 |
| A Szent Egyház Hajójának misztikus ikonja |
+ + +
Az Egyház megszületése és a kereszténység gyors ütemű terjedése - ha csak pusztán történelmi szempontból vizsgáljuk is - rendkívül izgalmas folyamat volt, és mint ilyen, jogosan kelti fel sokak érdeklődését. Azonban ahogyan az a fontos történelmi események kapcsán már lenni szokott, az ismert valós tények és a tudományosan valószínűsíthető hipotézisek mellett megjelentek a félreértések és félreértelmezések, a tévképzetek, a vágyvezérelt legendák és a politikai célzatú történelem-hamisítások is.
Emiatt az ősegyházzal kapcsolatban a mai napig is számos téves, ám ennek ellenére mégis igen népszerű elképzelés él a köztudatban. Ezek népszerűsége leginkább abban gyökerezik, hogy egy elképzelt, idealizált "jó" (vagy legalábbis jónak vélt) egyházképet állítanak szembe a mai "megromlott" (vagy legalábbis annak vélt) viszonyokkal szemben.
Az egyik ilyen közkedvelt elképzelés, hogy az ősegyház egy alulról szerveződő közösség lett volna, belső életét pedig a képviseleti demokráciához hasonló mechanizmusok határozták volna meg. Mások pedig még egy ennél is lazább formájú, kötetlen, mozgalomszerű spontán szerveződést vizionálnak. Ehhez gyakran kapcsolódik az a tévképzet is, hogy az őskeresztények a világtól elvonult kommunákban éltek volna. Ez utóbbi feltételezést azonban egyértelműen cáfolja például a Diognétosz-levél, de már az Újszövetség több irata is.
Nem tagadhatjuk azonban, hogy bizonyos értelemben valóban mozgalmi jellege volt a kereszténységnek, illetve kell is hogy ez a jellege megmaradjon: a keresztény tanítás és a keresztény értékrend elsősorban a közvetlen személyes kapcsolatokon keresztül adódik át; továbbá, a kereszténységhez való csatlakozás az egyén részéről teljes és feltétlen azonosulást kíván meg.
Emellett a korai egyházban - illetve a keleti kereszténységben mind a mai napig - valóban érvényesülnek bizonyos alulról jövő, mai szóhasználattal élve demokratikus mechanizmusok is, például az egyházi méltóságok megválasztásakor, vagy a szentté avatási eljárások megindításakor.
Mindezek mellett azonban az Egyház mégiscsak egy szigorúan hierarchikusan felépített szervezet, méghozzá egy egyértelműen fölülről lefelé kiépülő hierarchikus szervezet; melyben minden egyháztagnak a helyzetéből fakadó, egyértelműen meghatározott feladatai, felelőssége és lehetőségei vannak.
+ + +
Az Egyház szervezeti hierarchiájának kiépülése öt lépésben történt:
- Jézus Krisztus kiválasztja 12 apostolát.
- Krisztus kiválaszt másik 72 tanítványt is.
- A 12 apostol püspököket és diakónusokat szentel a 72 tanítvány közül.
- A későbbiekben a már felszentelt püspökök szentelnek további püspököket és diakónusokat.
- Az Egyház földrajzi terjedésével és létszámbeli növekedésével szükségessé válik, hogy minden egyházközség élére lelkipásztor álljon. Megszületik az áldozópapság intézménye, a papok mint a püspök helyettesei állnak a saját egyházközségük élén.
+ + +
- Az egyházszervezet legfőbb építőköve a püspök személye és intézménye.
- A püspökök mint az apostolok utódai töltik be hivatalukat.
- A püspökök közössége jelenti a földi egyházszervezet legmagasabb döntéshozó szintjét. Az egyes püspökök a püspöki karnak vannak alárendelve.
- A püspök helyettese az áldozópap, aki az adott egyházközségben a püspöke felhatalmazásából pasztorál.
- A püspök segédje a szerpap (diakónus) aki segítői feladatokat lát el püspöke, vagy püspökének helyettese, az áldozópap mellett.
- A püspök (és helyettesei, a papok) által pasztorált hívek közössége alkotja a helyi egyházat.
Az egyház feje és legfőbb papja pedig nem más,
mint a feltámadt Jézus Krisztus személyesen.
 |
| Jézus Krisztus főpapi öltözetben |
Jézus Krisztus, úgyis, mint a megszülető Egyház feje, kinyilvánította, hogy Egyházat alapít. (Mt 16,18 - az igehely keleti keresztény értelmezése itt olvasható.) Amikor ez elhangzik, addigra egyházalapító művét már el is kezdte, hiszen már korábban kiválasztotta 12 apostolát. Folyamatosan tanítja őket, majd pedig spirituális hatalmat is ad nekik az által, hogy az Utolsó Vacsorán megáldoztatja őket és Pünkösdkor leküldi reájuk a Szentlelket.
A 12 apostol
Az apostol (ἀπόστολος) szó eredeti jelentése küldött. Keresztény értelemben azokat a férfiakat jelenti, akik határozottan missziós küldetésre választattak ki. Maga a kifejezés három értelemben is használatos: jelenti Krisztus tanítványainak legszűkebb körét, a 12 apostolt; továbbá a tanítványok tágabb körét, a 72 apostolt; valamint legtágabb értelemben - például a Didakhé szóhasználatában is - minden felszentelt püspököt, akiket ma már inkább csak apostoli utódokként emlegetünk.
Krisztus apostolnak választja Jónás fiait, Andrást és Simon-Pétert, Alfeus fiait, Mátét és az ifjabb Jakabot, saját földi rokonságából Júdás-Tádét és Zebedeus fiait, Jakabot és Jánost, valamint Zélóta Simont, Bertalan-Nátánelt, Fülöpöt, Tamást és Iskarióti Júdást.
Iskarióti Júdás az árulásával méltatlanná válik elhívásához, az Utolsó Vacsoráról távozik, így csak a többi tizenegy apostol veszi magához az Eucharisztiát. Krisztus mennybemenetele után az apostolok maguk közé választják Mátyást, így már ismét 12 apostolra árad ki a Szentlélek Pünkösdkor.
Pál apostol szigorúan véve nem tartozik a 12 apostol közé, sem szám szerint, sem életútja szerint. Azonban mint velük egyenrangú, nagy jelentőségű apostolt, bizonyos értelemben mégis közéjük számítjuk. Ő úgy találkozik a feltámadt Krisztussal, hogy közben megtapasztalja a Tábor-hegyi fényt, mely el is vakítja. Vaksága akkor múlik el, amikor Ananiás, a 72 apostol egyike, Damaszkusz első püspöke megkereszteli őt, és egyúttal az apostoli hatalommal is felruházza.
Az apostoli kar ezen szűkebb, belső köre egyben a születő Egyház legfelsőbb szintjét is jelenti. A 72 apostol mindegyike tőlük kapja meg a püspöki vagy diakónusi szentelését.
A 72 apostol
A 72 apostolt is Jézus Krisztus választotta ki a missziós küldetésre, nagyjából fél évvel kereszthalála és dicsőséges feltámadása előtt. Ők nem töltöttek el annyi időt Jézus társaságában, mint a tizenkettő, és nem voltak jelen az Utolsó Vacsorán sem.
Mindannyian találkoztak Krisztussal a feltámadása után, viszont a Szentlélek pünkösdi kiáradásakor megintcsak nem voltak jelen. Éppen ezért a Szentlélek pünkösdi áldását, az apostoli hatalmat a tizenkettőtől kapják meg kézrátétellel.
A 72 apostol közül hetet diakónussá, a többieket pedig püspökké szentelik. A későbbiekben majd a diakónusokat is püspökké fogják szentelni, kettejüket leszámítva, akik elsőként szenvednek vértanúságot.
 |
| Pál kézrátétellel Kréta püspökévé szenteli Tituszt |
A 72 apostol kiválasztásának történetét Lukács evangelista írja meg, aki maga is egyike volt a választottaknak. Az evangelista azonban nem sorolja fel őket név szerint. Ettől függetlenül majdnem az összes - pontosan hetven - apostol név szerint is meg van említve az Újszövetség különböző írásaiban.
Ahogyan Pál apostolt is hozzá szokás venni a 12 apostolhoz, ugyanígy az Egyház emlékezete a 72 tanítvány mellett még több, velük egyenrangú apostolt is számon tart.
A püspökök
Fentebb említettük, hogy az apostol - legtágabb értelmezésében - a püspök szinonimájaként is használatos volt. A püspök a görög επισκοπος (episzokoposz) kifejezés magyarosodott alakja, jelentése eredetileg, őrző, felügyelő. A püspökök feladata őrizni a hittételek és a hitélet tisztaságát, eredetiségét. Ebben a kezdeti időszakban a presbiter (πρεσβύτερος - preszbiterosz) még szintén a püspök elnevezése. A szó eredeti jelentése idősebb, és arra utal, hogy a közösség megbecsült, idősebb, tapasztaltabb és bölcsebb tagjai közül szentelték a püspököket. A püspökké szentelés feltételeit már Szent Pál is megfogalmazza:
Igaz beszéd ez: aki püspökségre vágyik, derék dolgot kíván. Éppen azért a püspöknek feddhetetlennek, egyszer nősült férfinak, józannak, megfontoltnak, tisztességesnek, vendégszeretőnek, tanításra alkalmasnak kell lennie. Nem iszákosnak és verekedőnek, hanem szelídnek, nem viszálykodónak és kapzsinak, hanem olyannak, aki házát jól vezeti, fiait engedelmességben és mindenképpen tisztességben tartja, hiszen aki a maga házát nem tudja vezetni, hogy tudná gondját viselni Isten egyházának? Ne legyen újonnan megtért ember, nehogy felfuvalkodjék, és ugyanaz az ítélet érje, mint az ördögöt. A kívül levőktől is jó tanúságot kell kapnia, nehogy gyalázatba és az ördög kelepcéjébe essék. (1Tim 3,1-7)A püspöknek tehát nem csak feddhetetlen erkölcsűnek kell lennie, de nem lehet újonnan megtért férfi, és nem csak az Egyházban, hanem azon kívül is elismert és megbecsült embernek kell lennie. Ugyanezen levelében Pál nyomatékosan felhívja Timóteusnak, Efezus püspökének a figyelmét, hogy körültekintően döntsön a felszentelendő püspök személyét illetően: "A kezedet elhamarkodva fel ne tedd senkire, hogy ne legyen részed idegen bűnökben." (1Tim 5,22) Ebben az időben még nős férfiak is lehettek püspökök, ezt a gyakorlatot majd csak az egyetemes zsinatok szüntetik meg.
Érdemes kitérni arra is, hogy a püspökök egy része nem valamely helyi gyülekezetnél letelepedve, hanem vándorlova több gyülekezetet is pasztorált. Az igehirdetés egyetlen lehetséges módja akkoriban az Örömhír személyes átadása volt. Krisztus is még életében mind a 12, mind pedig a 72 apostolt vándorútra küldi az Igét hirdetni.
Nem feltétlenül lehet éles határt vonni a vándorló és a letelepedett apostolok, püspökök között. Andronikosz névleg Pannonia püspöke volt, valószínűleg ide tért vissza rendszeresen, de a birodalom távolabbi részein vándorolva is misszionált; Szent Pál viszont névleg sem volt egy meghatározott település vagy terület püspöke. Péter missziója elején sokáig Antiochia helyben lakó püspöke volt, majd hosszabb ideig vándorolt, mielőtt Rómában megtelepedett; Márk viszont tevékenysége elején vándorolt és csak később lesz Alexandria helyben élő püspöke. Nagy vonalakban azonban elmondható, hogy a 12 apostol többsége vándorolt, csak kisebb részük telepedik meg valamelyik helyen, míg a 72 apostol többsége egy helyben pasztorál és csak kisebb részük vándorol.
A vándorló püspökök misszióját a későbbiekben a Didakhé szabályozza, mely az erkölcsi útmutatások mellett megtiltja, hogy egy helyen egy napnál továb időzzenek. Ennek gyakorlati jelentősége abban állt, hogy így több közösséghez eljutva, több hívet tudtak az Eucharisztia szentségében részesíteni. Ez a gyakorlat egészen addig fennmaradt, amíg minden gyülekezet saját lelkipásztort nem kap, a püspökök vándorlására ettől kezdve már nincsen szükség.
A diakónusok
A diakónusok - régi magyar kifejezéssel: a szerpapok - felszenteléséről az Apostolok Cselekedeteiben (6. fejezet) olvasunk. A diakónusok a püspökök mellett látnak el segítői szolgálatot, úgy az egyházközség életének megszervezésében, mint a Szentségek kiszolgáltatásában - de önállóan nem szolgáltathatnak ki Szentségeket. Maga a szó διάκονος (diakonosz) is szolgát, szolgálót - de nem rabszolgát - jelent. A diakónusok kiválasztásának feltételeit szintén Szent Pál fogalmazza meg:
A diákonusok hasonlóképpen tisztességes emberek legyenek, nem kettős nyelvűek, nem a sok bor hívei, nem rút haszonlesők; olyanok, akik tiszta lelkiismerettel őrzik magukban a hit titkát. Először ezeket is próba alá kell vetni, s csak akkor szolgáljanak, ha kifogástalanok. Az asszonyok hasonlóképpen tisztességesek legyenek, nem megszólók, józanok, és mindenben megbízhatóak. A diákonusok egyszer nősült férfiak legyenek, olyanok, akik gyermekeiket és házukat jól vezetik. Mert akik szolgálatukat jól végzik, szép rangot és a Krisztus Jézusban való hitben nagy bizalmat szereznek maguknak. (1Tim 3,8-13)
 |
| Szent István első diakónus, aki 16 éves korában vértanúságot szenved |
Ahogyan olvassuk, nőket, asszonyokat is diakónussá szenteltek az ősegyházban, ők a diakonisszák. Gyakorlati jelentősége ennek többek között abban állt, hogy keresztelés során, a vízbe való alámerítkezés előtt, a keresztelendő testét olajjal kenték be. Nők keresztelésekor ezt a diakonisszák végezték el, így nem kellett férfiembernek, konkrétan a püspöknek "végigtapogatni" a testüket. Az ortodox egyházban a mai napig vannak diakonisszák, ők elsősorban a női kolostorokban szolgálnak, nem a világi hívek körében.
Laikusok és katekumenek
Az egyházi hierarchia alsó, legnépesebb táborát a hívek, a laikusok alkotják. A görög λαϊκός (laikosz) szó szerinti jelentése "a népből való", azaz Isten újszövetségi népéhez tartozik, az Egyház megkeresztelt, de nem felszentelt tagja.
Az ókeresztény korban egyáltalán nem volt könnyű az Egyház tagjává válni. Ha valakit megérintett Isten igéje, attól kezdve két-három éven át bizonyítania kellett a hitben való kitartását, mielőtt a keresztség, a bérmálás és az Eucharisztia szentségében részesítették volna. Az Egyház iránt elkötelezett, de még meg nem keresztelt emberek a katekumenek (κατηχούμενος), magyar szóval a hitjelöltek. A kifejezést már Szent Pál is használja (Gal 6,6), amit tanítványként, tanított személyként szoktak ebben az igehelyben fordítani.
A katekumeneknek példamutató erkölcsös életet kellett élniük, hitükben ki kellett tartaniuk Krisztus mellett - ne feledjük: a keresztényüldözések koráról van szó! -, meg kellett tartaniuk a böjtöket, részt kellett venniük a gyülekezet életében, lehetőségeikhez mérten adakozniuk kellett. Emellett hitoktatásban is részesültek, ahogyan arról a Galatáknak írt levél is tanúskodik. Az Apostolok Cselekedeteiben is olvassuk, hogy Fülöp apostol Izajás próféta könyvéből oktatta az etiópot, mielőtt megkeresztelte volna. A korai egyházban a hitoktatást részben az apostolok (püspökök) részben a próféták (hitoktatók) végezték.
A hitoktatás rögzült formája pedig maga az istentisztelet, a Szent Liturgia volt, pontosabban annak első fele, az igeliturgia, ahol a Szentírás adott részeit olvasták fel és magyarázták. Az igeliturgia után a katekumeneknek távozniuk kellett, ők az áldozási liturgián már nem lehettek jelen, kizárólag csak az Egyház már megkeresztelt tagjai. A bizánci liturgiában az igeliturgia után még ma is elhangzik a felhívás, mely a katekumeneket távozásra szólítja fel. Ma már természetesen nem kell ilyenkor senkinek sem elhagynia a templomot. A felhívás azért hangzik csak el hagyománytiszteletből, nehogy feledésbe merüljön az ősegyház egykori gyakorlata.
Két-három év katekumenátus után keresztelték meg a hitjelölteket. Hamar kialakult az a szokás, hogy a keresztelésre évente egyszer, a húsvéti feltámadási szertartáson került sor, amikor egyszerre keresztelték meg az arra érdemessé vált katekumeneket. Az újonnan kereszteltek fehér ruhát öltöttek, amit egy héten át hordtak, ezért a bizánci hagyományban a Húsvét utáni hetet Fényes hétnek is nevezik, mert ilyenkor a templom valósággal fénylett a sok fehér ruhától.
 |
| Ortodox felnőtt-keresztelés (Tanzánia, 2014) |
Az újszövetség prófétái, a hitoktatók
A próféta kifejezés az Újszövetségben két értelemben használatos. Magától értetődő módon jelenti az ószövetségi prófétákat, ugyanakkor így nevezik a Pünkösd utáni egyház hitoktatóit is. Az Apostolok Cselekedeteiben több ilyen hitoktató-prófétáról is olvasunk név szerint. Közülük Agabuszról maradt fent az, hogy ő rendelkezett az ószövetségi prófétákhoz hasonló látnoki képességgel is (ApCsel 11,28). Az újszövetségi próféták fel nem szentelt laikus hitoktatók voltak; nem kereszteltek és a többi Szentséget sem szolgáltatták ki. A 72 apostol is prófétaként hirdette az Igét, mielőtt püspökké vagy diakónussá szentelték volna.
A későbbiekben a Didakhé szabályozza a próféták tevékenységét is. Hasonlóan szigorú erkölcsi követelményeknek kell megfelelniük, mint az apostoloknak (püspököknek), azonban velük ellentétben hosszabb ideig is megtelepedhetnek egy helyen, ameddig ezt indokoltnak tartják. A próféták fő feladata a hitoktatás, a fő szempont tehát a hit ismereteinek maradéktalan átadása volt, ezért a hosszabb idejű egy helyben tartózkodás a missziós tevékenységük magától értetődő velejárója volt.
Az Eucharisztiát bemutató püspökök az ószövetségi templomi, áldozat-bemutató levita papság újszövetségi utódai. Hasonló párhuzam áll fenn az áldozatot be nem mutató zsinagógai tanítók, a rabbik, és az Egyház fel nem szentelt, Szentségeket ki nem szolgáltató laikus hitoktatói, a próféták között. Valószínűsíthetően az újszövetségi prófétaság intézményének kialakulására konkrét hatással volt az ószövetségi zsinagógai tanítói hagyomány is.
A papság kialakulása
Az eddigiek, az Egyházhoz való csatlakozás módja, az Egyházon belüli tisztségek betöltésének mikéntje, a püspökség, a diakónusság és a prófétaság intézményének kialakulása már az első apostoli nemzedék idején elkezdődött, sőt, maga az intézményi struktúra meg is szilárdult. Erről a folyamatról az Újszövetség könyvei is kellő adattal szolgálnak.
A papság kialakulása viszont valamivel később, de még sokkal a konstantini fordulat előtt, valamikor a II-III. század tájékán történik meg. Az Egyház létszámának növekedésével és a helyi gyülekezetek számának szaporodásával felmerült az igény, hogy minden gyülekezetnek saját helyben élő lelkipásztora legyen, aki az igehirdetés mellett a Szentségekben is részesíti a híveket. A saját lelkipásztorok fölszenteltetését a Didakhé is szorgalmazza, igaz, ott még püspökökről és nem papokról esik szó.
A hitéleti gyakorlat végül azt a megoldást hozza magával, hogy a püspökök helyetteseket állítanak maguk helyett az egyes egyházközségek élére. Ők a papok, akik a saját egyházközségükben a püspökük képviseletében pasztorálnak, kiszolgáltatják a Szentségeket a híveknek, de püspököt, papot, diakónust nem szentelhetnek.
 |
| Ortodox püspök diakónust kézrátétellel pappá szentel |
Megváltozik a szóhasználat is. Az apostol kifejezést ettől kezdve inkább már csak a 12 és 72 apostolra vonatkoztatják, és a püspököket már csak mint az apostolok utódait emlegetik. Az episzokoposz továbbra is megmarad püspök értelemben, ahogyan az a mai napig használatos. A prezbiterosz - a presbiter - azonban többé már nem a püspököt, hanem a papot, a parókust jelenti. Szintén a papságra vonatkozik a ιερέας (hiereász) kifejezés is, mely eredeti jelentése pogány áldozópap, illetve az ószövetségi templomi papságot is így nevezték görögül. A korai Egyházban eleinte szintén a püspökökre vonatkoztatták, azonban végül pap értelemben rögzül a jelentése.
Magyar nyelvben, hogy a szerpapoktól megkülönböztessék, és mivel ő mutatja be az Eucharisztiát, ezért az áldozópap lett a hivatalos elnevezés, míg a köznyelvben a rövid pap forma honosodott meg.
+ + +
Az egyházi hierarchia tehát Pünkösd után szinte azonnal kialakult, és történelmi léptékkel nézve rövid idő alatt az alábbi formában véglegesen rögzült is:
- Az Egyház feje a mi Urunk, Jézus Krisztus, az Élő Isten Fia.
- A püspökök közössége a födi egyházszervezet legfelsőbb döntéshozó szintje. Az összes felszentelt püspök együttesen alkotja az Egyház Tanítóhivatalát. A Tanítóhivatal megnyilvánulási fórumát az Egyetemes Zsinatok alkotják. A helyi püspöki karok kormányozzák adminisztratív értelemben a helyi egyházakat, ezek fórumai a szinódusok és a helyi zsinatok. A püspökök közössége - legalább három püspök aktív jelenlétével - szentel újabb püspököket.
- A püspök a püspökök közössége útmutatása szerint pasztorál. Önállóan hittételt nem fogalmaz meg, hanem a Tanítóhivatal álláspontját képviseli a nyilvánosság előtt. Saját egyházmegyéjét kormányozza adminisztratív értelemben. Papokat és diakónusokat szentel a saját püspökségében, és kiszolgáltatja a híveknek a Szentségeket.
- A pap a püspökét helyettesíti a saját egyházközségében. Pasztorálja a nyáját és kiszolgáltatja a Szentségeket a híveknek, megszervezi a helyi közösség hitéletét.
- A diakónus közvetlenül a püspöke, vagy püspökének papja mellett segédkezik úgy a mindennapi feladatokban, mint a liturgikus életben. Önállóan nem szolgáltat ki szentségeket, csak segédkezik ezeknél.
- A laikusok Isten megszentelt újszövetségi népeként és Krisztus testének tagjaiként részesülnek az Egyház Szentségeiben. Aktívan részt vesznek a helyi közösségi és hitéletben.
A keleti keresztény egyházak a mai napig változatlan formában őrzik ezt az ókeresztény korban kialakult egyházi struktúrát. Az egyháztörténet későbbi időszakában már csak területi jellegű strukturális változások történnek, megszületnek a patriarchátusok, létrejön a Pentarchia, maga a hierarchia azonban - a keleti egyházban - már nem változik.
 |
| Az Igaz Hit Győzedelmeskedésének ünnepe - az Egyház misztikus ikonja |
