A Hetvenes Fordítás - a Septuaginta

A Hetvenes Fordítás, latin nevén Septuaginta, számokkal LXX, a görög nyelvű Ószövetség. Görög neve Μετάφραση των Έβδομήκοντα, röviden Hebdomékonta. Ez a fordítás három dolog miatt is rendkívüli fontossággal bír, ami által magasan kiemelkedik a ma ismert bibliafordítások tengeréből:

• A LXX sugalmazott fordítás.
• A LXX az első, és sokáig egyetlen ószövetségi kánon.
• A LXX az apostolok Bibliája, ezt idézi az Újszövetség, ezt olvasta az Egyház a kezdeti időktől fogva, az ortodox egyház pedig mind a mai napig ezt használja.

Ahhoz, hogy a fentieket kifejtsük, ha nagyon vázlatosan is, de ki kell térni a teljes - a kanonizált és az apokrif - ószövetségi zsidó irodalomra. Tanulságos, ha a vizsgálódás megszokott szempontjait kibővítjük, és nem hagyjuk figyelmen kívül az etiópiai zsidóság ószövetségi iratait sem.

Az Ószövetségi Kinyilatkoztatás hosszú időn át szóban hagyományozódott nemzedékről nemzedékre. Először csak Mózes idejében jegyzik le, és természetesen maga Mózes is kap újabb Kinyilatkoztatást. Igaz, a tudomány mai állása szerint ezeket a mózesi szövegeket később szerkesztik össze a ma ismert Öt Könyv, a Tóra formájában. A Mózest követő próféták is kapnak újabb Kinyilatkoztatásokat, ezek is sorra lejegyzésre kerülnek; illetve velük párhuzamosan megszületnek az apokrif iratok is. A könyvek eredeti nyelve túlnyomórészt a héber, a későbbi keletkezésűek egyike-másika arám, sőt, görög.

Az etiópiai kánonok

Etióp Szentírás - Zsoltárok Könyve

Az etiópiai zsidóság valamikor Salamon király idejében  telepedik meg az országban. Azonban a távoli diaszpóra kapcsolata nem szűnik meg a Szentfölddel, a Salamon után keletkezett iratok jelentős része is eljut Etiópiába. Ami viszont nem jutott el, az maga a kánon: az, hogy mi számít kanonizált iratnak és mi apokrifnak. Valószínűleg nem véletlenül, hanem azért mert akkoriban kánon még nem volt. A Tórát leszámítva sokáig nem volt egyértelmű, hogy a zsidó vallás eltérő irányzatai mely iratokat tekintik Istentől ihletettnek és melyeket nem, liturgikus használatuk pedig akár közösségenként változhatott.

Minden irat, ami Etiópiába eljutott, fontos volt, úgy is mondhatjuk, hogy helyi szinten tulajdonképpen minden könyv kanonizáltnak számított. Ebben a tekintetben indokolt az alexandriai és a palesztinai ószövetségi kánon mellett harmadikként az etiópiai kánonról is beszélni. Ez volna a zsidóság legszélesebb kánonja, mely magában foglalja például a többi kánon szerint apokrifnak tartott Énok Könyvét, a Leptogenezist, a Siralmak második részét és még más iratokat.

Érdemes megemlíteni, hogy hasonló jelenség játszódott le az újszövetségi kánonnal kapcsolatosan is. Az etióp keresztények számára a kánon részét képezik a korai Egyház olyan dokumentumai is, mint például az Apostoli Konstitúciók és más iratok. A fentiek miatt az etióp ortodox egyházban kialakult az a gyakorlat, hogy mind az Ószövetség, mind az Újszövetség esetében beszélnek egy 'szűkebb' és egy 'tágabb kánonról'. A szűkebb kánon az Ószövetség esetében, ha nem is teljes mértékben, de alapvetően a Hetvenes Fordítással egyezik. Magában foglal olyan iratokat, melyeket a LXX tartamaz, de még a Vulgataból is hiányoznak, mint például a 151. Zsoltárt és Manessé Imáját is.

Az alexandriai kánon - a LXX

II. Ptolemaiosz stilizált portréja

A legenda szerint II. Ptolemaiosz király (+ Kr. e. 246.) összehívott 72 tudós rabbit, 6-6 főt Izráel 12 törzséből, hogy fordítsák le neki görög nyelvre a zsidók szent könyveit. A bölcsek egymástól elkülönítve 72 napig dogoztak, majd munkájuk végeztével a fordításaikat hangosan felolvasták. A 72 fordítás szóról-szóra megegyezett, nem volt köztük eltérés. Ezt a történetet több forrásból is ismerjük; maga a fordítás pedig a 72-es szám okán kapta a "Hetvenes" elnevezést.

Ptolemaiosz saját korának kiemelkedően művelt uralkodója volt, támogatta a tudományt, a művészeteket és általában véve a kultúrát. Kifejezetten szimpatizált az alexandriai zsidó diaszpórával is. Így egyes tudományos körökben is tartja magát az a nézet, hogy a fordítás elkészítésében valóban szerepe lehetett a királynak, a fordítás pedig a Museion-ban, a híres könyvtárban készült volna. Mások viszont úgy tartják, hogy maga a zsidó közösség készíttette el a fordítást saját hitéleti igényeinek kielégítésére, a Ptolemaiosznál valamivel későbbi időben.

Mózes idejétől a Hetvenes Fordításig a zsidó vallás nem csak folyamatosan változott, de idővel több párhuzamos irányzata is kifejlődött. Voltak közösségek, melyek csak Mózes Könyveit fogadták el; a zsinagógákban olvasták a Prófétákat is; megint más közösségekben az apokaliptikus irodalomnak volt nagy jelentősége, amiket viszont a zsinagógákban nem olvastak. A zsidóság egésze, vagy legalább jelentős része által használatos, egységes ószövetségi kánonról tehát ekkor még nem lehet beszélni.

A Hetvenes Fordítás elkészítése azonban egyúttal a szövegek első kanonizációját is jelentette. A fordítás magától értetődően szelekció is egyben, hiszen el kell dönteni, hogy a rendelkezésre álló gazdag irodalmi anyagból mi fordítandó le, és mi nem. Azonban jelen esetben egy ezen is túlmutató, céltudatos válogatással állunk szemben. Példának okáért Judit Könyvét is beválogatták a gyűjteménybe, mely - a tudomány mai állása szerint - eleve görögül íródott. Ez egyértelműen azt támasztja alá, hogy a fordításon túlmenően, egy tudatos válogatás áll a LXX szerkesztésének hátterében. Megszületett tehát az első, válogatott ószövetségi kánoni gyűjtemény. (Mint láttuk fentebb, az etiópiai 'tágabb kánon' nem volt ily módon szelektált gyűjtemény, a 'szűkebb kánon' pedig majd pontosan a LXX hatására jön létre.)

A LXX az alexandriai közösség hitéletének kiforrott, helyi szokásaihoz igazodva jön létre, azt tükrözi vissza. Azonban hamar elterjed a zsidó diaszpórák körében, különösen ott, ahol már az arám nyelvet sem nagyon beszélik; és egyúttal meghatározza számukra az olvasható írások körét. Krisztus és az apostolok korában a zsidóság teljesen egyenrangúnak tekintette a héber nyelvű szövegvariánsokkal a Hetvenes Fordítást, ahogyan arról Alexandriai Philón és Josephus Flavius is beszámol. A LXX tehát az első - a Tóra könyvein túlmutató - tudatosan szerkesztett gyűjtemény; mind létrejöttét, mind pedig betöltött szerepét tekintve az első ószövetségi kánon.

Fontos tudatosítani azt is, hogy a LXX sugalmazott fordítás. Az apostolok, evangelisták sugalmazottnak tekintették, és számos helyen idézik az Újszövetségben. Maga a zsidóság is annak tekintette, ahogy ezt a már említett Philón és Flavius tanúsítja. A Babiloni Talmud - a Móéd Megillá fejezetében - beszámol arról, hogy mind a 72 rabbinak az Úr tette a szívébe az egymással szó szerint megegyező fordítást.

Mivel önmagában is sugalmazott szövegről van szó, ezért a Kinyilatkoztatás szempontjából nincs jelentősége annak, hogy a LXX helyenként eltéréseket mutat a héber nyelvű kánonhoz képest. Továbbá, ha tudományos megközelítésből, a szövegkritika felől közelítjük meg a kérdést, akkor a - tudomány mai állása szerint - a LXX több egyezést mutat a korabeli héber nyelvű szövegváltozatokkal, mint a 250-350 évvel, vagy még annál is később összeállított palesztinai kánon szövege.

A palesztinai kánon - a Tanakh

Jeruzsálem az I. században (makett)

A palesztinai kánon, a maszoretikus szöveg zömében héber nyelvű (kisebb részt arám) és kevesebb könyvet tartalmaz a Hetvenes Fordításnál. Emiatt sokáig úgy gondolták, hogy a szövegbéli eltérések a LXX fordítási hibái, a deuterokanonikus könyvek pedig utólagos görög betoldások, emiatt nem hitelesek. Ezeket az elképzeléseket azonban az idő és a tudomány azóta megcáfolta. A megfogalmazásbéli különbségekről, a "fordítási hibákról" fentebb volt szó. A deuterokanonikus könyvekkel kapcsolatban is hasonló mondható el: az újabb kori ásatások - a szó szoros értelemben - felszínre hozták, hogy egyik-másik írás létezett héber változatban is, azok tehát nem "görög betoldások". (Bár mint ahogy szó volt róla, a LXX valóban tartalmaz eredetileg görögül íródott könyveket is.)

A palesztinai vagy maszoretikus kánont, a ma is használatos zsidó Bibliát, a Tanakh-ot egyes elképzelések szerint a Jamniában tartott "rabbi-zsinat" állította össze, valamikor a Kr. u. I. század végén.

Itt szólni kell az akkori kor jelentős változásairól, melyek a zsidóságot több szempontból is alapvetően érintették. Krisztus idejében a zsidóság vallási képe összetett volt, a különböző irányzatok pedig nem egy esetben a társadalmi státusszal is összefüggésben voltak. A következő néhány évtizedben azonban gyökeres változások álltak be.

Egyfelől függetlenedési törekvések a zsidóság részéről, másfelől pedig a térség konszolidációjának szándéka a birodalom oldaláról - és a folyamatosan növekvő feszültség végül helyi háborúskodásba torkollik. Sokan elvándorolnak, de a zsidóságot más súlyos veszteségek is érik, melynek következményei napjainkig is meghatározóak.

Elpusztul a Templom. A környékbeli zsidóság még hosszú időn át jár a romokhoz, és legalább a nagyobb ünnepek áldozatait bemutatják, de a Templom köré szerveződött hitéletnek elveszik a mindennapos folytonossága. Ezzel a szadduceus irányzat társadalmi szerepe is gyakorlatilag megszűnik. A zelóták felmorzsolódnak a hatalommal vívott háborúskodásban. Az esszénusok világtól elvonult közösségei, közelebbről nem ismert okból, ugyanezekben az időkben nyomtalanul eltűnnek.

Egyedül a farizeusi irányzat marad meg, mely az által, hogy kizárólagossá válik, meg is erősödik. Kialakul belőle a rabbinikus judaizmus, mely a továbbakban már azonos lesz magával a zsidó vallással. A farizeusok hitélete a zsinagógák köré szerveződik, ahol a Törvény (Tóra) mellett olvassák a Prófétákat (Neviim) és az Iratokat (Ketuvim) is, a T-N-K mozaikszó a Tanakh, az ószövetségi Biblia héber elnevezése. A zsinagógai szertartási rend a babiloni fogság idejére vezethető vissza, akkortól alakul ki és csiszolódik folyamatosan. Ebben a folyamatban tisztul le, hogy mely iratokat olvassák melyeket nem, bár mind a szertartási gyakorlatot, mind pedig magukat a szövegeket tekintve is találunk helyi eltéréseket. A Tanakh-ot tehát nem ekkortájt állítják össze, az bizonyos értelemben már létezik, hanem csak egységesítik és véglegesítik a szövegét.

Tóra-tekercs

A LXX is erre a zsinagógai hagyományra épül, annak a helyi - alexandriai - változatát képviseli. A palesztinai kánon 24 könyvet tart kanonikusnak, melyeket a LXX is tartalmaz, 20 körül van azon - ma ismert - apokrif iratok száma, melyeket mindkét kánon elvet; és 10 írást tartalmaz a LXX melyeket a Tanakh nem. Emiatt teljesen érthető, hogy létrejöttétől kezdve néhány évszázadon át a LXX párhuzamosan élt a különböző héber szövegváltozatokkal, és nagy becsben tartották a zsidóság körében.

Azonban az I. század vége felé ez is megváltozik. Az Egyház Bibliája a LXX - mivel a görög a közlekedő nyelv a térségben, ezért megértik az alapvetően arám anyanyelvű szentföldi zsidókeresztények is; a diaszpórában élő zsidókeresztények, és a pogánykeresztények pedig kizárólag csak ezt értik. Abból kifolyólag, hogy a LXX egyre inkább kötődik a kereszténységhez, a zsidóság egyre inkább elfordul tőle. Ezzel párhuzamosan előtérbe kerül a héber nyelvű szöveghagyomány, és megtörténik az eltérő szövegváltozatok és az eltérő szövegolvasási gyakorlatok egységestése.

Egy hipotézis szerint ez Jamniában történt, valamikor Kr. u. 70. és 100. között, nagy valószínűséggel 90. körül. Az összegyűlt rabbik afféle zsinatot tartottak, ahol meghatározták a Tanakh pontos szövegét, a saját teológiájuk alapján és a saját liturgikus hagyományaiknak megfelelően - valamint a LXX-tól eltérően.

Mások viszont úgy vélik, hogy az előbbi - általánosan közismert - elmélet tudományosan nem támasztható alá. Jamniában, ha volt is valamiféle összejövetel, az inkább valami közös szertartás lehetett, de "zsinati" határozatokat nem hoztak. Ezen hipotézis szerint a Tanakh szövegének kanonizációja egy szerves folyamat volt, mely a maszoréták szöveggondozói tevékenységére alapult, és a IV-V. században zárult csak le. Ekkora alakult volna ki a héber nyelvű zsidó Biblia egységes és végleges szövege.

A nyugati kereszténység Ószövetsége: a Tanakh

Szent Jeromos (óangol kézirat, IX. szd.)

A legelső latin bibliafordítások, a 'régi latin', a Vetus Latina két változata, az afrikai (Afra) és az itáliai (Itala) még a LXX alapján készültek, a III. század legelejétől kezdődően. Szent Jeromos (+420) Biblia-fordításával, a Vulgata-val azonban meghatározó, a mai napig ható fordulat állt be.

Jeromos megtanult héberül, összevetette egymással az általa ismert görög és latin szövegváltozatokat a Tanakh-kal, és úgy döntött, hogy ez utóbbit veszi alapul a saját, latin Biblia-fordításához. A deuterokanonikus könyveknél a LXX-t és a Vetus Latinát vette alapul, mivel ezek közül héber nyelven már azok sem voltak a számára elérhetőek, melyek eredetileg héberül íródtak.

Szövegkritikai szempontból becsülendő Jeromos hozzáállása, mellyel minden bizonnyal megelőzte a korát. Jeromos azonban nem tudhatta, hogy a héber szöveg választásával nem az eredetit, még csak nem is az ahhoz legközelebb állót választotta. A modern szövegkritika álláspontja szerint a maszoretikus szöveg az elveszett eredetinek a háromszor is megváltozott vagy megváltoztatott variánsa, míg a LXX ugyanennek az eredetinek csak az egyszeres átdolgozásaként - fordításaként - született meg.

Lelkiségi szempontból sokan vitatták Jeromos hozzáállását, mivel Jeromos nem vette figyelembe, hogy a LXX is sugalmazott írás. Így azokon a helyeken is a héber szöveget fordította szó szerint, ahol az Újszövetség viszont a LXX-t idézi, így pedig az Ószövetség és az Újszövetség nincs teljesen összhangban, ami nem fordulhatna elő Isten Szavával.

Ennek, és a kortársak heves kritikájának ellenére a Vulgata meggyökeresedett a nyugati egyházban és egyre nagyobb tekintélyre tett szert. A Trienti Zsinat (1545–1563) határozza meg a bibliai kánont, és néhány írást leszámítva elfogadja a Vulgátát.  A LXX ezért tartalmaz több deuterokanonikus könyvet, mint a Vulgata a mai formájában. A Vulgata lett tehát végleges érvénnyel a katolikus egyház Bibliája. A mai katolikus fordítások is a Vulgata és a Tanakh együttes figyelembe vétele alapján készülnek, a modern szövegkritika tükrében.

Amennyire különböző egymástól a protestáns felekezetek teológiája és hitélete, annyira egységes a Bibliájuk. Eleinte volt némi szándék a Biblia felülvizsgálatára, Luther például eltávolította volna többek között a Jelenések Könyvét, de végül erre nem került sor.

A protestánsok kizárólag a protokanonikus könyveket ismerik el az Ószövetség ihletett írásainak. Eleinte még szerepeltették a deuterokanonikus könyveket is a Biblia-kiadásaikban, mint apokrifeket, de idővel ez elmaradt. A mai Protestáns Biblia-fordítások a Tanakh, és a korábbi protestáns fordítások alapján készülnek.

A keleti kereszténység Ószövetsége: a LXX

A LXX szír (arámi) fordítása

Az apostolok természetesen ismerték az Ószövetség valamelyik héber nyelvű változatát vagy változatait, néhány helyen idézik is az Újszövetségben. Azonban lényegesen többet idézik a Hetvenes Fordítást, amely magától értetődő módon vált az Egyház Bibliájává. Két fő oka volt annak, hogy ez így történt. Azért, mert a LXX sugalmazott, tehát Szent Írás, továbbá, mert a görög nyelvet akkoriban a Kelet-Mediterrán térségben általánosan értették.

A keleti egyházak - mint minden másban - ebben is ragaszkodnak az apostoli hagyományhoz, így a mai napig a Hetvenes Fordítást használják. A kereszténység terjedésével azonban hamar szükségessé vált a más nyelvekre való lefordítása is. A már említett régi latin fordítások mellett elkészülnek a szír, a kopt, az örmény, a grúz, a szláv, az arab és a többi fordítások is.

Magyarországon három görög nyelvű LXX kódex található, a X-XII. századból.