A liturgikus hét

Az időszámítással foglalkozó korábbi bejegyzésben érintettük, hogy a naptári hét ciklusát az ókori mezopotámiai csillagászat dolgozta ki. A zsidóság valószínűleg a babiloni fogságban ismerkedett meg vele, a kereszténység megszületésekor azonban ez már egy több évszázados, bejáratott hagyománynak számított.

Az ószövetségi zsidó vallásgyakorlatban, a Tízparancsolat IV. parancsolata értelmében, a hét utolsó napja, a szombat munkaszüneti nap továbbá az istentisztelet napja - ezt a napot tehát minden értelemben Istennek kell szentelni. Ezen túlmenően, bár szigorúan véve ez nem volt parancsolat, de kialakult az a gyakorlat is, hogy hetente kétszer, a második és az ötödik napon - tehát hétfőn és csütörtökön - böjtöt tartottak az istenfélő zsidó hívek. A szombatot leszámítva a zsidó vallás a hét napjaihoz nem társított teológiai tartalmakat vagy liturgikus szempontból jellemző gyakorlatot. Igazából a szombatot leszámítva a hét napjainak még neve sincsen a zsidó naptárban, egyszerűen sorszámokkal jelölik őket.

Etióp zsidók szombati istentisztelete

A kereszténység - a közhiedelemmel ellentétben - nem szüntette meg a szombat ünnepnapi mivoltát. Más kérdés, hogy a hét napjai közül már a legelső időktől valóban a vasárnap lett a hangsúlyosabb ünnep. A szombatnap ünnepi jellege leginkább a templomi szertartásrendben illetve a kolostori életben mutatkozik meg. A világi életvitelben ezt nem sikerült mindig és mindenhol következetesen realizálni, habár a böjti szabályozás a világi hívek számra is egyértelműen hangsúlyozza a szombat ünnepi mivoltát.

A kereszténység megőrzi a heti két böjti nap hagyományát is, azonban krisztológiai értelmezést ad nekik és átteszik őket szerdára, Krisztus elárulásának napjára és péntekre, Krisztus kínszenvedésének és halálának napjára, ahogyan az már a Didakhéban is szerepel. Ezen napok tropárja és kontákja - liturgikus himuszai - a Szent Keresztről elmélkednek.

A hétnek a krisztológiai tartalommal leginkább áthatott napja minden kétséget kizáróan Krisztus feltámadásának napja, az Úr napja, a vasárnap, mely a hét első napja és a heti ciklus legnagyobb ünnepe. Már a II. században véglegesítik azt is, hogy a Húsvét, a Feltámadás ünnepe - és ennek következtében több más mozgóünnep - vasárnapra kell hogy essék.

Vasárnap a teremtés első napja: És Isten szólt: "Legyen világosság!" És lett világosság. (Ter 1,3) - Krisztus pedig a "világ világossága" (Jn 8,12). A keresztény szimbolika ezen a ponton találkozik a mezopotámiai asztrológiával is: a Nap a kereszténységben Krisztus-szimbólum, ugyanakkor az asztrológia heti ciklusában a vasárnapot uraló égitest is egyben.

Ugyanakkor a vasárnap, mivel a hetedik napot, a szombatot követi, ezért nem csak a hét első, de a nyolcadik napja is. Matematikai értelemben bármennyire is paradox dolog nyolcnapos hétről beszélni, a nap spirituális tartalmát tekintve a vasárnap mint nyolcadik nap hangsúlyosabb szerephez jut a liturgikus életben, mint vasárnap a hét első napjaként. A 7-es szám az evilági időt jelképezi, a 8-as pedig 7+1, azaz az evilági időtapasztalatot meghaladó isteni, mennyországi időt szimbolizálja, ami utalás a legvégső időkre, Krisztus második eljövetelére, az eszkatonra, valamint annak végső beteljesedésére, a mennyei örökkévalóságra. A nyolcadik napot mindezek miatt szokás az új teremtés napjaként is emlegetni, mely új teremtésnek első eseménye Krisztus feltámadása volt, betetőzése pedig második eljövetele lesz.

A vasárnapi liturgiák rendesen - amennyiben éppen nem valamilyen másik, nagyobb jelentőségű ünnep van - nyolchetes ciklusban ismétlik a feltámadási tropárokat és kontákokat, nyolc különböző dallammal és nyolc különböző szöveggel, ennek gyűjteménye az úgynevezett Oktoikosz (a görög okto, 'nyolc' és ikosz, 'hang' szavakból).

A vasárnap, a szerda és a péntek tehát hangsúlyos krisztológiai tartalommal bír a keresztény liturgikus naptárban. A hét másik négy napját viszont hasonlóan hangsúlyos ekkléziológiai tartalommal töltötte meg az Egyház. A hétfő, a kedd, a csütörtök és a szombat az Egyetemes Egyház négy különböző aspektusát tárja fel a hívek számára.

A hétfői napot a mennyei erők hierarchiájának, az angyali karoknak szenteli az Egyház. Isten mennyei udvartartása ugyancsak az Egyetemes Egyház szerves része. A földi egyház hierarchiája (püspök-pap-diakónus-laikus) nem más, mint a kilenc angyali kar mennyei hierarchiájának evilági meghosszabbítása.

A kedd Krisztus előfutárának, Keresztelő Szent Jánosnak van szentelve. Tágabb értelemben azonban ezen a napon az összes ószövetségi igazra, a pátriárkákra és a prófétákra is gondolunk, mint Krisztus Egyházának az ószövetségi előképeire.

Csütörtök az apostolok illetve Mürai Szent Miklós napja. Az apostolok az Evangélium hirdetői és a földi egyházszervezet megalapítói, Szent Miklós pedig egyebek mellett a görög rítusú - diofizita ortodox illetve a görögkatolikus - egyházak patrónusa, azonban az esetében is gondolnunk kell a többi egyházatyára és egyháztanítóra.

A szombat, bár megtartja az eredeti, ószövetségi értelmezését is, de ugyancsak kiegészül egy jellegzetesen újszövetségi, ekkléziológiai tartalommal. Ez a nap az Egyház üdvözült szentjeinek van szentelve, a vértanúknak és a "vértelen vértanúknak", az aszkétáknak, illetve mindenki másnak, aki életét - akár laikusként is - Krisztus szolgálatának fényében élte le és a feltámadás reményében hunyt el.  A nap kontákja megszólítja az Istenszülőt is, mint az Egyház lelki anyját és legfőbb közbenjáróját.

Koncelebrált szombati miafizita ortodox liturgia az Amerikai Egyesült Államokban,
balról jobbra az örmény, a szír, a kopt és a szír-malankár püspök atyák részvételével

A keresztény időszámítás

Jelen bejegyzésben a kereszténység naptári rendszereit tárgyaljuk, az idő spirituális jelentőségéről és a liturgikus időről egy későbbi bejegyzésben lesz majd szó.

A keresztény naptári rendszerek alapját a csillagászati tropikus napév adja, mely a Nap és a Föld egymáshoz való viszonyát, valamint kettejüknek az állócsillagokhoz viszonyított helyzetét veszi alapul. A tropikus év hossza valamivel rövidebb mint 365 és 1/4 nap, egész pontosan 365 nap 5 óra 48 perc és 46 másodperc. A töredéknap gyakorlati jelentősége a szökőévek kiszámításánál mutatkozik meg. A szökőévek eltérő számítási módszereiből adódnak a kereszténység által használt naptári rendszerek eltérései.

A kereszténység ma is használatos naptárai az ókori Egyiptom és Róma naptári rendszereiből alakultak ki.

Az ókori egyiptomi naptár nem teljesen pontos megközelítéssel, de a tropikus napévet vette alapul. Az éves ciklust az az időpont jelölte ki, amikor - a Gergely-naptár szerinti július 19. körül - a Nap együtt kelt fel a Szíriusz csillaggal. A 365 napos év 13 hónapból állt, melyből 12 harmincnapos, 1 pedig ötnapos volt.

Az egyiptomi naptár pontatlanságát III. Ptolemaiosz Kr. e. 238-ban négyévenként egy szökőnapot beiktatva pontosította. Ezt a rendszert azonban az akkori egyiptomi társadalom nem fogadta el, így gyakorlatilag ekkor még nem került bevezetésre.

Az első római naptárat a hagyomány szerint a városalapító Romulus (+ Kr. e. 717.) alkotta meg. A naptári év márciustól decemberig tíz, 30 illetve 31 napos hónapból állt és így összesen 304 nap hosszúságú volt. A mezőgazdasági szempontból inaktív téli időszakot egész egyszerűen nem tekintették a naptári év részének.

Numa Pompilius (+ Kr. e. 673.) illesztette be január hónapot az év elejére, februárt pedig az év végére. Később, a Kr. e. 452 esztendőben került a február a ma ismert helyére január és március hónapok közé. A tizenkét hónap 31, 29 illetve 28 napos volt, így bár a 355 napos esztendő összességében megközelítette a 354 napos holdévet, de maguk a hónapok nem voltak teljesen szinkronban a 28 illetve 29 napos holdhónapokkal.

A hónapoknak három kitüntetett dátuma volt: a kalenda, a hónap első napja, mely nagyjából újhold környékére esett, a nona, a hónap 5. vagy 7. napja, mely az első negyed idejét jelölte, és az idus, mely a teliholdat jelölte és a hónap 15. vagy  17. napjára esett. A hónapok többi napjait e három nap valamelyikéhez viszonyították, így például március 25. az öt nappal április kalendája előtti nap. A holdévet kétévente egy szökőhónap betoldásával igazították a napévhez, mely megállapítása a pontifex maximus feladata volt.

Julius Caesar Kr. e. 46-ban naptárreformot vezetett be. A római holdévet egyesítette az Egyiptomban használatos napévvel, figyelembe véve a ptolemaioszi szökőév-számítási rendszert is. Így a 365 napos év tizenkettő 30, 31 illetve 28 napos hónapból áll, mely minden negyedik évben egy szökőnappal kiegészül. Ez a naptár az úgynevezett Julián-naptár, mely több keleti egyházban is változatlanul érvényben van, például a szerb és az orosz ortodox egyházban.

A kopt naptár tulajdonképpen a Ptolemaiosz által megreformált egyiptomi naptár, mely Kr. e. 25-ben, Augustus császár alatt került bevezetésre. A naptárreform célja az volt, hogy az Egyiptomban használatos naptár megfeleltethető legyen a birodalomban használatos Julián-naptárral. Így a kopt naptár megőrizte a tizenhárom 30 illetve 5 napos hónapbeosztást, de a Julián-naptárral azonosan négyévente egy szökőnapot iktat be. Így a kopt naptár adott napja egyértelműen megfeleltethető a Julián-naptár adott napjával, Karácsony például a Julián naptár december 25-éje mindig a kopt naptár koiak hónap 29. napjával azonos.

Az etióp naptár azonos a kopt naptárral, csak a hónapok elnevezése más. A kopt naptár hónapjai az ókori egyiptomi elnevezéseket őrizték meg, zárójelben a hónap első napjának Julián-naptárbéli megfelelője szerepel:

• Thot (aug. 29.) 
• Paophi (szept. 28.) 
• Athür (okt. 28.)
• Koiak (nov. 27.) 
• Tübi (dec. 27,)
• Mehir (jan. 26.) 
• Phamenóth (feb. 25.)
• Pharmuthi (már. 27.)
• Pakhónsz (ápr. 26.)
• Pauni (máj. 26.)
• Epip (jún. 25.)
• Meszoré (júl. 25.) 
• Pi Kogi Enavot (aug. 24.) - az ötnapos hónap, mely szökőévekben hatnapossá válik.

A Julián-naptár szökőév-számítási rendszere nem teljesen pontos, 128 évenként 1 napnyi eltérést okoz a valós csillagászati helyzethez képest. Ezt korrigálja XIII. Gergely római pápa naptára, a Gergely-naptár, mely 1577-ben készül el, és 1582-ben kerül bevezetésre a katolikus egyházban. A protestáns országok az 1700-as évektől, az európai ortodox államok pedig az 1900-as évektől vezetik be, ez utóbbiak csak a világi közigazgatásban, a liturgikus használatban nem.

1923-ban készül el az új Julián-naptár, vagy más néven a reformált Julián-naptár. Korrigálják a Julián naptár 13 napos eltérését a Gergely-naptárhoz - és valós csillagászati helyzethez - képest, így a reformált Julián-naptár dátumai jelenleg egybe esnek a Gergely naptáréval. Azonban ez a naptár másként számítja a szökőéveket - valamivel pontosabban mint a Gergely naptár - ezért a Kr. u. 2800. esztendőben már 1 nap eltérés lesz a Gergely-naptár és a reformált Julián naptár között. Egyes ortodox egyházak, például a görög, a román és a bolgár, a reformált Julián naptárat, és nem a Gergely-naptárat használják az álló ünnepeket tekintve, de a húsvéti ünnepkört változatlanul a régi Julián-naptár alapján számolják.

Az eltérő történelmi folyamatok eredményeként a keresztény világ jelenleg háromféle naptár-rendszert használ:

• a Julián-naptárat és a vele megegyező kopt és etióp naptárat
• a Gergely-naptárat és a vele jelenleg megegyező reformált Julián-naptárat
• vegyes naptárat, melyben az álló ünnepek a Gergely-naptárral egyező reformált Julián-naptárat követik, a mozgó húsvéti ünnepkört viszont a régi Julián-naptár szerint számítják

 JULIÁN NAPTÁRAT, illetve annak megfeleltethető naptárakat használnak:

• a jeruzsálemi, az orosz, a georgiai (grúz) és a szerb diofizita ortodox egyházak és az Athosz-hegyi kolostorok
• a kopt, az etióp és az eritreai miafizita ortodox egyházak
• a jeruzsálemi örmény miafizita ortodox egyház
• az asszír egyházból kivált keleti egyház

GERGELY NAPTÁRAT, illetve annak megfeleltethető naptárakat használnak:

• a katolikus egyház
• a protestáns felekezetek
• az indiai szír miafizita ortodox egyház
• az ecsmiadzini, a konstantinápolyi és a kilikiai örmény miafizita ortodox egyházak
• az asszír keleti egyház

VEGYES NAPTÁRI RENDSZERT használnak:

• a fent említett négy egyházat leszámítva az összes diofizita ortodox egyház
• a közel-keleti szír miafizita ortodox egyház

A 2016. évre tervezett diofizita Pánortodox Zsinaton tárgyalni fogják a naptárkérdést is. Az elsődleges cél az, hogy a diofizita ortodox egyházak naptárrendszere egységes legyen, továbbá cél az is, hogy lehetőség szerint a Húsvét ünnepe egybeessen a többi keresztény egyházéval és felekezetével. Egyelőre azonban még nem került nyilvánosságra az, hogy konkrétan milyen javaslatokat fognak megvitatni. Nem lesz könnyű bölcs döntést hozni, hiszen ahogy fentebb láttuk, a különböző keresztény felekezetek az ortodox egyháztól függetlenül is eltérő időpontokban ünneplik a Húsvétot.

Az időszámítás

A naptárak mellett érdemes szólni az időszámítási rendszerekről is, azaz arról, hogy hányadik évet is írjuk aktuálisan. Alapvetően három időszámítási rendszert ismer a kereszténység, bár ezeken belül is vannak bizonyos eltérések. Az időszámítás kezdetét a következő eseményekhez köthetjük:

• Diocletianus trónra lépése, a mártírok kora
• a világ teremtésének vélt időpontja
• Jézus Krisztus földi születése

Világszerte általánosan elterjedt gyakorlat volt, hogy az időszámítást mindig az aktuális uralkodó trónra lépéstől számították, így volt ez Diocletianus esetében is. Mivel azonban a császár ideje alatt különösen kegyetlen keresztényüldözés zajlott, ezért a vértanúk emlékének tisztelegve ez az időszámítási rendszer maradt életben a későbbi korokban is. Ez az úgynevezett vértanúk korszaka, az aera martyrum, az időszámítás kezdete pedig a Kr. u. 284. esztendő. A kopt egyház a mai napig ezt az időszámítási rendszert használja, így a Gergely-naptár szerinti 2015. július 5. a kopt naptárban 1731. év paoni hónapjának  29. napja.

Szent György nagyvértanú hitvallása
Diocletianus császár előtt

Az időszámítás másik módja a világ teremtésének vélt időpontjától eltelt idő. A korabeli kereszténység két ilyen dátumot ismert, a bizáncit, mely szerint a világ teremtésének kezdete Kr. e. 5509. szeptember 1. lett volna, illetve az alexandriait, mely Kr. e. 5493. augusztus 29-ére datálja ugyanezt a napot. A kettő közül a bizánci időszámítás volt az elterjedtebb, Oroszországban például az 1700. évben tértek csak át másik időszámításra. Az Athosz-hegyen ma is ez az időszámítás van érvényben, így a Gergely-naptár szerinti 2015. július 5. az a 7523. esztendő, és mivel a Julián-naptárat használják, ezért június hónap 22. napja.

Érdemes megjegyezni, hogy a zsidóság a teremtés kezdetét jóval későbbre, Kr. e. 3761-re teszi. A jelentős eltérés állítólag arra vezethető vissza, hogy a bizánci dátum a Septuagintából, a zsidó hagyomány pedig az Ószövetség maszoretikus kánonjából vezeti le a teremtés kezdetének időpontját.

Ma a leggyakoribb időszámítási mód a Krisztus születésétől számolt idő, amit nem csak a kereszténység, de a globális polgári időszámítás is magáévá tett. A Gergely-naptár és a Krisztus születését alapul vevő időszámítás ma már szinte elválaszthatatlan egymástól, egységes rendszerré forrt össze. Időszámításunk kezdetét Dionysius Exiguus római apát határozta meg 525-ben. Számításai azonban nem voltak pontosak, Krisztus születése a történelemtudomány mai állása szerint valamikor a "Krisztus előtti" 6. és 4. esztendő közé tehető.

Elviekben ugyancsak Krisztus születését veszi alapul a mai etióp naptár, azonban ez a Gergely-naptár időszámításához képest is még jobban eltér a valószínűsíthető időponttól. A szeptember 11-i évkezdet előtt 7, utána pedig 8 évvel kevesebbet mutat az etióp naptár. a mai napon tehát 2008-at írnak.

A naptári hét

A naptári hetek egymást követő ciklusai függetlenek a naptári évek és hónapok rendszerétől, nem függetlenek azonban az égitestek helyzetétől. A 28-29 napos holdhónapot a négy holdfázis - újhold, első negyed, telihold, utolsó negyed - közel 7 napos szakaszokra osztja.

A másik összefüggés - mely már inkább asztrológiai mintsem asztronómiai jellegű - a hét napjait a két világító égitesthez (a Nap és Hold) és az öt szabad szemmel is látható bolygóhoz (Merkúr, Vénusz, Mars, Jupiter, Szaturnusz) rendeli hozzá. Ez a tanítás az ókori Mezopotámiából származik, de fennmaradt a keresztény Európában is, egészen a késő középkorig és a kora újkorig. de bizonyos szempontból egészen napjainkig is - példának okáért a hét napjainak elnevezése számos nyelvben a bolygók neveiből származik. Igaz, ez az elképzelés az adott korokban tudományos megállapításnak számított, a keresztény teológiára és hitéletre ez nem volt semmilyen közvetlen hatással.

A zsidó hagyomány magára a teremtéstörténetre vezeti vissza a naptári hetek rendszerét, melyről a Mózesnek tulajdonított ószövetségi könyv számol be. Ugyancsak már a Teremtés könyvében megjelenik a hét hetedik napjának megszentelésére vonatkozó liturgikus előírás is. Mindebből arra következtethetnénk, hogy a naptári hetek rendszere a zsidóság hitéletének egyik legősibb hagyománya volna.

A mai történelemtudomány ezt azonban nem látja igazolva. A naptári hét rendszere az ókori Babilóniában alakult ki, és a zsidóság valószínűleg a babiloni fogság alatt ismerte meg azt. A kereszténység szempontjából azonban az a lényeges, hogy Krisztus és az apostolok idejére a heti ciklusok rendszere már régóta szerves része volt a zsidó hitéletnek. A görögök és a rómaiak ezt még sokáig nem alkalmazták, mint ahogy az egyiptomiak is tíznapos dekádokra osztották fel a 30 napos hónapokat. Hivatalosan csak 321-ben Nagy Konstantin teszi meg a heti ciklust a Julián-naptár szerves részévé.

Az ószövetségi zsidó hagyományhoz képest a kereszténység a heti ciklus és a hét napjainak teológiai jelentését átértelmezi illetve újabb tartalmakkal ruházza fel, erre azonban a liturgikus hétről szóló bejegyzésben fogunk részletesen kitérni.

A nap órái

A kereszténység az egynapos időtartam fogalmát részben a zsidóságtól részben a római közigazgatási rendszer gyakorlatából veszi át.

A zsidóság a Teremtés könyve alapján - "Akkor este és reggel lett: egy nap." - alkonyattól alkonyatig számítja a napot. Ezt veszi át a kereszténység is: a liturgikus nap minden esetben az előző napi alkonyati istentisztelettel kezdődik.

A zsidóság eredetileg nem osztotta fel a napot órákra, ezt a szisztémát a rómaiak dolgozták ki. A napot 24 órára osztották fel, de nem a ma megszokott egyenlően 60 perces szakaszokra. 12-12 egyenlő szakaszra osztották a napkeltétől napnyugtáig, valamint a napnyugtától napkeltéig eltelő időt. Így nyáron a nappali órák hosszabbak voltak az éjszakai óráknál, télen pedig pont fordítva, csak a két napéjegyenlőség idején voltak egyforma hosszúságúak a nappali és az éjszakai órák. Ezt a rendszert még a középkori Európában is megtartották, de az etióp egyház ma is ezt alkalmazza.

Érdekes módon ötvözi a régi és új óraszámítást az Athosz-hegyi kolostorok gyakorlata. A modern időkhöz igazodva 60 perces órákban mérik az időt. A nap kezdete azonban az alkonyat, így ez a nulladik óra. Általában hetente egyszer, szombatonként szokták az órákat a naplemente mindig változó időpontjához igazítani. Arra való tekintettel, hogy a zarándokok könnyebben tudjanak tájékozódni, a helyi időt jelző óra mellett gyakran van egy másik óra is, mely a görögországi időzóna szerinti időt mutatja.

A rómaiak éjféltől éjfélig számították a napot, a böjti fegyelmet tekintve a kereszténység is ezt veszi alapul, az aktuális aznapi böjti előírások nullától huszonnégy óráig értendők, nem pedig alkonyattól alkonyatig. Ennek elsősorban a világi hívek számára van jelentősége, hiszen a szerzetesi gyakorlatban böjti napon csak egyetlen étkezés van.

A napi ciklusban néhány időpontnak kiemelt jelentősége volt, ezek az első óra, a harmadik óra, a hatodik óra, a kilencedik óra és a tizenkettedik óra. Ezeket az időpontokat gonggal, haranggal vagy egyéb hangjelzéssel jelezték a birodalom lakóinak. Az első óra az első óra kezdetét jelenti, ez tehát valójában a nulladik óra, de a nulla fogalmát ekkor még nem ismerték. A többi időpontnál pedig nem az adott óra kezdetét, hanem a betöltött három, hat, kilenc, tizenkét órát jelenti az óra sorszáma.

Az első óra a napkelte, ami napéjegyenlőség idején a helyi idő szerinti reggeli 6 órának felel meg. Ez volt a munkanap kezdete. A betöltött harmadik óra a délelőtt közepe, napéjegyenlőség esetén ez 9 órának felel meg. A hatodik óra pontosan déli 12 órára esik, ekkor kezdődött az ebédszünet és a szieszta, az üzletek, hivatalok többsége ilyenkor bezárt. A délután közepét - napéjegyenlőség idején 15 órát - jelezte a kilencedik óra. Ez volt a szieszta vége, folytatódott a munkanap, az üzletek és hivatalok ismét kinyitottak. Naplementekor - napéjegyenlőség idején 18 órakor - jött el a tizenkettedik óra, ez jelentette egyben a munkanap végét is.

A fenti időszámítási rendszert átvette a kereszténység is, a zsolozsma időpontjai eredetileg ehhez az órabeosztáshoz igazodtak.

Kis keleti keresztény kalauz

Ebben a bejegyzésben a keleti keresztény egyházakat vesszük számba, vázlatosan ugyan, de a teljességre törekedve. A kérdés összetett, a történelmi és földrajzi szempontok mellett a teológiai és rítusbéli eltérésekre is ki fogunk térni. A téma részletesebb kifejtése előtt, a könnyebb érthetőség érekében, érdemes néhány általános érvényű megállapítást tenni.

Bevezető megjegyzések

- 1 -

A keleti kereszténység azért kapta a keleti jelzőt, mert földrajzi értelemben a korabeli keresztény világon belül a keleti területeken helyezkedett el: a Római Birodalom keleti felében, illetve a Birodalmon kívül, attól keletre. Összességében véve ez a Kelet-Mediterrán térség, a Közel-Kelet, illetve a távolabbi Kelet (India, Kína, Belső-Ázsia) kereszténységét jelenti. A keleti kereszténységhez tartozik maga a Szentföld is, ahol a kereszténység megszületik és ahonnan kiindulva elterjed a világon.

Az elnevezés azonban a földrajzi elhelyezkedésen kívül másra is utal: a nyugati kereszténységtől való teológiai eltérésekre, a lelkiségi és rítusbéli különbözőségekre, valamint a szervezeti különállásra. Ma már kizárólag ezekre a jellemzőkre kell gondolni, ha a keleti egyházakról beszélünk, hiszen a különböző történelmi folyamatok eredményeként már a nyugati kereszténység is jelen van a földrajzi Keleten, mint ahogy a keleti egyházak is jelen vannak a földrajzi Nyugaton.

- 2 -

Jézus Krisztus az apostolok közösségére alapozva egyetlen Egyházat alapított a Szentlélek által. A keleti keresztény egyházak mindegyike Krisztus Egyházának az apostoli folytonosságú részegyháza. A keleti egyházak néhány jellegzetes közös jellemzője például Szűz Máriának, a szenteknek és az angyaloknak a tisztelete; a hit Krisztus valóságos eucharisztikus jelenlétében; a szakrális művészet hangsúlyos liturgikus szerepe; valamint a szerzetesség intézménye. Mindezek a jellemzők és maga az apostoli folytonosság nem csak egymással, de a római katolikus egyházzal is összekötik a keleti keresztény egyházakat.

- 3 -

Azonban jelentős különbségek is fennállnak a katolikus egyház és a keleti egyházak között. A hitéletet tekintve első pillantásra szembeötlő különbség a keleti egyházaknál a kovászos kenyérrel, két szín alatt való áldozás; a szakrális művészeteken belül az ikontisztelet kitüntetett szerepe; a lelkiségben a kontemplatív-szemlélődő imádság hangsúlyosabb jelenléte; valamint a szertartások fokozott ünnepélyessége, aprólékosan kidolgozott rituáléja és hosszabb időtartama. Ugyancsak jellemző különbség a nős-családos papság megléte is.

A legnagyobb különbség azonban minden bizonnyal abban rejlik, hogy a keleti felfogás szerint Krisztus Egyházának örökkévalóságát evilági keretek között a földi egyház állandósága valósítja meg - szemben a nyugati egyház folyamatos változékonyságával. Ahogyan Isten időtlen és változatlan, örök és állandó, ugyanúgy a földi egyháznak, mint a megváltoztathatatlan Isteni Kinyilatkoztatás letéteményesének is állandónak és sziklaszilárdnak kell lennie. Kiszámítható változatlanságot, biztonságot nyújtó állandóságot és minden tekintetben szilárd, megingathatatlan bizonyosságot kell sugároznia magából. 

Ezért a keleti egyházak elutasítják a dogmafejlődést, és általában véve bármiféle teológiai változtatást. Ezen túlmenően, a hitélet egyéb területein is - a rítusban, a paraliturgikus gyakorlatban, a szakrális művészetekben, az egyházszervezetben - mindenféle változást szigorúan az állandóság elvének vetnek alá. 

Bármiféle változás és változtatás alapvetően kerülendő. Amennyiben mégis szükségszerű, akkor is csak annak érdekében és olyan formában történhet meg, hogy összességében nézve minden változatlan maradjon.  Lampedusa szállóigévé vált paradoxona - miszerint "valaminek változnia kell, hogy minden ugyanúgy maradhasson" - más relációban, de teljesen magától értetődő és egyben meglehetősen konkrét, gyakorlatias alapelve a keleti kereszténységnek. 

Nem szükséges külön hangsúlyozni, hogy ez a fajta keleti keresztény létszemlélet és gyakorlati hozzáállás mennyire idegen a nyugati keresztény felekezetektől, és vallástól függetlenül, általában véve a modern nyugati civilizáció emberétől is. 

Egy jelenségre azonban érdemes felfigyelni. Jelentős keleti keresztény diaszpórák - immár évszázadok óta - jelen vannak a nyugati társadalmakban, illetve ezzel párhuzamosan a nyugati civilizáció is egyre erősebben érezteti hatását a keleti kereszténység hagyományos területein. Mégis, ezek az alapvetően meghatározó társadalmi folyamatok semmiféle jelentősebb változást, és semmiféle változtatási szándékot nem generáltak, és továbbra sem generálnak a keleti kereszténység hitéletében - miközben a nyugati kereszténység  a változások és változtatások folyamatában mindig igyekszik valamilyen módon az "idők szavának" megfelelni. 

Egyfelől a keleti kereszténység következetes ragaszkodása az állandósághoz, másfelől pedig a nyugati felekezetek tudatosan felvállalt változékonysága - minden bizonnyal az összes közül ez a legalapvetőbb és a legmeghatározóbb különbség a keleti és a nyugati kereszténység között. Az összes többi, teológiai, szervezetbéli, lelkiségi és egyéb hitéleti eltérés ebből az alapvető szemléletbéli különbözőségből fakad. 

- 4 -

Témánkkal kapcsolatban szólni kell három teológiai szakkifejezésről is, ezek a miafizita, a diafizita és a diofizita. Ezek alapján lehet a keleti kereszténységet teológiai csoportokba rendezni. A három kifejezés három különböző krisztológiai irányzatot jelöl. Ezek közös vonása az, hogy mindegyikük vallja Krisztus kettős, isteni és emberi természetét. A három irányzat azonban egymástól eltérően fogja fel ezt a kettős természetet, Krisztus isteni és emberi természetének viszonyát másképpen modellezik. Ennek részleteit azonban most nem vizsgáljuk, ez messze meghaladná jelen blogbejegyzés kereteit. Azért szükséges mégis említeni őket, mert a szakirodalom is él velük, és gyakran ezeket a szakkifejezéseket használja az egyes csoportok beazonosítására.

Joggal vetődik fel a kérdés, hogy ha a keleti kereszténység elveti a teológiai változás lehetőségét, akkor idővel hogyan alakulhatott ki három, egymástól eltérő krisztológiai értelmezés. Jelen keretek között erre sem lehet kimerítő, részletes választ adni. Annyit azonban mindenféleképpen érdemes megjegyezni, hogy a teológiai különbségek - nagyon úgy tűnik - nem valós tartalmi különbségek, hanem csak megközelítésbéli és megfogalmazásbéli eltérések. Az eltérő szóhasználat számos kölcsönös félreértés forrása lett, mely félreértések és félreértelmezések sok esetben a ma napig is éreztetik hatásukat. A kialakult helyzetet pedig csak súlyosbították az egyes személyes jellegű ellentétek is, melyek végül a keleti egyházak szakadásához vezettek az V. században.

A fentiek ismeretében érdemes rátérni az említett egyházszakadások részletesebb tárgyalására, és a keleti keresztény egyházak konkrét felsorolására.

A kezdetek: a még egységes Egyház

Krisztus megalapította az Egyházat: kiválasztotta apostolait, tanította őket, az Utolsó Vacsorán megáldoztatta őket; megjelent nékik a Dicsőséges Feltámadását követően; majd pedig Mennybemenetele után leküldte nékik a Szentlelket. Ezt az Egyházat a vértanúk vére szentelte meg, az aszkéták fegyelme edzette és a zsinati atyák bölcsessége nevelte.

A kereszténység megszületésétől kezdve üldöztetést szenved, mely a Római Birodalomban csak Kr. u. 313-ban szűnik meg. Ebben az időszakban nem folyhattak természetes medrükben az események. Kényszermegoldások jelennek meg például szervezeti kérdésekben is, de a püspökök közössége - mint az Egyház tanítóhivatala - sem tudja maradéktalanul betölteni hivatalát, az apostoli tanítás következetes érvényesítését. Megjelennek a különböző félreértések, félreértelmezések, téves tanítások is. Ezek terjedésének az üldöztetés évszázadaiban semmi nem tudott gátat szabni.

A helyzet ebből a szempontból is a konstantini fordulattal rendeződik. Ekkortól válik lehetővé, hogy a püspökök közössége, mint az Egyház egységes tanítóhivatala lépjen fel az apostoli tanítás védelmében. Ennek a legfőbb fórumát az Egyetemes Zsinatok jelentik a 325-787. közötti időszakban.

Az első két Egyetemes Zsinat fogalmazza meg a Hitvallást, mely a mai napig a keleti keresztény egyházak közös teológiai alapját képezi. (Ez eredetileg a nyugati egyházra nézve is érvényes volt, a későbbiekben azonban a nyugati egyház a filioque-betoldással szakít a közös alapokkal és az addig fennálló teológiai azonossággal.)

Az egyházszakadások

A III. és a IV. Egyetemes Zsinat az, amelyen a két keleti egyházszakadás bekövetkezett, Efezusban 431-ben, illetve Khalkedónban 451-ben. A nyugati-keleti skizma viszont már az Egyetemes Zsinatok korszaka után történik meg.

• 431-ben válik ki a diafizita keleti egyház. Ez az Antiochiai Patriarchátus egy részét, illetve a Római Birodalmon kívül, az attól keletebbre fekvő területek - Mezopotámia, Perzsia, India - keresztény szórványait érinti.

• 451-ben válik ki a miafizita ortodox egyház, mely több rítust és több egyházszervezetet foglal magába. Ez a teológiai kiválás az Alexandriai Patriarchátus túlnyomó részét, az Antióchiai Patriarchátus egy részét, és a Római Birodalmon kívül az Örmény Egyház egészét érinti.

• Az Egyház megmaradó része a diofizita ortodox egyház, mely ekkor még teljes egységben van a nyugati egyházzal. Szervezeti értelemben az öt patriarchátus együttesen alkotja a Pentarchiát.

• 1054-ben, hosszabb történelmi folyamatok következményeként válik ki a Római Patriarchátus a Pentarchiából. Ez az úgynevezett nagy skizma, ekkor válik el végleg a nyugat a kelettől, és az ezt követő időszaktól beszélhetünk katolikus és ortodox egyházakról a szó mai értelmében.

A diafizita keleti egyház

Közismert neve: Asszír Keleti Egyház, asszír egyház, keleti egyház, ritkábban használatos elnevezése a káld vagy káldeus egyház.

Apostoli folytonosság: Tamás és Bertalan apostolokig, valamint Addai-Tádéig (a 72 tanítvány egyikéig) vezethető vissza.

Rítusa: Keleti szír rítus, más néven babiloni rítus.

Liturgikus nyelve: Jézus anyanyelve, az arám (szír) nyelv.

Teológiája: Az egyház diafizita krisztológiát vall, azonban Nestorios püspök után nesztoriánus néven vált közismertté. Az efezusi zsinaton vált ki az Egyetemes Egyházból, így csak az első két egyetemes zsinatot fogadja el.

Földrajzi elhelyezkedése: Jelen van az Antiochiai Patriarchátus területén, de központi területe Mezopotámia (Irak) és Perzsia (Irán), valamint ide tartoznak az indiai Kerala állambéli Tamás keresztények (eleinte teljes egészében, a későbbiekben már csak részben). A VII. századtól jelentős missziós tevékenységüknek köszönhetően megjelennek Kínában és Belső-Ázsiában is, ezek a közösségek azonban a későbbi századokban eltűnnek, felmorzsolódnak. Manapság világszerte vannak diaszpóráik, az egyház központja néhány évtizede az Amerikai Egyesült Államokban, Chicagoban van.

Egyházszervezet: Egy kisebb közösség Ősi Keleti Egyház néven az 1960-as években kilépett az Asszír Keleti Egyházból. Az újraegyesülési tárgyalásokat szinte azonnal megkezdték, bár az egység a mai napi nem állt helyre.

Lélekszáma: 400-500 ezer fő.

Az egyház első emberének tiszteletbeli címe: katholikosz-pátriárka

A miafizita ortodox egyházak

Közismert nevük: Önmagukat ortodox egyházaknak nevezik. Azért, hogy meg lehessen különböztetni őket az ortodox egyházak másik csoportjától, az angol nyelvben rájuk vonatkoztatva az oriental orthodox kifejezést használják. Magyarul - jobb híján - nem-khalkedóni vagy anti-khalkedóni orthodoxoknak hívjuk őket.

Ezek az egyházak azonos teológiát vallanak és egymással kommunióban állnak, a szentségeket egymásnak kölcsönösen kiszolgáltatják - ebben az értelemben tehát egységes egyházat alkotnak. Azonban földrajzilag és rítus szerint különböző helyi egyházszervezetekre tagolódnak, ezek a kopt, az etióp, a szír és az örmény egyházak.

Teológiájuk: Miafizita krisztológiát vallanak. Régebben - teljesen tévesen - monofizitáknak is nevezték őket. A khalkedóni zsinaton léptek ki az Egyetemes Egyházból, így csak az első három egyetemes zsinatot ismerik el, és innen ered az anti-khakedóni elnevezésük is.

Összlélekszámuk: 86 millió fő.

• Kopt ortodox egyház

Apostoli folytonosság: Szent Márk evangelista (a 72 tanítvány egyike) volt Alexandria első püspöke, akit Szent Péter szentelt fel.

Rítusa: Kopt rítus, más néven alexandriai rítus.

Liturgikus nyelve: Eredetileg a kopt, újabban az arab is, esetenként a görög, továbbá diaszpórákban a helyi nyelvek is.

Földrajzi elhelyezkedése: Egyiptom, székhelye névleg Alexandria, gyakorlatilag Kairó. Jelentős diaszpóráik élnek a Szentföldön illetve a nyugati világban is.

Lélekszáma: 14-16 millió fő.

Az egyház első emberének tiszteletbeli címe: alexandriai pápa (kopt pápa)

• Etióp és eritreai ortodox egyház

Apostoli folytonosság: Az első etióp hívőt Fülöp apostol keresztelte meg a Szentföldön, de Etiópiában Máté apostol és evangelista térített. Egyházszervezetileg Alexandriához, Márk evangelista püspöki székéhez tartoztak.

Rítusa: A liturgiában a kopt rítus, de a paraliturgikus gyakorlatban sok a krisztianizált helyi, jellegzetesen afrikai népi elem.

Liturgikus nyelve: Etiópia és Eritrea helyi nyelvei: amhara, ge'ez, oromo, tigirnya.

Földrajzi elhelyezkedése: Etiópia Addisz-Abeba székhellyel és Eritrea Aszmara székhellyel, az etiópoknak diaszpóráik vannak a Szentföldön illetve a nyugati világban.

Egyházszervezet: A két, szervezetileg különálló egyház a közelmúltig a kopt ortodox egyházhoz tartozott. Az etióp egyház 1959-ben, az eritreai egyház 1993-ban lett szervezetileg önálló.

Lélekszáma: Az etióp egyháznak 48 millió, az eritreainak 3 millió fő.

Az egyház első emberének tiszteletbeli címe: abuna, azaz pátriárka

• Szír ortodox egyház

Apostoli folytonosság: Antiochia első püspöke Szent Péter volt, aki több püspököt is szentelt a térségben. Szent Pál is Antiochiából indul missziós útjaira, ő is több püspököt szentelt a régióban. Edessza első püspöke Addai-Tádé, a 72 tanítvány egyike. Indiában Tamás apostol alapít püspökséget.

Rítusa: Nyugati szír, más néven antiochiai rítus.

Liturgikus nyelve: Jézus anyanyelve az arám (szír) nyelv, emellett a Közel-Keleten az arab, Indiában a malayalam, diaszpórában a helyi nyelvek.

Földrajzi elhelyezkedése: Döntően Szíria és Libanon, Indiában Kerala állam. Jelentős szórványaik vannak a Közel-Kelet többi országában illetve világszerte is. Az egyház központja névleg Antiochia (Törökország), hivatalosan Damaszkusz (Szíria) gyakorlatilag Bejrut (Libanon), Indiában pedig Kochi és Kottayam.

Egyházszervezet: Két autokefál egyház, egyik a Közel-Keleten, a másik Indiában. Azonban a közel-keleti egyházszervezetnek is vannak nagyfokú autonómiával rendelkező leányegyházai Indiában.

Lélkeszáma: 5,5 millió fő, közel a fele Indiában.


Az egyház első emberének tiszteletbeli címe: pátriárka

• Örmény ortodox egyház

Apostoli folytonosság: Bertalan és Júdás-Tádé apostolokig vezethető vissza.

Rítusa: Örmény rítus.

Liturgikus nyelve: örmény

Földrajzi elhelyezkedése: Örményország és környéke Ecsmiadzin központtal, továbbá Jeruzsálem, Konstantinápoly és Kilika (Libanon). Emellett jelentős diaszpóráik vannak nyugaton illetve a volt Szovjetunióban többfelé.

Egyházszervezet: A négy földrajzi területen négy, elviekben önálló egyházszervezet működik, a gyakorlatban azonban az ecsmiadzini egyházi központ koordinálja őket.

Lélekszáma: 6 millió fő

Az egyház első emberének tiszteletbeli címe: katholikosz

A diofizita ortodox egyház

Közismert neve: Magukat ortodox egyháznak nevezik. A szláv nyelvű egyházak az ortodox kifejezés szláv nyelvű tükörfordítását, a pravoszláv elnevezést használják. Angol nyelvben, hogy az ortodox egyházak fentebbi csoportjától meg lehessen különböztetni őket, az eastern orthodox kifejezést alkalmazzák rájuk nézve. Magyar nyelvben a pontosítás érdekében használatos a khalkedóni ortodox kifejezés is.

Apostoli folytonosság:  Pál (Antiochia, Ciprus), Barnabás (Ciprus), Péter (Antiochia), András (Byzantion-Konstantinápoly, Grúzia, Ciprus).

A 72 tanítvány közül: Jakab, az úr testvére (Jeruzsálem), Márk evangelista (Alexandria, Ciprus), Justus-Barsabás (Eleutheropolisz), Ananiás (Damaszkusz), Fülöp, az apokrif Evangélium szerzője (Trallesz), Prohórosz (Nikomedia), Timon (Bostra), Parmenász (Soli), Timóteus (Efezus), Titusz (Kréta), Filemon (Gáza), Oneszimusz (Bizantion-Konstantinápoly), Epafrász (Kolossze), Arkhippusz (Kolossze), Szilás (Korinthosz), Szilvánusz (Thesszaloniki), Kreszcensz (Galata), Sztakhüsz (Byzantion-Konstantinápoly), Ampilás (Dioszpolisz), Urbán (Makedonia), Narcisszusz (Athén), Apellesz (Heraklea), Herodián (Neopatrasz), Rufusz (Théba), Aszünkritusz (Hyrkania), Flegon (Marathon), Gáiusz (Efezus), Filologos (Szinopé), Luciusz (Laodicea), Jázon (Tarzusz), Szoszipater (Ikonium),  Tercisuz (Ikonium), Erasztusz (Paneasz), Quartusz (Bejrút), Evodusz (Antiochia), Kelemen (Szárdisz), Szoszthenész (Kolofon), Apolló (Korinthus), Tükhikusz (Kolofon), Epafroditusz (Adriaka), Karpusz (Berroea), Qadratus (Athén), Márk, nem az evangelista (Büblosz), Zénás (Dioszpolisz), Arisztarkhusz (Apamea), Márk, egy harmadik személy azonos néven, (Apollónia), Artemász (Lüsztra), Aqulia (Heraklea), Areopagita Dénes (Athén).

A későbbi korokban alapított patriarchátusokat a konstantinápolyi ökumenikus pátriárkák alapították, így ők Andrásra vezetik vissza az apostoli folytonosságukat.

Rítusa: A helyenként eltérő rítusokat az V-VIII. században egységesen a görög, más néven bizánci rítus váltotta fel.

Liturgikus nyelve: Mindenhol a helyi nyelvek, melyek közül jelentősége miatt kiemelkedik az Újszövetség nyelve, a görög és az egyházi szláv.

Teológiája: A nyugati egyházakkal egyezően diofizita krisztológiát vall. Hét Egyetemes Zsinatot ismer el.

Földrajzi elhelyezkedése: A Kelet-Mediterráneum, az egykori hellén kultúrkör területe, Délkelet- és Kelet-Európa, Észak-Ázsia, világszerte jelentős szórványokkal.

Egyházszervezet: Tizenöt önálló (autokefál) és néhány kisebb (autonóm) helyi egyházból áll az egyházszervezet. Az egyházszervezetek között teljes a teológiai egység, a szentségeket egymásnak kölcsönösen kiszolgálják. A tizenöt helyi egyház a következő:

1. Konstantinápoly
2. Alexandria 
3. Antiochia 
4. Jeruzsálem 
5. Moszkva 
6. Szerbia 
7. Románia 
8. Bulgária
9. Grúzia 
10. Ciprus 
11. Görögország 
12. Albánia 
13. Lengyelország 
14. Csehország és Szlovákia 
15. Észak-Amerika

Lélekszáma: Összességében 280 millió fő.

Az egyházak első emberének tiszeletbeli címe: A konstantinápolyi pátriárka viseli az ökumenikus pátriárka címet. Az alexandriai pátriárka megszólítása pápa. Hogy megkülönböztessék a kopt pápától, ezért az alexandriai görög pápa címet viseli (a görög nem az etnikumra, hanem a rítusra utal). A többi helyi egyház első embere a pátriárka.

+ + +

A keleti és a nyugati kereszténység viszonya - tíz pontban

Ahhoz, hogy a keleti kereszténységről valóban átfogó képet kaphassunk - különösen a nyugati kereszténység szemszögéből - feltétlenül meg kell vizsgálni a keleti és nyugati kereszténység kölcsönös viszonyát. Jelen keretek között ezt természetesen csak nagyon vázlatosan tehetjük meg, így csak a legfontosabb tények felsorolására szorítkozunk.

- 1 -

A három keleti keresztény irányzat mind teológiai, mind lelkiségi, mind szervezeti szempontból lényegesen nagyobb egyezést mutat egymással, mint bármelyikük bármelyik nyugati keresztény irányzattal.

A diofizita ortodox egyház, bár hét közös zsinata volt a katolikus egyházzal, míg a másik két keleti egyházzal csak kettő illetve három; mégis, teológiai szempontból is sokkal közelebb áll a másik két keleti egyházhoz, mint a katolikushoz.

Ennek oka az, hogy míg a keleti egyházak teológiája, hitélete változatlan maradt, addig a katolikus teológia és hitélet, ha lassú ütemben is, de folyamatosan változik - ahogyan arra a bevezető megjegyzésekben már utalás történt - és így egyre inkább eltávolodik az eredetileg közös tanítástól.

- 2 - 

Az 1054. évi kelet-nyugati egyházszakadás, a nagy skizma, a III. és IV. Egyetemes Zsinatokon kivált keleti keresztény egyházakat közvetlenül már nem érintette, az a latin-római (későbbi katolikus) és a görög-bizánci (későbbi ortodox) egyházak között történt meg.

- 3 -

A nagy skizma dátumát 1054. július 16-hoz kötjük, amikor a római pápa követei a konstantinápolyi Hagia Sophia templom oltárára lerakták a pápa kiközösítő bulláját. Néhány nappal később a konstantinápolyi szinódus viszontválaszul kiközösítette a római pápát (és híveit) az Egyházból. Valójában ez egy hosszú történelmi folyamatnak már csak a betetőzése volt. Ez a folyamat három, jól elkülöníthető szakaszra osztható.

I-IV. szd.: Már a legelső apostoli nemzedék idejében differenciálódott a liturgikus élet és területileg eltérő rítusok kezdtek el kialakulni. Ezek a rítusbéli eltérések azonban önmagukban sem akkor, sem a későbbiekben nem képezték konfliktus tárgyát. Ugyancsak a kezdetektől létezett a nyelvi különbség a latin nyugat és a görög kelet között. Önmagában ez sem volt konfliktusforrás, mivel azonban akadályozta a kommunikációt a helyi egyházak között, így közvetve mégiscsak egyik okozója lett a teológiai szétválásnak.

V-VIII. szd.: Elsősorban Szent Ágoston (+430) tevékenységétől kezdődően a latin nyugaton egy párhuzamos teológiai gondolkodás kezd kialakulni. Ezen tanok nem kis részben az Egyház hivatalos, ortodox tanítását megfogalmazó Egyetemes Zsinatok szemszögéből nézve heterodox tanoknak számítanak. Azonban a Zsinatok ezeket a jellegzetesen nyugati tanokat soha sem vitatták meg, így nem is hagyták jóvá őket, de nem is minősítették hivatalosan eretnekségnek - egész egyszerűen a görög keleten ennek a párhuzamos teológiának a létezéséről sokáig nem is tudtak.

IX-XI. szd.: Ebben az időszakban válnak nyilvánvalóvá a teológiai eltérések kelet és nyugat között. Eddigre a jellegzetesen latin tanok - legelső sorban Ágoston teológiájának egyes elemei - elterjedtek nyugaton. Nem volt ez egy teljesen egyértelmű folyamat nyugaton sem, de végül mégis az Egyetemes Zsinatok teológiájának ellent mondó tanok váltak úgymond hivatalossá a Római Patriarchátusban. (Tanulságos ebből a szempontból a filioque-tan elterjedésének története, amivel egy másik bejegyzés foglalkozik.)

A felfogásbéli különbözőségek kelet és nyugat között a IX. század legelején válnak nyilvánvalóvá. Ettől kezdve változó intenzitással, de szinte folyamatos konfliktusban áll egymással az egyház két része, mely konfliktus végül a XI. század közepén a markáns szakításhoz vezetett. A két legfőbb nézeteltérés a filiouque értelmezése, valamint az egyes római pápák centralizációs törekvése körül alakult ki. Érdemes megjegyezni, hogy még az 1054. évi nagy skizmát előidéző folyamatokban sem került felszínre az összes teológiai különbség kelet és nyugat között, ezek többsége továbbra is még jó ideig rejtve marad.

- 4 - 

Jogosan vetődik fel a kérdés, hogy a nagy skizmát szétválásnak, avagy inkább kiválásnak kell-e tekintenünk.

Az egyházszakadás földrajzilag szinte hajszálpontosan a mentén a vonal mentén - illetve annak meghosszabbításában - történik meg, mely mentén Nagy Theodosius (+395) fiai, Honorius és Arcadius felosztották a birodalmat Nyugatrómai illetve Keletrómai Birodalomra. Már ez a felosztás sem volt önkényes, kulturális értelemben véve egy természetes határ húzódott a hellenizált Kelet-Mediterránum, és a latinizálódó Nyugat-Európa között.

A nagy skizma e mentén a kulturális határvonal mentén történik meg, és nagyságrendileg hasonló méretű földrajzi terület, illetve hasonló nagyságrendű népesség válik szét egymástól. Ebből a szempontból jogosan beszélhetünk szétválásról.

Azonban egyházszervezeti szempontból nem szétválás történt, hanem kiválás. Az egykori Pentarchia - mely immár a Bolgár Patriarchátussal is kiegészülve hat autokefál egyházszervezet laza szövetsége - nem vált szét. Egyedül a Római Patriarchátus vált ki ebből a szövetségből. A másik öt helyi egyház továbbra is megtartotta a korábbi viszonyokat, melyek - a későbbi alapítású patriarchátusokkal is kiegészülve - a mai napig változatlan formában állnak fenn az ortodox egyházak között.

A szentségtan felől vizsgálva a kérdést, ugyancsak azt kell megállapítanunk, hogy Róma lépett ki ebből az eucharisztikus közösségből, a többi patriarchátus között a kommunió a mai napig változatlanul fennáll.

A nagy skizma tehát történelmi, kultúrtörténeti megközelítésből tekinthető szétválásnak, de ekkléziológiai szempontból mindenképpen a Római Patriarchátus kiválásáról kell beszélni.

- 5 -

Bár már többször is érintettük a kérdést, de fontossága miatt önálló gondolatként is meg kell fogalmazni: az ortodox egyházak a skizma óta sem változtak, sem a teológiai tanítást, sem a szertartásrendet, sem az egyház szervezeti felépítését tekintve.

Ezzel szemben a katolikus egyház folyamatosan változik: a dogmafejlődés kapcsán újabb és újabb dogmákat fogalmaz meg, időről-időre változtat a szertartásrendjén, az egyházszervezetben pedig kiépítette a pápaság intézményének ma ismert formáját. Ez utóbbi, a tévedhetetlenség dogmája kapcsán, már nem pusztán egy szervezeti kérdés, hanem immár a katolikus teológia lényeges hitbéli tanítása is.

- 6 -

A  II. lyoni  katolikus zsinaton (1274.) kísérletet tettek a katolikus és az ortodox egyház közti szakadás megszüntetésére. Hasonló kísérlet történt a Bázel-ferrara-firenzei zsinaton is (1431-1445.) a katolikus és mindhárom keleti keresztény egyház újraegyesítésére.

Az elvi megállapodás mindkét alkalommal megtörtént, az egység azonban a gyakorlatban még ideiglenesen sem állt helyre. Ennek a kudarcnak, akárcsak magának az egyházszakadásnak is, nyilvánvalóan összetett okai voltak. A fő ok azonban abban keresendő, hogy egyik alkalommal sem történt érdembeli teológiai egyeztetés a felek között, miközben pedig a skizma óta eltelt 200-400 évben a katolikus egyház még jobban eltávolodott az eredetileg közös, ortodox tanítástól.

- 7 -

Jelentős változás állt be a katolikus és ortodox egyházak viszonyában azzal, hogy 1965. december 7-én mindkét fél visszavonta a másik fél kiátkozásáról szól 1054. évi döntését.

A két egyház protokolláris viszonyát azóta a kölcsönös udvariasság jellemzi. Általános morális kérdésekben, illetve a globális társadalmi problémákat illetően az egyházak álláspontja közel azonos. Teológiai kérdésekben azonban, a folyamatos egyeztetések ellenére sem történt olyan mérvű közeledés, amit a szélesebb nyilvánosság elé lehetett volna tárni.

A II. vatikáni zsinat katolikus részről meghirdette a keleti kereszténység felé való nyitás programját. Ennek hatására valóban realizálódott is egyfajta közeledés a hívek életében. Azonban ugyanezen zsinat más döntései pedig még inkább eltávolították a katolikus teológiát és hitéletet az ortodox egyházétól.

- 8 -

A nem kis különbségek ellenére a nyugati kereszténység felekezetei közül mégis a katolikus egyház áll teológiájában és hitéletében a legközelebb a három keleti egyházhoz.

- 9 -

A XVI. század protestáns hitújítói eredetileg az akkori katolikus egyház "vadhajtásaitól" megszabadulva, az eredeti apostoli hitélethez akartak visszatérni. Így bizonyos kérdésekben - például a pápaság megítélésében - hasonló álláspontra jutottak, mint amit az ortodox egyház képvisel.

Összességében azonban a különböző protestáns irányzatok még távolabb kerültek ettől a vágyott apostoli hitélettől, és egyben a keleti keresztény egyházaktól is.  A szentségeket átértelmezik és számukat csökkentik; az egyházi rend, mint szentség megszűnésével megszűnik az apostoli folytonosság; a sola scriptura bevezetésével tudatosan szakítanak az apostoli hagyománnyal; háttérbe szorul majd meg is szűnik Mária, a szentek és az angyalok tisztelete; megszűnik a szerzetesség intézménye stb...

A hitújítás nem egy lezárt folyamat. Az ecclesia reformata semper reformanda elvének jegyében a XVI. századtól napjainkig folyamatosan újabb és újabb protestáns felekezetek születnek, melyek vagy teológiájukban, vagy hitéletükben, vagy mindkettőben különböznek az összes addig létező felekezettől. Lehetetlenség lenne párhuzamot vonni a három keleti egyház és a ma már több ezer protestáns irányzat tanítása és vallásgyakorlata között. Nagy általánosságban azonban elmondható, hogy minél újabb alapítású egy felekezet vagy gyülekezet, tanítása és hitélete annál távolabb áll az ősi keleti keresztény egyházakétól.

- 10 -

Az ortodox egyház, illetve a keleti keresztény egyházak nézete szerint a történelemben bekövetkezett egyházszakadások mindegyike emberi gyarlóságból bekövetkezett bűn. Az Egyház számára természetellenes állapot, éppen ezért ennek orvoslása minden keresztény kötelessége. Ebben sok más nyugati felekezet nézetét osztják.

Azonban, másoktól eltérően, határozottan vallják azt is, hogy az egység helyreállítása kizárólag az apostoli hagyományt változatlan formában ápoló, apostoli folytonosságú, krisztusi alapítású Egyház keretei között lehetséges.