Statisztikai számvetés

Egy másik bejegyzésben egy múltba tekintő kronológiai vázlatot közöltünk a magyarországi keresztény felekezetekre vonatkozóan. Most a jelenlegi helyzet statisztikai keresztmetszetét ismertetjük. Az alábbi felsorolás az egyes felekezetek lélekszámát mutatja a 2011. évi népszámlálás adatai alapján; zárójelben az összlakossághoz viszonyított százalékos arányuk szerepel (csak az 1% fölöttiek). Vastag betűvel a magukat keresztényként meghatározó közösségeket jelöltük. A csillag azt jelzi, hogy mely felekezeteknek van felsőfokú hitéleti képzése Magyarországon.

1. római katolikus: 3 691 389 fő (37,1%) *
2. református:  1 153 454 fő (11,6%) *
3. evangélikus: 215 093 fő (2,2%) *
4. görögkatolikus:  179 176 fő (1,7%) *
5. Jehova Tanúi:  31 727 fő
6. baptista:  18 211 fő *
7. Hit Gyülekezete:  18 220 fő *
8. ortodox keresztény: 13 710 fő
9. Krisna-tudatú: 12 000 fő * (nem népszámlálási adat)
10. zsidó:  10 965 fő *
11. buddhista:  9 758 fő *
12. pünkösdi:  9 326 fő *
13. unitárius: 6 820 fő
14. adventista: 6 213 fő *
15. iszlám: 5 579 fő
16. mormon: 5000 fő (nem népszámlálási adat)
17. metodista:  2 416 fő *

Néhány tanulságos kiegészítő adat:

• 2 699 025 fő nem nyilatkozott a vallási hovatartozását illetően (27,2%)
• 1 659 023 fő úgy nyilatkozott, hogy nem tartozik felekezethez (16,7%)
• 147 386 fő vallotta magát ateistának (1,5%)

Az alábbi felsorolás pedig a hitéleti felsőoktatás adatait szemlélteti. A pap-, lelkész-, hitoktató-, teológus- és egyéb hitéleti képzés hallgatói létszáma a 2009/2010 tanévben a következő volt:

1. római katolikus: 1626 fő
2. Hit Gyülekezete: 600 fő
3. református: 585 fő
4. buddhista: 424 fő
5. adventista: 318 fő
6. baptista: 255 fő
7. Krisna-tudatú: 251 fő
8. zsidó: 166 fő
9. evangélikus: 155 fő
10. görögkatolikus: 142 fő
11. pünkösdi: 111 fő
12. metodista: 43 fő

Az alábbiakban a fenti két adatsort vetettük össze. Azt vizsgáltuk, hogy felekezetenként hány hívőre jut egy hallgató. Itt értelemszerűen a kisebb létszám jelenti a társadalmilag előnyösebb helyzetet, ezért ez a lista a fentiekkel ellentétben növekvő sorrendet mutat:

1. adventista: 19 főre jut 1 hallgató 
2. buddhista: 23 főre
3. Hit Gyülekezete: 30 főre
4. metodista: 56 főre
5. zsidó: 66 főre
6. baptista: 71 főre
7. Krisna-tudatú: 74 főre
8. pünkösdi: 84 főre
9. görögkatolikus: 1261 főre
10. evangélikus: 1 387 főre
11. református: 1 971 főre
12. római katolikus: 2 270 főre

Módszertani megjegyzések:

• Jogosan vetődik fel az a kérdés, hogy a népszámlálási adatokat mennyire tekinthetjük hitelesnek, különösen annak fényében, hogy a létszámát tekintve második legnagyobb "felekezet" a 'nem nyilatkozik' kategória. Mivel azonban a különböző felekezeteknek ugyanazon módszerrel vett adatait vizsgáltuk, így mégis lehetőség nyílik a felekezetek egyfajta összevetésére.
• A Krisna-tudatú hívők nem szerepeltek külön kategóriaként a népszámlálásban. Ők maguk 20 ezer fő körülire becsülik a létszámukat. Az általunk figyelembe vett 12 ezres adatot az adófelajánlások számához igazítottuk. Amennyiben igaz a 20 ezer fős lélekszám, akkor ők a 6. legnagyobb vallási közösség Magyarországon, megelőzve az ortodoxokat, a Hit Gyülekezetét és a baptistákat is. A harmadik listában nem változna a pozíciójuk.
• A mormonok létszámára vonatkozóan - más adat hiányában - az egyház saját becsléseinek alsó határából indultunk ki. Ők 23 helyi gyülekezetben 200-400 fő közötti létszámot adnak meg magukról.

Néhány vázlatos gondolat, a részletes kiértékelés helyett:

• Nagyon alacsony (1,5%) a magukat nyíltan ateistának vallók aránya.

• Nagyon magas (27,4%) a nem válaszolók aránya, annak ellenére, hogy minden felekezet az adat bemondására buzdította a híveit. Valószínűleg ez a szám nem csak azokat rejti, akik személyiségi jogi okokból nem akartak válaszolni; hanem azokat is, akiknek saját maguk felé sem tisztázott a viszonya a vallásokhoz vagy az ateizmushoz.

• Ugyancsak rendkívül magas (16,7%) a felekezeten kívüliek aránya, ez a harmadik legnagyobb létszámú csoportja a felmérésnek. A csoport nem homogén. Ide tartoznak a "maguk módján vallásos" emberek; a beleszületett vallásuktól eltávolodott keresztények; a kisegyházak között ingázó, helyüket sehol nem találó hívők; a vallásokat filozófiai irányzatként kezelő "szabadon gondolkodók"; az ezoterikus praktikák és a new age irányzatok hívei. És minden bizonnyal itt jelennek meg azok a hívek is, akiknek a felekezetére nem kérdezett rá konkrétan a felmérés.

• Meglepő lehet a Jehova Tanúinak kiemelkedő aránya a "kisegyházak" között. Különösen arra való tekintettel, hogy nem egy náluk kisebb felekezet több intézményt tart fenn mint ők, és a médiában is lényegesen intenzívebben jelenik meg.

• A "kisegyházak" között előkelő helyen állnak a nem keresztény felekezetek. Kiemelten figyelemre méltó, hogy a buddhisták és a Krisna-tudatúak a tíz évvel korábbihoz képest megtöbbszörözték a létszámukat.

• Az iszlám létszáma ebben az adatsorban nem jelentős, bár jelentősen leelőzte a hazánkban nagyobb múltra visszatekintő metodistákat, és nem sokkal van lemaradva a szintén nagyobb múltú unitárius és adventista egyházaktól. Azt is figyelembe kell venni, hogy évtizedek óta élnek olyan iszlám közösségek Magyarországon, akik a magyar állampolgárságot nem vették fel, így a népszámlálási adatokban sem jelennek meg.

• A felsőoktatást tekintve óriási a szakadék a "kisegyházak" és a "nagyegyházak" között. Az előbbieknél kevesebb mint száz hívőre jut egy lelkész-hallgató, az utóbbiaknál pedig ezer-kétezer főre.

• E tekintetben ugyancsak szignifikáns a különbség a görögkatolikus és a római katolikus egyház között, holott valójában ugyanarról a katolikus egyházról van szó. A római katolikusok jelentős hátrányát sokan a papi cölibátus következményének tekintik.

• A "kisegyházak" a felsőoktatásban nem csak relatíve, de a hallgatók számának abszolút értékét tekintve is versenyképesek a "nagyegyházakkal": a görögkatolikus és az evangélikus egyházat hat kisegyház is megelőzte, ezek közül pedig a Hit Gyülekezetének a református egyháznál is több hallgatója van, így a katolikusok után ők a másodikak a listán.

+ + +

Befejezésül néhány adat a magyarországi keleti keresztény egyházról

Mint az a fentiekből is látható, a keleti kereszténység a felsorolásban szereplő tizenhárom "kisegyház" között a negyedik, összességében pedig a nyolcadik helyen áll, 13 710 fővel. Azonban ez a szám igencsak hozzávetőleges, hiszen sokan telepedtek meg Magyarországon úgy az utóbbi évtizedekben, hogy nem kértek és nem kaptak állampolgárságot, így ők a népszámlálási adatokban nem jelennek meg.

Mindezek mellett ez a létszám folyamatosan változik is. Vannak, akik eleve kétlaki életre rendezkednek be, csak bizonyos időközönként tartózkodnak itt életvitelszerűen, máskor pedig másik országban élnek. Megint mások az egyetemi diákéveiket töltik nálunk, majd hazatérnek. Nem csak az ortodox hívek összlétszáma mutathat jelentős eltéréseket néhány éves periódusokon belül, de belső arányai is: aktuálisan melyik ortodox egyháznak van több vagy kevesebb híve.

A 2011. évi népszámlálás egy kategóriának vette az ortodox egyházat - tulajdonképpen jogosan - azonban több szempont szerint is különbségeket tehetünk a részegyházak között (nagyság szerinti csökkenő sorrendben):

- Teológiailag:

1. diofizita ortodoxok
2. miafizita ortodoxok

- Rítus szerint:

1. bizánci rítusú
2. kopt rítusú
3. örmény rítusú

- Szervezetileg:

1. orosz
2. szerb
3. román
4. görög
5. bolgár
6. kopt
7. örmény

A legnépesebb ortodox közösségek létszáma is csak néhány ezer fő, míg a legkisebbek mindössze néhány száz fősek. Ahogy utaltunk rá, ezek a létszámok folyamatosan ingadoznak és egymáshoz viszonyított arányuk is változhat. Az ortodox egyháznak nincs Magyarországon papképzése, a papok, diakónusok a legnevesebb külföldi ortodox egyetemeken tanulnak, többen pedig az Athosz-hegyen is éltek.

A budapesti kopt ortodox templom

Az Egyház születése

A Szent Egyház Hajójának misztikus ikonja

Az egyház (ἐκκλησία - ekklézsia) kifejezés már az Újszövetségben is szerepel, párhuzamosan egy tágabb és egy szűkebb értelemben. Tágabb értelemben jelenti az Egyház egészét, szűkebb értelemben pedig a helyi gyülekezeteket, mai szóhasználattal élve az egyes egyházközségeket. A két értelmezés természetesen szoros összefüggésben áll egymással: mint tengerben a csepp és mint cseppben a tenger - így foglalja magába az Egyház egésze a helyi gyülekezeteket, a helyi gyülekezetek ugyanakkor leképezik az Egyház egészét. Ebből adódik az Egyház egyetemessége.

+ + +

Az Egyház megszületése és a kereszténység gyors ütemű terjedése - ha csak pusztán történelmi szempontból vizsgáljuk is - rendkívül izgalmas folyamat volt, és mint ilyen, jogosan kelti fel sokak érdeklődését. Azonban ahogyan az a fontos történelmi események kapcsán már lenni szokott, az ismert valós tények és a tudományosan valószínűsíthető hipotézisek mellett megjelentek a félreértések és félreértelmezések, a tévképzetek, a vágyvezérelt legendák és a politikai célzatú történelem-hamisítások is.

Emiatt az ősegyházzal kapcsolatban a mai napig is számos téves, ám ennek ellenére mégis igen népszerű elképzelés él a köztudatban. Ezek népszerűsége leginkább abban gyökerezik, hogy egy elképzelt, idealizált "jó" (vagy legalábbis jónak vélt) egyházképet állítanak szembe a mai "megromlott" (vagy legalábbis annak vélt) viszonyokkal szemben.

Az egyik ilyen közkedvelt elképzelés, hogy az ősegyház egy alulról szerveződő közösség lett volna, belső életét pedig a képviseleti demokráciához hasonló mechanizmusok határozták volna meg. Mások pedig még egy ennél is lazább formájú, kötetlen, mozgalomszerű spontán szerveződést vizionálnak. Ehhez gyakran kapcsolódik az a tévképzet is, hogy az őskeresztények a világtól elvonult kommunákban éltek volna. Ez utóbbi feltételezést azonban egyértelműen cáfolja például a Diognétosz-levél, de már az Újszövetség több irata is.

Nem tagadhatjuk azonban, hogy bizonyos értelemben valóban mozgalmi jellege volt a kereszténységnek, illetve kell is hogy ez a jellege megmaradjon: a keresztény tanítás és a keresztény értékrend elsősorban a közvetlen személyes kapcsolatokon keresztül adódik át; továbbá, a kereszténységhez való csatlakozás az egyén részéről teljes és feltétlen azonosulást kíván meg.

Emellett a korai egyházban - illetve a keleti kereszténységben mind a mai napig - valóban érvényesülnek bizonyos alulról jövő, mai szóhasználattal élve demokratikus mechanizmusok is, például az egyházi méltóságok megválasztásakor, vagy a szentté avatási eljárások megindításakor.

Mindezek mellett azonban az Egyház mégiscsak egy szigorúan hierarchikusan felépített szervezet, méghozzá egy egyértelműen fölülről lefelé kiépülő hierarchikus szervezet; melyben minden egyháztagnak a helyzetéből fakadó, egyértelműen meghatározott feladatai, felelőssége és lehetőségei vannak.

+ + +

Az Egyház szervezeti hierarchiájának kiépülése öt lépésben történt:

1. Jézus Krisztus kiválasztja 12 apostolát. 
2. Krisztus kiválaszt másik 72 tanítványt is. 
3. A 12 apostol püspököket és diakónusokat szentel a 72 tanítvány közül.
4. A későbbiekben a már felszentelt püspökök szentelnek további püspököket és diakónusokat.
5. Az Egyház földrajzi terjedésével és létszámbeli növekedésével szükségessé válik, hogy minden egyházközség élére lelkipásztor álljon. Megszületik az áldozópapság intézménye, a papok mint a püspök helyettesei állnak a saját egyházközségük élén.

Az egyházi hierarchia kialakulásának első négy fázisáról már az Újszövetségben is olvashatunk. Az ötödik, az áldozópapság intézményének kialakulása időben valamivel később, a II-III. században történik meg.

+ + +

• Az egyházszervezet legfőbb építőköve a püspök személye és intézménye. 
• A püspökök mint az apostolok utódai töltik be hivatalukat.
• A püspökök közössége jelenti a földi egyházszervezet legmagasabb döntéshozó szintjét. Az egyes püspökök a püspöki karnak vannak alárendelve.
• A püspök helyettese az áldozópap, aki az adott egyházközségben a püspöke felhatalmazásából pasztorál.
• A püspök segédje a szerpap (diakónus) aki segítői feladatokat lát el püspöke, vagy püspökének helyettese, az áldozópap mellett.
• A püspök (és helyettesei, a papok) által pasztorált hívek közössége alkotja a helyi egyházat. 

Az egyház feje és legfőbb papja pedig nem más, 

mint a feltámadt Jézus Krisztus személyesen.

Jézus Krisztus főpapi öltözetben

Jézus Krisztus, úgyis, mint a megszülető Egyház feje, kinyilvánította, hogy Egyházat alapít. (Mt 16,18 - az igehely keleti keresztény értelmezése itt olvasható.) Amikor ez elhangzik, addigra egyházalapító művét már el is kezdte, hiszen már korábban kiválasztotta 12 apostolát. Folyamatosan tanítja őket, majd pedig spirituális hatalmat is ad nekik az által, hogy az Utolsó Vacsorán megáldoztatja őket és Pünkösdkor leküldi reájuk a Szentlelket.

A 12 apostol

Az apostol (ἀπόστολος) szó eredeti jelentése küldött. Keresztény értelemben azokat a férfiakat jelenti, akik határozottan missziós küldetésre választattak ki. Maga a kifejezés három értelemben is használatos: jelenti Krisztus tanítványainak legszűkebb körét, a 12 apostolt; továbbá a tanítványok tágabb körét, a 72 apostolt; valamint legtágabb értelemben - például a Didakhé szóhasználatában is - minden felszentelt püspököt, akiket ma már inkább csak apostoli utódokként emlegetünk.

Krisztus apostolnak választja Jónás fiait, Andrást és Simon-Pétert, Alfeus fiait, Mátét és az ifjabb Jakabot, saját földi rokonságából Júdás-Tádét és Zebedeus fiait, Jakabot és Jánost, valamint Zélóta Simont, Bertalan-Nátánelt, Fülöpöt, Tamást és Iskarióti Júdást.

Iskarióti Júdás az árulásával méltatlanná válik elhívásához, az Utolsó Vacsoráról távozik, így csak a többi tizenegy apostol veszi magához az Eucharisztiát. Krisztus mennybemenetele után az apostolok maguk közé választják Mátyást, így már ismét 12 apostolra árad ki a Szentlélek Pünkösdkor.

Pál apostol szigorúan véve nem tartozik a 12 apostol közé, sem szám szerint, sem életútja szerint. Azonban mint velük egyenrangú, nagy jelentőségű apostolt, bizonyos értelemben mégis közéjük számítjuk. Ő úgy találkozik a feltámadt Krisztussal, hogy közben megtapasztalja a Tábor-hegyi fényt, mely el is vakítja. Vaksága akkor múlik el, amikor Ananiás, a 72 apostol egyike, Damaszkusz első püspöke megkereszteli őt, és egyúttal az apostoli hatalommal is felruházza.

Az apostoli kar ezen szűkebb, belső köre egyben a születő Egyház legfelsőbb szintjét is jelenti. A 72 apostol mindegyike tőlük kapja meg a püspöki vagy diakónusi szentelését.

A 72 apostol

A 72 apostolt is Jézus Krisztus választotta ki a missziós küldetésre, nagyjából fél évvel kereszthalála és dicsőséges feltámadása előtt. Ők nem töltöttek el annyi időt Jézus társaságában, mint a tizenkettő, és nem voltak jelen az Utolsó Vacsorán sem.

Mindannyian találkoztak Krisztussal a feltámadása után, viszont a Szentlélek pünkösdi kiáradásakor megintcsak nem voltak jelen. Éppen ezért a Szentlélek pünkösdi áldását, az apostoli hatalmat a tizenkettőtől kapják meg kézrátétellel.

A 72 apostol közül hetet diakónussá, a többieket pedig püspökké szentelik. A későbbiekben majd a diakónusokat is püspökké fogják szentelni, kettejüket leszámítva, akik elsőként szenvednek vértanúságot.

Pál kézrátétellel Kréta püspökévé szenteli Tituszt

A 72 apostol kiválasztásának történetét Lukács evangelista írja meg, aki maga is egyike volt a választottaknak. Az evangelista azonban nem sorolja fel őket név szerint. Ettől függetlenül majdnem az összes - pontosan hetven - apostol név szerint is meg van említve az Újszövetség különböző írásaiban.

Ahogyan Pál apostolt is hozzá szokás venni a 12 apostolhoz, ugyanígy az Egyház emlékezete a 72 tanítvány mellett még több, velük egyenrangú apostolt is számon tart.

A püspökök

Fentebb említettük, hogy az apostol - legtágabb értelmezésében - a püspök szinonimájaként is használatos volt. A püspök a görög επισκοπος (episzokoposz) kifejezés magyarosodott alakja, jelentése eredetileg, őrző, felügyelő. A püspökök feladata őrizni a hittételek és a hitélet tisztaságát, eredetiségét. Ebben a kezdeti időszakban a presbiter (πρεσβύτερος - preszbiterosz) még szintén a püspök elnevezése. A szó eredeti jelentése idősebb, és arra utal, hogy a közösség megbecsült, idősebb, tapasztaltabb és bölcsebb tagjai közül szentelték a püspököket. A püspökké szentelés feltételeit már Szent Pál is megfogalmazza:

Igaz beszéd ez: aki püspökségre vágyik, derék dolgot kíván. Éppen azért a püspöknek feddhetetlennek, egyszer nősült férfinak, józannak, megfontoltnak, tisztességesnek, vendégszeretőnek, tanításra alkalmasnak kell lennie. Nem iszákosnak és verekedőnek, hanem szelídnek, nem viszálykodónak és kapzsinak, hanem olyannak, aki házát jól vezeti, fiait engedelmességben és mindenképpen tisztességben tartja, hiszen aki a maga házát nem tudja vezetni, hogy tudná gondját viselni Isten egyházának? Ne legyen újonnan megtért ember, nehogy felfuvalkodjék, és ugyanaz az ítélet érje, mint az ördögöt. A kívül levőktől is jó tanúságot kell kapnia, nehogy gyalázatba és az ördög kelepcéjébe essék. (1Tim 3,1-7)

A püspöknek tehát nem csak feddhetetlen erkölcsűnek kell lennie, de nem lehet újonnan megtért férfi, és nem csak az Egyházban, hanem azon kívül is elismert és megbecsült embernek kell lennie. Ugyanezen levelében Pál nyomatékosan felhívja Timóteusnak, Efezus püspökének a figyelmét, hogy körültekintően döntsön a felszentelendő püspök személyét illetően: "A kezedet elhamarkodva fel ne tedd senkire, hogy ne legyen részed idegen bűnökben." (1Tim 5,22) Ebben az időben még nős férfiak is lehettek püspökök, ezt a gyakorlatot majd csak az egyetemes zsinatok szüntetik meg.

Érdemes kitérni arra is, hogy a püspökök egy része nem valamely helyi gyülekezetnél letelepedve, hanem vándorlova több gyülekezetet is pasztorált. Az igehirdetés egyetlen lehetséges módja akkoriban az Örömhír személyes átadása volt. Krisztus is még életében mind a 12, mind pedig a 72 apostolt vándorútra küldi az Igét hirdetni.

Nem feltétlenül lehet éles határt vonni a vándorló és a letelepedett apostolok, püspökök között. Andronikosz névleg Pannonia püspöke volt, valószínűleg ide tért vissza rendszeresen, de a birodalom távolabbi részein vándorolva is misszionált; Szent Pál viszont névleg sem volt egy meghatározott település vagy terület püspöke. Péter missziója elején sokáig Antiochia helyben lakó püspöke volt, majd hosszabb ideig vándorolt, mielőtt Rómában megtelepedett; Márk viszont tevékenysége elején vándorolt és csak később lesz Alexandria helyben élő püspöke. Nagy vonalakban azonban elmondható, hogy a 12 apostol többsége vándorolt, csak kisebb részük telepedik meg valamelyik helyen, míg a 72 apostol többsége egy helyben pasztorál és csak kisebb részük vándorol.

A vándorló püspökök misszióját a későbbiekben a Didakhé szabályozza, mely az erkölcsi útmutatások mellett megtiltja, hogy egy helyen egy napnál továb időzzenek. Ennek gyakorlati jelentősége abban állt, hogy így több közösséghez eljutva, több hívet tudtak az Eucharisztia szentségében részesíteni. Ez a gyakorlat egészen addig fennmaradt, amíg minden gyülekezet saját lelkipásztort nem kap, a püspökök vándorlására ettől kezdve már nincsen szükség.

A diakónusok

A diakónusok - régi magyar kifejezéssel: a szerpapok - felszenteléséről az Apostolok Cselekedeteiben  (6. fejezet) olvasunk. A diakónusok a püspökök mellett látnak el segítői szolgálatot, úgy az egyházközség életének megszervezésében, mint a Szentségek kiszolgáltatásában - de önállóan nem szolgáltathatnak ki Szentségeket. Maga a szó διάκονος (diakonosz) is szolgát, szolgálót - de nem rabszolgát - jelent. A diakónusok kiválasztásának feltételeit szintén Szent Pál fogalmazza meg:

A diákonusok hasonlóképpen tisztességes emberek legyenek, nem kettős nyelvűek, nem a sok bor hívei, nem rút haszonlesők; olyanok, akik tiszta lelkiismerettel őrzik magukban a hit titkát. Először ezeket is próba alá kell vetni, s csak akkor szolgáljanak, ha kifogástalanok. Az asszonyok hasonlóképpen tisztességesek legyenek, nem megszólók, józanok, és mindenben megbízhatóak. A diákonusok egyszer nősült férfiak legyenek, olyanok, akik gyermekeiket és házukat jól vezetik. Mert akik szolgálatukat jól végzik, szép rangot és a Krisztus Jézusban való hitben nagy bizalmat szereznek maguknak. (1Tim 3,8-13)

Szent István első diakónus,
aki 16 éves korában vértanúságot szenved

Ahogyan olvassuk, nőket, asszonyokat is diakónussá szenteltek az ősegyházban, ők a diakonisszák. Gyakorlati jelentősége ennek többek között abban állt, hogy keresztelés során, a vízbe való alámerítkezés előtt, a keresztelendő testét olajjal kenték be. Nők keresztelésekor ezt a diakonisszák végezték el, így nem kellett férfiembernek, konkrétan a püspöknek "végigtapogatni" a testüket. Az ortodox egyházban a mai napig vannak diakonisszák, ők elsősorban a női kolostorokban szolgálnak, nem a világi hívek körében.

Laikusok és katekumenek

Az egyházi hierarchia alsó, legnépesebb táborát a hívek, a laikusok alkotják. A görög λαϊκός (laikosz) szó szerinti jelentése "a népből való", azaz Isten újszövetségi népéhez tartozik, az Egyház megkeresztelt, de nem felszentelt tagja.

Az ókeresztény korban egyáltalán nem volt könnyű az Egyház tagjává válni. Ha valakit megérintett Isten igéje, attól kezdve két-három éven át bizonyítania kellett a hitben való kitartását, mielőtt a keresztség, a bérmálás és az Eucharisztia szentségében részesítették volna. Az Egyház iránt elkötelezett, de még meg nem keresztelt emberek a katekumenek (κατηχούμενος), magyar szóval a hitjelöltek. A kifejezést már Szent Pál is használja (Gal 6,6), amit tanítványként, tanított személyként szoktak ebben az igehelyben fordítani.

A katekumeneknek példamutató erkölcsös életet kellett élniük, hitükben ki kellett tartaniuk Krisztus mellett - ne feledjük: a keresztényüldözések koráról van szó! -, meg kellett tartaniuk a böjtöket, részt kellett venniük a gyülekezet életében, lehetőségeikhez mérten adakozniuk kellett. Emellett hitoktatásban is részesültek, ahogyan arról a Galatáknak írt levél is tanúskodik. Az Apostolok Cselekedeteiben is olvassuk, hogy Fülöp apostol Izajás próféta könyvéből oktatta az etiópot, mielőtt megkeresztelte volna. A korai egyházban a hitoktatást részben az apostolok (püspökök) részben a próféták (hitoktatók) végezték.

A hitoktatás rögzült formája pedig maga az istentisztelet, a Szent Liturgia volt, pontosabban annak első fele, az igeliturgia, ahol a Szentírás adott részeit olvasták fel és magyarázták. Az igeliturgia után a katekumeneknek távozniuk kellett, ők az áldozási liturgián már nem lehettek jelen, kizárólag csak az Egyház már megkeresztelt tagjai. A bizánci liturgiában az igeliturgia után még ma is elhangzik a felhívás, mely a katekumeneket távozásra szólítja fel. Ma már természetesen nem kell ilyenkor senkinek sem elhagynia a templomot. A felhívás azért hangzik csak el hagyománytiszteletből, nehogy feledésbe merüljön az ősegyház egykori gyakorlata.

Két-három év katekumenátus után keresztelték meg a hitjelölteket. Hamar kialakult az a szokás, hogy a keresztelésre évente egyszer, a húsvéti feltámadási szertartáson került sor, amikor egyszerre keresztelték meg az arra érdemessé vált katekumeneket. Az újonnan kereszteltek fehér ruhát öltöttek, amit egy héten át hordtak, ezért a bizánci hagyományban a Húsvét utáni hetet Fényes hétnek is nevezik, mert ilyenkor a templom valósággal fénylett a sok fehér ruhától.

Ortodox felnőtt-keresztelés (Tanzánia, 2014)

A keresztelést mindig a püspök végezte a diakónusok és diakonisszák segédletével. Az ősegyházban laikusok nem kereszteltek. (Ez a szokás csak a protestantizmussal fog majd megjelenni, ahol nem is lehetne ez másképp, hiszen a protestáns felekezeteknek nincs apostoli folytonosságú felszentelt papi rendje.) A keresztség önmagában még nem volt elég, részesülni kellett a bérmálás és az Eucharisztia szentségében is, és csak ezzel vált a hívő az Egyház teljes jogú és beavatott tagjává. A bérmálás és az Eucharisztia vétele eleinte egy későbbi időpontban történt, később azonban már közvetlenül a keresztelés után kiszolgáltatták ezeket a Szentségeket is.

Az újszövetség prófétái, a hitoktatók

A próféta kifejezés az Újszövetségben két értelemben használatos. Magától értetődő módon jelenti az ószövetségi prófétákat, ugyanakkor így nevezik a Pünkösd utáni egyház hitoktatóit is. Az Apostolok Cselekedeteiben több ilyen hitoktató-prófétáról is olvasunk név szerint. Közülük Agabuszról maradt fent az, hogy ő rendelkezett az ószövetségi prófétákhoz hasonló látnoki képességgel is (ApCsel 11,28). Az újszövetségi próféták fel nem szentelt laikus hitoktatók voltak; nem kereszteltek és a többi Szentséget sem szolgáltatták ki. A 72 apostol is prófétaként hirdette az Igét, mielőtt püspökké vagy diakónussá szentelték volna.

A későbbiekben a Didakhé szabályozza a próféták tevékenységét is. Hasonlóan szigorú erkölcsi követelményeknek kell megfelelniük, mint az apostoloknak (püspököknek), azonban velük ellentétben hosszabb ideig is megtelepedhetnek egy helyen, ameddig ezt indokoltnak tartják. A próféták fő feladata a hitoktatás, a fő szempont tehát a hit ismereteinek maradéktalan átadása volt, ezért a hosszabb idejű egy helyben tartózkodás a missziós tevékenységük magától értetődő velejárója volt.

Az Eucharisztiát bemutató püspökök az ószövetségi templomi, áldozat-bemutató levita papság újszövetségi utódai. Hasonló párhuzam áll fenn az áldozatot be nem mutató zsinagógai tanítók, a rabbik, és az Egyház fel nem szentelt, Szentségeket ki nem szolgáltató laikus hitoktatói, a próféták között. Valószínűsíthetően az újszövetségi prófétaság intézményének kialakulására konkrét hatással volt az ószövetségi zsinagógai tanítói hagyomány is.

A papság kialakulása

Az eddigiek, az Egyházhoz való csatlakozás módja, az Egyházon belüli tisztségek betöltésének mikéntje, a püspökség, a diakónusság és a prófétaság intézményének kialakulása már az első apostoli nemzedék idején elkezdődött, sőt, maga az intézményi struktúra meg is szilárdult. Erről a folyamatról az Újszövetség könyvei is kellő adattal szolgálnak.

A papság kialakulása viszont valamivel később, de még sokkal a konstantini fordulat előtt, valamikor a II-III. század tájékán történik meg. Az Egyház létszámának növekedésével és a helyi gyülekezetek számának szaporodásával felmerült az igény, hogy minden gyülekezetnek saját helyben élő lelkipásztora legyen, aki az igehirdetés mellett a Szentségekben is részesíti a híveket. A saját lelkipásztorok fölszenteltetését a Didakhé is szorgalmazza, igaz, ott még püspökökről és nem papokról esik szó.

A hitéleti gyakorlat végül azt a megoldást hozza magával, hogy a püspökök helyetteseket állítanak maguk helyett az egyes egyházközségek élére. Ők a papok, akik a saját egyházközségükben a püspökük képviseletében pasztorálnak, kiszolgáltatják a Szentségeket a híveknek, de püspököt, papot, diakónust nem szentelhetnek.

Ortodox püspök diakónust kézrátétellel pappá szentel

Az egyházközségi papság - keleti szóhasználattal parókusok, nyugati szóhasználattal plébánosok - megjelenésével már többé nem szükséges egyes püspököknek sem vándorolniuk, ez a pasztorációs forma tehát megszűnik. Ugyancsak okafogyottá vált a hitoktatók, a próféták intézménye is, hiszen az ő feladatukat is a papság veszi át. Valószínűsíthető azonban, hogy a prófétákat szentelték először papokká, hiszen hitéletbéli jártasságukat és Krisztus melletti elkötelezettségüket ők már kellően bizonyították.

Megváltozik a szóhasználat is. Az apostol kifejezést ettől kezdve inkább már csak a 12 és 72 apostolra vonatkoztatják, és a püspököket már csak mint az apostolok utódait emlegetik. Az episzokoposz továbbra is megmarad püspök értelemben, ahogyan az a mai napig használatos. A prezbiterosz - a presbiter - azonban többé már nem a püspököt, hanem a papot, a parókust jelenti. Szintén a papságra vonatkozik a ιερέας (hiereász) kifejezés is, mely eredeti jelentése pogány áldozópap, illetve az ószövetségi templomi papságot is így nevezték görögül. A korai Egyházban eleinte szintén a püspökökre vonatkoztatták, azonban végül pap értelemben rögzül a jelentése.

Magyar nyelvben, hogy a szerpapoktól megkülönböztessék, és mivel ő mutatja be az Eucharisztiát, ezért az áldozópap lett a hivatalos elnevezés, míg a köznyelvben a rövid pap forma honosodott meg.

+ + +

Az egyházi hierarchia tehát Pünkösd után szinte azonnal kialakult, és történelmi léptékkel nézve rövid idő alatt az alábbi formában véglegesen rögzült is:

• Az Egyház feje a mi Urunk, Jézus Krisztus, az Élő Isten Fia.

• A püspökök közössége a födi egyházszervezet legfelsőbb döntéshozó szintje. Az összes felszentelt püspök együttesen alkotja az Egyház Tanítóhivatalát. A Tanítóhivatal megnyilvánulási fórumát az Egyetemes Zsinatok alkotják. A helyi püspöki karok kormányozzák adminisztratív értelemben a helyi egyházakat, ezek fórumai a szinódusok és a helyi zsinatok. A püspökök közössége - legalább három püspök aktív jelenlétével - szentel újabb püspököket.

• A püspök a püspökök közössége útmutatása szerint pasztorál. Önállóan hittételt nem fogalmaz meg, hanem a Tanítóhivatal álláspontját képviseli a nyilvánosság előtt. Saját egyházmegyéjét kormányozza adminisztratív értelemben. Papokat és diakónusokat szentel a saját püspökségében, és kiszolgáltatja a híveknek a Szentségeket.

• A pap a püspökét helyettesíti a saját egyházközségében. Pasztorálja a nyáját és kiszolgáltatja a Szentségeket a híveknek, megszervezi a helyi közösség hitéletét.

• A diakónus közvetlenül a püspöke, vagy püspökének papja mellett segédkezik úgy a mindennapi feladatokban, mint a liturgikus életben. Önállóan nem szolgáltat ki szentségeket, csak segédkezik ezeknél.

• A laikusok Isten megszentelt újszövetségi népeként és Krisztus testének tagjaiként részesülnek az Egyház Szentségeiben. Aktívan részt vesznek a helyi közösségi és hitéletben.

A keleti keresztény egyházak a mai napig változatlan formában őrzik ezt az ókeresztény korban kialakult egyházi struktúrát. Az egyháztörténet későbbi időszakában már csak területi jellegű strukturális változások történnek, megszületnek a patriarchátusok, létrejön a Pentarchia, maga a hierarchia azonban - a keleti egyházban - már nem változik.

Az Igaz Hit Győzedelmeskedésének ünnepe - az Egyház misztikus ikonja

A Jeruzsálemi Görög Ortodox Patriarchátus

A Jeruzsálemi Görög Ortodox Patriarchátus egyike a Pentarchia patriarchátusainak, a Diptichonban egykoron az ötödik, ma a negyedik helyet foglalja el. A pátirárka hivatalosan a "Jeruzsálem Szent Városa, egész Palesztina, Szíria, a Jordán folyón túli területek, Galileai Kána és Szent Sion pátriárkája" címet viseli. A patriarchátus kánonjogi területe Izrael, Palesztina, Jordánia és elviekben az egész Arab-félsziget, gyakorlatilag erről a területről ma már csak Katar.

III. Theophilos jeruzsálemi görög ortodox pátriárka

A patriarchátus elnevezésében a görög elsősorban a rítusra utal, bár a felső klérus valóban görög etnikumú, és a hívek között is megtaláljuk az ősi szentföldi görög diaszpórák leszármazottait. A hívek túlnyomó többsége azonban jordániai vagy palesztin arab. A hívek lélekszámát tág határok között 150-500 ezerre becsülik.

A liturgikus nyelv a görög és az arab, diaszpórában esetenként az angol. Jeruzsálem első püspöke, Jakab, "az Úr testvére" állította össze a kereszténység legelső liturgiáját, az úgynevezett Jakab-liturgiát, mely az egykori jeruzsálemi rítusnak képezte az alapját. Önálló jeruzsálemi rítusról a VIII. századig beszélhetünk, ekkor vették át a patriarchátusban a görög, más néven bizánci rítust. Igaz, maga a Jakab-liturgia beépült a bizánci rítusba, és így évente két alkalommal az összes (diofizita) ortodox egyházban elvégzik a kereszténység legősibb liturgiáját.

A Jeruzsálemi Patriarchátus magába foglalja a Szentföldet. Ez a Kánaán, ahová elhívja az Úr Ábrahámot Ur városából, és ahol Melkizedek, Jeruzsálem királya és a fölséges Isten papja megáldja őt, a hagyomány szerint a Tábor-hegy egyik barlangjában.

A partiarchátus autonóm leányegyháza a Sinai-hegyi Szent Katalin monostor, annak a helyszíne, ahol az Úr megjelent Mózesnek.

Később Kánaánt az Ígéret Földjeként veszi birtokba az egyiptomi szolgaságból megszabadult zsidó nép. Itt alapít Dávid királyságot és itt épül fel Salamon idejében az ószövetségi Templom. Ebben a Templomban nevelkedik hároméves korától eljegyzéséig az Istenszülő Szűz Mária; itt ismeri fel Jézusban megváltóját az agg Simeon és ide jár fel Názáretből a Szent Család az előírt ünnepekre.

Itt áldozzák fel a zsidók minden évben a Pászka előtti pénteken az ünnepi bárányt. Így történt ez Nagypénteken is, pontosan azzal egy időben, amikor Krisztus is feláldozza magát érettünk a Kereszten.

A gyerekkori egyiptomi menekülést leszámítva a Szentföldön zajlik Jézus földi életének összes eseménye. A Krisztus életének eseményeihez köthető legfontosabb kegyhelyek a Jeruzsálemi Görög Ortodox Patriarchátus kezelésében vannak. Ezek a következők:

az Örömhírvétel helyszíne Názáretben, 

a Születés Temploma Betlehemben

(az örmény egyházzal közös gondozásban), 

Jézus megkeresztelkedésének helyszíne a Jordánnál, 

a Kánai Csoda helyszíne, 

Jákob kútja, ahol Jézus a szamáriai asszonnyal beszélt, 

a Tábor-hegy, ahol színében átváltozott, és ahol Melkizedek barlangja is található,

Betániában a leprás Simon háza, ahol Lázár, Márta és Mária lakott, 

az Olajfák Hegyén annak a helyszíne, ahonnan indulva dicsőséggel bevonult Jeruzsálembe, 

a Feltámadás Bazilikája, mely magába foglalja a Golgotát és a Szent Sírt 

(az örmény, szír, kopt, etióp és a katolikus egyházakkal közös gondozásban), 

Kafarnaumban az a hely, ahol feltámadása után megjelent hét apostolának, 

és az Istenszülő sírja az Olajfák Hegyén, ahonnan feltámasztotta Őt Krisztus 

(az örmény egyházzal közös gondozásban).

Jeruzsálemben támad fel Krisztus dicsőségesen a halálból, innen megy fel a Mennybe, és ide küldi le apostolainak a Szentlelket. Itt alapítja meg Jakab, az Úr testvére az Egyház legelső püspökségét, mely ma már Jeruzsálemi Görög Ortodox Patriarchátus néven egyike az autokefál ortodox egyházaknak.

Itt kezdődnek az első keresztényüldözések, eleinte még a zsidók, későbbiekben a rómaiak részéről. Kr. u. 70-ben római katonák feldúlják Jeruzsálemet és lerombolják az ószövetségi Templomot is. Ekkor a zsidókeresztények jelentős része is elmenekül. A jeruzsálemi püspökség bár megmarad, de szerepe lecsökken, Antiochia lesz a domináns központ a térségben.

A jeruzsálemi püspökség helyzete is a konstantitni fordulattal konszolidálódik. Ekkortól tárják fel folyamatosan a Szentföldön Jézus földi életének, halálának és feltámadt életének helyszíneit, és építenek ezeken a helyeken templomokat, szentélyeket, kolostorokat. Részben a folyamatosan érkező zarándokoknak is köszönhetően, a térség gazdaságilag is ismét magára talál. Jeruzsálem pozíciója is erősödik, és a Nikaiai Zsinaton felügyeletet kap - amolyan érsekségi státuszt - Palesztina többi püspöksége fölött, azonban ő maga még Antiochiának van alárendelve.

A Khalkedóni Zsinaton (451.) függetlenedik Antiochiától, ekkor lesz önálló (autokefál) patriarchátus, és ekkor kerül fel a Diptichon ötödik helyére.

Sem az efezusi, sem a khalkedóni egyházszakadás nem érintette igazából a Jeruzsálemi Patriarchátus területét, a hívek mind megmaradnak a (diofizita) ortodox egyház testében.

Azonban egy kisebb közösség, a jeruzsálemi örmény diaszpóra - az 506. évi örmény zsinatot követve - elutasítja a khakedóni dogmát, és a miafizita tanokat fogadja el. 638-ban, amikor a város iszlám uralom alá kerül, megalapítják a saját, örmény (miafizita) ortodox püspökségüket, mely később ugyancsak autokefál patriarchátusi rangot kap az örmény egyházszervezeten belül.

Jeruzsálem első iszlám időszakában (638-1099) a keresztények nem voltak akadályozva a vallásuk gyakorlásában.  Néhány kegyhely iszlám kézre került - például a Krisztus lábnyomát őrző Mennybemenetel Kápolna az Olajfák Hegyén - de a keresztények ezeket a későbbi századokban is látogathatták, mint ahogy ma is látogathatják. Más szempontból azonban, ebben az időszakban az egymást váltó dinasztiák időről-időre kiújuló háborúi alapvetően nehezítették a térség lakosságának az életét. Az iszlám terjedésével a kereszténység súlya összességében csökken, és az elkövetkező századokban az Arab-félszigetről szinte teljesen ki is szorul.

A római és a konstantinápolyi egyházak egyre elmélyülő konfliktusában a Jeruzsálemi Patriarchátus Konstantinápoly pártján áll. Így az 1054-es kölcsönös kiátkozást követően Jeruzsálem - Antiochiához és Alexandriához hasonlóan - Konstantinápollyal marad kommunióban és tanításbéli egységben.

1099-ben a keresztes hadak elfoglalják a Szentföld egy részét, magát Jeruzsálem városát is. Latin pátriárkát neveznek ki, bár esetében ez csak tiszteletbeli cím, valójában egy önállósággal nem rendelkező, a római pápának alárendelt érsekről van szó. Ez a tisztség a mai napig létezik a római katolikus egyházon belül.

A keresztesek átvéve a hatalmat a terület fölött, megalapítják a Jeruzsálemi Királyságot. Jeruzsálem 1187-ben ismét iszlám fennhatóság alá kerül, de maga a királyság csak 1291-ben szűnik meg véglegesen. (Érdekességként megjegyezzük, hogy a "jeruzsálem királya" cím nem szűnik meg a királysággal, sőt, ma már párhuzamosan négy európai uralkodói dinasztiában is öröklődik.)

A jeruzsálemi ortodox egyházra nézve ez a rövid római katolikus uralom rosszabb volt, mint az iszlám fennhatóság. A görög ortodox egyház által gondozott kegyhelyeket, templomokat kisajátították maguknak a keresztesek. A jeruzsálemi görög ortodox pátriárkát elűzik, a következő néhány pátriárka a konstantinápolyi száműzetésből pasztorálja a nyáját, majd csak az ismételt iszlám uralommal térhet vissza 1187-ben. 

A keresztesek elűzése után, a mamelukok irányítása alatt néhány békés évszázad következett. A zsidók és a keresztények másodrendű polgárként, de mégis egy garantált jogi státuszt birtokolva élhették életüket. A zarándoklatokat sem korlátozták. A XVI. századtól az oszmán török időszak még békésebben telt el, és a keresztények valamint a zsidók terhei is enyhültek. Ekkor alakult ki Jeruzsálem óvárosának a ma ismert szerkezete is, a négy elkülönülő - görög keresztény, örmény keresztény, zsidó és iszlám - városnegyed szerint.

A XIX. századtól jelennek meg egyre inkább a nyugati keresztény felekezetek is a térségben, ez a folyamat 1917-től, az angol fennhatóság kezdetétől fokozódik. Ugyancsak ebben az időszakban növekszik meg a zsidó bevándorlás is, mely jelentősen megváltoztatta a helyi lakosság etnikai és vallási összetételét a mai Izrael és Palesztina területén.

Napjainkban a Jeruzsálemi Patriarchátus ortodox keresztényei sincsenek könnyű helyzetben. Mivel a hívek túlnyomó hányada palesztin, ezért a helyi egyház az évtizedek óta tartó zsidó-arab konfliktus következményeit a palesztin oldalról megélve szenvedi el. Mint keresztények pedig, mind az iszlám, mind a zsidó szélsőségektől szenvednek el rendszeresen különböző atrocitásokat.

Maga az izraeli állam a zarándokturizmust nem akadályozza, sőt, annak kiépülését, biztonságos lebonyolítását bizonyos értelemben segíti is. 

Azonban a helyben lakó keresztények hitéletét folyamatosan gátolja. Adminisztratív eszközökkel korlátozza a hívek templomba jutását; falat épít egyes települések és a közeli templomok, kolostorok közé; a katonai ellenőrző pontokon nem engedik át a templomba igyekvő híveket vagy a híveihez siető papokat, szerzeteseket; irreálisan magas vízszámlát fizettet be templomokkal.

Áldjon meg téged Sionból az Úr, hogy jólétben lásd Jeruzsálemet minden napjain életednek, És lássad fiaidnak fiait: békesség Izraelnek! (Zsolt 127,5-6)

Részlet a Szent Jakab-liturgiából, 6 perc

A Jeruzsálemi Görög Ortodox Egyház néhány jelentősebb szentje:

• István (+35 körül) diakónus, az Egyház első mártírja
• Jakab (+45) apostol, Zebedeus fia, János evangelista testvére, elsőként halt meg Krisztusért a 12 apostol közül
• Jakab (+62), "az Úr testvére", Szent József első házasságából származó fia, egyike a 72 tanítványnak, Jeruzsálem első püspöke
• Kleopás, Szent József öccse, a zélóta Simon édesapja, az egyik emmauszi tanítvány, a 72 egyike
• Simon (+107), "a zélóta", egyike a 72 tanítványnak, Jeruzsálem második püspöke, Krisztusért megfeszítették
• Jeruzsálemi Narcisszusz (+216) püspök, a 195. évi helyi zsinaton elnököl, ahol először rögzítik, hogy a Húsvét napja mindig vasárnapra essék
• Jeruzsálemi Alexander (+251) püspök, mártír, a jeruzsálemi könyvtár építője
• Kozma és Damján (+287) arábiai származású ingyen gyógyító orvosok, vértanúk
• Jeruzsálemi Cirill (+386) püspök, hitvalló, tanító, zsinati atya
• Nagy Euthümiosz (+473) örmény származású remete, szerzetespap, később a Szentföldön telepedik le és a khalkedóni dogmát elfogadva az ortodox hitben hal meg
• Jordáni Geraszimosz (+475) szigorú aszkéta, példamutató következetessége miatt sokan követték, akiknek remete-szabályzatot ír
• Száva (+532) szerzetes, pap, a Mar Saba (Szent Száva) Monostor alapítója
• Palesztinai Zoszima (+560) remete, aszkéta, lelkiségi tanító
• Jordáni Teodor (+583) sivatagi aszkéta, csodatevő remete  
• Gázai Doroteusz (+620) szerzetes, kolostoralapító, lelkiségi iró, tanító
• Jeruzsálemi Szofroniusz (+638) püspök-pátriárka, a diotheletizmus következetes tanítója 
• Dallamszerző Kozma (+794) püspök, dallamszerző, himnuszköltő
• Teodor (+842) és Teofán (+845) testvérek, mindketten szerzetesek, az ikontisztelet hitvallói

A pápaság intézménye - keleti keresztény szemszögből

A görög πάππας kifejezés az atya kedveskedő megnevezése, eredetileg talán papának lehetne fordítani. Latin változata a papa, e két nyelv valamelyikéből vette át minden nyelv a saját pápa szavát.

Alexandria tizenharmadik püspökét, Héraklászt (+249) hívták először pápának. A 451. évi khalkedóni egyházszakadás óta Alexandriában mind a kopt miafizita ortodox pátriárka, mind a görög diofizita ortodox pátriárka viseli a pápa címet. Az alexandriai pátriárkák esetében a pápa cím csak egy hagyományos, tiszteletteljes megszólítás, mindenféle többletjelentés nélkül. Napjainkban általában a kopt egyház első emberét kizárólag pápának, míg az alexandriai görög rítusú egyház első emberét hol pápának, hol pátriárkának szólítják.

II. Theodorosz (görög) és II. Tawadrosz (kopt) alexandriai pápák

Róma püspökei közül I. János (+526) viselte először  a pápa címet. Akkoriban, és még nagyon sokáig, ahogyan Alexandriában úgy Rómában is a pápa csak tiszteletbeli cím volt, a tiszteletbeli primus inter pares elsőbbségen kívül nem jelentett semmiféle többlethatalmat a többi pátriárka felett. A saját püspöki kara fölött is, akárcsak a többi pátriárka, kizárólag adminisztratív jellegű többletjogokkal rendelkezett, de nem nyilatkozhatott meg egy személyben az egyház tanítóhivatala nevében, és nem volt spirituális értelemben az "egyház feje",  még a saját helyi egyházában, a Római Patriarchátusban sem.

A katolikus egyházban a római pápa intézménye nem csak egyházszervezeti, hanem egyben teológiai kérdés is. A katolikus egyház - pontosabban a mai katolikus egyház - részben a Szentírásból, részben a Szent Hagyományból vezeti le a római pápa egyházfőségét, felsőbbségét a püspöki kar fölött és a teljhatalmát a katolikus egyházban. Az I. vatikáni zsinat (1869-1870.) a pápai tévedhetetlenség dogmájával még inkább beágyazta a pápaság intézményét a katolikus teológiába.

A skizma utáni katolikus teológia egyfelől a Máté szerinti Evangélium 16. fejezetét veszi alapul, melyben Péter apostol kitüntetett szerepét véli felfedezni; másfelől pedig arra hivatkozik, hogy a Római Püspökséget maga Szent Péter alapította volna. A keleti egyházak, mint látni fogjuk, másképp értelmezik a vonatkozó igehelyet, valamint a Római Püspökség megalapításával kapcsolatban is más hagyományt őriztek meg.

A pápai centralizációs törekvések és a hozzá kapcsolódó teológiai érvelések már a IV-V. században felbukkannak. Azonban több más, jellegzetesen nyugati hittételhez hasonlóan sokáig ezek is rejtve maradtak az egyház keleti fele és az Egyetemes Zsinatok fóruma előtt. Valójában a nyugati egyházban is változó intenzitással törtek elő ezek a centralizációs törekvések, és nem csak támogatói, de komoly ellenzői is voltak. Emiatt a gyakorlatban nagyon sokáig - tulajdonképpen a skizmáig - eredménytelenek maradtak ezek a centralizációs törekvések.

Jellemző a skizma előtti nyugati egyház teológiai ellentmondásosságára, hogy mind a négy nagy nyugati egyházatya - Ambrus (+397), Jeromos (+420), Ágoston (+430) de még Nagy Szent Gergely (+604) pápa is mindenféle egyházi centralizáció ellen foglaltak állást - ennek ellenére előbb-utóbb az ide vonatkozó teológiai tanítás mégis eltrejedt, majd hivatalossá vált a nyugati egyházban.

A keleti helyi egyházak csak a IX. század folyamán szembesülnek először Róma centralizációs törekvéseivel, de nem engednek a nyomásnak. Pontosan ez a konfliktus lesz az 1054-es nagy skizma egyik konkrét kiváltó oka. A későbbiekben pedig - mind a mai napig - a pápaság intézménye az egyik legnagyobb akadálya a kettészakadt Egyház újraegyesítésének.

+ + +

Amikor Jézus Fülöp Cezáreájának vidékére érkezett, megkérdezte tanítványait : „Kinek tartják az emberek az Emberfiát?” Azok így válaszoltak: „Van, aki Keresztelő Jánosnak, van, aki Illésnek, van, aki Jeremiásnak vagy valamelyik prófétának.” Jézus tovább kérdezte: „Hát ti kinek tartotok engem?” Simon Péter válaszolt: „Te vagy a Messiás, az élő Isten fia.” Erre Jézus azt mondta neki: „Boldog vagy Simon, János fia! Nem test és vér nyilatkoztatta ki ezt neked, hanem az én mennyei Atyám. S én azt mondom neked: Te Péter vagy, és én erre a sziklára építem egyházamat és a pokol kapui nem vesznek erőt rajta." (Mt 16,13-19)

Ennek az igehelynek - a keleti kereszténység szemszögéből - több fontos üzenete van:

• Az első fontos üzenete az, hogy Krisztus kijelenti, hogy Egyházat alapít.
• Krisztus az Egyházat sziklaszilárd alapokra alapítja és ezért az alvilág nem vesz erőt rajta.
• Ez a sziklaszilárd alap nem más, mint maga Jézus Krisztus, illetve Krisztus megvallása, a Krisztusban való hit: "Mert a lerakott alapon kívül, amely Jézus Krisztus, más alapot senki sem rakhat." (1Kor 3,14)
• A katolikus teológiával ellentétben Péternek tehát a Krisztus-hitére, és nem a személyére vonatkozik az egyház alapítása, hiszen nem a test és a vér nyilatkoztatta ki ezt...
• A Krisztus-hit tehát az Egyház alapja, ez az a bizonyos szikla, a kéfás, a petra, amiről aztán Simont Kéfásnak, Petrosznak nevezi el. Azaz nem Simonra alapítja Krisztus az Egyházat, hanem Simont nevezi el Sziklának az Egyház alapját jelentő sziklaszilárd Krisztus-hitről.

+ + +

Péter volt a rangidős az apostolok között, ezért bizonyos értelemben tiszteletbeli elsőbbséget élvezett körükben. Az Istenszülő elhunytakor például ő vezette a gyászszertartást és a temetést. A formálódó egyházszervezetben azonban semmilyen szempontból sem volt följebbvalója apostoltársainak.

Kr. u. 35. körül Antiochiában telepedik meg, ahol megszervezi az egyházközséget, és püspökként pasztorálja őket. Több püspököt szentel és püspökségeket alapít Antiochia körzetében. Hosszabb missziós utat tesz meg, bejárja szinte az egész Római Birodalmat. Jár magában Rómában is, püspököt szentel Britanniában, Hispániában, Karthágóban, Alexandriában, majd végül visszatér Antiochiába. Nagyjából tizenhat év után, Kr. u. 53. körül felszenteli utódát, Antiochia új püspökét, és végleg távozik a városból. 

Péter székének antiochiai örökösei:
II. Ignáciusz Efrém szír ortodox és X. János görög ortodox pátriárka

Péter apostol ismét hosszabb missziós útra indul Kisázsiába és Makedóniába. Ez az útja több évig tart. Amikor Pál apostol Kr. u. 56. körül megírja a levelét a rómaiaknak, a római gyülekezetnek még nincs állandó, helyben élő püspöke. A gyülekezet azonban kétséget kizáróan már létezik, de nincs róla megbízható adatunk, hogy vajon kik alapították. A levél végén felsorolt személyek közül - akik a Krisztus által kiválasztott 72 tanítvány közé tartoztak - bárki lehetett, de legvalószínűbbnek Barnabás, Milánó püspöke tűnik, akit ez a levél nem említ, de ugyancsak a 72 közé tartozott.

A későbbi századokban egyesek valóban Pétert tekintették Róma első püspökének, például Aranyszájú Szent János (+407) és Szent Jeromos (+420). Ezt a hagyományt azonban az Egyház hivatalosan soha nem tette magáévá. Szent Iréneusz (+202) úgy fogalmaz, hogy az "áldott apostolok" Linusz kezébe adták a püspöki hatalmat. Euszebiosz (+339) az egyháztörténeti művében ugyancsak arról számol be, hogy Róma első püspöke Linusz volt.

Az Egyház hivatalos álláspontját a Qunisext Zsinaton (692.) elfogadott Apostoli konstitúciók jelentik. Ebben a dokumentumban az áll, hogy Pál apostol tanítványát, Linuszt szentelte püspökké, Péter apostol pedig Kelement. Péter és Pál halála után (kb. 67-től) Linusz volt legelőször Róma püspöke, utána pedig Kelemen lépett a helyére.

Péter és Pál Rómába érkezésüktől fogva minden bizonnyal pasztorálták a helyi gyülekezetet, azonban sem Péter, sem Pál nem volt olyan értelemben püspöke Rómának, mint amilyen értelemben korábban Péter hosszú ideig püspöke volt Antiochiának. Végső soron Antiochia tehát sokkal inkább tekinthető Péter székének, mint Róma.

+ + +

Róma státuszát az Egyetemes Egyházon belül egyedül a Nikaiai Zsinat szabályozta a 325. évben. Ott a Római Püspökség amolyan érsekségi-patriarchátusi rangot kapott, melynek értelmében a mindenkori római püspök dönthet a vonzáskörzetébe tartozó gyülekezetek püspökeinek személyéről. A Zsinat azzal indokolta a döntését, hogy a kialakult jogszokás alapján ezzel az adminisztratív jellegű többletjoggal Antiochia és Alexandria már régebb óta rendelkezik. 

Ezen a Zsinaton születik meg a Diptichon, mely a helyi egyházak tiszteletbeli sorrendjét határozza meg. Ebben Róma áll az élen, azonban ez a tiszteletbeli elsőbbség semmiféle felügyeletet vagy befolyást nem biztosít a többi helyi egyház (későbbi patriarchátus) felett. 

A Konstantinápolyi Zsinaton 381-ben fogalmazzák meg azt, hogy Rómára azért terjesztették ki ezt a jogot, mert a birodalom fővárosa volt. Szintén az említett Zsinatok fogalmazzák meg a Hitvallást, ebben pedig azt, hogy az Egyház egyetemes. A zsinati atyák értelmezésében ez többek között azt is jelenti, hogy a földi egyházszervezet földrajzi struktúráját nem lehet a Kinyilatkoztatásból levezetni, az egyes decentrumokat az evilági célszerűség szerint kell kialakítani. A keresztényüldözések megszűntével a nagy skizmáig ez így is történt - illetve a keleti egyházakban ez továbbra is így van.

+ + +

A katolikus egyházban gyakran hivatkoznak Római Szent Kelemen (+99)  püspök korithosziaknak írt levelére, mint a pápai primátus bizonyítékára. Azonban ez nagyon téves következtetés, mely a jelen kor viszonyainak múltba való visszavetítéséből fakad. Ha ismerjük az ősegyház szervezeti felépítését és belső viszonyait, akkor ebből a levélből ez a következtetés nem vonható le.

A korinthoszi egyházban személyi ellentétek támadtak, a kialakult helyzetet kívánta Kelemen ezzel a levelével orvosolni. A levélben "Isten római egyháza" szól  "Isten korinthoszi egyházához".

Az I. század végén, amikor a levél íródott, az Egyház szervezeti felépítése és földrajzi kiépítése még javában zajlott, mondhatni épphogy csak elkezdődött. Ráadásul mivel üldözték az Egyházat, ez a folyamat akadályoztatva volt, emiatt több kényszermegoldással is szembe kellett nézni. 

Az egyik ilyen kényszermegoldás az volt, hogy több gyülekezetnek nem voltak helyben élő, állandó püspökei. Az ő lelki gondozásukat vándor igehirdetők, a "próféták" (nem felszentelt laikus hitoktatók) és az "apostolok" (az apostoli utódok, a felszentelt püspökök) végezték, akiknek a működését a Didakhé szabályozta. Nem volt abban semmi rendkívüli, hogy egy gyülekezet egy távolabbi püspök segítségét kéri problémái megoldására.

A másik oldalról szemlélve a kérdést, az is bevett dolog volt, hogy egy püspök egy távolabbi, nem saját nyájához tartozó gyülekezetnek ír. Pál egyik közösségnek sem volt püspöke, melyeknek leveleket írt, mint ahogy János sem volt püspöke a Jelenések Könyve hét gyülekezetének. Majd csak a keresztényüldözések után, az Egyetemes Zsinatok fogják meghozni azt a döntést, hogy minden püspök csak a saját nyáját pasztorálhatja. De addig nem ez volt a gyakorlat.

Korinthosz, a három akkori egyházi decentrum - Alexandria, Antiochia, Róma - közül Róma vonzáskörzetébe tartozott. Kelemen pedig, Róma püspökeként személyi kérdések kapcsán reagált a Korinthoszban kialakult helyzetre. Pontosan az történt, ami Alexandria és Antiochia körzetében már kialakult jogszokás volt, és amire majd a Nikaiai Zsinaton Róma is meg fogja kapni hivatalosan a kánonjogi felhatalmazást. Róma primátusa szempontjából mindössze erről árulkodik a Kelemen-levél, semmi többről.

+ + +

Az utóbbi néhány évtizedben II. János Pál, XVI. Benedek és Ferenc pápák is többször utaltak arra, hogy az egyházak újraegyesülésének érdekében, a pápai primátus kérdése kapcsán vissza kell térni az 1054. előtti állapotokhoz. A pápák szűkszavú megnyilatkozásai óvatosak és udvariasak voltak.

Az ortodox egyház álláspontja ebben a kérdésben meglehetősen konkrét és kendőzetlenül őszinte. 

Szűkebb értelemben vett aktuális  hivatalos álláspontja nincs az ortodox egyháznak, hiszen ilyent csak a Pánortodox Zsinat fogalmazhat meg. Azonban mégis van ide vonatkozó, másfél ezer éves élő teológiai tanítás és ugyancsak vannak hasonlóan régi, de máig érvényes, vonatkozó zsinati kánonok is.

Erről a témáról Thomas Hopko (+2015) protopresbiter, teológus, a New York-i Szent Vladimir Ortodox Teológiai Szeminárium dékánja beszélt a nyilvánosság előtt egy fórumon 2005-ben. Hopko előadását arra a körlevélre alapozta, amit Konstantinápoly, Alexandria, Antiochia és Jeruzsálem pátriárkái és szinódusai írtak 1848-ban válaszul IX. Piusz pápa (+1878) újraegyesülést sürgető körlevelére. Az alábbi gondolatok az előadás angol nyelvű összefoglalója alapján fogalmazódtak meg. (Az eddigiekhez érdemes hozzáfűzni még azt is, hogy 1895-ben a Konstantinápolyi Szinódus hasonló tartalmú levelet fogalmazott meg válaszul XIII. Leó pápa (+1903) Praeclara gratulationis publicae enciklikájára.)

Az ortodox egyház számára elfogadhatatlan, hogy a római pápa, mint Szent Péter utóda, Krisztus Helytartójaként határozza meg magát; hogy a teljes (katolikus) egyház fölött teljhatalma van; és hogy ex cathedra kijelentései tévedhetetlennek minősülnek.

Mit kéne tennie a római pápának ahhoz, hogy az ortodox egyház ismét elismerje az egyetemes Egyház első emberének? Mindenek előtt vissza kell térni a pápának az eredeti, igazi keresztény tanításhoz:

• A Nikaia-Konstantinápolyi Hitvallást az eredeti formában kell megvallania, a filiouque-betoldás nélkül. Világossá kell tennie, hogy az "Atyától a Fiú által" formula csak a Szentlélek világban való megjelenésére vonatkozik, de nem az eredetére.
• A pápának hangsúlyoznia kell, hogy az Atya a Fiú és a Szentlélek három különböző személy, és nem csak az isteni természet "szubzisztens relációi". A Szentháromság nem egy "kvázi-uni-perszonista alany", aki hol Atyának, hol Fiúnak, hol Szentléleknek hívatik. 
• A pápának ragaszkodnia kell ahhoz a tanításhoz, hogy az emberi természet valósan egyesülhet a teremtetlen isteni energiákkal.
• Hivatalosan ki kell jelentenie, hogy a Mária szeplőtelen fogantatását megfogalmazó pápai bulla téves. Ugyancsak hivatalosan ki kell jelentenie azt is, hogy Mária nem testestül vétetett fel a Mennybe, hanem természetes módon meghalt, majd pedig temetése után támasztotta fel az Úr.
• A pápának ki kell jelentenie, hogy bár a halálban lehetőség van a bűnöktől való megtisztulásra, de nincs purgatórium. Meg kell szüntetni a purgatóriumi tartózkodás csökkentését célzó, adott számú napi búcsúk gyakorlatát is.
• A pápának világossá kell tennie azt is, hogy Krisztus megfeszítése nem az áteredő bűn miatti váltságdíj volt, hanem sokkal inkább a tökéletes szeretetből fakadó önfeláldozás, amit üdvösségünk érdekében hozott.
• Meg kell ígérnie a hívek felé, hogy önmagától soha sem fog semmilyen tanítást megfogalmazni, hanem csak az egyház közös tanítását képviseli. Az apostoli folytonosságú püspöki karnak ő csupán szóvivője lesz.
• Eldöntetlen morális és doktrinális kérdésekben mindenkit - kelrikusokat és laikusokat egyaránt - arra ösztönöz, hogy a Szentírást, a Szent Hagyományt, a liturgikus szövegeket, a zsinati kánonokat és a szentek írásait tanulmányozzák.
• Pozíciójából fakadó tekintélyével garantálja a szabadságot, a nyitottságot, tiszteletet, szeretetet minden keresztény hívő, minden helyi egyház és minden ember irányába. Így lesz belőle valóban a Nagy Hídépítő (Pontifex Maximus).

Annak érdekében, hogy a pápa a kereszténység első embereként léphessen fel, a hitélet területén is jó példával kell elöl járnia:

• Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében, alámerítéssel történt keresztelés után közvetlenül ki kell szolgáltatni a "Szentlélek ajándékának pecsétjét", azaz a bérmálás szentségét, majd pedig az Eucharisztiát is.
• A hívők legyenek részesei a teljes liturgiának és az Eucharisztia átváltozásának. Előre konszekrált adományokkal csak a valóban indokolt esetben áldoztassanak.
• A pápa térjen vissza a kovászos kenyér használatához és a két szín alatt való áldoztatáshoz. Egyes helyi egyházaknak adhat engedélyt az ettől való eltérésre, de ez kell hogy az általános kiindulási alapot képezze.
• A pápa ragaszkodjon a hagyományos istentiszteleti rendhez, zsoltározással, szentírási olvasmányokkal, egzegetikai magyarázatokkal a helyi egyházak hagyományai szerint. Ne támogassa a társadalmi vagy politikai célzatú misék megtartását. Szorgalmazza a hajnali és alkonyati istentiszteletek és az imaórák megtartását a templomokban. A nagyböjt bűnbánati jellegét hangsúlyozandó, korlátozza az eucharisztikus ünneplést a Nagyböjt alatt.

És végezetül szervezeti és adminisztratív kérdésekben is változásokat kell eszközölni, amennyiben a pápa a nagyvilág püspöki közösségének első embere kívánna lenni:

• Róma püspökét a római egyháznak kell választania. Elképzelhető, hogy státusza jelentőségénél fogva a választást az autokefál egyházak is megerősítik valamilyen módon, de a pápaválasztó bíborosi testület ebben a formában megszűnne.
• A pápa nem nevezhetne ki püspököket minden helyi egyházban, csak a sajátjában.
• A pápa a Rómával egységben lévő összes püspök szószólója. Az Egyház Tanítóhivatalát az összes püspök együttesen alkotja, nem pedig egy szűk testület a Vatikánban.
• A pápa eljárást kezdeményezhet a méltatlanná vált püspökök ellen, de magát az eljárásokat a helyi egyházak szinódusai folyatják le és ők hozzák meg a döntéseket.
• Róma püspöke megszűnne a Vatikán államfője lenni, püspöktársaihoz hasonlóan semmilyen állami hivatalt nem tölthetne be.
• A világ keresztényinek vezetőjeként a pápa sokat utazik és kihasználva a modern média adta lehetőségeket az emberek széles tömegeihez szól. Hivatásában nem a "püspökök püspöke" (episcopus episcoporum) hanem "Isten szolgáinak szolgálója" (servus servorum Dei) lenne.

A fenti, félhivatalos, de meglehetősen konkrét programlistát nyilvánvalóan ismerik a katolikus egyház illetékes fórumain is, hiszen ezek az ortodox egyház mindenkori álláspontját képviselik, és - mint ahogy erre utalás is történt - már a korábbi századokban is kommunikálta mindezt a katolikus egyház felé.

Egyelőre azonban nem vált nyilvánossá, hogy mi a katolikus egyház álláspontja a fenti elvárásokkal kapcsolatban, mint ahogy az sem tudható, hogy hivatalosan foglalkoznak-e egyáltalán ezzel a témával. 

"Quo vadis, Domine?"

Kis keleti keresztény kalauz

Ebben a bejegyzésben a keleti keresztény egyházakat vesszük számba, vázlatosan ugyan, de a teljességre törekedve. A kérdés összetett, a történelmi és földrajzi szempontok mellett a teológiai és rítusbéli eltérésekre is ki fogunk térni. A téma részletesebb kifejtése előtt, a könnyebb érthetőség érekében, érdemes néhány általános érvényű megállapítást tenni.

Bevezető megjegyzések

- 1 -

A keleti kereszténység azért kapta a keleti jelzőt, mert földrajzi értelemben a korabeli keresztény világon belül a keleti területeken helyezkedett el: a Római Birodalom keleti felében, illetve a Birodalmon kívül, attól keletre. Összességében véve ez a Kelet-Mediterrán térség, a Közel-Kelet, illetve a távolabbi Kelet (India, Kína, Belső-Ázsia) kereszténységét jelenti. A keleti kereszténységhez tartozik maga a Szentföld is, ahol a kereszténység megszületik és ahonnan kiindulva elterjed a világon.

Az elnevezés azonban a földrajzi elhelyezkedésen kívül másra is utal: a nyugati kereszténységtől való teológiai eltérésekre, a lelkiségi és rítusbéli különbözőségekre, valamint a szervezeti különállásra. Ma már kizárólag ezekre a jellemzőkre kell gondolni, ha a keleti egyházakról beszélünk, hiszen a különböző történelmi folyamatok eredményeként már a nyugati kereszténység is jelen van a földrajzi Keleten, mint ahogy a keleti egyházak is jelen vannak a földrajzi Nyugaton.

- 2 -

Jézus Krisztus az apostolok közösségére alapozva egyetlen Egyházat alapított a Szentlélek által. A keleti keresztény egyházak mindegyike Krisztus Egyházának az apostoli folytonosságú részegyháza. A keleti egyházak néhány jellegzetes közös jellemzője például Szűz Máriának, a szenteknek és az angyaloknak a tisztelete; a hit Krisztus valóságos eucharisztikus jelenlétében; a szakrális művészet hangsúlyos liturgikus szerepe; valamint a szerzetesség intézménye. Mindezek a jellemzők és maga az apostoli folytonosság nem csak egymással, de a római katolikus egyházzal is összekötik a keleti keresztény egyházakat.

- 3 -

Azonban jelentős különbségek is fennállnak a katolikus egyház és a keleti egyházak között. A hitéletet tekintve első pillantásra szembeötlő különbség a keleti egyházaknál a kovászos kenyérrel, két szín alatt való áldozás; a szakrális művészeteken belül az ikontisztelet kitüntetett szerepe; a lelkiségben a kontemplatív-szemlélődő imádság hangsúlyosabb jelenléte; valamint a szertartások fokozott ünnepélyessége, aprólékosan kidolgozott rituáléja és hosszabb időtartama. Ugyancsak jellemző különbség a nős-családos papság megléte is.

A legnagyobb különbség azonban minden bizonnyal abban rejlik, hogy a keleti felfogás szerint Krisztus Egyházának örökkévalóságát evilági keretek között a földi egyház állandósága valósítja meg - szemben a nyugati egyház folyamatos változékonyságával. Ahogyan Isten időtlen és változatlan, örök és állandó, ugyanúgy a földi egyháznak, mint a megváltoztathatatlan Isteni Kinyilatkoztatás letéteményesének is állandónak és sziklaszilárdnak kell lennie. Kiszámítható változatlanságot, biztonságot nyújtó állandóságot és minden tekintetben szilárd, megingathatatlan bizonyosságot kell sugároznia magából. 

Ezért a keleti egyházak elutasítják a dogmafejlődést, és általában véve bármiféle teológiai változtatást. Ezen túlmenően, a hitélet egyéb területein is - a rítusban, a paraliturgikus gyakorlatban, a szakrális művészetekben, az egyházszervezetben - mindenféle változást szigorúan az állandóság elvének vetnek alá. 

Bármiféle változás és változtatás alapvetően kerülendő. Amennyiben mégis szükségszerű, akkor is csak annak érdekében és olyan formában történhet meg, hogy összességében nézve minden változatlan maradjon.  Lampedusa szállóigévé vált paradoxona - miszerint "valaminek változnia kell, hogy minden ugyanúgy maradhasson" - más relációban, de teljesen magától értetődő és egyben meglehetősen konkrét, gyakorlatias alapelve a keleti kereszténységnek. 

Nem szükséges külön hangsúlyozni, hogy ez a fajta keleti keresztény létszemlélet és gyakorlati hozzáállás mennyire idegen a nyugati keresztény felekezetektől, és vallástól függetlenül, általában véve a modern nyugati civilizáció emberétől is. 

Egy jelenségre azonban érdemes felfigyelni. Jelentős keleti keresztény diaszpórák - immár évszázadok óta - jelen vannak a nyugati társadalmakban, illetve ezzel párhuzamosan a nyugati civilizáció is egyre erősebben érezteti hatását a keleti kereszténység hagyományos területein. Mégis, ezek az alapvetően meghatározó társadalmi folyamatok semmiféle jelentősebb változást, és semmiféle változtatási szándékot nem generáltak, és továbbra sem generálnak a keleti kereszténység hitéletében - miközben a nyugati kereszténység  a változások és változtatások folyamatában mindig igyekszik valamilyen módon az "idők szavának" megfelelni. 

Egyfelől a keleti kereszténység következetes ragaszkodása az állandósághoz, másfelől pedig a nyugati felekezetek tudatosan felvállalt változékonysága - minden bizonnyal az összes közül ez a legalapvetőbb és a legmeghatározóbb különbség a keleti és a nyugati kereszténység között. Az összes többi, teológiai, szervezetbéli, lelkiségi és egyéb hitéleti eltérés ebből az alapvető szemléletbéli különbözőségből fakad. 

- 4 -

Témánkkal kapcsolatban szólni kell három teológiai szakkifejezésről is, ezek a miafizita, a diafizita és a diofizita. Ezek alapján lehet a keleti kereszténységet teológiai csoportokba rendezni. A három kifejezés három különböző krisztológiai irányzatot jelöl. Ezek közös vonása az, hogy mindegyikük vallja Krisztus kettős, isteni és emberi természetét. A három irányzat azonban egymástól eltérően fogja fel ezt a kettős természetet, Krisztus isteni és emberi természetének viszonyát másképpen modellezik. Ennek részleteit azonban most nem vizsgáljuk, ez messze meghaladná jelen blogbejegyzés kereteit. Azért szükséges mégis említeni őket, mert a szakirodalom is él velük, és gyakran ezeket a szakkifejezéseket használja az egyes csoportok beazonosítására.

Joggal vetődik fel a kérdés, hogy ha a keleti kereszténység elveti a teológiai változás lehetőségét, akkor idővel hogyan alakulhatott ki három, egymástól eltérő krisztológiai értelmezés. Jelen keretek között erre sem lehet kimerítő, részletes választ adni. Annyit azonban mindenféleképpen érdemes megjegyezni, hogy a teológiai különbségek - nagyon úgy tűnik - nem valós tartalmi különbségek, hanem csak megközelítésbéli és megfogalmazásbéli eltérések. Az eltérő szóhasználat számos kölcsönös félreértés forrása lett, mely félreértések és félreértelmezések sok esetben a ma napig is éreztetik hatásukat. A kialakult helyzetet pedig csak súlyosbították az egyes személyes jellegű ellentétek is, melyek végül a keleti egyházak szakadásához vezettek az V. században.

A fentiek ismeretében érdemes rátérni az említett egyházszakadások részletesebb tárgyalására, és a keleti keresztény egyházak konkrét felsorolására.

A kezdetek: a még egységes Egyház

Krisztus megalapította az Egyházat: kiválasztotta apostolait, tanította őket, az Utolsó Vacsorán megáldoztatta őket; megjelent nékik a Dicsőséges Feltámadását követően; majd pedig Mennybemenetele után leküldte nékik a Szentlelket. Ezt az Egyházat a vértanúk vére szentelte meg, az aszkéták fegyelme edzette és a zsinati atyák bölcsessége nevelte.

A kereszténység megszületésétől kezdve üldöztetést szenved, mely a Római Birodalomban csak Kr. u. 313-ban szűnik meg. Ebben az időszakban nem folyhattak természetes medrükben az események. Kényszermegoldások jelennek meg például szervezeti kérdésekben is, de a püspökök közössége - mint az Egyház tanítóhivatala - sem tudja maradéktalanul betölteni hivatalát, az apostoli tanítás következetes érvényesítését. Megjelennek a különböző félreértések, félreértelmezések, téves tanítások is. Ezek terjedésének az üldöztetés évszázadaiban semmi nem tudott gátat szabni.

A helyzet ebből a szempontból is a konstantini fordulattal rendeződik. Ekkortól válik lehetővé, hogy a püspökök közössége, mint az Egyház egységes tanítóhivatala lépjen fel az apostoli tanítás védelmében. Ennek a legfőbb fórumát az Egyetemes Zsinatok jelentik a 325-787. közötti időszakban.

Az első két Egyetemes Zsinat fogalmazza meg a Hitvallást, mely a mai napig a keleti keresztény egyházak közös teológiai alapját képezi. (Ez eredetileg a nyugati egyházra nézve is érvényes volt, a későbbiekben azonban a nyugati egyház a filioque-betoldással szakít a közös alapokkal és az addig fennálló teológiai azonossággal.)

Az egyházszakadások

A III. és a IV. Egyetemes Zsinat az, amelyen a két keleti egyházszakadás bekövetkezett, Efezusban 431-ben, illetve Khalkedónban 451-ben. A nyugati-keleti skizma viszont már az Egyetemes Zsinatok korszaka után történik meg.

• 431-ben válik ki a diafizita keleti egyház. Ez az Antiochiai Patriarchátus egy részét, illetve a Római Birodalmon kívül, az attól keletebbre fekvő területek - Mezopotámia, Perzsia, India - keresztény szórványait érinti.

• 451-ben válik ki a miafizita ortodox egyház, mely több rítust és több egyházszervezetet foglal magába. Ez a teológiai kiválás az Alexandriai Patriarchátus túlnyomó részét, az Antióchiai Patriarchátus egy részét, és a Római Birodalmon kívül az Örmény Egyház egészét érinti.

• Az Egyház megmaradó része a diofizita ortodox egyház, mely ekkor még teljes egységben van a nyugati egyházzal. Szervezeti értelemben az öt patriarchátus együttesen alkotja a Pentarchiát.

• 1054-ben, hosszabb történelmi folyamatok következményeként válik ki a Római Patriarchátus a Pentarchiából. Ez az úgynevezett nagy skizma, ekkor válik el végleg a nyugat a kelettől, és az ezt követő időszaktól beszélhetünk katolikus és ortodox egyházakról a szó mai értelmében.

A diafizita keleti egyház

Közismert neve: Asszír Keleti Egyház, asszír egyház, keleti egyház, ritkábban használatos elnevezése a káld vagy káldeus egyház.

Apostoli folytonosság: Tamás és Bertalan apostolokig, valamint Addai-Tádéig (a 72 tanítvány egyikéig) vezethető vissza.

Rítusa: Keleti szír rítus, más néven babiloni rítus.

Liturgikus nyelve: Jézus anyanyelve, az arám (szír) nyelv.

Teológiája: Az egyház diafizita krisztológiát vall, azonban Nestorios püspök után nesztoriánus néven vált közismertté. Az efezusi zsinaton vált ki az Egyetemes Egyházból, így csak az első két egyetemes zsinatot fogadja el.

Földrajzi elhelyezkedése: Jelen van az Antiochiai Patriarchátus területén, de központi területe Mezopotámia (Irak) és Perzsia (Irán), valamint ide tartoznak az indiai Kerala állambéli Tamás keresztények (eleinte teljes egészében, a későbbiekben már csak részben). A VII. századtól jelentős missziós tevékenységüknek köszönhetően megjelennek Kínában és Belső-Ázsiában is, ezek a közösségek azonban a későbbi századokban eltűnnek, felmorzsolódnak. Manapság világszerte vannak diaszpóráik, az egyház központja néhány évtizede az Amerikai Egyesült Államokban, Chicagoban van.

Egyházszervezet: Egy kisebb közösség Ősi Keleti Egyház néven az 1960-as években kilépett az Asszír Keleti Egyházból. Az újraegyesülési tárgyalásokat szinte azonnal megkezdték, bár az egység a mai napi nem állt helyre.

Lélekszáma: 400-500 ezer fő.

Az egyház első emberének tiszteletbeli címe: katholikosz-pátriárka

A miafizita ortodox egyházak

Közismert nevük: Önmagukat ortodox egyházaknak nevezik. Azért, hogy meg lehessen különböztetni őket az ortodox egyházak másik csoportjától, az angol nyelvben rájuk vonatkoztatva az oriental orthodox kifejezést használják. Magyarul - jobb híján - nem-khalkedóni vagy anti-khalkedóni orthodoxoknak hívjuk őket.

Ezek az egyházak azonos teológiát vallanak és egymással kommunióban állnak, a szentségeket egymásnak kölcsönösen kiszolgáltatják - ebben az értelemben tehát egységes egyházat alkotnak. Azonban földrajzilag és rítus szerint különböző helyi egyházszervezetekre tagolódnak, ezek a kopt, az etióp, a szír és az örmény egyházak.

Teológiájuk: Miafizita krisztológiát vallanak. Régebben - teljesen tévesen - monofizitáknak is nevezték őket. A khalkedóni zsinaton léptek ki az Egyetemes Egyházból, így csak az első három egyetemes zsinatot ismerik el, és innen ered az anti-khakedóni elnevezésük is.

Összlélekszámuk: 86 millió fő.

• Kopt ortodox egyház

Apostoli folytonosság: Szent Márk evangelista (a 72 tanítvány egyike) volt Alexandria első püspöke, akit Szent Péter szentelt fel.

Rítusa: Kopt rítus, más néven alexandriai rítus.

Liturgikus nyelve: Eredetileg a kopt, újabban az arab is, esetenként a görög, továbbá diaszpórákban a helyi nyelvek is.

Földrajzi elhelyezkedése: Egyiptom, székhelye névleg Alexandria, gyakorlatilag Kairó. Jelentős diaszpóráik élnek a Szentföldön illetve a nyugati világban is.

Lélekszáma: 14-16 millió fő.

Az egyház első emberének tiszteletbeli címe: alexandriai pápa (kopt pápa)

• Etióp és eritreai ortodox egyház

Apostoli folytonosság: Az első etióp hívőt Fülöp apostol keresztelte meg a Szentföldön, de Etiópiában Máté apostol és evangelista térített. Egyházszervezetileg Alexandriához, Márk evangelista püspöki székéhez tartoztak.

Rítusa: A liturgiában a kopt rítus, de a paraliturgikus gyakorlatban sok a krisztianizált helyi, jellegzetesen afrikai népi elem.

Liturgikus nyelve: Etiópia és Eritrea helyi nyelvei: amhara, ge'ez, oromo, tigirnya.

Földrajzi elhelyezkedése: Etiópia Addisz-Abeba székhellyel és Eritrea Aszmara székhellyel, az etiópoknak diaszpóráik vannak a Szentföldön illetve a nyugati világban.

Egyházszervezet: A két, szervezetileg különálló egyház a közelmúltig a kopt ortodox egyházhoz tartozott. Az etióp egyház 1959-ben, az eritreai egyház 1993-ban lett szervezetileg önálló.

Lélekszáma: Az etióp egyháznak 48 millió, az eritreainak 3 millió fő.

Az egyház első emberének tiszteletbeli címe: abuna, azaz pátriárka

• Szír ortodox egyház

Apostoli folytonosság: Antiochia első püspöke Szent Péter volt, aki több püspököt is szentelt a térségben. Szent Pál is Antiochiából indul missziós útjaira, ő is több püspököt szentelt a régióban. Edessza első püspöke Addai-Tádé, a 72 tanítvány egyike. Indiában Tamás apostol alapít püspökséget.

Rítusa: Nyugati szír, más néven antiochiai rítus.

Liturgikus nyelve: Jézus anyanyelve az arám (szír) nyelv, emellett a Közel-Keleten az arab, Indiában a malayalam, diaszpórában a helyi nyelvek.

Földrajzi elhelyezkedése: Döntően Szíria és Libanon, Indiában Kerala állam. Jelentős szórványaik vannak a Közel-Kelet többi országában illetve világszerte is. Az egyház központja névleg Antiochia (Törökország), hivatalosan Damaszkusz (Szíria) gyakorlatilag Bejrut (Libanon), Indiában pedig Kochi és Kottayam.

Egyházszervezet: Két autokefál egyház, egyik a Közel-Keleten, a másik Indiában. Azonban a közel-keleti egyházszervezetnek is vannak nagyfokú autonómiával rendelkező leányegyházai Indiában.

Lélkeszáma: 5,5 millió fő, közel a fele Indiában.


Az egyház első emberének tiszteletbeli címe: pátriárka

• Örmény ortodox egyház

Apostoli folytonosság: Bertalan és Júdás-Tádé apostolokig vezethető vissza.

Rítusa: Örmény rítus.

Liturgikus nyelve: örmény

Földrajzi elhelyezkedése: Örményország és környéke Ecsmiadzin központtal, továbbá Jeruzsálem, Konstantinápoly és Kilika (Libanon). Emellett jelentős diaszpóráik vannak nyugaton illetve a volt Szovjetunióban többfelé.

Egyházszervezet: A négy földrajzi területen négy, elviekben önálló egyházszervezet működik, a gyakorlatban azonban az ecsmiadzini egyházi központ koordinálja őket.

Lélekszáma: 6 millió fő

Az egyház első emberének tiszteletbeli címe: katholikosz

A diofizita ortodox egyház

Közismert neve: Magukat ortodox egyháznak nevezik. A szláv nyelvű egyházak az ortodox kifejezés szláv nyelvű tükörfordítását, a pravoszláv elnevezést használják. Angol nyelvben, hogy az ortodox egyházak fentebbi csoportjától meg lehessen különböztetni őket, az eastern orthodox kifejezést alkalmazzák rájuk nézve. Magyar nyelvben a pontosítás érdekében használatos a khalkedóni ortodox kifejezés is.

Apostoli folytonosság:  Pál (Antiochia, Ciprus), Barnabás (Ciprus), Péter (Antiochia), András (Byzantion-Konstantinápoly, Grúzia, Ciprus).

A 72 tanítvány közül: Jakab, az úr testvére (Jeruzsálem), Márk evangelista (Alexandria, Ciprus), Justus-Barsabás (Eleutheropolisz), Ananiás (Damaszkusz), Fülöp, az apokrif Evangélium szerzője (Trallesz), Prohórosz (Nikomedia), Timon (Bostra), Parmenász (Soli), Timóteus (Efezus), Titusz (Kréta), Filemon (Gáza), Oneszimusz (Bizantion-Konstantinápoly), Epafrász (Kolossze), Arkhippusz (Kolossze), Szilás (Korinthosz), Szilvánusz (Thesszaloniki), Kreszcensz (Galata), Sztakhüsz (Byzantion-Konstantinápoly), Ampilás (Dioszpolisz), Urbán (Makedonia), Narcisszusz (Athén), Apellesz (Heraklea), Herodián (Neopatrasz), Rufusz (Théba), Aszünkritusz (Hyrkania), Flegon (Marathon), Gáiusz (Efezus), Filologos (Szinopé), Luciusz (Laodicea), Jázon (Tarzusz), Szoszipater (Ikonium),  Tercisuz (Ikonium), Erasztusz (Paneasz), Quartusz (Bejrút), Evodusz (Antiochia), Kelemen (Szárdisz), Szoszthenész (Kolofon), Apolló (Korinthus), Tükhikusz (Kolofon), Epafroditusz (Adriaka), Karpusz (Berroea), Qadratus (Athén), Márk, nem az evangelista (Büblosz), Zénás (Dioszpolisz), Arisztarkhusz (Apamea), Márk, egy harmadik személy azonos néven, (Apollónia), Artemász (Lüsztra), Aqulia (Heraklea), Areopagita Dénes (Athén).

A későbbi korokban alapított patriarchátusokat a konstantinápolyi ökumenikus pátriárkák alapították, így ők Andrásra vezetik vissza az apostoli folytonosságukat.

Rítusa: A helyenként eltérő rítusokat az V-VIII. században egységesen a görög, más néven bizánci rítus váltotta fel.

Liturgikus nyelve: Mindenhol a helyi nyelvek, melyek közül jelentősége miatt kiemelkedik az Újszövetség nyelve, a görög és az egyházi szláv.

Teológiája: A nyugati egyházakkal egyezően diofizita krisztológiát vall. Hét Egyetemes Zsinatot ismer el.

Földrajzi elhelyezkedése: A Kelet-Mediterráneum, az egykori hellén kultúrkör területe, Délkelet- és Kelet-Európa, Észak-Ázsia, világszerte jelentős szórványokkal.

Egyházszervezet: Tizenöt önálló (autokefál) és néhány kisebb (autonóm) helyi egyházból áll az egyházszervezet. Az egyházszervezetek között teljes a teológiai egység, a szentségeket egymásnak kölcsönösen kiszolgálják. A tizenöt helyi egyház a következő:

1. Konstantinápoly
2. Alexandria 
3. Antiochia 
4. Jeruzsálem 
5. Moszkva 
6. Szerbia 
7. Románia 
8. Bulgária
9. Grúzia 
10. Ciprus 
11. Görögország 
12. Albánia 
13. Lengyelország 
14. Csehország és Szlovákia 
15. Észak-Amerika

Lélekszáma: Összességében 280 millió fő.

Az egyházak első emberének tiszeletbeli címe: A konstantinápolyi pátriárka viseli az ökumenikus pátriárka címet. Az alexandriai pátriárka megszólítása pápa. Hogy megkülönböztessék a kopt pápától, ezért az alexandriai görög pápa címet viseli (a görög nem az etnikumra, hanem a rítusra utal). A többi helyi egyház első embere a pátriárka.

+ + +

A keleti és a nyugati kereszténység viszonya - tíz pontban

Ahhoz, hogy a keleti kereszténységről valóban átfogó képet kaphassunk - különösen a nyugati kereszténység szemszögéből - feltétlenül meg kell vizsgálni a keleti és nyugati kereszténység kölcsönös viszonyát. Jelen keretek között ezt természetesen csak nagyon vázlatosan tehetjük meg, így csak a legfontosabb tények felsorolására szorítkozunk.

- 1 -

A három keleti keresztény irányzat mind teológiai, mind lelkiségi, mind szervezeti szempontból lényegesen nagyobb egyezést mutat egymással, mint bármelyikük bármelyik nyugati keresztény irányzattal.

A diofizita ortodox egyház, bár hét közös zsinata volt a katolikus egyházzal, míg a másik két keleti egyházzal csak kettő illetve három; mégis, teológiai szempontból is sokkal közelebb áll a másik két keleti egyházhoz, mint a katolikushoz.

Ennek oka az, hogy míg a keleti egyházak teológiája, hitélete változatlan maradt, addig a katolikus teológia és hitélet, ha lassú ütemben is, de folyamatosan változik - ahogyan arra a bevezető megjegyzésekben már utalás történt - és így egyre inkább eltávolodik az eredetileg közös tanítástól.

- 2 - 

Az 1054. évi kelet-nyugati egyházszakadás, a nagy skizma, a III. és IV. Egyetemes Zsinatokon kivált keleti keresztény egyházakat közvetlenül már nem érintette, az a latin-római (későbbi katolikus) és a görög-bizánci (későbbi ortodox) egyházak között történt meg.

- 3 -

A nagy skizma dátumát 1054. július 16-hoz kötjük, amikor a római pápa követei a konstantinápolyi Hagia Sophia templom oltárára lerakták a pápa kiközösítő bulláját. Néhány nappal később a konstantinápolyi szinódus viszontválaszul kiközösítette a római pápát (és híveit) az Egyházból. Valójában ez egy hosszú történelmi folyamatnak már csak a betetőzése volt. Ez a folyamat három, jól elkülöníthető szakaszra osztható.

I-IV. szd.: Már a legelső apostoli nemzedék idejében differenciálódott a liturgikus élet és területileg eltérő rítusok kezdtek el kialakulni. Ezek a rítusbéli eltérések azonban önmagukban sem akkor, sem a későbbiekben nem képezték konfliktus tárgyát. Ugyancsak a kezdetektől létezett a nyelvi különbség a latin nyugat és a görög kelet között. Önmagában ez sem volt konfliktusforrás, mivel azonban akadályozta a kommunikációt a helyi egyházak között, így közvetve mégiscsak egyik okozója lett a teológiai szétválásnak.

V-VIII. szd.: Elsősorban Szent Ágoston (+430) tevékenységétől kezdődően a latin nyugaton egy párhuzamos teológiai gondolkodás kezd kialakulni. Ezen tanok nem kis részben az Egyház hivatalos, ortodox tanítását megfogalmazó Egyetemes Zsinatok szemszögéből nézve heterodox tanoknak számítanak. Azonban a Zsinatok ezeket a jellegzetesen nyugati tanokat soha sem vitatták meg, így nem is hagyták jóvá őket, de nem is minősítették hivatalosan eretnekségnek - egész egyszerűen a görög keleten ennek a párhuzamos teológiának a létezéséről sokáig nem is tudtak.

IX-XI. szd.: Ebben az időszakban válnak nyilvánvalóvá a teológiai eltérések kelet és nyugat között. Eddigre a jellegzetesen latin tanok - legelső sorban Ágoston teológiájának egyes elemei - elterjedtek nyugaton. Nem volt ez egy teljesen egyértelmű folyamat nyugaton sem, de végül mégis az Egyetemes Zsinatok teológiájának ellent mondó tanok váltak úgymond hivatalossá a Római Patriarchátusban. (Tanulságos ebből a szempontból a filioque-tan elterjedésének története, amivel egy másik bejegyzés foglalkozik.)

A felfogásbéli különbözőségek kelet és nyugat között a IX. század legelején válnak nyilvánvalóvá. Ettől kezdve változó intenzitással, de szinte folyamatos konfliktusban áll egymással az egyház két része, mely konfliktus végül a XI. század közepén a markáns szakításhoz vezetett. A két legfőbb nézeteltérés a filiouque értelmezése, valamint az egyes római pápák centralizációs törekvése körül alakult ki. Érdemes megjegyezni, hogy még az 1054. évi nagy skizmát előidéző folyamatokban sem került felszínre az összes teológiai különbség kelet és nyugat között, ezek többsége továbbra is még jó ideig rejtve marad.

- 4 - 

Jogosan vetődik fel a kérdés, hogy a nagy skizmát szétválásnak, avagy inkább kiválásnak kell-e tekintenünk.

Az egyházszakadás földrajzilag szinte hajszálpontosan a mentén a vonal mentén - illetve annak meghosszabbításában - történik meg, mely mentén Nagy Theodosius (+395) fiai, Honorius és Arcadius felosztották a birodalmat Nyugatrómai illetve Keletrómai Birodalomra. Már ez a felosztás sem volt önkényes, kulturális értelemben véve egy természetes határ húzódott a hellenizált Kelet-Mediterránum, és a latinizálódó Nyugat-Európa között.

A nagy skizma e mentén a kulturális határvonal mentén történik meg, és nagyságrendileg hasonló méretű földrajzi terület, illetve hasonló nagyságrendű népesség válik szét egymástól. Ebből a szempontból jogosan beszélhetünk szétválásról.

Azonban egyházszervezeti szempontból nem szétválás történt, hanem kiválás. Az egykori Pentarchia - mely immár a Bolgár Patriarchátussal is kiegészülve hat autokefál egyházszervezet laza szövetsége - nem vált szét. Egyedül a Római Patriarchátus vált ki ebből a szövetségből. A másik öt helyi egyház továbbra is megtartotta a korábbi viszonyokat, melyek - a későbbi alapítású patriarchátusokkal is kiegészülve - a mai napig változatlan formában állnak fenn az ortodox egyházak között.

A szentségtan felől vizsgálva a kérdést, ugyancsak azt kell megállapítanunk, hogy Róma lépett ki ebből az eucharisztikus közösségből, a többi patriarchátus között a kommunió a mai napig változatlanul fennáll.

A nagy skizma tehát történelmi, kultúrtörténeti megközelítésből tekinthető szétválásnak, de ekkléziológiai szempontból mindenképpen a Római Patriarchátus kiválásáról kell beszélni.

- 5 -

Bár már többször is érintettük a kérdést, de fontossága miatt önálló gondolatként is meg kell fogalmazni: az ortodox egyházak a skizma óta sem változtak, sem a teológiai tanítást, sem a szertartásrendet, sem az egyház szervezeti felépítését tekintve.

Ezzel szemben a katolikus egyház folyamatosan változik: a dogmafejlődés kapcsán újabb és újabb dogmákat fogalmaz meg, időről-időre változtat a szertartásrendjén, az egyházszervezetben pedig kiépítette a pápaság intézményének ma ismert formáját. Ez utóbbi, a tévedhetetlenség dogmája kapcsán, már nem pusztán egy szervezeti kérdés, hanem immár a katolikus teológia lényeges hitbéli tanítása is.

- 6 -

A  II. lyoni  katolikus zsinaton (1274.) kísérletet tettek a katolikus és az ortodox egyház közti szakadás megszüntetésére. Hasonló kísérlet történt a Bázel-ferrara-firenzei zsinaton is (1431-1445.) a katolikus és mindhárom keleti keresztény egyház újraegyesítésére.

Az elvi megállapodás mindkét alkalommal megtörtént, az egység azonban a gyakorlatban még ideiglenesen sem állt helyre. Ennek a kudarcnak, akárcsak magának az egyházszakadásnak is, nyilvánvalóan összetett okai voltak. A fő ok azonban abban keresendő, hogy egyik alkalommal sem történt érdembeli teológiai egyeztetés a felek között, miközben pedig a skizma óta eltelt 200-400 évben a katolikus egyház még jobban eltávolodott az eredetileg közös, ortodox tanítástól.

- 7 -

Jelentős változás állt be a katolikus és ortodox egyházak viszonyában azzal, hogy 1965. december 7-én mindkét fél visszavonta a másik fél kiátkozásáról szól 1054. évi döntését.

A két egyház protokolláris viszonyát azóta a kölcsönös udvariasság jellemzi. Általános morális kérdésekben, illetve a globális társadalmi problémákat illetően az egyházak álláspontja közel azonos. Teológiai kérdésekben azonban, a folyamatos egyeztetések ellenére sem történt olyan mérvű közeledés, amit a szélesebb nyilvánosság elé lehetett volna tárni.

A II. vatikáni zsinat katolikus részről meghirdette a keleti kereszténység felé való nyitás programját. Ennek hatására valóban realizálódott is egyfajta közeledés a hívek életében. Azonban ugyanezen zsinat más döntései pedig még inkább eltávolították a katolikus teológiát és hitéletet az ortodox egyházétól.

- 8 -

A nem kis különbségek ellenére a nyugati kereszténység felekezetei közül mégis a katolikus egyház áll teológiájában és hitéletében a legközelebb a három keleti egyházhoz.

- 9 -

A XVI. század protestáns hitújítói eredetileg az akkori katolikus egyház "vadhajtásaitól" megszabadulva, az eredeti apostoli hitélethez akartak visszatérni. Így bizonyos kérdésekben - például a pápaság megítélésében - hasonló álláspontra jutottak, mint amit az ortodox egyház képvisel.

Összességében azonban a különböző protestáns irányzatok még távolabb kerültek ettől a vágyott apostoli hitélettől, és egyben a keleti keresztény egyházaktól is.  A szentségeket átértelmezik és számukat csökkentik; az egyházi rend, mint szentség megszűnésével megszűnik az apostoli folytonosság; a sola scriptura bevezetésével tudatosan szakítanak az apostoli hagyománnyal; háttérbe szorul majd meg is szűnik Mária, a szentek és az angyalok tisztelete; megszűnik a szerzetesség intézménye stb...

A hitújítás nem egy lezárt folyamat. Az ecclesia reformata semper reformanda elvének jegyében a XVI. századtól napjainkig folyamatosan újabb és újabb protestáns felekezetek születnek, melyek vagy teológiájukban, vagy hitéletükben, vagy mindkettőben különböznek az összes addig létező felekezettől. Lehetetlenség lenne párhuzamot vonni a három keleti egyház és a ma már több ezer protestáns irányzat tanítása és vallásgyakorlata között. Nagy általánosságban azonban elmondható, hogy minél újabb alapítású egy felekezet vagy gyülekezet, tanítása és hitélete annál távolabb áll az ősi keleti keresztény egyházakétól.

- 10 -

Az ortodox egyház, illetve a keleti keresztény egyházak nézete szerint a történelemben bekövetkezett egyházszakadások mindegyike emberi gyarlóságból bekövetkezett bűn. Az Egyház számára természetellenes állapot, éppen ezért ennek orvoslása minden keresztény kötelessége. Ebben sok más nyugati felekezet nézetét osztják.

Azonban, másoktól eltérően, határozottan vallják azt is, hogy az egység helyreállítása kizárólag az apostoli hagyományt változatlan formában ápoló, apostoli folytonosságú, krisztusi alapítású Egyház keretei között lehetséges.