy nős férfit pappá lehet szentelni, de püspökké már csak nőtlen pap szentelhető. Ennek következtében a püspököket a szerzetespapok közül tudták csak kiválasztani, mert a világi papok nős emberek voltak. A szerzetespapok pedig már akkor "meghaltak a világnak", amikor szerzetessé lettek. Azaz már előtte lemondtak minden címükről és rangjukról, minden ingó és ingatlan vagyonukról - már ha volt nekik egyáltalán. (Ezt a világnak való teljes meghalást fejezi ki az is, hogy a szerzetesek új nevet kapnak, és a régi nevüket soha többé nem használják.)

Ebben a struktúrában tehát teljesen ki van zárva, hogy valaki a világi rangját, címét, vagyonát megtartva vállalhasson püspöki hivatalt - arról nem is beszélve, hogy a szigorú szerzetesi aszkézissel párosítva a püspöki hivatal már nem is annyira vonzó társadalmi karrier.

A RENDI ORSZÁGGYŰLÉS
A fentebb vázolt helyzetnek egy speciális formája, amikor a felső klérus, nem mint az arisztokrácia tagja, hanem saját önálló jogán vesz részt az állami hatalomban, a rendi országgyűlésben. A történészek hajlamosak a rendi országgyűlés intézményét - mint egyfajta átmenetet az abszolút monarchia és a polgári demokrácia között - pozitívan értékelni, és a saját szempontjukból ebben talán igazuk is van. Azt azonban látni kell, hogy egyházi szemszögből ez teljesen ellent mond az Egyetemes Zsinatok kánoni szabályozásának.

A katolikus egyház egy jóval későbbi történelmi korszakban ismételten megtiltotta a klerikusoknak az ilyenféle államhatalmi részvételt, de például az anglikán püspökök mai napig automatikusan tagjai a brit parlament felsőházának.

 VI. Sándor, a "Borgia-pápa"

A PÁPAI ÁLLAM
Az Egyetemes Zsinatok kánonainak szintén ellent mond az a típusú teokratikus struktúra, melyet a pápai állam képvisel. Ezen a tényen az sem változtat, hogy a mai Vatikán csak egy jelképes miniállam a pápai állam korábbi kiterjedéséhez és világi hatalmához képest. A zsinati kánonok értelmében a római pápa, mint felszentelt püspök, nem lehetne államfő is egyben.

+ + +

Az eddigiekben azokat az eseteket vizsgáltuk, amikor az egyház túllépve a hatáskörén, államhatalmi kérdésekbe folyt bele. Most pedig azokat az eseteket fogjuk számba venni, amikor az államhatalom lépett túl a saját hatáskörén, és az egyház belső ügyeibe folyt bele.

Ilyen esetekből lényegesen több volt. (Terjedelmi okok miatt azonban csak néhány kiragadott példát áll módunkban ismertetni.) Az állam és egyház konfliktusában, még az úgynevezett keresztény királyságokban és császárságokban is, az esetek túlnyomó többségében az egyház maradt alul.

TEOLÓGIAI KÉRDÉSEK
Az ismertetett ideális modellben az uralkodó nem alkot önálló véleményt teológiai kérdésekben - ez a klérus dolga - hanem az egyház hivatalos tanítását képviseli minden fórumon. Érdekességként megjegyezzük, hogy éppen ezért elnökölt mindig a császár az Egyetemes Zsinatokon. Ő, mint uralkodó, saját véleményt nem fogalmazhatott meg, így pártatlan levezető elnök tudott lenni. Ezzel szemben pedig minden püspök azért jelent meg, hogy alkalomadtán megfogalmazhassa a saját teológiai véleményét, ne kellejen az elnöki pozícióból adódóan semleges álláspontra helyezkednie. Konkrétan a Zsinatokon ez a rendszer jól is működött.

Azonban a Zsinatokon kívül, számos egyéb alkalommal a császár, hatáskörén túllépve, teológiai kérdéseben alkotott véleményt, ami sok esetben szembe helyezkedett az egyház hivatalos tanításával. Már I. Konstantin, az első keresztény császár, két évvel a Nikaiai Zsinat után az ariánus eretnekség mellett foglalt állást, amit pedig az általa elnökölt Zsinaton ítélt el az egyház. A sort hosszasan lehetne folytatni. Bizánc végső bukásáig (1453.) összesen 14 alkalommal, 8 különböző eretnek irányzatot támogatott az éppen soron lévő uralkodó. Összességében 268 évig, azaz az eltelt időszak majdnem egynegyedében (!) valamelyik eretnek irányzat volt Bizáncban az államvallás, míg az igazhitű egyház illegalitásba kényszerült. Ez, ha nem is mindig, de több esetben - például a képromboló eretnek császárok idején - nagyon véres egyházüldözéssel járt együtt.

I. Konstantin császár és a Nikaiai Zsinat atyái

A nyugati egyházban pedig Nagy Károly (+814) frank uralkodónak - és nem az akkori pápának - volt oroszlánrésze abban, hogy a filioque-tan elfogadásra kerüljön a római egyházban. (Egy későbbi pápa ezt vissza is vonta, majd pedig egy újabb pápa ismételten elfogadta, de ez már egy másik történet.) Ez a kialakult helyzet amiatt tragikus, mert ez lett végül a kelet-nyugati skizma egyik konkrét kiváltó oka.

SZEMÉLYI KÉRDÉSEK
A pátriárkát - akit Alexandriában és Rómában pápának szólítanak - a helyi egyház püspöki kara választja ki, saját tagjai közül. A megválasztott pátriárka pedig új püspököket nevezhet ki, a helyi egyház hagyománya szerint ebben kikérheti a többi püspök véleményét is.

Az uralkodó, mint az egyház laikus híve, ebben elvileg nem kéne hogy szerepet kapjon. Ennek ellenére a történelmi valóság az, hogy szinte pillanatok alatt kialakult és megszilárdult az a szokásjog, hogy a pátriárka - vagy a pápa - megválasztáshoz kell a világi hatalom hozzájárulása is. Ennek módja a történelemben többször többféleképpen változott - az előzetes beleegyezéstől a választási vétójogon át az utólagos jóváhagyásig - de a lényeg nem változott: uralkodói beleegyezés nélkül nem lehetett a pápát, pátriárkát beiktatni, sem a keleti, sem a nyugati egyházban. A helyi egyházak számtalanszor próbáltak ennek a gyakorlatnak véget vetni, de nem tudták az érdeküket érvényesíteni.

A római pápa választásakor például az összes katolikus királyságnak és császárságnak külön-külön vétójoga volt. Igaz, mindegyik uralkodó csak egy jelöltet vétózhatott meg, így nagyfokú diplomáciai furfangot igényelt a vétójog érvényesítése. Ennek ellenére volt rá példa a történelem folyamán, nem is egyszer. Például 1903-ban azért Giuseppe Melchiorre Sarto-t választották X. Piusz néven pápának, mert a legesélyesebb jelöltet, Mariona Rampolla del Tindaro-t, Ferenc József osztrák császár és magyar király megvétózta. (A néhai Piusz pápát azóta már szentként tiszteli a katolikus egyház, így ebben a konkrét esetben talán nem lehet kifogást emelni az uralkodói vétó ellen, habár annak konkrét politikai okai voltak.)

X. Piusz pápa (korabeli emléktárgy)

A katolikus egyháznak időközben sikerült kivívnia a világi hatalmaktól való függetlenségét, de van, ahol ez a szokásjog még mindig él. A jeruzsálemi görög ortodox pátriárkának a beiktatásához ma is szükség van Izrael elnökének, Palesztina elnökének és Jordánia királyának is a beleegyezésére. A helyzet eleve abszurd, hogy az Egyetemes Egyház legelsőként megalapított püspökségének az élére két muszlim és egy zsidó államfő együttes beleegyezésével lehet csak a püspököt (pátriárkát) beiktatni. Ezen túlmenően ebből időnként konkrét konfliktusok is származnak. A legutóbbi alkalommal például a jelenlegi pátriárkának, III. Teofilosznak a beiktatása évekig is elhúzódott, mert az akkori izraeli elnök politikai okok miatt szándékosan bojkottálta az eljárást.

SZERVEZETI ÁTALAKÍTÁSOK
A puszta személyválogatásnál sokkal tovább ment el a felvilágosult uralkodó, I. Péter orosz cár (+1725). Az ő egyik nagyszabású reformja az volt, hogy keresztény cárként sokkal drasztikusabban avatkozott be az egyház szervezeti struktúrájába és belső életébe, mint amennyire az keresztényüldöző uralkodónak bármikor is sikerült az elmúlt kétezer év során. Egész egyszerűen megszüntette a pátriárkai tisztséget, és a cári kormány egyik minisztere alá rendelte az orosz ortodox egyház teljes szervezeti hierarchiáját. Az egyház kénytelen-kelletlen elfogadta a kialakult helyzetet, de egymásközt a mindenkori moszkvai mitropolitát továbbra is pátriárkaként tisztelték. A történelem furcsa fintora, hogy az egyház csak attól a bolsevik diktatúrától kapta vissza az önállóságát, amelyik az emberiség történelmének eddigi legnagyobb keresztényüldözéséért felelős.

Még I. Péter egyházi reformját is túlszárnyalta a másik felvilágosult uralkodó, II. József osztrák császár (+1790). Az ő egyik ilyen reform-intézkedése a szerzetesrendek feloszlatása, teljes ingó és ingatlan vagyonuk elkobzása volt. Ez nem csak az egyház számára, de össztársadalmi szempontból is rendkívül kontraproduktív volt, ugyanis a közhiedelemmel ellentétben nem csak a szemlélődő rendeket oszlatta fel, hanem a tanító rendeket (bencések, ciszterciek, pálosok, premontreiek) és a gyógyító rendeket (domonkosok, ferencesek, kapucinusok, klarisszák) is. Magyarországon mindössze néhány kolostor maradt meg, teljesen esetleges módon, a birodalom többi tartományában valamivel kedvezőbb maradt a helyzet. Ezen túlmenően állami kézbe vette a papképzést; a püspököket feleskette a birodalomhoz való feltétlen hűségre; még a szentmise szertartásrendjét is megváltoztatta. Mindezt azért, mert meg volt győződve állam és egyház teljes egységéről, és ebben a kontextusban önmagát, mint uralkodót tekintette a katolikus hit igaz védelmezőjének - az "idegen" Rómával, és a Rómához hű klérussal szemben. Mindezek miatt VI. Piusz pápa személyesen kereste fel az uralkodót, hogy jobb belátásra bírja. II. József udvariasan fogadta a pápát, de nem vette figyelembe szavait, továbbra is saját belátása szerint vitte tovább reformjait.

VI. Piusz pápa és II. József császár

Azonban a katolikus egyház egésze számára minden bizonnyal a legvégzetesebb hatású keresztény uralkodó VIII. Henrik angol király (+1547) volt, aki úgy tette meg magát országa legfőbb vallási vezetőjévé, hogy királysága egyházát teljes egészében és végelegesen elszakította a római anyaegyháztól.

A három említett uralkodó intézkedéseiben az a közös alapvonás, hogy az egyház és állam együttműködése helyett egyház és állam egyesítését valósították meg, melyben az állam feje egyben az egyház feje is. Ezzel több ezer évet léptek vissza az időben, amikor a papkirályi funkció még nem vált szét papi és királyi funkcióra. (Az Ószövetségben is olvasunk erről az időszakról, ott Ábrahám kortársa, Melkizedek volt pap és király egy személyben.) Annak ellenére, hogy ezek az uralkodók ezekkel a lépéseikkel a történelmi ókort hozták vissza, hármuk közül kettejüket - de időnként mindhármukat - felvilágosult reformerként emlegeti fel a későbbi történetírás.

+ + +

Az eddig felsorolt jellegzetes példák is jól mutatják, hogy az egyház nem csak a keresztényüldözéseket szenvedte meg a történelem folyamán, de sokszor bizony a keresztény királyok és császárok uralmát is.

+ + +

És ezek után?

A fenti, nem túl szívderítő történelmi összefoglaló után érdemes néhány rövid gondolat erejéig szót ejteni a jelen helyzetről és a jövőbeli kilátásokról is, amolyan epilógus gyanánt.

+ + +

Keresztény királyság

Klasszikus értelemben vett keresztény monarchiák már régóta nincsenek. Néhány ország még annak nevezi magát, de valójában már ezen államok sem azok. Sőt, a prognosztizálható jövőben ilyenek már nem is fognak létrejönni.

Amennyiben viszont valamilyen csoda folytán mégis létrejönnének, akkor pedig rendelkezésünkre áll a recept - az a bizonyos szümphonia - hogyan lehetne azokat harmonikusan működtetni. Ami esetenként maga volt a történelmi valóság, még ha nem is a maga teljes tökéletességében. (De mint tudjuk, tökéletes társadalmak különben sem létez[het]nek.)

+ + +

Keresztényüldözések

Eddig is voltak, most is vannak, és tudományos alapon prognosztizálható, hogy a belátható jövőben is lesznek ilyenek.

Sőt, keresztényüldözések mindig lesznek, egészen az idők végezetéig - ez viszont már nem tudományos prognózis, hanem bibliai prófécia.

+ + +

Szekuláris állam

Itt, Magyarországon, Európában, az úgynevezett nyugati világban, teljesen természetesnek vesszük, hogy polgári demokratikus berendezkedésű szekuláris államban élünk. Viszont a Föld lakosságának jelentős része, köztük jelentős keresztény közösségek, nem szekuláris államban élnek. Néhány évtizeddel ezelőtt még azt hihettük, hogy előbb-utóbb a szekuláris modell fog elterjedni az egész világon, mindez csak idő kérdése.

Ma már ilyen illúzióink nem lehetnek. A világ jelentős régióiban felerősödtek a szekularizációval ellentétes társadalmi folyamatok. Ha ehhez hozzá vesszük a különböző társadalmak eltérő demográfiai paramétereit is, akkor azt látjuk, hogy a szekularizmus befolyása a világon nem hogy növekedne, hanem erős ütemben csökken.

+ + +

Mégis, akkor mi lesz?

Nem tudhatjuk. Illetve tudhatjuk, hiszen tudományos értelemben is foglalkoznak ezzel a kérdéssel, még ha az aktuálpolitika nem is szeret vele szembenézni.

De keresztényi szemszögből nem is az a lényeg, hogy konkrétan mi lesz, hiszen az örök recept minden helyzetben ugyanaz: "Adjátok meg a császárnak, ami a császáré, Istennek pedig, ami az Istené" , bárki személy vagy bármely testület is legyen az aktuális császár.

Követendő példa gyanánt érdemes ismét felidézni, hogyan jellemezte a Diognétosz-levél szerzője az ókori keresztényeket, akik közül sokakat név szerint is ismer az Egyház, és akiket szentként is tisztel:

"Görög és barbár városokban egyformán lak­nak, kinek mi jutott osztályrészül, étkezés és öltözködés tekintetében alkalmazkodnak azon vidék szokásaihoz, s az élet egyéb területén mutatkozik a közösségi életük alkot­mánya különösnek és elismerten meglepődnek.

Saját hazájukban laknak, de mégis jövevényekként; mindenben részt vesznek polgárokként, de mindent elviselnek, mint idegenek; bárhol, idegenben is otthon vannak, de minden haza idegen számukra.

Mint mindenki más, házasod­nak, gyermeket nemzenek, de a magzatot nem hajtják el. Közös az asztal, melyhez letelepednek, de nem közös az ágy. Testben vannak ugyan, de nem a test szerint élnek.

A földön időznek, de a mennyben van polgárságuk. Engedelmeskednek a meghatározott tör­vényeknek, de életükkel felülmúlják a törvényeket.

Mindenkit szeretnek, mindenki üldözi őket. Fél­reismerik őket, elítélik őket; halálra adják őket, de életre támadnak.

Szegények, és sokakat gazdagítanak; mindenben szűkölködnek, és mindenben bővelkednek."