Bevezető megjegyzések
- 1 -
A keleti kereszténység azért kapta a keleti jelzőt, mert földrajzi értelemben a korabeli keresztény világon belül a keleti területeken helyezkedett el: a Római Birodalom keleti felében, illetve a Birodalmon kívül, attól keletre. Összességében véve ez a Kelet-Mediterrán térség, a Közel-Kelet, illetve a távolabbi Kelet (India, Kína, Belső-Ázsia) kereszténységét jelenti. A keleti kereszténységhez tartozik maga a Szentföld is, ahol a kereszténység megszületik és ahonnan kiindulva elterjed a világon.
Az elnevezés azonban a földrajzi elhelyezkedésen kívül másra is utal: a nyugati kereszténységtől való teológiai eltérésekre, a lelkiségi és rítusbéli különbözőségekre, valamint a szervezeti különállásra. Ma már kizárólag ezekre a jellemzőkre kell gondolni, ha a keleti egyházakról beszélünk, hiszen a különböző történelmi folyamatok eredményeként már a nyugati kereszténység is jelen van a földrajzi Keleten, mint ahogy a keleti egyházak is jelen vannak a földrajzi Nyugaton.
- 2 -
Jézus Krisztus az apostolok közösségére alapozva egyetlen Egyházat alapított a Szentlélek által. A keleti keresztény egyházak mindegyike Krisztus Egyházának az apostoli folytonosságú részegyháza. A keleti egyházak néhány jellegzetes közös jellemzője például Szűz Máriának, a szenteknek és az angyaloknak a tisztelete; a hit Krisztus valóságos eucharisztikus jelenlétében; a szakrális művészet hangsúlyos liturgikus szerepe; valamint a szerzetesség intézménye. Mindezek a jellemzők és maga az apostoli folytonosság nem csak egymással, de a római katolikus egyházzal is összekötik a keleti keresztény egyházakat.
- 3 -
Azonban jelentős különbségek is fennállnak a katolikus egyház és a keleti egyházak között. A hitéletet tekintve első pillantásra szembeötlő különbség a keleti egyházaknál a kovászos kenyérrel, két szín alatt való áldozás; a szakrális művészeteken belül az ikontisztelet kitüntetett szerepe; a lelkiségben a kontemplatív-szemlélődő imádság hangsúlyosabb jelenléte; valamint a szertartások fokozott ünnepélyessége, aprólékosan kidolgozott rituáléja és hosszabb időtartama. Ugyancsak jellemző különbség a nős-családos papság megléte is.
A legnagyobb különbség azonban minden bizonnyal abban rejlik, hogy a keleti felfogás szerint Krisztus Egyházának örökkévalóságát evilági keretek között a földi egyház állandósága valósítja meg - szemben a nyugati egyház folyamatos változékonyságával. Ahogyan Isten időtlen és változatlan, örök és állandó, ugyanúgy a földi egyháznak, mint a megváltoztathatatlan Isteni Kinyilatkoztatás letéteményesének is állandónak és sziklaszilárdnak kell lennie. Kiszámítható változatlanságot, biztonságot nyújtó állandóságot és minden tekintetben szilárd, megingathatatlan bizonyosságot kell sugároznia magából.
Ezért a keleti egyházak elutasítják a dogmafejlődést, és általában véve bármiféle teológiai változtatást. Ezen túlmenően, a hitélet egyéb területein is - a rítusban, a paraliturgikus gyakorlatban, a szakrális művészetekben, az egyházszervezetben - mindenféle változást szigorúan az állandóság elvének vetnek alá.
Bármiféle változás és változtatás alapvetően kerülendő. Amennyiben mégis szükségszerű, akkor is csak annak érdekében és olyan formában történhet meg, hogy összességében nézve minden változatlan maradjon. Lampedusa szállóigévé vált paradoxona - miszerint "valaminek változnia kell, hogy minden ugyanúgy maradhasson" - más relációban, de teljesen magától értetődő és egyben meglehetősen konkrét, gyakorlatias alapelve a keleti kereszténységnek.
Nem szükséges külön hangsúlyozni, hogy ez a fajta keleti keresztény létszemlélet és gyakorlati hozzáállás mennyire idegen a nyugati keresztény felekezetektől, és vallástól függetlenül, általában véve a modern nyugati civilizáció emberétől is.
Egy jelenségre azonban érdemes felfigyelni. Jelentős keleti keresztény diaszpórák - immár évszázadok óta - jelen vannak a nyugati társadalmakban, illetve ezzel párhuzamosan a nyugati civilizáció is egyre erősebben érezteti hatását a keleti kereszténység hagyományos területein. Mégis, ezek az alapvetően meghatározó társadalmi folyamatok semmiféle jelentősebb változást, és semmiféle változtatási szándékot nem generáltak, és továbbra sem generálnak a keleti kereszténység hitéletében - miközben a nyugati kereszténység a változások és változtatások folyamatában mindig igyekszik valamilyen módon az "idők szavának" megfelelni.
Egyfelől a keleti kereszténység következetes ragaszkodása az állandósághoz, másfelől pedig a nyugati felekezetek tudatosan felvállalt változékonysága - minden bizonnyal az összes közül ez a legalapvetőbb és a legmeghatározóbb különbség a keleti és a nyugati kereszténység között. Az összes többi, teológiai, szervezetbéli, lelkiségi és egyéb hitéleti eltérés ebből az alapvető szemléletbéli különbözőségből fakad.
- 4 -
Témánkkal kapcsolatban szólni kell három teológiai szakkifejezésről is, ezek a miafizita, a diafizita és a diofizita. Ezek alapján lehet a keleti kereszténységet teológiai csoportokba rendezni. A három kifejezés három különböző krisztológiai irányzatot jelöl. Ezek közös vonása az, hogy mindegyikük vallja Krisztus kettős, isteni és emberi természetét. A három irányzat azonban egymástól eltérően fogja fel ezt a kettős természetet, Krisztus isteni és emberi természetének viszonyát másképpen modellezik. Ennek részleteit azonban most nem vizsgáljuk, ez messze meghaladná jelen blogbejegyzés kereteit. Azért szükséges mégis említeni őket, mert a szakirodalom is él velük, és gyakran ezeket a szakkifejezéseket használja az egyes csoportok beazonosítására.
Joggal vetődik fel a kérdés, hogy ha a keleti kereszténység elveti a teológiai változás lehetőségét, akkor idővel hogyan alakulhatott ki három, egymástól eltérő krisztológiai értelmezés. Jelen keretek között erre sem lehet kimerítő, részletes választ adni. Annyit azonban mindenféleképpen érdemes megjegyezni, hogy a teológiai különbségek - nagyon úgy tűnik - nem valós tartalmi különbségek, hanem csak megközelítésbéli és megfogalmazásbéli eltérések. Az eltérő szóhasználat számos kölcsönös félreértés forrása lett, mely félreértések és félreértelmezések sok esetben a ma napig is éreztetik hatásukat. A kialakult helyzetet pedig csak súlyosbították az egyes személyes jellegű ellentétek is, melyek végül a keleti egyházak szakadásához vezettek az V. században.
A fentiek ismeretében érdemes rátérni az említett egyházszakadások részletesebb tárgyalására, és a keleti keresztény egyházak konkrét felsorolására.
A kezdetek: a még egységes Egyház
Krisztus megalapította az Egyházat: kiválasztotta apostolait, tanította őket, az Utolsó Vacsorán megáldoztatta őket; megjelent nékik a Dicsőséges Feltámadását követően; majd pedig Mennybemenetele után leküldte nékik a Szentlelket. Ezt az Egyházat a vértanúk vére szentelte meg, az aszkéták fegyelme edzette és a zsinati atyák bölcsessége nevelte.
A kereszténység megszületésétől kezdve üldöztetést szenved, mely a Római Birodalomban csak Kr. u. 313-ban szűnik meg. Ebben az időszakban nem folyhattak természetes medrükben az események. Kényszermegoldások jelennek meg például szervezeti kérdésekben is, de a püspökök közössége - mint az Egyház tanítóhivatala - sem tudja maradéktalanul betölteni hivatalát, az apostoli tanítás következetes érvényesítését. Megjelennek a különböző félreértések, félreértelmezések, téves tanítások is. Ezek terjedésének az üldöztetés évszázadaiban semmi nem tudott gátat szabni.
A helyzet ebből a szempontból is a konstantini fordulattal rendeződik. Ekkortól válik lehetővé, hogy a püspökök közössége, mint az Egyház egységes tanítóhivatala lépjen fel az apostoli tanítás védelmében. Ennek a legfőbb fórumát az Egyetemes Zsinatok jelentik a 325-787. közötti időszakban.
Az első két Egyetemes Zsinat fogalmazza meg a Hitvallást, mely a mai napig a keleti keresztény egyházak közös teológiai alapját képezi. (Ez eredetileg a nyugati egyházra nézve is érvényes volt, a későbbiekben azonban a nyugati egyház a filioque-betoldással szakít a közös alapokkal és az addig fennálló teológiai azonossággal.)
Az egyházszakadások
A III. és a IV. Egyetemes Zsinat az, amelyen a két keleti egyházszakadás bekövetkezett, Efezusban 431-ben, illetve Khalkedónban 451-ben. A nyugati-keleti skizma viszont már az Egyetemes Zsinatok korszaka után történik meg.
- 431-ben válik ki a diafizita keleti egyház. Ez az Antiochiai Patriarchátus egy részét, illetve a Római Birodalmon kívül, az attól keletebbre fekvő területek - Mezopotámia, Perzsia, India - keresztény szórványait érinti.
- 451-ben válik ki a miafizita ortodox egyház, mely több rítust és több egyházszervezetet foglal magába. Ez a teológiai kiválás az Alexandriai Patriarchátus túlnyomó részét, az Antióchiai Patriarchátus egy részét, és a Római Birodalmon kívül az Örmény Egyház egészét érinti.
- Az Egyház megmaradó része a diofizita ortodox egyház, mely ekkor még teljes egységben van a nyugati egyházzal. Szervezeti értelemben az öt patriarchátus együttesen alkotja a Pentarchiát.
- 1054-ben, hosszabb történelmi folyamatok következményeként válik ki a Római Patriarchátus a Pentarchiából. Ez az úgynevezett nagy skizma, ekkor válik el végleg a nyugat a kelettől, és az ezt követő időszaktól beszélhetünk katolikus és ortodox egyházakról a szó mai értelmében.
A diafizita keleti egyház
Közismert neve: Asszír Keleti Egyház, asszír egyház, keleti egyház, ritkábban használatos elnevezése a káld vagy káldeus egyház.
Apostoli folytonosság: Tamás és Bertalan apostolokig, valamint Addai-Tádéig (a 72 tanítvány egyikéig) vezethető vissza.
Rítusa: Keleti szír rítus, más néven babiloni rítus.
Liturgikus nyelve: Jézus anyanyelve, az arám (szír) nyelv.
Teológiája: Az egyház diafizita krisztológiát vall, azonban Nestorios püspök után nesztoriánus néven vált közismertté. Az efezusi zsinaton vált ki az Egyetemes Egyházból, így csak az első két egyetemes zsinatot fogadja el.
Földrajzi elhelyezkedése: Jelen van az Antiochiai Patriarchátus területén, de központi területe Mezopotámia (Irak) és Perzsia (Irán), valamint ide tartoznak az indiai Kerala állambéli Tamás keresztények (eleinte teljes egészében, a későbbiekben már csak részben). A VII. századtól jelentős missziós tevékenységüknek köszönhetően megjelennek Kínában és Belső-Ázsiában is, ezek a közösségek azonban a későbbi századokban eltűnnek, felmorzsolódnak. Manapság világszerte vannak diaszpóráik, az egyház központja néhány évtizede az Amerikai Egyesült Államokban, Chicagoban van.
Egyházszervezet: Egy kisebb közösség Ősi Keleti Egyház néven az 1960-as években kilépett az Asszír Keleti Egyházból. Az újraegyesülési tárgyalásokat szinte azonnal megkezdték, bár az egység a mai napi nem állt helyre.
Lélekszáma: 400-500 ezer fő.
Az egyház első emberének tiszteletbeli címe: katholikosz-pátriárka
A miafizita ortodox egyházak
Közismert nevük: Önmagukat ortodox egyházaknak nevezik. Azért, hogy meg lehessen különböztetni őket az ortodox egyházak másik csoportjától, az angol nyelvben rájuk vonatkoztatva az oriental orthodox kifejezést használják. Magyarul - jobb híján - nem-khalkedóni vagy anti-khalkedóni orthodoxoknak hívjuk őket.
Ezek az egyházak azonos teológiát vallanak és egymással kommunióban állnak, a szentségeket egymásnak kölcsönösen kiszolgáltatják - ebben az értelemben tehát egységes egyházat alkotnak. Azonban földrajzilag és rítus szerint különböző helyi egyházszervezetekre tagolódnak, ezek a kopt, az etióp, a szír és az örmény egyházak.
Teológiájuk: Miafizita krisztológiát vallanak. Régebben - teljesen tévesen - monofizitáknak is nevezték őket. A khalkedóni zsinaton léptek ki az Egyetemes Egyházból, így csak az első három egyetemes zsinatot ismerik el, és innen ered az anti-khakedóni elnevezésük is.
Összlélekszámuk: 86 millió fő.
- Kopt ortodox egyház
Apostoli folytonosság: Szent Márk evangelista (a 72 tanítvány egyike) volt Alexandria első püspöke, akit Szent Péter szentelt fel.
Liturgikus nyelve: Eredetileg a kopt, újabban az arab is, esetenként a görög, továbbá diaszpórákban a helyi nyelvek is.
Földrajzi elhelyezkedése: Egyiptom, székhelye névleg Alexandria, gyakorlatilag Kairó. Jelentős diaszpóráik élnek a Szentföldön illetve a nyugati világban is.
Lélekszáma: 14-16 millió fő.
Az egyház első emberének tiszteletbeli címe: alexandriai pápa (kopt pápa)
- Etióp és eritreai ortodox egyház
Apostoli folytonosság: Az első etióp hívőt Fülöp apostol keresztelte meg a Szentföldön, de Etiópiában Máté apostol és evangelista térített. Egyházszervezetileg Alexandriához, Márk evangelista püspöki székéhez tartoztak.
Rítusa: A liturgiában a kopt rítus, de a paraliturgikus gyakorlatban sok a krisztianizált helyi, jellegzetesen afrikai népi elem.
Liturgikus nyelve: Etiópia és Eritrea helyi nyelvei: amhara, ge'ez, oromo, tigirnya.
Földrajzi elhelyezkedése: Etiópia Addisz-Abeba székhellyel és Eritrea Aszmara székhellyel, az etiópoknak diaszpóráik vannak a Szentföldön illetve a nyugati világban.
Egyházszervezet: A két, szervezetileg különálló egyház a közelmúltig a kopt ortodox egyházhoz tartozott. Az etióp egyház 1959-ben, az eritreai egyház 1993-ban lett szervezetileg önálló.
Lélekszáma: Az etióp egyháznak 48 millió, az eritreainak 3 millió fő.
Az egyház első emberének tiszteletbeli címe: abuna, azaz pátriárka
- Szír ortodox egyház
Apostoli folytonosság: Antiochia első püspöke Szent Péter volt, aki több püspököt is szentelt a térségben. Szent Pál is Antiochiából indul missziós útjaira, ő is több püspököt szentelt a régióban. Edessza első püspöke Addai-Tádé, a 72 tanítvány egyike. Indiában Tamás apostol alapít püspökséget.
Rítusa: Nyugati szír, más néven antiochiai rítus.
Liturgikus nyelve: Jézus anyanyelve az arám (szír) nyelv, emellett a Közel-Keleten az arab, Indiában a malayalam, diaszpórában a helyi nyelvek.
Földrajzi elhelyezkedése: Döntően Szíria és Libanon, Indiában Kerala állam. Jelentős szórványaik vannak a Közel-Kelet többi országában illetve világszerte is. Az egyház központja névleg Antiochia (Törökország), hivatalosan Damaszkusz (Szíria) gyakorlatilag Bejrut (Libanon), Indiában pedig Kochi és Kottayam.
Egyházszervezet: Két autokefál egyház, egyik a Közel-Keleten, a másik Indiában. Azonban a közel-keleti egyházszervezetnek is vannak nagyfokú autonómiával rendelkező leányegyházai Indiában.
Lélkeszáma: 5,5 millió fő, közel a fele Indiában.
Az egyház első emberének tiszteletbeli címe: pátriárka
- Örmény ortodox egyház
Apostoli folytonosság: Bertalan és Júdás-Tádé apostolokig vezethető vissza.
Rítusa: Örmény rítus.
Liturgikus nyelve: örmény
Földrajzi elhelyezkedése: Örményország és környéke Ecsmiadzin központtal, továbbá Jeruzsálem, Konstantinápoly és Kilika (Libanon). Emellett jelentős diaszpóráik vannak nyugaton illetve a volt Szovjetunióban többfelé.
Egyházszervezet: A négy földrajzi területen négy, elviekben önálló egyházszervezet működik, a gyakorlatban azonban az ecsmiadzini egyházi központ koordinálja őket.
Lélekszáma: 6 millió fő
Az egyház első emberének tiszteletbeli címe: katholikosz
A diofizita ortodox egyház
Közismert neve: Magukat ortodox egyháznak nevezik. A szláv nyelvű egyházak az ortodox kifejezés szláv nyelvű tükörfordítását, a pravoszláv elnevezést használják. Angol nyelvben, hogy az ortodox egyházak fentebbi csoportjától meg lehessen különböztetni őket, az eastern orthodox kifejezést alkalmazzák rájuk nézve. Magyar nyelvben a pontosítás érdekében használatos a khalkedóni ortodox kifejezés is.
Apostoli folytonosság: Pál (Antiochia, Ciprus), Barnabás (Ciprus), Péter (Antiochia), András (Byzantion-Konstantinápoly, Grúzia, Ciprus).
A 72 tanítvány közül: Jakab, az úr testvére (Jeruzsálem), Márk evangelista (Alexandria, Ciprus), Justus-Barsabás (Eleutheropolisz), Ananiás (Damaszkusz), Fülöp, az apokrif Evangélium szerzője (Trallesz), Prohórosz (Nikomedia), Timon (Bostra), Parmenász (Soli), Timóteus (Efezus), Titusz (Kréta), Filemon (Gáza), Oneszimusz (Bizantion-Konstantinápoly), Epafrász (Kolossze), Arkhippusz (Kolossze), Szilás (Korinthosz), Szilvánusz (Thesszaloniki), Kreszcensz (Galata), Sztakhüsz (Byzantion-Konstantinápoly), Ampilás (Dioszpolisz), Urbán (Makedonia), Narcisszusz (Athén), Apellesz (Heraklea), Herodián (Neopatrasz), Rufusz (Théba), Aszünkritusz (Hyrkania), Flegon (Marathon), Gáiusz (Efezus), Filologos (Szinopé), Luciusz (Laodicea), Jázon (Tarzusz), Szoszipater (Ikonium), Tercisuz (Ikonium), Erasztusz (Paneasz), Quartusz (Bejrút), Evodusz (Antiochia), Kelemen (Szárdisz), Szoszthenész (Kolofon), Apolló (Korinthus), Tükhikusz (Kolofon), Epafroditusz (Adriaka), Karpusz (Berroea), Qadratus (Athén), Márk, nem az evangelista (Büblosz), Zénás (Dioszpolisz), Arisztarkhusz (Apamea), Márk, egy harmadik személy azonos néven, (Apollónia), Artemász (Lüsztra), Aqulia (Heraklea), Areopagita Dénes (Athén).
A későbbi korokban alapított patriarchátusokat a konstantinápolyi ökumenikus pátriárkák alapították, így ők Andrásra vezetik vissza az apostoli folytonosságukat.
Rítusa: A helyenként eltérő rítusokat az V-VIII. században egységesen a görög, más néven bizánci rítus váltotta fel.
Liturgikus nyelve: Mindenhol a helyi nyelvek, melyek közül jelentősége miatt kiemelkedik az Újszövetség nyelve, a görög és az egyházi szláv.
Teológiája: A nyugati egyházakkal egyezően diofizita krisztológiát vall. Hét Egyetemes Zsinatot ismer el.
Földrajzi elhelyezkedése: A Kelet-Mediterráneum, az egykori hellén kultúrkör területe, Délkelet- és Kelet-Európa, Észak-Ázsia, világszerte jelentős szórványokkal.
Egyházszervezet: Tizenöt önálló (autokefál) és néhány kisebb (autonóm) helyi egyházból áll az egyházszervezet. Az egyházszervezetek között teljes a teológiai egység, a szentségeket egymásnak kölcsönösen kiszolgálják. A tizenöt helyi egyház a következő:
- Konstantinápoly
- Alexandria
- Antiochia
- Jeruzsálem
- Moszkva
- Szerbia
- Románia
- Bulgária
- Grúzia
- Ciprus
- Görögország
- Albánia
- Lengyelország
- Csehország és Szlovákia
- Észak-Amerika
Lélekszáma: Összességében 280 millió fő.
Az egyházak első emberének tiszeletbeli címe: A konstantinápolyi pátriárka viseli az ökumenikus pátriárka címet. Az alexandriai pátriárka megszólítása pápa. Hogy megkülönböztessék a kopt pápától, ezért az alexandriai görög pápa címet viseli (a görög nem az etnikumra, hanem a rítusra utal). A többi helyi egyház első embere a pátriárka.
+ + +
A keleti és a nyugati kereszténység viszonya - tíz pontban
Ahhoz, hogy a keleti kereszténységről valóban átfogó képet kaphassunk - különösen a nyugati kereszténység szemszögéből - feltétlenül meg kell vizsgálni a keleti és nyugati kereszténység kölcsönös viszonyát. Jelen keretek között ezt természetesen csak nagyon vázlatosan tehetjük meg, így csak a legfontosabb tények felsorolására szorítkozunk.
- 1 -
A három keleti keresztény irányzat mind teológiai, mind lelkiségi, mind szervezeti szempontból lényegesen nagyobb egyezést mutat egymással, mint bármelyikük bármelyik nyugati keresztény irányzattal.
A diofizita ortodox egyház, bár hét közös zsinata volt a katolikus egyházzal, míg a másik két keleti egyházzal csak kettő illetve három; mégis, teológiai szempontból is sokkal közelebb áll a másik két keleti egyházhoz, mint a katolikushoz.
Ennek oka az, hogy míg a keleti egyházak teológiája, hitélete változatlan maradt, addig a katolikus teológia és hitélet, ha lassú ütemben is, de folyamatosan változik - ahogyan arra a bevezető megjegyzésekben már utalás történt - és így egyre inkább eltávolodik az eredetileg közös tanítástól.
- 2 -
Az 1054. évi kelet-nyugati egyházszakadás, a nagy skizma, a III. és IV. Egyetemes Zsinatokon kivált keleti keresztény egyházakat közvetlenül már nem érintette, az a latin-római (későbbi katolikus) és a görög-bizánci (későbbi ortodox) egyházak között történt meg.
- 3 -
A nagy skizma dátumát 1054. július 16-hoz kötjük, amikor a római pápa követei a konstantinápolyi Hagia Sophia templom oltárára lerakták a pápa kiközösítő bulláját. Néhány nappal később a konstantinápolyi szinódus viszontválaszul kiközösítette a római pápát (és híveit) az Egyházból. Valójában ez egy hosszú történelmi folyamatnak már csak a betetőzése volt. Ez a folyamat három, jól elkülöníthető szakaszra osztható.
I-IV. szd.: Már a legelső apostoli nemzedék idejében differenciálódott a liturgikus élet és területileg eltérő rítusok kezdtek el kialakulni. Ezek a rítusbéli eltérések azonban önmagukban sem akkor, sem a későbbiekben nem képezték konfliktus tárgyát. Ugyancsak a kezdetektől létezett a nyelvi különbség a latin nyugat és a görög kelet között. Önmagában ez sem volt konfliktusforrás, mivel azonban akadályozta a kommunikációt a helyi egyházak között, így közvetve mégiscsak egyik okozója lett a teológiai szétválásnak.
V-VIII. szd.: Elsősorban Szent Ágoston (+430) tevékenységétől kezdődően a latin nyugaton egy párhuzamos teológiai gondolkodás kezd kialakulni. Ezen tanok nem kis részben az Egyház hivatalos, ortodox tanítását megfogalmazó Egyetemes Zsinatok szemszögéből nézve heterodox tanoknak számítanak. Azonban a Zsinatok ezeket a jellegzetesen nyugati tanokat soha sem vitatták meg, így nem is hagyták jóvá őket, de nem is minősítették hivatalosan eretnekségnek - egész egyszerűen a görög keleten ennek a párhuzamos teológiának a létezéséről sokáig nem is tudtak.
IX-XI. szd.: Ebben az időszakban válnak nyilvánvalóvá a teológiai eltérések kelet és nyugat között. Eddigre a jellegzetesen latin tanok - legelső sorban Ágoston teológiájának egyes elemei - elterjedtek nyugaton. Nem volt ez egy teljesen egyértelmű folyamat nyugaton sem, de végül mégis az Egyetemes Zsinatok teológiájának ellent mondó tanok váltak úgymond hivatalossá a Római Patriarchátusban. (Tanulságos ebből a szempontból a filioque-tan elterjedésének története, amivel egy másik bejegyzés foglalkozik.)
A felfogásbéli különbözőségek kelet és nyugat között a IX. század legelején válnak nyilvánvalóvá. Ettől kezdve változó intenzitással, de szinte folyamatos konfliktusban áll egymással az egyház két része, mely konfliktus végül a XI. század közepén a markáns szakításhoz vezetett. A két legfőbb nézeteltérés a filiouque értelmezése, valamint az egyes római pápák centralizációs törekvése körül alakult ki. Érdemes megjegyezni, hogy még az 1054. évi nagy skizmát előidéző folyamatokban sem került felszínre az összes teológiai különbség kelet és nyugat között, ezek többsége továbbra is még jó ideig rejtve marad.
- 4 -
Jogosan vetődik fel a kérdés, hogy a nagy skizmát szétválásnak, avagy inkább kiválásnak kell-e tekintenünk.
Az egyházszakadás földrajzilag szinte hajszálpontosan a mentén a vonal mentén - illetve annak meghosszabbításában - történik meg, mely mentén Nagy Theodosius (+395) fiai, Honorius és Arcadius felosztották a birodalmat Nyugatrómai illetve Keletrómai Birodalomra. Már ez a felosztás sem volt önkényes, kulturális értelemben véve egy természetes határ húzódott a hellenizált Kelet-Mediterránum, és a latinizálódó Nyugat-Európa között.
A nagy skizma e mentén a kulturális határvonal mentén történik meg, és nagyságrendileg hasonló méretű földrajzi terület, illetve hasonló nagyságrendű népesség válik szét egymástól. Ebből a szempontból jogosan beszélhetünk szétválásról.
Azonban egyházszervezeti szempontból nem szétválás történt, hanem kiválás. Az egykori Pentarchia - mely immár a Bolgár Patriarchátussal is kiegészülve hat autokefál egyházszervezet laza szövetsége - nem vált szét. Egyedül a Római Patriarchátus vált ki ebből a szövetségből. A másik öt helyi egyház továbbra is megtartotta a korábbi viszonyokat, melyek - a későbbi alapítású patriarchátusokkal is kiegészülve - a mai napig változatlan formában állnak fenn az ortodox egyházak között.
A szentségtan felől vizsgálva a kérdést, ugyancsak azt kell megállapítanunk, hogy Róma lépett ki ebből az eucharisztikus közösségből, a többi patriarchátus között a kommunió a mai napig változatlanul fennáll.
A nagy skizma tehát történelmi, kultúrtörténeti megközelítésből tekinthető szétválásnak, de ekkléziológiai szempontból mindenképpen a Római Patriarchátus kiválásáról kell beszélni.
- 5 -
Bár már többször is érintettük a kérdést, de fontossága miatt önálló gondolatként is meg kell fogalmazni: az ortodox egyházak a skizma óta sem változtak, sem a teológiai tanítást, sem a szertartásrendet, sem az egyház szervezeti felépítését tekintve.
Ezzel szemben a katolikus egyház folyamatosan változik: a dogmafejlődés kapcsán újabb és újabb dogmákat fogalmaz meg, időről-időre változtat a szertartásrendjén, az egyházszervezetben pedig kiépítette a pápaság intézményének ma ismert formáját. Ez utóbbi, a tévedhetetlenség dogmája kapcsán, már nem pusztán egy szervezeti kérdés, hanem immár a katolikus teológia lényeges hitbéli tanítása is.
- 6 -
A II. lyoni katolikus zsinaton (1274.) kísérletet tettek a katolikus és az ortodox egyház közti szakadás megszüntetésére. Hasonló kísérlet történt a Bázel-ferrara-firenzei zsinaton is (1431-1445.) a katolikus és mindhárom keleti keresztény egyház újraegyesítésére.
Az elvi megállapodás mindkét alkalommal megtörtént, az egység azonban a gyakorlatban még ideiglenesen sem állt helyre. Ennek a kudarcnak, akárcsak magának az egyházszakadásnak is, nyilvánvalóan összetett okai voltak. A fő ok azonban abban keresendő, hogy egyik alkalommal sem történt érdembeli teológiai egyeztetés a felek között, miközben pedig a skizma óta eltelt 200-400 évben a katolikus egyház még jobban eltávolodott az eredetileg közös, ortodox tanítástól.
- 7 -
Jelentős változás állt be a katolikus és ortodox egyházak viszonyában azzal, hogy 1965. december 7-én mindkét fél visszavonta a másik fél kiátkozásáról szól 1054. évi döntését.
A két egyház protokolláris viszonyát azóta a kölcsönös udvariasság jellemzi. Általános morális kérdésekben, illetve a globális társadalmi problémákat illetően az egyházak álláspontja közel azonos. Teológiai kérdésekben azonban, a folyamatos egyeztetések ellenére sem történt olyan mérvű közeledés, amit a szélesebb nyilvánosság elé lehetett volna tárni.
A II. vatikáni zsinat katolikus részről meghirdette a keleti kereszténység felé való nyitás programját. Ennek hatására valóban realizálódott is egyfajta közeledés a hívek életében. Azonban ugyanezen zsinat más döntései pedig még inkább eltávolították a katolikus teológiát és hitéletet az ortodox egyházétól.
- 8 -
A nem kis különbségek ellenére a nyugati kereszténység felekezetei közül mégis a katolikus egyház áll teológiájában és hitéletében a legközelebb a három keleti egyházhoz.
- 9 -
A XVI. század protestáns hitújítói eredetileg az akkori katolikus egyház "vadhajtásaitól" megszabadulva, az eredeti apostoli hitélethez akartak visszatérni. Így bizonyos kérdésekben - például a pápaság megítélésében - hasonló álláspontra jutottak, mint amit az ortodox egyház képvisel.
Összességében azonban a különböző protestáns irányzatok még távolabb kerültek ettől a vágyott apostoli hitélettől, és egyben a keleti keresztény egyházaktól is. A szentségeket átértelmezik és számukat csökkentik; az egyházi rend, mint szentség megszűnésével megszűnik az apostoli folytonosság; a sola scriptura bevezetésével tudatosan szakítanak az apostoli hagyománnyal; háttérbe szorul majd meg is szűnik Mária, a szentek és az angyalok tisztelete; megszűnik a szerzetesség intézménye stb...
A hitújítás nem egy lezárt folyamat. Az ecclesia reformata semper reformanda elvének jegyében a XVI. századtól napjainkig folyamatosan újabb és újabb protestáns felekezetek születnek, melyek vagy teológiájukban, vagy hitéletükben, vagy mindkettőben különböznek az összes addig létező felekezettől. Lehetetlenség lenne párhuzamot vonni a három keleti egyház és a ma már több ezer protestáns irányzat tanítása és vallásgyakorlata között. Nagy általánosságban azonban elmondható, hogy minél újabb alapítású egy felekezet vagy gyülekezet, tanítása és hitélete annál távolabb áll az ősi keleti keresztény egyházakétól.
- 10 -
Az ortodox egyház, illetve a keleti keresztény egyházak nézete szerint a történelemben bekövetkezett egyházszakadások mindegyike emberi gyarlóságból bekövetkezett bűn. Az Egyház számára természetellenes állapot, éppen ezért ennek orvoslása minden keresztény kötelessége. Ebben sok más nyugati felekezet nézetét osztják.
Azonban, másoktól eltérően, határozottan vallják azt is, hogy az egység helyreállítása kizárólag az apostoli hagyományt változatlan formában ápoló, apostoli folytonosságú, krisztusi alapítású Egyház keretei között lehetséges.
