A bibliai rituális táncok nyomában

Az 1970-es években egyes észak-amerikai és ausztrál pünkösdi-karizmatikus gyülekezetek elkezdtek zenés-táncos istentiszteleteket tartani. Hamarosan már ez lett a neoprotestáns karizmatikus gyülekezetek fő istentiszteleti formája, de a római katolikus karizmatikus közösségek is átvették a szokást. 

A pop-koncert-szerű, zenére táncolós-ugrálós istentiszteleti formát általában azzal szokták indokolni, hogy az ókeresztények is táncoltak a szertartásaikon. Azonban ez nem így van. Ezen állítás a Szentírás szavaival sem igazolható, az apostoli hagyományból pedig konkrétan is tudjuk, hogy ilyenféle táncos istentiszteletek soha sem voltak az ősegyházban. 

Az ószövetségi idők korábbi korszakában valóban voltak rituális táncok. Ezek azonban nem spontán improvizációk, hanem konkrét táncok voltak meghatározott tánclépésekkel; melyek meghatározott alkalmakhoz, de nem magához az istentisztelethez kötődtek. A karizmatikus közösségek mai gyakorlata tehát nem csak az újszövetségi keresztény tanítással, de az ószövetségi zsidó hagyománnyal is szembe megy. 

Mivel ez a témakör meglehetősen háttérbe szorul a vallási ismeretterjesztés körében, ezért ebben az írásban ezt fogjuk több oldalról is körbejárni, esetenként rövid videókkal illusztrálni.

+ + +

Az Újszövetség és az apostolok kora

Az Újszövetség 27 könyve összesen csak öt alkalommal említ táncot, de ebből kettő ismétlődik, tehát mindösszesen három kontextusról van szó. Az egyik, amikor a tékozló fiú hazatér, megemlítésre kerül az is, hogy az örömteli mulatságon zenéltek és táncoltak, ezt hallotta meg a mezőről hazatérő másik fiú (Lk 15,25). A másik esetben már negatív eseményhez, kötődik a tánc: Heródiás lánya Keresztelő János fejét kéri táncáért cserébe (Mt 14,6; Mk 6,22). A harmadik esetben nincs sem pozitív, sem negatív kontextusa a szónak, Jézus csak egy gyerekmondókát idéz tanítóbeszéde során: "A gyerekekhez hasonlítanak, akik ott tanyáznak a piacon és egymásnak kiabálják: 'Furulyáztunk nektek, és nem táncoltatok, siratót énekeltünk, de nem zokogtatok'." (Mt 11,17; Lk 7,32). Rituális vagy liturgikus táncra viszont még távoli utalás sincs az egész Újszövetségben.

Egyetlen adat - sem bibliai igehely, sem más írásos emlék, sem szóbeli hagyomány - nem áll rendelkezésre arról sem, hogy Jézus Krisztus és az apostolok valaha is táncoltak volna az életük folyamán. Azt viszont tudjuk, hogy mindannyian szerények és alázatosak voltak, és mindenben visszafogott, nem túlzás ha úgy fogalmazunk, hogy aszketikus életet éltek. Így tehát ha táncoltak is valamikor, akkor azt a helyzet megkívánta udvariasságból tették, és nem önfeledt mulatozásból.

Azt is tudjuk, hogy a tánc nem tartozott hozzá az imádsághoz. Az Evangélium írja, hogy Krisztus is arcra és térdre borulva imádkozott az Atyához (Mt 26,39; Mk,14,35; Lk 22,39). A leborulás Jézus Krisztus óta szervesen hozzátartozik a keresztény imaélethez, ezért az apostolok liturgiáiban is előfordul a szertartásrend meghatározott pillanataiban. A leborulás az ószövetségi liturgikus hagyományra vezethető vissza, ahogyan azt a 95. (LXX 94.) Zsoltárban is olvassuk; azonban míg az apostoli kereszténységben ez a gyakorlat a mai napig tovább él, addig az idők folyamán a zsidó hitéletből ez már kikopott:

"Boruljunk földre, jertek, és úgy imádjuk őt,
térdre boruljunk mi Urunk és Alkotónk előtt."

Négy liturgia maradt fent az apostolok korából, ezeket a keleti keresztény egyházakban közel kétezer éve folyamatosan végzik a mai napig, a kialakult liturgikus rendnek megfelelően. Ezek a következők:

Jeruzsálemi liturgia, vagy Jakab-liturgia. Jeruzsálem legelső püspöke, Szent Jakab, "az Úr testvére", a 72 apostol egyike, az újszövetségi Jakab-levél szerzője állította össze részben a zsinagógai istentiszteletek, részben a zsidó templomi szertartások mintájára. Ez a legelső keresztény liturgia, belőle alakult ki a többi keresztény szertartás. A Jakab-liturgiát a bizánci rítusú (görög, bolgár, szerb, román, grúz, orosz, stb.) ortodox egyházakban végzik el világszerte, évente kétszer, mind a mai napig.

Antiochiai, szír, vagy nyugati-szír liturgia. A Jeruzsálemi liturgia minimális megváltoztatásával alkotta meg Péter apostol Antiochiában. (Antiochia első püspöke Szent Péter volt, Kr. u. 35-53. között.) A szír ortodox egyház állandó liturgiája, így Szíria, Libanon, Izrael, Palesztina, Törökország, Irak területén, valamint világszerte a diaszpórákban végzik; ugyancsak ez a liturgiája az indiai Tamás-keresztény közösségek egyik részének.

Asszír, vagy keleti-szír liturgia, ritkábban hívják káldeus, babiloni és perzsa liturgiának is. Szent Tamás apostol és Edesszai Szent Tádé, a 72 apostol egyike, alkották meg a jeruzsálemi liturgiából. Az asszír keleti egyház liturgiája, így Szíria, Irak, Irán területén, valamint világszerte a diaszpórákban végzik, illetve az indiai Tamás-keresztények másik részének is ez a liturgiája.

Alexandriai vagy kopt liturgia. Szent Márk evangelista, Alexandria első püspöke alkotta a jeruzsálemi liturgia alapján. A kopt, etióp és eritreai ortodox egyházak végzik rendszeresen, saját hazájukban illetve a nemzetközi diaszpórában.

A fenti apostoli liturgiákban egyikben sincs helye a táncnak, sőt, pont ellenkezőleg, alapvetően a többé-kevésbé mozdulatlan, nyugodt testtartás az elvárás. Ezt csak néhány meghatározott mozdulat szakíthatja meg (keresztvetés, meghajlás, leborulás, stb.) a megfelelő módon és a megfelelő időben. A tánc az apostolok kora után, de még a keresztény ókorban keletkezett görög-bizánci, örmény, latin-római, ambrozián liturgiákban sem jelent meg.

Az alábbi rövid videón a Márk evangelista nevéhez fűződő kopt szertartásba nyerhetünk bepillantást, ahol megfigyelhető, hogy a cintányérral, triangulummal, csörgődobbal kísért, énekelt szertartáson sincsen tánc; továbbá látunk példát a leborulásra is.

Az apostoli hagyomány szerint a tánc nem hogy segítene "felemelni szívünket az Úrhoz", hanem éppen ellenkezőleg, gátolja azt. Ezért a böjti időszakban, amikor jobban át kell adni magunkat az imádságnak és még inkább Istenre kell figyelni, mindenféle tánc szigorúan tilos. Emiatt böjtben a hívő keresztények sehol a világon nem tartanak bált, lakodalmat, semmiféle egyéb táncmulatságot. Ez a valaha következetes szokás a múlt században kezdett fellazulni, ma már csak a mélyen hívők tartják meg.

A tánc és az ugrándozás az apostoli hagyomány szerint tehát semmi esetre sem része a hitéletnek. Test és lélek egységet alkot: a nyugodt lélekhez nyugodt test kell, mert a nyugtalan test nyugtalan lelket szül. Az imádsághoz pedig összeszedettség, alázat és lelki nyugalom szükséges. Keresztény megközelítésből a tánc alapvetően profán dolog és a világi örömök körébe tartozik. Mint ilyen, megengedett a maga helyén és a maga idejében, de nem imádságos szertartáson.

+ + +

A zsidó liturgikus hagyomány viszonya a tánchoz

A rabbinikus judaizmus hasonlóan viszonyul a tánchoz, mint az apostoli kereszténység: alapvetően a tánc, az ugrándozás nem megengedett sem a zsinagógai istentiszteleten, sem általában véve az ima közben. Ha nem is merev mozdulatlanságra, de nyugodt testtartásra kell törekedni, kerülve mindenféle fölösleges mozdulatot. Így volt ez már a babiloni fogság alatt, amikor a zsinagógai szertartásrend kialakult, majd így volt ez Jézus idejében is, és így van ez azóta is.

A mozdulatlanság alól egyetlen jellegzetes kivétel van a zsidó hagyományban, a ritmusos előre-hátra hajlongás, vagy ehhez hasonlóan a jobbra-balra billegés. Az alábbi rövid videón mindkettőre látunk példát:

A mozdulat eredetére számos magyarázat született, de valójában arról van szó - ezt erősíti meg Raj Tamás főrabbi (+2010) is - hogy egyszerűen csak segít koncentrálni az ima szövegére. Ugyanakkor hasonló hivatkozással sokan ellenzik is, mert másokat viszont zavarhat a koncentrációban, ha a mellette álló "nem bír nyugton maradni". Báál Sém Tov rabbi (+1760), a haszid irányzat megalapítója szerint a többieknek megértéssel kell lenni a hajlongók iránt:

"Ha fuldoklót látunk, aki kétségbeesetten hadonászik karjaival és dobálja testét, hogy szorult helyzetéből szabaduljon, aligha gúnyolódunk akár rajta, akár mozdulatain. Ugyanígy nem szabad gúnyolódnunk olyan személyen sem, aki imái elmondása közben hajlong, hiszen éppen a rázúduló helytelen és illetlen gondolatok özönéből próbál szabadulni, amelyek már-már elnyelik, elvonván őt attól, hogy imáira összpontosítsa gondolatait."

Mindenesetre ez az egyetlen mozdulatsor, ami zsinagógai istentiszteleten, vagy bárhol máshol megengedett ima közben a zsidó hagyományban. Fontos azonban látni, hogy a hajlongás nem maga az ima, hanem csak egyfajta segédeszköz az imához, azoknak, akiknek szükségük van erre a mankóra.

Van azonban a zsidó liturgikus évben egyetlen egy olyan ünnep is, melyen a tánc valóban megjelenik a szertartáshoz kapcsolódóan.

Ez az ünnep a Szimchát Tóra, azaz a Tóra öröme, tisri hónap 23-án (szeptember 27. és október 27. közé esik). Ilyenkor fejezik be a Tóra felolvasását az utolsó szakasszal, majd meg is kezdik a felolvasási rend éves ciklusát a Tóra első szakaszának felolvasásával. A zsinagógai szertartás után a Tóra-tekercsekkel vidám, táncos körmenetben hétszer megkerülik a zsinagógát, minél több embernek lehetőséget adva, hogy vihesse egy szakaszon a Tóra-tekercseket. Az ünneplés módja nagyon elüt a többi szolid, méltóságteljes ünneptől, ez esetben a hangulat valósággal karneváli:

Maga az ünnepsorozat a Szukkót-tal, a hét napos Sátoros ünnepel kezdődik, mely már az első Templom idejében egyike volt a kötelező zarándok-ünnepeknek, ekkor emlékezik meg a zsidóság a 40 éves pusztai vándorlásról. Ezt zárja le egy újabb ünnep a nyolcadik napon, a Smíni aceret, a Nyolcadik napi gyülekezés. Ekkor már nem kell betartani a Szukkót előírásait, viszont a gyülekezet még egy napig elidőz a közösen eltöltött ünnep hangulatában. Mindkét ünnep a Tóra által parancsolt ünnep (Lev 23,33-36). Ezt az ünnepciklust toldották meg a kilencedik napon a Szimchát Tóra ünnepével, amikor magát a Tórát ünneplik. Értelemszerűen ez nem ószövetségi ünnep, csak később, egész pontosan a Kr. u. I. században vezetik be.

Érdemes egy gondolat erejéig kitérni arra is, hogy miért fűztek az egyik legősibb zsidó ünnepciklus végéhez egy új ünnepet, amely mind tartalmában, mind az ünneplés módjában látványosan eltér attól. Az I. században, a Krisztus feltámadása utáni évtizedekben a kereszténység rohamosan terjedt a zsidóság körében, egyre többen vallották meg Jézust messiásuknak és megváltójuknak. A zsidókeresztények már saját zsinagógát is építettek, a hagyományoktól eltérően nem az ószövetségi Templom, hanem Jézus Krisztus üres sírja felé tájolva. (Az épület ma Dávid sírja néven ismert, bár ez téves azonosítás.)

A kialakult helyzetben, látván az "elpártolók" nagy számát, a Krisztust el nem fogadó zsidóság fontosnak tartotta kifejezni hűségét az eredeti hithez, ezért szentelt egy külön ünnepet a Tórának. Az is fontos volt, hogy hitüket nyilvánosan is megvallják, ne csak a zsinagóga négy fala között. Ezért a zsinagógai szertartást kiegészítették a hétszeres körmenettel, ráadásul egy karneváli hangulatú körmenettel, így az egész ünnep még látványosabb és még vonzóbb lett a szemlélő számára. Ez egyfajta missziós eszköz volt, és a hitükben elbizonytalanodott zsidókat volt hivatott visszatartani a kereszténység felvételétől, és megtartani őket a Mózesi Törvényeknél, a 613 micvát egybefoglaló Tóránál.

A Szimchát Tóra megünneplése némileg változott azóta, a körmenet már sokszor elmarad, ekkor csak utcabál-szerűen egy adott helyen táncolnak a Tóra-tekecsekkel, de arra is van példa, hogy ilyenkor bent maradnak a zsinagógában. Maga a tánc és a karneváli hangulat viszont változatlanul élő jellemzője az ünnepnek.

A témánk szempontjából fontos leszögezni, hogy ez a tánc örömtánc. A Tóra, illetve az ünnep iránt érzett örömöt fejezi ki - de nem kapcsolódik az imádsághoz. Fontos kiegészítője az imádságos szertartásnak, de nem része annak. Szemléletesen megfogalmazva, ezzel a tánccal örülnek Isten dicsőségének, de nem ezzel a tánccal dicsőítik az Istent.

Mindazonáltal - mivel egy Krisztus után keletkezett hagyományról van szó - ez a Tóra-tánc nem kapcsolódik a bibliai rituális táncok témaköréhez.

+ + +

Rituális tánc, kultikus tánc és liturgikus tánc

Mielőtt tovább lépnénk, érdemes az alapfogalmakat tisztázni, hogy mi a különbség rituális tánc, kultikus tánc és liturgikus tánc között.

Rituális táncnak vagy magyar nevén szertartási táncnak nevezi a néprajzi szakirodalom mindazokat a táncokat, melyek egy adott közösség adott szertartásaihoz kötődnek. Ez bármilyen szertartás lehet, nem kell feltétlenül vallási szertartásnak lennie. Rituális tánc például a jól ismert lakodalmi menyasszonytánc, mert egyetlen konkrét eseményhez kötődik, és meghatározott konkrét módon történik, sem máskor, sem másképpen nem történhetne.

A rituális táncok egy szűkebb csoportját képezik a kultikus rituális táncok - röviden kultikus táncok - melyek meghatározott vallások, kultuszok szertartásrendjéhez illeszkednek. Ilyen kultikus tánc például a fentebb ismertetett zsidó körmeneti tánc a Tóra ünnepén.

A kultikus rituális táncoknak van egy még szűkebb csoportja, a liturgikus táncok köre. Ezek már kifejezetten a vallási szertartások szerves részét alkotják, és nem csak kiegészítik magát a szertartást. A liturgikus tánc mozdulattal kifejezett ima. Továbbá nagyon fontos jellemzője, hogy a mozdulatai mindig szimbolikusak, jelentésük van. A hindu vallás liturgikus táncainak mozdulatait például olyan konkrétan lehet olvasni, mint a süketnéma jelnyelvet. Mindebből egyértelműen következik az is, hogy liturgikus-imádságos táncot nem lehet csak úgy, saját kedvünk szerint táncolni, annak szigorúan kötött keretei vannak.

Manapság - illetve már meglehetősen hosszú ideje - az ábrahámi vallások közül egyedül az iszlámban fordulnak elő liturgikus táncok. Ott is csak egyes marginális közösségeknél, melyekre az iszlám fő sodrához tartozó irányzatok nem is mindig néznek jó szemmel. A fenti videón az egyik szufi irányzat, a mevlevi derviseit látjuk. A forgó és körpályán haladó táncfolyamat a tökéletes pályán mozgó égitesteket és a kozmikus harmóniát, mint Isten tökéletes művét szimbolizálja.

+ + +

A tánc az Ószövetség könyveiben

Az Ószövetségben is kevésszer szerepel a tánc, nagyjából hússzor említik. Ha eltekintünk az ismétlésektől, és azoktól az igehelyektől, ahol csak mint szófordulat szerepel, akkor körülbelül tíz szövegkontextusról van szó. Ezek között néhány olyan történet van, ahol a tánc szerepe fontossá is válik.

A maszoretikus szövegben a legtöbb helyen a מחול (hozzávetőleges magyar kiejtéssel mahol) szerepel, a legtöbb Biblia-fordításban körtáncnak fordítják. A kifejezést ma elsősorban a színpadi táncművészetre alkalmazzák, eredetileg azonban minden kötött formájú táncot így neveztek meg. Nem minden esetben konkrétan körtáncról van szó - bár sokszor igen - ez lehet lánctánc, sortánc, vagy bármilyen más, kötött formájú csoportos tánc is. Emellett néha más kifejezéssel is utalnak a táncra (lépés, játék) azonban ezekben az esetekben is kötött formájú táncokról van szó. A Hetvenes Fordítás éppen ezért nem is tesz különbséget, mindenhol a χορός szerepel, mely az akkori szóhasználat szerint szintén kizárólag a kötött formájú, hagyományos közösségi táncokat jelentette.

Az Ószövetség táncai tehát minden esetben kötött formájú, meghatározott lépésekből álló táncok, nem egyéni improvizációk. Ezek a táncok az ószövetségi zsidóság táncai; abban az esetben is a közös hagyomány és a közösség tánca kel életre, ha történetesen valaki egyedül táncolja őket.

A zenére történő, örömteli, spontán ugrándozás nem tartozik bele ebbe a kategóriába, ez nem számít táncnak az Ószövetség szóhasználatában. Ilyenféle spontán mozgást egyetlen egy helyen helyen sem említ a Szentírás. Az a néhány igehely, ahol a táncról szó esik, mindig az örömteli, felszabadult, de a hagyományos tánclépéseket fegyelmezetten betartó, szabályos táncot említi.

Illusztrációként álljon itt a térségben élő keresztény asszírok egyik tánca. A felvételen az ószövetségi időkig - esetleg még korábbra - visszanyúló, máig élő néptánchagyományt látunk, mely az egyik legkiforrottabb tánckultúra a térségben. Érdemes megfigyelni azokat a jellegzetességeket, melyek nem csak az asszír, de kisebb-nagyobb mértékben a többi közel-keleti nép tánchagyományát is jellemzik: a táncfolyamat strukturáltságát; a tánclépések összetettségét; a figurák változatosságát; és a kifinomult, könnyed, légies mozgást.

Néhány speciális kivételtől eltekintve, autentikus zsidó néptánchagyományról régóta nem beszélhetünk, ezt alább majd részletesen tárgyalni is fogjuk. Azonban a fenti asszír tánc mind stílusában, mind hangulatában valószínűleg hitelesen idézi fel, hogy milyenek lehettek az ószövetségi zsidó táncok. Az ószövetségi korban ugyanis a tánc még szervesen hozzá tartozott a zsidó nép kultúrájához is: "Siló lányai a szokás szerint kivonulnak a körtáncra..." (Bír 21,21).

Ebből egy előzetes következtetést máris levonhatunk. A tánc fontos része volt a zsidóság életének, az Ószövetség könyveiben azonban mégis csak ritkán szerepel - ugyanis a hitéletben nem volt központi szerepe a táncnak. Egy időben fontos szerepe volt ugyan, azonban ez a szerep mindvégig marginális maradt, és csak néhány speciális alkalomra korlátozódott.

Az Ószövetség konkrétan még fegyveres táncról is ír, amely a körtáncok és lánctáncok mellett szintén az egyik legősibb táncfajta az emberiség kultúrtörténetében:

"Körtánccal dícsérjék nevét,
dobon és hárfán zengjék énekét (...)
Isten magasztalása legyen a nyelvükön,
kétélű kardok kezükön." (Zsolt 149)

Jelen esetben egy jemeni arab fegyveres táncot láttunk illusztráció gyanánt. Az arab népeknél máig élő hagyománya van a különböző tőr- és kardtáncoknak, ami már csak amiatt is említésre méltó, mert az iszlám elviekben tiltja a táncot. A zsoltáros által említett körtánc, amit kétélű kardokkal táncoltak annak idején, hasonló lehetett ehhez a felvételen látható tánchoz.

Általában véve a tánccal a legkülönbözőbb érzelmeket lehet kifejezni. Vonzalom és szerelem; bánat és gyász; küzdelemre hívás, sőt, maga a küzdelem is kifejezhető tánccal; mint még annyi minden más is. Az Ószövetségben azonban a tánc mindig örömtánc, soha nem fordul elő más összefüggésben. A Prédikátor Könyvében egyenesen az öröm általános szimbólumaként fogalmazódik meg a tánc:

"Ideje van a sírásnak, és ideje a nevetésnek,
ideje a gyásznak, és ideje a táncnak." (Préd 3,4)

Más kontextusban, de hasonló általánosságban használja Jeremiás próféta is a kifejezést:

"Eltűnt szívünk vidámsága, gyászba fordult körtáncunk." (Siral 5,15)

Még a 149. Zsoltár fegyveres tánca sem a küzdelem előtti lelkesítő tánc - amire számos példa van más kultúrákban - hanem már a győzelem utáni, Istennek szentelt ünnepi örömtánc.

Az örömtáncoknak egy jellegzetes csoportját képezik azok a táncok, melyekkel az ellenség felett diadalmaskodó, a veszélyt elhárító győztes harcost vagy hadvezért üdvözli a közösség. Tánccal fogadta a lánya Jeftét, amikor legyőzte Ammon fiait (Bír 11,34), tánccal fogadták Juditot, amikor megölte Holofernészt (Jud 15,12-13), és tánccal fogadták Dávidot, amikor legyőzte a filiszteust (1Sám 18,6-7):

"Amikor azonban Dávid a filiszteus megverése után visszafelé tartott, kivonultak az asszonyok Izrael valamennyi városából Saul király elé, énekelve, körtáncot lejtve, ujjongó dobokkal és csörgőkkel, s egyre csak ezt zengedezték a játszó asszonyok:
»Megvert Saul ezret,
Dávid pedig tízezret.«"

Ezeknél a táncoknál nem csak maga a tánc a fontos, hanem a tánc közben megénekelt szöveg is. A Dávidot köszöntő éneket az események után még kétszer ismételten felidézik az elkövetkező történések folyamán (1Sám 21,12; 1Sám 29,5).

Mindez, amiről eddig szó volt, a folklorisztikában általánosan ismert jelenség. Számos nép jelenlegi vagy múltbéli tánchagyománya hasonlóan írható le, mint az ószövetségi zsidóságé.

Azonban az Ószövetségben találkozunk az örömtáncoknak egy különlegesebb csoportjával is. Ezt azon táncok alkotják, amikor a győzedelmes szabadító akit köszöntenek, nem egy harcos vagy hadvezér, hanem maga az Úr. Ennek legelső példája a Tórában olvasható, amikor Mózes vezetésével Izráel népe megszabadul Egyiptomból és csodás módon átkel a Vörös-tengeren (Kiv 15,20-21):

"Ekkor Mirjám próféta asszony, Áron nővére a dobot kezébe vette, kiment utána az összes asszony dobokkal, táncoló karokban, és ő így énekelt előttük:
»Énekeljünk az Úrnak, mert fenségeset művelt,
lovat és lovast a tengerbe vetett!«"

A szöveg ez esetben is lényeges, hiszen a körtáncot (vagy lánctáncot) járó táncosok Mózes hálaadó és dicsőítő imáját (Kiv 15,1-18) éneklik, és arra táncolnak. A korábban már idézett 149. Zsoltár is Mózes énekéhez hasonló hálaadó dicséret az Úrnak; a 87. Zsoltár (LXX 86.) pedig szövegében is megfogalmazza, hogy a tánchoz az ima szövege is hozzá tartozik:

"És táncolni és énekelni fognak:
»Minden kútfőim tebenned buzognak.«"

Az Ószövetség legfontosabb táncos története az, amikor a Frigyládát Abidánáb házából Obedeom házába szállították, és Dávid vezetésével Izráel népe táncolt a Ládát kísérő menetben az Úrnak (1Krón 13,8), majd pedig amikor három hónap múlva Obedeom házából Jeruzsálembe vitték, ismételten táncoltak az Úrnak Dávid vezetésével (1Krón 15,29; 2Sám 6,14-16).

Mirjám prófétaasszony, Dávid király és próféta, valamint Judit történetéből is kiderül, hogy a csoportos táncnak mindig volt egy vezetője, ez egyébiránt a folklórból is ismert jelenség.

Dávid tánca még egy szempontból rendkívül fontos - ez határozza meg ugyanis a kultikus táncok helyét, idejét és szerepét az ószövetségi liturgikus rendben. A babiloni fogság idején kialakult zsinagógai istentiszteleteken nincs helye a táncnak, fentebb ezt már részletesen tárgyaltuk. A templomi áldozási szertartásokon sem volt tánc, ez derül ki a Tórából, és a hozzá kapcsolódó, későbbiekben lejegyzett szóbeli hagyományból, a Misnából.

Az istenfélő zsidó emberek akkor táncoltak Dávid vezetésével az Úrnak, amikor az Isteni Jelenlét, a Sekiná trónusát, a Frigyládát szállították. Ennek mintájára kultikus táncra is csak akkor került sor, amikor a Frigyládát hordozták, azaz az úgynevezett theoforikus ("istenhordozó") körmeneteken. Ezek a hitélet fontos imádságos eseményei voltak, de nem a legfontosabb eseményei. A Tóra nem is ír róluk, és az Ószövetség többi könyvében is csak másodlagos utalásokat találunk erről. Inkább a paraliturgikus, mintsem a liturgikus hagyományhoz tartoztak.

Ezeknek a körmeneteknek is kialakult szertartásrendjük volt, és a meghatározott módon, sokszor párbeszédes formában énekelték a kifejezetten az erre a célra írt zsoltárokat. Ezekről a zsoltárokról egy másik bejegyzésben részletesen írunk.

Minden jel arra mutat, hogy a Frigyláda körmeneteit a Sátoros ünnephez (Szukkót) kapcsolódóan tartották, valószínűleg a Nyolcadnapi gyülekezéskor (Smíni aceret). Tartalmilag a 40 éves sivatagi vándorlásra való emlékezés ünnepe kapcsolódik a Frigyláda hordozásához. Maga a vándorlás is Mózes énekével és Mirjám prófétaasszony menettáncával kezdődik, több körmeneti zsoltár pedig a Frigyláda Egyiptomból Kánaánba szállítását énekli meg. A 40 éves vándorlás Józsue honfoglalásával ugyan véget ér, de csak akkor teljesedik be, amikor már Dávid király idejében a Frigyláda is végleg megérkezik Jeruzsálembe. A babiloni fogság és a Frigyláda eltűnése után, a második Templom idejében a Nyolcadnapi gyülekezéskor tartanak ünnepi körmenetet a Templom Oltára körül, visszautalva ezzel az első Templom idejének körmeneteire. Nyilván az sem véletlen, hogy a Kr. u, I. században ugyancsak ehhez az ünnepciklushoz kapcsolják a zsinagógák körmeneteit a Tóra örömünnepén (Szimchát Tóra). Elképzelhető, hogy a másik két zarándok-ünnep alkalmával (Péczach/Húsvét, Sávuót/Pünkösd) is voltak körmenetek, de konkrétan nem utal erre semmi sem a későbbi zsidó liturgikus hagyományból.

A táncos körmenetek olyannyira szorosan kötődtek a Frigyládához, hogy annak eltűnésével maguk a körmenetek is elmaradtak, ennek következtében pedig - még az ószövetségi időkben - végleg megszűntek a zsidó liturgikus táncok.

Illetve ezt pontosítani kell: a Frigyládát kísérő táncok nem egyértelműen liturgikus táncok, hanem egy speciális átmenetet képeztek a kultikus és a liturgikus táncok között. Mivel ezek vitathatatlanul hálaadó és dicsőítő imádságok, ezért ebben a tekintetben liturgikus táncoknak tekinthetők. Viszont mégsem a liturgikus, hanem a paraliturgikus gyakorlatban jelennek meg, és a táncmozdulatok nem rendelkeznek a profán örömtáncokhoz képest többlet-szimbolikával sem, ezért csak kultikus táncnak kell őket tekintenünk. (Összehasonlításképpen a Szimchát Tóra körmeneti táncai viszont egyértelműen csak kultikus táncok, és nem liturgikus táncok, ahogy erről szó volt.)

+ + +

A karizmatikus táncos  istentiszteletek - ószövetségi szemszögből

A bejegyzés elején kifejtettük, hogy a katolikus és protestáns karizmatikus közösségeknél, az elmúlt évtizedekben szokásba jött táncos istentiszteleti formák miért nem felelnek meg az újszövetségi apostoli tanításnak.

Most arra fogunk részletesen kitérni, hogy miért nem felelnek meg ezek az ószövetségi zsidó liturgikus előírásoknak sem; sem funkcionális tekintetben, sem formai szempontból.

1.) A Tórából és más forrásokból is tudjuk, hogy az ószövetségi templomi áldozási szertartásokon nem volt tánc. Az ószövetségi áldozat az újszövetségi áldozatban él tovább. Ez a szentmisének az áldozási liturgiája, illetve paraliturgikus gyakorlatként a szentségimádás kötődik hozzá. Az ószövetségi liturgikus előírásokat követve tehát ezeken sem jelenhetne meg a tánc.

2.) A zsinagógai istentiszteletek a Frigyláda eltűnése - tehát a táncos körmenetek megszűnése - után, de még az ószövetségi időben alakulnak ki, a babiloni fogság idejében. A tánc itt sem megengedett. Az ószövetségi zsinagógai istentiszteletek a szentmise igeliturgiájában, illetve a protestáns istentiszteletekben élnek tovább - a tánc tehát ezeken sem jelenhetne meg.

3.) Az ószövetségi liturgikus hagyományokat követve, a tánc csak körmeneteken jelenhetne meg, de ott is minden spontán megnyilvánulást kizárva, a szertartásrend által szabályzott keretek között.

4.) Ilyen táncos, paraliturgikus dicsőítésekre csak ritkán, évente egyszer (legfeljebb háromszor) került sor, nem ez volt a fő szertartási forma. 

5.) Maga a tánc konkrét értelemben vett tánc, meghatározott konkrét tánclépésekkel. Ebből a szempontból a manapság szokásos ugráló-integető spontán mozdulatok folyamata nem tekinthető táncnak. Az ószövetségi időkben ahogyan tudnia kellett a zsoltárok szövegét annak, aki szóban vagy énekben imádkozott, ugyanígy meg kellett tanulnia a tánclépéseket is annak, aki tánccal akart dicsőíteni.

6.) A dicsőítő körtáncok, lánctáncok, sortáncok mindig csoportos táncok, amit egy arra méltó ember vezet. Azon túlmenően, hogy értelemszerűen jó táncosnak kell lennie, ez a személy a közösség hitéletének köztiszteletben álló, tekintélyes tagja.

7.) A dicsőítő táncokhoz mindig meghatározott imaszöveg társul. Ezek az ószövetségi hagyomány által kanonizált szövegek, elsősorban a Zsoltárok, illetve az Ószövetség más énekei, esetlegesen ószövetségi apokrif imák voltak.

8.) A táncos körmenethez az alkalomhoz illően öltöztek föl a hívek, olyan ünneplőbe, amit más alkalomkor nem viseltek. (Vesd össze Dávid öltözetének leírásával.)  

Ahogyan az megfigyelhető, a két, találomra kiválasztott videón látható esemény - az egyik katolikus karizmatikus, másik pedig protestáns karizmatikus szertartás - egyike sem felel meg az Ószövetség liturgikus hagyományainak. Amit látunk, az nem más, mint az egyik legnépszerűbb XX. századi szórakozási forma, a pop-koncertezés hitéletbe való átültetése.

Mivel a szövegében vallásos tartalmú, de minden egyéb jellemzőjét tekintve profán mulatság nem csak kiegészíti a szakrális eseményt, hanem éppenséggel magát a szakrális-spirituális szertartást profanizálja, ezért hitéleti szempontból ez a gyakorlat teljesen helytelen. Sem az apostoli kereszténység, sem a mai rabbinikus judaizmus, sem az ószövetségi zsidó vallás szemszögéből nem fogadható el. (Ennek ellenére, nagyjából akkoriban, amikor a karizmatikus keresztényeknél is, egyes zsidó közösségekben szintén megjelentek a hasonló "happy-clappy" istentiszteletek.)

Teljesen más lenne a dolog megítélése, ha ezek a vallásos mulatságok csak kiegészítenék a szabályos liturgikus formákat - mint ahogy az az első Templom idejében is volt - nem pedig leváltanák azokat.

+ + +

A zsidó néptánchagyomány

Az Ószövetség könyveiből kiderül, hogy a zsidó szertartási táncok nem alkottak egy önálló műfajt, hanem az akkori zsidó néptánckincs részét alkották. Ugyanazokat a táncokat (körtáncok, lánctáncok, fegyveres táncok), ugyanolyan módon (csoportosan, egy táncvezetővel az élen) táncolták, ahogyan az a közel-keleti folklórban általánosan megszokott.

Reneszánsz páros táncok. Itáliai zsidó kódex, XV. szd.

Érdemes tehát megismerkedni a zsidó néptáncokkal is, amennyiben az ószövetségi kultikus táncokról közelebbi képet akarunk kapni. A jelenleg élő zsidó tánchagyománynak négy rétegét különböztethetjük meg:

1. izraeli "néptánc"
2. haszid tánchagyomány
3. jemeni zsidó tánchagyomány
4. etiópiai zsidó tánchagyomány

Az alábbiakban ezeket tekintjük át vázlatosan. Ezeknek ugyan nem mindegyike kapcsolható az ószövetségi hagyományhoz, azonban az is egy fontos támpont, ha ki tudjuk zárni őket a vizsgálódásunk köréből.

1. IZRAELI "NÉPTÁNC"

A médiában, kulturális intézmények tájékoztatóiban, turisztikai vállalkozások ajánlóiban gyakran találkozunk az izraeli néptánc ("israeli folk dance") kifejezéssel. Valójában ez nem néptánc, a folklorisztika ezt népies műtáncnak hívja, amit népies műzenére táncolnak. Az egész műfajt tulajdonképpen az akkoriban ébredező zsidó nemzeti gondolat hívta létre a XX. század elején - pontosan a hiányzó néptánchagyomány pótlására.

A műfaj legelső képviselője az azóta már nemzetközileg ismert Hava Nagila, melyet 1924-ben szereztek. Azóta már számos újabb népies műdal és műzene megszületett ebben a műfajban. Ezzel párhuzamosan megkreálták a népies műzenéhez tartozó népies műtáncot is. Eredetileg a különböző európai - főleg balkáni és kelet-európai - népek alaptánclépéseit ötvözték, később szerephez jutott a koreográfusi alkotó fantázia is. Ettől függetlenül a lépések egyszerűek maradtak, hiszen a könnyű betaníthatóság fontos szempont a mű-folklór hatékony elterjesztésében. A tánc neve, a hora is átvétel, eredetileg egy balkáni körtánc-család neve; románul szintén hora, bolgárul és makedónul horo, cigány nyelven oro, mindegyik alak a görög χορός-ra vezethető vissza. Az alábbi felvételen turistáknak tanítják be a Hava Nagila koreográfiáját a Jézus nevű sétahajón, a Galileai-tengeren:

Az izraeli népies műtánc, mint modern kori fejlemény, nem kapcsolható sehogy sem a fő témánkhoz - viszont éppen ezért fontos, hogy kizárjuk a körből.

2. HASZID TÁNCHAGYOMÁNY

A zsidó táncok másik rétegét a haszid tánchagyomány képezi. Ez már tudományos értelemben véve is folklór, néptánc. Azonban ez sem annyira ősi, mindössze néhány száz éves, továbbá, bár jelen formájában kétségtelenül jellegzetesen zsidó műfaj, de gyökerei nem azok, kulturális átvételről van szó. Az eredetileg Kelet-Európában élő haszidok egyik megélhetési forrása a zeneszolgáltatás volt. Más helyi népekhez, oroszokhoz, litvánokhoz, lengyelekhez, románokhoz stb. jártak a mulatságokra pénzért muzsikálni, az ő zenei ízlésüket kellett kiszolgálni. Ennek hatására, a környező népek zenei elemeiből építkezve, a XVI. századtól kezdődően, de valójában csak a XVIII. századtól kapva nagyobb lendületet, kialakult a klezmer zene, mint saját zsidó zenei hagyomány.

Ezzel párhuzamosan, szintén a többi nép tánchagyományaiból építkezve kialakult a haszid tánc. Korábban nem volt saját tánchagyományuk a haszidoknak, és maga az átvétel sem volt széleskörű. Kevés számú figurát vesznek át, és csak az egyszerűbb tánclépéseket, melyek sok esetben tovább egyszerűsödnek (séta, futólépés, szökdelés). Maga a tánc szinte teljesen strukturálatlan marad, holott az eredeti táncok, melyekből merítenek, általában határozottan strukturáltak. Pont ez az egyszerűség és ez a strukturálatlanság az egyik olyan tulajdonság, ami tipikusan zsidó jellegzetességgé válik, és ami megkülönbözteti a környező népek táncaitól a haszid táncot. Szintén haszid jellegzetesség a nemek szerinti szigorú elkülönülés; illetve az, hogy a tánc ritka esemény marad, gyakorlatilag csak lakodalomban és bár micvón fordul elő. Olyan bálok, táncházak, mulatságok, egyéb táncalkalmak - ahova a környező népekhez pénzért jártak zenélni - a haszid közösségben nem alakultak ki. Azt, hogy általában nem szabad táncolni, csak bizonyos meghatározott ünnepeken, és akkor is csak nemek szerint elkülönülve, a haszid közösség vallási előírásnak tekinti. Az alábbi felvételen egy jellegzetes haszid táncot látunk:

A haszid tánc, bár tagadhatatlanul a zsidó folklór része, de bő másfél évezred választja el az ószövetségi kortól, így a továbbiakban ezt is kizárhatjuk a vizsgálódásból. (Zárójelben annyit azért még megjegyezünk: Magával az elnevezéssel körültekintően kell bánni. A köznyelv hajlamos minden táncot haszid táncnak hívni - a break tánctól a jazzbalettig - ha azt fekete kaftános férfiak adják elő. E téves szóhasználatra számos példát találunk az interneten is.)

Szólni kell pár mondatot az élő zsidó néptánchagyomány feltűnő hiányáról is. A szájhagyomány úgy tartja, hogy Kr. u. 70-ben, a második Templom lerombolása után, a zsidó vallási vezetők a gyászra való felhívással megtiltottak mindenféle táncot és más szórakozást, egészen addig, amíg a Templom - immár a harmadik - ismét fel nem épül. Tudományos szempontból ez a történet igazából sem meg nem erősíthető, sem meg nem cáfolható. Azonban ha nem is szó szerint, de szimbolikus értelemben ez a történet is a valóságot írja le, és a saját keretei között mindenképpen igaz.

A kulturális antropológia és a folklórtudomány megállapítása szerint az ószövetségi zsidóságnak hasonlóan gazdag tánchagyománya volt, mint bármelyik másik közel-keleti népnek. Aztán ez az állapot hirtelen megváltozik, a zsidóság életéből szinte teljesen eltűnik a tánc. Az ókori tánckincs feledésbe merül, és a zsidóság életében sokkal kisebb lesz a szerepe a táncnak, mint bármelyik másik nép életében, akikkel a zsidóság évszázadok, esetenként évezredek óta együtt él, akár a Szentföldön, akár a távolabbi diaszpórákban.

Természetesen volt azért tánc a zsidóságnál is, de ez csak a nagyobb ünnepekre korlátozódott. A rabbik álláspontja a tánccal kapcsolatban nem volt egyöntetű, volt hogy tiltották, máskor hallgatólagosan megtűrték, de támogatni soha nem támogatták. A zsidóság a másik népek akkoriban divatos táncait táncolta, mint ahogy a fenti itáliai kéziraton is látjuk. Olyanról is tudunk - szintén a XV. századi Itáliából - hogy zsidó táncmestertől tanultak a keresztények táncolni. Ennek ellenére saját zsidó tánchagyomány sem Itáliában, sem a Szentföldön, sem máshol gyakorlatilag nem létezett. Ez alól a haszidok a kivételek, akik a későbbiekben kialakították a saját tánchagyományukat; illetve szintén a ritka kivételek közé tartozik a jemeni és az etiópiai zsidó diaszpóra is.

3. JEMENI ZSIDÓ TÁNCHAGYOMÁNY

Többféle változatban él az a történet, hogy a jemeni zsidóság Salamon király idejében vándorolt el a zsidó királyságból, és telepedett meg Jemen területén. Egy másik hagyomány szerint ez később, de még az első Templom idejében Kr. e. 463-ban történt volna - azonban mindenképpen egy nagyon ősi, az ószövetség idejére datálható diaszpóráról van szó. (A XX. szd. közepén a jemeni zsidóság majdnem teljes egésze Izraelbe települt, az utolsó néhány család a napjainkban zajló szaudi-jemeni polgárháború miatt települt át. Azonban a jemeni zsidók Izraelben is megőrizték a saját közösségi identitásukat és a jellegzetes hagyományaikat.)

A jemeni zsidóság táncaiban tehát az ószövetségi zsidó tánchagyomány él tovább valamilyen formában, még ha szemmel láthatóan jelentős kölcsönhatásba is került a jemeni arab törzsek táncaival. A fenti felvételen - melyen Ofra Haza (+2000), jemeni zsidó származású énekesnő énekel - megfigyelhetőek a közel-keleti táncok azon jellegzetességei, amiket korábban az asszír táncnál ismertettünk. Igaz, a tánclépések kevésbé összetettek és kevésbé változatosak, mint az asszír táncok esetében, azonban még így is egyértelműen egy fejlett tánckultúráról van szó. Különösen ha a fentebb tárgyalt izraeli mű-folklórral vagy a végletesen egyszerű haszid táncokkal vetjük össze; nem véletlen, hogy Izraelben sokkal népszerűbbé is váltak a jemeni zsidó táncok az említetteknél. Itt sajnos nem vehető ki, de a jemeni zsidó táncok sajátos jellemzője a mimika szerepe, a táncosok gyakran erőteljes mimikával is kísérik a táncukat. (Ez a jemeni arab táncokat nem jellemzi.) Sajnos az alábbi videó sem jó minőségű, azonban mégis ez az egyik legértékesebb fellelhető felvétel az autentikus jemeni zsidó táncokról. Valahogy így kell elképzelni azt, amikor "Siló lányai a szokás szerint kivonulnak a körtáncra"(Bír 21,21).

A jemeni zsidó táncokról készült néhány értékes felvétel, de ezeknek a néprajzi és kulturális antropológiai szempontú tudományos feldolgozása még várat magára. Azonban az így is bizonyos, hogy ezek a táncok már közelebbi támpontot adnak az ószövetségi körmeneti táncokhoz. Mirjám próféta asszony női tánckarokat vezetett, Dávid király pedig "egész Izráel" élén táncolt, ami alatt ebben az esetben a hadsereget, fegyveres férfiakat kell érteni. A nemek szerinti elkülönülés, még ha nem is mindig szigorú következetességgel, de a jemeni zsidó táncokat is jellemzi, míg például a jemeni araboknak vannak férfi-női páros táncai is (az iszlám tiltás ellenére). Szintén zsidó sajátosságnak tűnik a jellegzetes hajladozó testmozgás a lassú táncoknál, amit az alábbi videón látunk:

Nem járunk nagyon messze a valóságtól, ha a Frigyláda körmeneti táncait hasonlóképpen képzeljük el, mint amit az előző három videón láttunk - kiegészítve őket a fegyveres táncokkal is - csak az arab kölcsönhatástól kellene őket elvonatkoztatni.

4. ETIÓPIAI ZSIDÓ TÁNCHAGYOMÁNY

Az etiópiai zsidóság ugyancsak Salamon király korára vezeti vissza eredetét. A hagyomány szerint Salamon király és Sába (egykori városállam a mai Jemen területén) királynője titkos nászából egy fiú utód, I. Menelik született, ő a jemeni és az etiópiai zsidóság ősatyja. Az viszont tudományosan is igazolt tény, hogy bár a népesség keveredése folytán az etiópiai zsidóság külső megjelenésében jellegzetes afrikai rasszjegyekkel rendelkezik (nagyon sötét bőrszín, fekete göndör haj), a DNS-vizsgálatok megerősítették a genetikai rokonságot a jemeni zsidósággal; mint ahogy több etiópiai nyelv (amhara, geez, tigrinya) is a héberrel rokon semita nyelv.

Salamon király és Sába királynője (etióp ortodox keresztény ikon)

Az etiópiai zsidóság is gazdag saját, autentikus néptánchagyománnyal rendelkezik. Azonban ez az idők folyamán annyira az afrikai tánchagyomány hatása alá került, hogy az ókori közel-keleti zsidó táncréteg már nyomokban sem mutatható ki benne. Az etiópiai zsidóság is majdnem teljes egészében Izraelbe települt, ahol a tánchagyományuk elsősorban a színpadi táncművészet keretei között él tovább. Az alábbi felvételen is egy színpadra koreografált táncot látunk, azonban a jellegzetes afrikai táncelemek jól megfigyelhetők, mint például a szökdelések-ugrálások, valamint a felsőtest, a vállak, a karok és a fej jellegzetes mozdulatai.

Az etiópiai zsidó néptánckincs már annyira eltávolodott az ókori közel-keleti tánchagyománytól, hogy ebből már nem lehet rekonstruálni az ószövetségi zsidó körmeneti táncokat. Konkrét támpontot az adhatna, ha a jemeni és az etiópiai zsidó táncokban fellelhető lenne legalább néhány közös tánclépés. Azonban amellett, hogy ennek - úgy tűnik - kicsi az esélye, de egyelőre ez még egy tudományosan feldolgozatlan terület is a folklorisztikában.

+ + +

Az etióp ortodox keresztény körmeneti táncok

Etiópiában Kandaké királynő szolgája (akit Fülöp apostol térített meg, ApCsel 8,26-40) és Máté evangelista (aki itt is szenvedett vértanúságot) terjesztette elsőként a kereszténységet. Idővel a helyi zsidóság túlnyomó többsége megvallotta Krisztust megváltójának és megkeresztelkedett. Hogy pontosan milyen arányban, azt visszamenőlegesen nehéz lenne megsaccolni, mindenesetre sokat mondó adat, hogy a XX. században az etiópiai sémi anyanyelvű lakosság kevesebb, mint 0,5%-a volt zsidó vallású, és több, mint 99,5%-a ortodox keresztény. Kr. u. 330-ban, Örményország után a világon másodikként, Etiópiában lett államvallás a kereszténység, 60 évvel korábban, mint Rómában.

I. Menelik Etiópiába viszi a Frigyládát

A Salamonhoz fűződő legenda szerint, fia, Menelik magával hozta Etiópiába a Frigyládát, Salamon kénytelen volt egy másolatot készíttetni a jeruzsálemi Templom számára. Az etióp ortodox egyház állítja, hogy a Frigyláda a mai napig a birtokukban van. Ezt az állítást sem megerősíteni, sem cáfolni nem lehet, mert a Frigyládát olyan titkos helyen őrzik, hogy mindössze néhány ember tud a hollétéről - és még az is titok, hogy kik ezek a személyek.

Az viszont már tény, hogy az etióp ortodox egyházban a Frigyládának ma is élő kultusza van. Minden templom rendelkezik a Frigyláda jelképes másolatával, ennek hiányában a templomban nem is szabad liturgiát bemutatni. Emellett pedig évente egyszer, Timkat azaz Úrjelenés ünnepén zenés-táncos körmeneteket tartanak a Frigyláda, illetve a Kőtáblák szimbolikus másolataival. Ezek a körmenetek a liturgikus szertartásokat egészítik ki, akárcsak Jeruzsálemben, az első Templom idejében.

A kereszténység számos esetben hívebben megőrizte az ószövetségi zsidó vallás egyes elemeit, mint maga a zsidó vallás, a bejegyzés elején említett leborulás is egy példa volt erre. Ugyanez elmondható a Frigyláda körmeneti táncairól és a hozzá kapcsolódó hangszeres kíséretről is: míg az etióp ortodox kereszténységnél ez a mai napig élő liturgikus hagyomány, addig ez az etióp zsidóságnál ezt a szertartást már régóta - nem is tudni mióta -  nem végzik.

Igaz, a keresztény hagyomány esetében figyelembe kell venni azt is, hogy ez sem teljesen töretlen továbbélése az ószövetségi szokásrendnek. Etiópiai Szent Jared (+571) ugyanis megreformálta a szertartást, elsősorban a hangszerkíséretet - bár az igazság az, hogy ebben pont az ószövetségi korhoz való visszatérés motiválta őt. Szent Jared a Zsoltárokban olvasható húros-pengetős és fúvós hangszerek hangsúlyos megjelentetésével az első Templom korának hangulatát és Isten-hitét idézte meg - szemben az egyszerű dobkísérettel, mely az afrikai pogány kultuszok jellemző sajátossága.

A két felvétel híven adja vissza azt a hangulatot, ami ezen az ünnepen végig tapasztalható. Érdemes megfigyelni, hogy a táncok felszabadultak és örömöt sugároznak, de a mozdulatok mégis kimértek, méltóságteljesek. Habár ezek a táncok is letagadhatatlanul az afrikai mozgáskultúra jegyeit viselik magukon, azért olyan gyorsan vibráló-rángatózó felsőtest-mozgásokat mégsem látunk, mint az etióp zsidóság korábbi felvételén. Afrikai léptékkel nézve, ezek a táncok bár örömteliek, de mégis nagyon higgadt, nyugodt táncok, még a gyorsabb ritmusúak is.

Érdemes ebben az élő hagyományban megfigyelni mindazt, amit korábban az Ószövetségben leírtak alapján is már elmondtunk:

• A táncok kiegészítik a liturgikus szertartásokat, de nem részei annak.
• A résztvevők (akik tehették) külön erre az alkalomra tartogatott ünneplőt húznak.
• A táncokat legtöbbször a férfi és női csoportok külön táncolják.
• A táncokat csoportban, együtt táncolják, a lépések kötöttek, nincs egyéni improvizáció.
• A csoportos táncot mindig vezeti valaki, még ha az ő irányítása a kívülálló számára nem is mindig feltűnő.
• A táncokhoz meghatározott szövegű ének társul, más énekre másképpen táncolnak.

+ + +

ÖSSZEGZÉSKÉPPEN

A teljes Szentírásban összesen csak két rendkívüli alkalommal fordul elő rituális-kultikus tánc. Az első, amikor a Vörös-tengeren való átkelés után Mirjám próféta asszony vezeti az asszonyok táncát, a másik alkalom, amikor a Frigyláda szállításakor Dávid király és próféta vezeti a serege táncát, minden bizonnyal itt fegyveres menettáncról volt szó.

Ezen eseményekre emlékezve, az ószövetségi szertartásrendben minden évben egyszer zenés-táncos körmenetet tartottak a Frigyládával. Kultikus tánc más alkalommal nem fordult elő az ószövetségi zsidóság hitéletében. Az első Templom pusztulásával és a Frigyláda eltűnésével pedig ez a szokás is megszűnik, egyedül az etióp ortodox keresztény egyházban él tovább.

A körmeneti táncok fontos részei voltak az ünnepi hagyománynak, de az imádságos szertartásokat csak kiegészítették, nem képezték részét az ószövetségi liturgiának. 

A körmeneti táncok az akkori zsidó folklór szerves részét alkották. Kötött szerkezetű táncokról ("mahol") van szó, a tánclépések konkrétan meghatározottak, egyéni improvizációra nem kerülhetett sor.

A táncok körtáncok, lánctáncok, sortáncok, menettáncok voltak, illetve hasonló táncképletek jelentek meg fegyveres tánc formájában is.

A táncokat csoportosan táncolták, egy vezető irányításával. A férfi és női csoportok külön táncoltak.

Az adott táncokhoz adott szöveg tartozott, másik szövegre másképpen táncoltak. A szövegek a Zsoltárok és más ószövetségi imák voltak, amiket hangszerkísérettel énekeltek, maguk a táncosok is.

A körmeneti tánc ritka, és ezért fontos alkalom volt a közösség életében. Aki tehette, az erre az alkalomra tartogatott ünnepi öltözetet vett fel.

Az ószövetségi körmeneti táncokat négy hagyomány alapján próbálhatjuk meg felidézni:

1. JEMENI ZSIDÓ TÁNCOK: A jemeni zsidóság az első Templom idejében elkülönült diaszpóra, mely egy azóta folyamatosan létező tánchagyományt őrzött meg.
2. ASSZÍR TÁNCOK: A térségben az asszír keresztények tánchagyománya a legkiforrottabb és leggazdagabb, ők őriztek meg legtöbbet az ószövetségi kor általánosan elterjedt táncaiból.
3. ARAB FEGYVERES TÁNCOK: Az ószövetségi fegyveres táncok a különböző arab népcsoportok hagyományában maradtak fent napjainkig.
4. ETIÓP ORTODOX KERESZTÉNY KÖRMENETEK: Az etióp ortodox egyház az ószövetségi táncok eredeti közegét, magukat a Frigyláda-körmeneteket őrizte meg a mai napig. Ezeken a körmeneteken a tánc ugyanolyan funkcióban és ugyanolyan formában jelenik meg, mint az ószövetségi körmeneteken, némi eltérés csak a konkrét tánclépésekben és az énekelt dallamokban van.

Ábrahám vándorútja

Ábrahám vándorlása, ideiglenes tartózkodásai, majd pedig végleges letelepedése, nem csak egy kalandos sorsú ember életútját tárják elénk, hanem egy sajátos szimbolikus-spirituális üzenetet fogalmaznak meg számunkra. Ábrahám útja az Istent kereső lélek utazását szimbolizálja, emellett - amolyan eseményekben megnyilvánuló próféciaként - számos későbbi ó- és újszövetségi történést is előrevetít.

Ábrahám életének a legfontosabb helyszínei Ur városa (a mai Irakban) az Eufrátesz alsó folyásánál, abban a régióban, ahol összefolyik a Tigris folyóval; Harrán városa (a mai Törökországban) az Eufrátesz felső folyásánál; Egyiptom a Nílus mentén és Kánaán (a mai Izrael és Palesztina) területén belül több hely is.

A Tigris, az Eufrátesz, a Nílus (Gihon) és a beazonosítatlan Pison folyó az Édenkert négy folyója. Az Édenkert létező, evilági földrajzi helyszín, melynek Jeruzsálem és a Szentföld a földrajzi közepe. Az Ószövetséghez kapcsolódó legenda szerint az özönvíz után Noé és gyermekei, unokái, ismételten az egykori Édenkert területét népesítik be legelőször. Igaz, ekkor már nem az eredeti paradicsomi állapotok uralkodnak itt sem; a Paradicsomból való kiűzetés szimbolikáját nem csak térben, de időben is kell elképzelni: a paradicsomi kor ezen a világon a kiűzetéssel végleg lezárult.

Ábrahám az Édenkert vidékeit járja körül és lakja be élete folyamán. Ez is egy határozott utalás arra, hogy az Ábrahámnak adott ígéret nem csak vérbeli leszármazottaira, egy adott nép történelmi boldogulására vonatkozik, hanem lelkiségi értelemben az elveszett paradicsomi állapotok újbóli elnyerését tűzi ki célul.

Ezeknek az evilági helyszíneknek fontos marad a szerepük a továbbiakban is, úgy az ó- és újszövetségi történések, vagy akár a korai Egyház szerveződése szempontjából. Még ha elsőre ellentmondásosnak is tűnik egyik-másik itt lejátszódó esemény - például az egyiptomi vagy a babiloni fogság - az üdvtörténet folyamatának egésze szempontjából ezek is rendkívüli fontossággal bírnak. Az Édenkert területét nagyjából lefedő két ókori nagyhatalom, Egyiptom és Asszíria, valamint a választott nép, Izrael kiemelt üdvtörténeti szerepéről olvasunk Izajás próféciájában is:

Azon a napon út vezet majd Egyiptomból Asszíriába; az asszírok Egyiptomba mennek, és az egyiptomiak Asszíriába; és szolgálni fog Egyiptom Asszíriával együtt. Azon a napon Izrael harmadikként Egyiptom és Asszíria mellett áldás lesz a föld közepén, melyet megáld a Seregek Ura e szavakkal: "Áldott az én népem, Egyiptom, kezemnek műve, Asszíria, és örökségem, Izrael!" (Iz 19,23-25).

Mezopotámiában, a káldok földjén, az egykori Ur városában (a mai Irak területén) élt Szem leszármazottja, Terah (más fordításban Táré) és ide született a fia, Ábrahám is, aki eredetileg az Ábrám nevet kapta.

Terah összeszedi a családját, és elindulnak azzal a határozott céllal, hogy Kánaán földjére költözzenek. A Teremtés Könyve nem részletezi sem az életüket Ur városában, sem az onnan való elköltözésüket, a Jubileumok Könyve viszont valamivel többet hagyott ránk az egykor szélesebb körben ismert hagyományból. Ebből megtudjuk, hogy Ur városának lakói bálványimádók voltak, közöttük Hárán, Terah testvére is. Terah ugyan az Istenben hitt, nem a bálványokban, de ezt nem merte nyilvánosan felvállalni, mert féltette az életét. Ábrám viszont helytelenítette a bálványimádást, ezért egy alkalommal felgyújtotta a bálványok szentélyét. A tűzben bennégett Hárán is, amikor a bálványokat próbálta kimenteni.

Ezek után indul útnak Terah a családjával, közöttük fiával, Ábrámmal; Sáraival, Ábrám feleségével, és Lóttal, az elhunyt Hárán fiával. Lényeges momentum, hogy ezt a generációkon átívelő vándorutat a bálványokkal való látványos szakítás indítja el. De mik is ezek a bálványok? Szent Pál apostol szerint mindaz, "ami földies": a paráznaság, a tisztátalanság, az érzéki vágyak, a bűnös kívánságok, a kapzsiság, és így tovább (Kol 3,5). Ahogyan Ábrám az Úr hívó szavára elindult Harránból, hogy Kánaán földjén megtelepedjen, ugyanúgy nekünk is magunk mögött kell hagynunk a testi szenvedélyek és világi hívságok birodalmát, hogy Isten Országában lelhessünk új hazára.

Terah és családja áthalad Bábel városán (Babilon, ma Bábil, el-Hilla városa mellett Irakban). Elhaladnak Bábel tornyának romjai mellett, és maguk mögött hagyják azt. Ennek is szimbolikus jelentése van, amit a Jubileumok Könyve fejt ki részletesen. Jövendőbéli hazájuk felé vándorlova Ábrámnak "megnyitotta a száját és füleit és ajkait" az Úr, "és elkezdett hozzá héberül, a teremtés nyelvén beszélni", amely nyelven a bábeli nyelvzavar óta senki nem szólt. Ez a történet azt a lelki üzenetet fogalmazza meg, hogy magunk mögött kell hagyni a nagyvilág zsivajgó, emberi zaját, ha Isten hangját meg akarjuk hallani, vagy ha mi akarnánk Őhozzá szólni.

Hosszabb vándorút után végül Harrán (ma: Törökország) városáig jut el a család, ahol megtelepednek. Itt hal meg a későbbiekben Terah, ő már nem éri el kitűzött célját, Kánaánt.

Ekkor az Úr azt mondta Ábrámnak: "Menj ki földedről, a rokonságod közül és atyád házából arra a földre, amelyet mutatok majd neked! Nagy nemzetté teszlek, és megáldalak, s naggyá teszem neved, és áldott leszel. Megáldom azokat, akik áldanak téged, s megátkozom azokat, akik átkoznak téged. Benned nyer áldást a föld minden nemzetsége." (Ter 12,1-3)

Az Úr annak az útnak a folytatására hívja el Ábrámot, melyet atyja, Terah kezdett meg. Nem szorul különösebb magyarázatra ennek a ténynek a szimbolikus üzenete sem. Útja során Ábrám Damaszkuszon át megérkezik Kánaán területére, Szikhembe (ma: Palesztina, Náblusz közelében). Szikhem Ábrám-Ábrahám kánaáni életének első jelentős helyszíne, ahol ismét megszólítja őt az Úr: "Ezt a földet a te utódodnak adom!" (Ter 12,6).

Az atyai óhaj beteljesítése, és az örökül hagyott föld története Mózes Tízparancsolatának az Ötödik Parancsolatát előlegezi meg: Tiszteld apádat és anyádat, hogy hosszú életű légy azon a földön, amelyet az Úr, a te Istened ad majd neked! (Kiv 20,12).

Ábrám Szikhemben, Móré Tölgyénél oltárt emel, és áldozatot mutat be az Úrnak, majd tovább vándorol feleségével délnek. Béthel városánál (ma: Palesztina, Rámalláh közelében) ugyancsak oltárt emel, ez kánaáni tartózkodásuk második jelentős helyszíne. Bétheltől azután tovább vándorolnak a Negeb-sivatagba, ahol meg is telepednek egy időre.

A vidéket ekkor még különböző kánaánita népek lakják, melyek között Ábrám és Lót, mint befogadott telepesek, és nem mint honfoglalók leltek otthonra. Ezért is fontos az Úr ígérete, amely értelmében egykor majd az egész vidéket Ábrahám és leszármazottai fogják birtokolni. Ahogyan Ábrahám is a Terah által megkezdett utat folytatta, úgy Ábrahám utazása is majd csak Mózes honfoglalásával teljesedik be, ekkor válnak majd valóra az Úr ígéretei.

Később éhínség tör ki a vidéken, ezért az éhhalál elől Ábrám egész családjával Egyiptomba menekül. Ez az epizód már a gyermek Jézus menekülését vetíti előre, akit szintén a biztos halál elől menekít el Mária és József. Akárcsak Ábrám családja, a Szent Család is Egyiptomban talál oltalmat néhány évre, amíg biztonságosan haza nem térhetnek. A gyermek Jézus egyiptomi utazása maga is egyfajta prófécia: amerre járnak bálványok dőlnek le és források törnek fel, mindez már Krisztus felnőttkori nyilvános működését vetíti előre. Ábrahám egyiptomi utazása ily módon nem csak a Szent Család egyiptomi menekülésének, de Krisztus igehirdetésének is előképe.

Egyiptom központja ekkoriban Uaszet, ismertebb nevein Théba, illetve Luxor, ide hozatják a fáraó udvartartásába, tulajdonképpen a háremébe Sárait is, mivel Ábrám nem merte bevallani, hogy ő a felesége (Ter 12,11-16). Az Úr ezért csapásokkal sújtja a fáraót és háza népét. A fáraó ezután elengedi Sárait, és fegyveres kíséretet ad Ábrám mellé, aki ekkor már gazdagon, jószággal, arannyal, ezüsttel tér vissza Kánaán földjére. Ez az epizód már a Mózes-korabeli egyiptomi szabadulás eseményeit vetíti előre, a két párhuzamos történet pedig a krisztusi megváltás előképe is egyúttal.

Ábrám és Lót a Negeben át visszatértek Béthel mellé, ahhoz az oltárhoz, ahonnan elindultak. Mivel azonban házuk népe, a szolgáik száma, valamint a jószágaik is jelentősen megszaporodtak, ezért külön kellett válniuk. Lót Szodoma és Gomorra vidékét választja, mely a Jordán folyó síkságának a Holt-tenger melletti régióját foglalja magába. (A két város pontos helye egyelőre ismeretlen.)

Az Úr azt mondta Ábrámnak, miután Lót elvált tőle: "Emeld fel szemedet, és arról a helyről, ahol most vagy, tekints északra és délre, keletre és nyugatra! Ezt az egész földet, amelyet látsz, neked és utódaidnak fogom adni örökre. Olyanná teszem utódodat, mint amilyen a föld pora: ha van ember, aki meg tudja számlálni a föld porszemeit, utódodat is meg tudja majd számlálni. Kelj fel, és járd be ezt a földet széltében-hosszában, mert neked fogom adni!" Felszedte tehát Ábrám a sátrát, elment, és letelepedett Mamre Tölgye mellett, amely Hebronban van, s ott oltárt épített az Úrnak. (Ter 13, 14-18)

Az Úr harmadszor szólítja meg Ábrámot, harmadszor ígéri meg neki Kánaán földjét, és harmadszor - immár egészen konkrétan - szól utódainak megsokasodásáról. Ábrám délnek indul, és Hebronban (ma: Palesztina) telepedik le. Itt állítja Ábrám a harmadik oltárt az Úrnak, miután Egyiptomban nem csak túlélték az ínséges időket, de még jelentős jószágra és vagyonra is szert tettek. A Hebron melletti Mamré Tölgye Ábrahám kánaáni tartózkodásának harmadik jelentős helyszíne.

Később Lót idegen királyok fogságába esik. Őt magát, egész háza népét, szolgahadát elhurcolják, teljes vagyonát elkobozzák. Ábrahám 318 rabszolgájával utánuk ment. Egy éjszaka Damaszkusz környékén sikeresen rajtaütöttek az ellenséges táboron, és Lótot teljes népével kiszabadították. Elindultak hazafelé, ekkor találkozott Ábrahám Melkizedekkel.

Melkizedek, Szálem királya pedig kenyeret és bort hozott eléje, mert a fölséges Isten papja volt. Megáldotta őt, és így szólt: "Áldja meg Ábrámot a fölséges Isten, aki az eget és földet teremtette, és áldott legyen a fölséges Isten, aki kezedbe adta ellenségeidet!" Erre ő tizedet adott neki mindenből. (Ter 14,18-20)

Szálem, más átiratban Sálem a mai Jeruzsálem városa; nevének jelentése Sálem formában Béke, hosszabb formájában, mint Urusalem (kánaáni nyelven) pedig a Béke Helye. A városállamot a kánaánita jebuzeusok (vagy jebuziták) alapították, az ő papjuk és királyuk volt Melkizedek Ábrám idejében. Melkizedek elébe ment a győztes Ábrámnak, és a Tábor-hegy csúcsán, egy barlangszentélyben fogadta őt, és mutatta be kenyér- és bor-áldozatát az Úrnak. A Tábor-hegyi barlang fölött ma is egy kápolna áll (képünkön).

A Tábor-hegy ily módon Ábrahám kánaáni tartózkodásának újabb fontos helyszíne, amely Szikhemtől mindössze néhány kilométerre helyezkedik el. Attól a helytől nem messze, vagy talán éppen azon a helyen, a barlang fölött, ahol Melkizedek bemutatta áldozatát, ott változott át színében Jézus, és ott jelent meg mellette Illés és Mózes. Ábrahám találkozása Melkizedekkel, a fölséges Isten papjával, azt az eseményt vetíti előre, amikor Jézus Krisztus felfedte isteni dicsőségét az apostoloknak.

Ábrahám életének eseményei sorában Melkizedek szerepe úgymond csak villanásnyi, de ez a rövid epizód egy határozott megvilágításba helyezi az egész élettörténetet. Ez pedig már az Új Szövetség fénye, a világ Világosságáé (Jn 8,12), akit Isten hirdetett ki főpapnak, Melkizedek rendje szerint (Zsid 5,10). Jézus Krisztus ugyanazon a helyen fedi fel testi valójában az isteni dicsőségét, ahol Melkizedek, a krisztusi papság lelki atyja, és Ábrahám, Krisztus test szerinti ősatyja találkoztak. Később pedig Jézus, a Melkizedek rendje szerinti legfőbb pap, az Utolsó Vacsorán nem a Széder-tál ételeivel, hanem Melkizedek Tábor-hegyi kenyér- és bor-áldozatával alapítja meg az Eucharisztiát.

A Melkizedekkel való találkozás után Ábrámnak ismét megjelenik álmában az Úr. Másnap áldozatot mutat be neki Ábrám, az Úr pedig megköti  vele a szövetségét: Ezen a napon kötött az Úr szövetséget Ábrámmal, ezekkel a szavakkal: "Utódodnak adom ezt a földet, Egyiptom folyójától egészen a nagy folyóig, az Eufráteszig" (Ter 15,18). A Jubileumok Könyve megjegyzi azt is, hogy ez a harmadik hónap újholdján, azaz szíván hónap 1. napján történt, ugyanazon a napon, amikor Noéval is szövetséget kötött az Úr.

Az idézett igehely több fontos dolgot is közöl velünk. Úr már többször tett ígéretet Ábrámnak korábban is, szövetséget azonban csak most köt vele. Most, miután részesült Melkizedek áldozatából, és miután felajánlotta a tized fizetését Melkizedeknek. Az Úr itt már konkrétan is megnevezi az ígért földet, a Nílustól az Efruáteszig terjedő területet, az egykori Édenkert, az elveszett Paradicsom földjét - utalva ezzel Isten Országának ígéretére. Az pedig, hogy a szövetségkötés napja egybeesik a Noéval kötött szövetség napjára, előrevetíti azt is, hogy az ábrahámi szövetség majdan kiterjed az Új Szövetségben "Noé népeire", azaz a teljes emberiségre is.

Ábrámnak fia születik, Izmael, az egyik szolgálójától, Hágártól. Ezzel már Isten ígérete teljesül, de az ígéret ezzel még nem teljesedik be. Ábrahám igazi utóda - úgy a szokásjog szerint, mint spirituális megközelítésből - majd Izsák lesz, aki feleségétől, Sárától fog megszületni. Ebben is kifejeződik az a fajta fokozatosság, lépésről lépésre haladás, ami Ábrám evilági vándorútját, élettörténetét, és legfőképpen az Úrral kötött szövetségét mindvégig jellemzi. Isten szövetségkötése az emberrel nem egy egyszeri esemény, nem egy lezárt történet, hanem egy folyamatosan zajló párbeszéd, amelyben mindkét fél aktívan vesz részt és amely során a kötelék egyre szorosabb lesz Isten és ember között. Ez a fokozatosságra épülő, kétirányú, kölcsönös Isten-ember kapcsolat jelenik meg képszerűen Ábrahám unokájának, Jákobnak az álmában, ez az a létra (mint fokozatosság), amin az angyalok föl-le járnak (mint kétirányúság) Ég és föld között.

Újabb évek teltek el, amikor az Úr ismét szólította Ábrámot:

"Íme, itt vagyok! Ez az én veled kötött szövetségem: sok nemzet atyja leszel. Ne is legyen többé Ábrám a neved, hanem Ábrahámnak hívjanak, mert sok nemzet atyjává rendeltelek! Nagyon megsokasítalak, és számos nemzetté teszlek; királyok származnak majd tőled. És azt a szövetséget kötöm meg közöttem és közötted, és utódaid között, nemzedékről nemzedékre örök szövetségül, hogy Istened leszek neked, és utánad a te utódodnak. Neked és utódodnak adom majd ezt a földet, ahol most idegenként tartózkodsz, Kánaánnak egész földjét örökös birtokul, és Istenük leszek.

Te is tartsd meg tehát szövetségemet, és utódod nemzedékről nemzedékre. Ez a szövetségem közöttem és közöttetek, és utódod között, amelyet meg kell tartanotok: metélkedjék körül közöttetek minden férfi, metéljétek körül előbőrötök húsát, hogy az legyen a jele a szövetségnek közöttem és közöttetek. Nyolcnapos korában metéljenek körül közöttetek minden fiúgyermeket, nemzedékről nemzedékre! A rabszolgát is metéljétek körül, akkor is, ha nálatok született, s akkor is, ha vásárolt, és nem a ti törzsetekből való. Körül kell metélni a nálatok születettet és a pénzen vásároltat is. Ez legyen a szövetségem testeteken örök szövetségül. Az a férfi, akinek előbőre húsát körül nem metélik, irtassék ki a népéből, mert megszegte szövetségemet!

Sárait, a feleségedet, ne Sárainak hívd, hanem Sárának, mert megáldom, s tőle adom neked azt a fiút, akit majd megáldok, hogy nemzetekké legyen, s népek királyai származzanak tőle!" (Ter 17,316)

Az évekkel ezelőtt megkötött Szövetség - az imént tárgyalt fokozatosság jegyében - nem csak újbóli megerősítést nyer, de a névadással és a körülmetéléssel, a Szövetség látható jelével, szorosabbá is válik Isten és ember között.

A körülmetélés a Szövetség jele, ez jelzi az Isten népéhez való tartozást, ezért már Isten rendelése szerint csecsemőkorban elvégzik. Zsidó családba születve, maga Jézus is magára veszi a Szövetségnek eme jelét. A körülmetéléshez hasonlóan, az Új Szövetség jelét, a keresztség szentségét is már csecsemőkorban kiszolgáltatja az Egyház Isten újszövetségi népének, a hívő keresztény családok gyermekei számára. A körülmetéléssel illetve a keresztség felvételével, az Istennel való személyes Szövetség megkötésével kapja meg az ember a személyiségének talán legfőbb szimbólumát, a saját nevét is.

Ezután az Úr megjelent neki Mamre völgyében, amikor a legforróbb napszakban éppen a sátra nyílásában üldögélt. Amint fölemelte szemét, megjelent neki három férfi, s megállt ott a közelében. Amikor észrevette őket, a sátra ajtajából eléjük szaladt, földig borult előttük, és így szólt: "Uram, ha kegyelmet találtam szemed előtt, ne haladj el szolgád mellett! Hadd hozzak egy kis vizet, mossátok meg lábatokat, és pihenjetek le a fa alatt! Teszek majd elétek egy falat kenyeret is, hogy felüdítsétek magatokat, aztán tovább mehettek, hiszen azért tértetek erre szolgátok felé!" Azok így szóltak: "Tégy, ahogy mondtad!" Besietett erre Ábrahám a sátorba Sárához, és azt mondta neki: "Siess, keverj be három véka lisztlángot, s készíts hamuban sült lepényt!" Maga pedig elfutott a csordához, hozott onnan egy fiatal borjút a javából, odaadta a legénynek, s az sietve elkészítette. Aztán fogta a vajat, a tejet és a borjút, amelyet készíttetett, és eléjük tette, ő maga pedig odaállt melléjük a fa alá. Azok, miután ettek, így szóltak hozzá: "Hol van Sára, a feleséged?" Ő azt felelte: "Itt, benn a sátorban." Erre az egyikük azt mondta neki: "Egy esztendő múlva, ilyen idő tájban, visszatérek hozzád, és fia lesz Sárának, a feleségednek." (Ter 18,1-10)

Ábrahámnak maga a Szentháromság jelenik meg, három férfi-forma angyal-alak képében. Ez a megjelenés titokzatos, misztikus módon történik, hiszen az Isten itt még nem testesült meg, de mégis valóságosan megjelent, nem csak látomásként. Isten és ember kapcsolata itt egy újabb fokozatra lépett. Az Úr az első alkalmakkor csak szólította Ábrámot, Ábrám ekkor még csak hallotta Őt. A Melkizedekkel való találkozás után már álmában, látomásként jelent meg, Ábrahám ekkor már láthatta is az Urat. A találkozás most teljesedik be, amikor az Úr titokzatos módon, de a fizikai valóságban, tapintható módon is jelen van Ábrahám asztalánál. A hallás - látás - testközelség három lépcsője a keresztény lelki fejlődés három szintjét (via purgativa - via illuminativa - via unitiva) képezi le szemléletes módon. Ábrahám három személyt pillant meg, mégis egyes számban szólítja meg Őt: "Uram!"

Ábrahám borjút vág, ezt szolgálja fel az Úrnak, mint ahogyan később a jeruzsálemi Templomban is a borjú, a tinó, az ökör és a tulok lesz a legnemesebb áldozati ajándék Isten oltárán. Ez az Úrnak feljajánlott borjú egyúttal már Jézus Krisztus keresztáldozatának és az Eucharisztiának is előképe.

Ezután a vendéglátás után fedi fel az Úr a szándékát Ábrahámnak: amennyiben nem talál ötven igaz embert Szodomában, elpusztítja a várost. Ábrahám ekkor kérlelni kezdi az Urat, aki hallgatva Ábrahámra az ötven főt lecsökkenti először negyvenre, majd harmincra, majd húszra és végül tíz főben állapodik meg. Ennek a sajátos alkudozásnak a lelki tanítását Szerafim atya, az Athosz-hegyi remete így foglalja össze:

"Ábrahámnak fokozatosan csökkentenie kellett az igazak számát, hogy Szodomát ne rombolja le az Úr. Ne haragudj, Uram, hogy még egyszer szólok: Hátha csak tíz lesz? (Ter 18,32) Aki úgy elmélkedik, mint Ábrahám, az közbenjár az emberek életéért, s bár ismeri romlottságukat, mégsem veszíti el a reményt Isten irgalmasságában. Az ilyen elmélkedés mindig és mindenhol megszabadítja a lelket az ítélettől, a büntetéstől, bármilyen borzalmakat is lát. Bűnbocsánatot és áldást kér."

Ábrahám irgalmas közbenjárása embertársaiért az Úrnál, már Jézus Krisztus legfontosabb tanításának tesz eleget: Szeresd felebarátodat! (Mt 22,39; Mk 12,31; Lk 10,27; Jn 13,34).

Később az Úr teljesíti Ábrahámnak tett ígéretét, és Sára fiút szül neki, akit Izsáknak neveznek el. Ábrahám ezek után elbocsájtja elsőszülött fiát, Izmaelt, édesanyjával Hágárral, csak Izsák marad Ábrahámmal és Sárával, mint igazi utód és egyetlen örökös. Mindezek után, miután Ábrahám már részesült minden olyan jóban, amit csak el tudott képzelni - vagyonra tett szert és személyesen találkozott az Úrral, aki ígéretéhez híven már egy fiúval is megajándékozta őt - ezek után jött el Ábrahám számára élete legnehezebb próbatétele.

Miután mindezek megtörténtek, Isten próbára tette Ábrahámot. Megszólította őt: "Ábrahám!" Ő azt felelte: "Itt vagyok!" Isten akkor azt mondta neki: "Vedd egyszülött fiadat, Izsákok, akit szeretsz, és menj el a Mória földjére. Áldozd fel ott egészen elégő áldozatul az egyik hegyen, amelyet majd mutatok neked!" Erre Ábrahám kora reggel felkelt, megnyergelte szamarát, maga mellé vette két szolgáját és a fiát, Izsákot, s miután fát hasogatott az egészen elégő áldozathoz, elindult arra a helyre, amelyet Isten mondott neki. A harmadik napon, amikor felemelte szemét, meglátta azt a helyet a távolban. (Ter 22,1-4)

Mória földjét, vagy Mória hegyét, amit kijelölt az Úr az áldozat helyéül, az ószövetségi hagyomány a jeruzsálemi Templom-heggyel azonosítja. Így az eddigiek mellett Jeruzsálem, az elveszett Paradicsom földrajzi közepe is egy kiemelt jelentőségű helyszíne Ábrahám földi vándorútjának, és szimbolikus értelemben a jeruzsálemi áldozati oltár - Krisztus keresztje - a végső célja az Istent kereső lélek útjának is.

Az oltárkő gyanánt szolgáló természetes sziklatömb fölé épült fel Salamon idejében a Templom szentélye, ahol a Frigyládát őrizték, majd pedig később, a második Templom idejében Istenszülő Szűz Mária nevelkedett eljegyzéséig. Jelenleg a Sziklamecset áll itt, mely erről az oltárkőről kapta a nevét (bár az iszlám hagyomány egészen más eseményt köt hozzá).

Vette tehát az egészen elégő áldozathoz való fát, feltette a fiára, Izsákra, ő pedig a tüzet és a kardot vitte a kezében. Amint így ketten együtt mentek, azt mondta Izsák az apjának, Ábrahámnak: "Apám!" Ő válaszolt: "Mit akarsz, fiam?" "Íme – mondta a fiú –, itt a tűz meg a fa, de hol van az egészen elégő áldozat?" Ábrahám azt felelte: "Fiam, Isten majd gondoskodik magának egészen elégő áldozatról!" 

Így mentek ketten együtt, míg végül eljutottak arra a helyre, amelyet Isten mutatott neki. Ábrahám oltárt épített ott, elrendezte rajta a fát, s miután megkötözte a fiát, Izsákot, feltette az oltárra, a farakásra. Aztán Ábrahám kinyújtotta kezét, és megfogta a kardot, hogy feláldozza a fiát. De íme, az Úr angyala kiáltott a mennyből, és azt mondta: "Ábrahám, Ábrahám!" Ő azt felelte: "Itt vagyok!"' Azt mondta erre neki: "Ne nyújtsd ki kezed a gyermekre, és ne árts neki semmit! Most már tudom, hogy féled Istent, s a kedvemért egyszülött fiadnak sem kegyelmeztél!"

Erre Ábrahám felemelte a szemét, s meglátott maga mögött egy kost, amely szarvánál fogva fennakadt a bozótban. Elhozta, és a fia helyett azt áldozta fel egészen elégő áldozatul. Annak a helynek ezért ezt a nevet adta: "Az Úr gondoskodik!" Azért mondják mindmáig: "A hegyen majd gondoskodik az Úr!"

Majd másodszor is megszólította az Úr angyala Ábrahámot a mennyből, és azt mondta: "Önmagamra esküszöm – mondja az Úr –, hogy mivel ezt megtetted, s a kedvemért egyszülött fiadnak sem kegyelmeztél, megáldalak, és megsokasítom ivadékodat, mint az ég csillagait és mint a tengerpart fövenyét: utódod birtokolni fogja ellenségeinek kapuit, és a te utódodban nyer áldást a föld minden népe, mivel engedelmeskedtél szavamnak!" (Ter 22,6-18)

Ábrahám korábbi közbenjárása szodomai embertársaiért a Második Főparancsot, ennek az áldozatnak a története pedig az Első Főparancsot valósította meg, egyúttal egyesítve a Hit, a Remény és a Szeretet erényeit is. Ábrahám szerette annyira Istent, hogy egyszülött fiát is föláldozta volna érte (vesd össze: Jn 3,16), erősen hitt benne és bizalommal remélte, hogy az Úr gondoskodik magának másik áldozatról (Ter 22,8).  Szeráfim atya a következőképpen foglalja össze Ábrahám több ezer évvel ezelőtti történetét a ma embere számára:

Ha úgy elmélkedsz, mint Ábrahám, eljutsz oda, hogy teljesen lemondj önmagadról és a számodra legkedvesebb dolgokról. Keresd azt, amihez a leginkább ragaszkodsz, amivel azonosítod énedet. Ábrahám számára ez az egyetlen fia volt. Ha képes vagy erre az odaadásra, a teljes ráhagyatkozásra, a végtelen bizalomra, akkor abban, aki minden értelmet, józan észt felülmúl, mindent százszorosan kapsz vissza. Isten majd gondoskodik (Ter 22,8). Aki úgy elmélkedik, mint Ábrahám, annak szívében és tudatában nincs más, csak Isten. Amikor Ábrahám fölment a hegyre, csak a fiára gondolt. Amikor lejött, csak Istenre. 

Aki áthalad az áldozat csúcsán, az felfedezi, hogy semmi sem az "én" -é, minden Istené. Ez az ego halála és a valódi "én" felfedezése. Úgy elmélkedni, mint Ábrahám, azt jelenti, hogy az ember hitben csatlakozik ahhoz, aki a világegyetem fölé emelkedik, gyakorolja a vendéglátást, közbenjár minden ember üdvösségéért. Elfeledkezik önmagáról, szakít még jogos ragaszkodásaival is, hogy felfedezze önmagát, rokonait, az egész világegyetemet, amiben benne lakozik végtelen jelenléte "Annak, aki van".