Alexandria tizenharmadik püspökét, Héraklászt (+249) hívták először pápának. A 451. évi khalkedóni egyházszakadás óta Alexandriában mind a kopt miafizita ortodox pátriárka, mind a görög diofizita ortodox pátriárka viseli a pápa címet. Az alexandriai pátriárkák esetében a pápa cím csak egy hagyományos, tiszteletteljes megszólítás, mindenféle többletjelentés nélkül. Napjainkban általában a kopt egyház első emberét kizárólag pápának, míg az alexandriai görög rítusú egyház első emberét hol pápának, hol pátriárkának szólítják.
 |
| II. Theodorosz (görög) és II. Tawadrosz (kopt) alexandriai pápák |
Róma püspökei közül I. János (+526) viselte először a pápa címet. Akkoriban, és még nagyon sokáig, ahogyan Alexandriában úgy Rómában is a pápa csak tiszteletbeli cím volt, a tiszteletbeli primus inter pares elsőbbségen kívül nem jelentett semmiféle többlethatalmat a többi pátriárka felett. A saját püspöki kara fölött is, akárcsak a többi pátriárka, kizárólag adminisztratív jellegű többletjogokkal rendelkezett, de nem nyilatkozhatott meg egy személyben az egyház tanítóhivatala nevében, és nem volt spirituális értelemben az "egyház feje", még a saját helyi egyházában, a Római Patriarchátusban sem.
A katolikus egyházban a római pápa intézménye nem csak egyházszervezeti, hanem egyben teológiai kérdés is. A katolikus egyház - pontosabban a mai katolikus egyház - részben a Szentírásból, részben a Szent Hagyományból vezeti le a római pápa egyházfőségét, felsőbbségét a püspöki kar fölött és a teljhatalmát a katolikus egyházban. Az I. vatikáni zsinat (1869-1870.) a pápai tévedhetetlenség dogmájával még inkább beágyazta a pápaság intézményét a katolikus teológiába.
A skizma utáni katolikus teológia egyfelől a Máté szerinti Evangélium 16. fejezetét veszi alapul, melyben Péter apostol kitüntetett szerepét véli felfedezni; másfelől pedig arra hivatkozik, hogy a Római Püspökséget maga Szent Péter alapította volna. A keleti egyházak, mint látni fogjuk, másképp értelmezik a vonatkozó igehelyet, valamint a Római Püspökség megalapításával kapcsolatban is más hagyományt őriztek meg.
A pápai centralizációs törekvések és a hozzá kapcsolódó teológiai érvelések már a IV-V. században felbukkannak. Azonban több más, jellegzetesen nyugati hittételhez hasonlóan sokáig ezek is rejtve maradtak az egyház keleti fele és az Egyetemes Zsinatok fóruma előtt. Valójában a nyugati egyházban is változó intenzitással törtek elő ezek a centralizációs törekvések, és nem csak támogatói, de komoly ellenzői is voltak. Emiatt a gyakorlatban nagyon sokáig - tulajdonképpen a skizmáig - eredménytelenek maradtak ezek a centralizációs törekvések.
Jellemző a skizma előtti nyugati egyház teológiai ellentmondásosságára, hogy mind a négy nagy nyugati egyházatya - Ambrus (+397), Jeromos (+420), Ágoston (+430) de még Nagy Szent Gergely (+604) pápa is mindenféle egyházi centralizáció ellen foglaltak állást - ennek ellenére előbb-utóbb az ide vonatkozó teológiai tanítás mégis eltrejedt, majd hivatalossá vált a nyugati egyházban.
A keleti helyi egyházak csak a IX. század folyamán szembesülnek először Róma centralizációs törekvéseivel, de nem engednek a nyomásnak. Pontosan ez a konfliktus lesz az 1054-es nagy skizma egyik konkrét kiváltó oka. A későbbiekben pedig - mind a mai napig - a pápaság intézménye az egyik legnagyobb akadálya a kettészakadt Egyház újraegyesítésének.
+ + +
Amikor Jézus Fülöp Cezáreájának vidékére érkezett, megkérdezte tanítványait : „Kinek tartják az emberek az Emberfiát?” Azok így válaszoltak: „Van, aki Keresztelő Jánosnak, van, aki Illésnek, van, aki Jeremiásnak vagy valamelyik prófétának.” Jézus tovább kérdezte: „Hát ti kinek tartotok engem?” Simon Péter válaszolt: „Te vagy a Messiás, az élő Isten fia.” Erre Jézus azt mondta neki: „Boldog vagy Simon, János fia! Nem test és vér nyilatkoztatta ki ezt neked, hanem az én mennyei Atyám. S én azt mondom neked: Te Péter vagy, és én erre a sziklára építem egyházamat és a pokol kapui nem vesznek erőt rajta." (Mt 16,13-19)
- Az első fontos üzenete az, hogy Krisztus kijelenti, hogy Egyházat alapít.
- Krisztus az Egyházat sziklaszilárd alapokra alapítja és ezért az alvilág nem vesz erőt rajta.
- Ez a sziklaszilárd alap nem más, mint maga Jézus Krisztus, illetve Krisztus megvallása, a Krisztusban való hit: "Mert a lerakott alapon kívül, amely Jézus Krisztus, más alapot senki sem rakhat." (1Kor 3,14)
- A katolikus teológiával ellentétben Péternek tehát a Krisztus-hitére, és nem a személyére vonatkozik az egyház alapítása, hiszen nem a test és a vér nyilatkoztatta ki ezt...
- A Krisztus-hit tehát az Egyház alapja, ez az a bizonyos szikla, a kéfás, a petra, amiről aztán Simont Kéfásnak, Petrosznak nevezi el. Azaz nem Simonra alapítja Krisztus az Egyházat, hanem Simont nevezi el Sziklának az Egyház alapját jelentő sziklaszilárd Krisztus-hitről.
+ + +
Péter volt a rangidős az apostolok között, ezért bizonyos értelemben tiszteletbeli elsőbbséget élvezett körükben. Az Istenszülő elhunytakor például ő vezette a gyászszertartást és a temetést. A formálódó egyházszervezetben azonban semmilyen szempontból sem volt följebbvalója apostoltársainak.
Kr. u. 35. körül Antiochiában telepedik meg, ahol megszervezi az egyházközséget, és püspökként pasztorálja őket. Több püspököt szentel és püspökségeket alapít Antiochia körzetében. Hosszabb missziós utat tesz meg, bejárja szinte az egész Római Birodalmat. Jár magában Rómában is, püspököt szentel Britanniában, Hispániában, Karthágóban, Alexandriában, majd végül visszatér Antiochiába. Nagyjából tizenhat év után, Kr. u. 53. körül felszenteli utódát, Antiochia új püspökét, és végleg távozik a városból.
 |
| Péter székének antiochiai örökösei: II. Ignáciusz Efrém szír ortodox és X. János görög ortodox pátriárka |
Péter apostol ismét hosszabb missziós útra indul Kisázsiába és Makedóniába. Ez az útja több évig tart. Amikor Pál apostol Kr. u. 56. körül megírja a levelét a rómaiaknak, a római gyülekezetnek még nincs állandó, helyben élő püspöke. A gyülekezet azonban kétséget kizáróan már létezik, de nincs róla megbízható adatunk, hogy vajon kik alapították. A levél végén felsorolt személyek közül - akik a Krisztus által kiválasztott 72 tanítvány közé tartoztak - bárki lehetett, de legvalószínűbbnek Barnabás, Milánó püspöke tűnik, akit ez a levél nem említ, de ugyancsak a 72 közé tartozott.
A későbbi századokban egyesek valóban Pétert tekintették Róma első püspökének, például Aranyszájú Szent János (+407) és Szent Jeromos (+420). Ezt a hagyományt azonban az Egyház hivatalosan soha nem tette magáévá. Szent Iréneusz (+202) úgy fogalmaz, hogy az "áldott apostolok" Linusz kezébe adták a püspöki hatalmat. Euszebiosz (+339) az egyháztörténeti művében ugyancsak arról számol be, hogy Róma első püspöke Linusz volt.
Az Egyház hivatalos álláspontját a Qunisext Zsinaton (692.) elfogadott Apostoli konstitúciók jelentik. Ebben a dokumentumban az áll, hogy Pál apostol tanítványát, Linuszt szentelte püspökké, Péter apostol pedig Kelement. Péter és Pál halála után (kb. 67-től) Linusz volt legelőször Róma püspöke, utána pedig Kelemen lépett a helyére.
Péter és Pál Rómába érkezésüktől fogva minden bizonnyal pasztorálták a helyi gyülekezetet, azonban sem Péter, sem Pál nem volt olyan értelemben püspöke Rómának, mint amilyen értelemben korábban Péter hosszú ideig püspöke volt Antiochiának. Végső soron Antiochia tehát sokkal inkább tekinthető Péter székének, mint Róma.
+ + +
Róma státuszát az Egyetemes Egyházon belül egyedül a Nikaiai Zsinat szabályozta a 325. évben. Ott a Római Püspökség amolyan érsekségi-patriarchátusi rangot kapott, melynek értelmében a mindenkori római püspök dönthet a vonzáskörzetébe tartozó gyülekezetek püspökeinek személyéről. A Zsinat azzal indokolta a döntését, hogy a kialakult jogszokás alapján ezzel az adminisztratív jellegű többletjoggal Antiochia és Alexandria már régebb óta rendelkezik.
Ezen a Zsinaton születik meg a Diptichon, mely a helyi egyházak tiszteletbeli sorrendjét határozza meg. Ebben Róma áll az élen, azonban ez a tiszteletbeli elsőbbség semmiféle felügyeletet vagy befolyást nem biztosít a többi helyi egyház (későbbi patriarchátus) felett.
A Konstantinápolyi Zsinaton 381-ben fogalmazzák meg azt, hogy Rómára azért terjesztették ki ezt a jogot, mert a birodalom fővárosa volt. Szintén az említett Zsinatok fogalmazzák meg a Hitvallást, ebben pedig azt, hogy az Egyház egyetemes. A zsinati atyák értelmezésében ez többek között azt is jelenti, hogy a földi egyházszervezet földrajzi struktúráját nem lehet a Kinyilatkoztatásból levezetni, az egyes decentrumokat az evilági célszerűség szerint kell kialakítani. A keresztényüldözések megszűntével a nagy skizmáig ez így is történt - illetve a keleti egyházakban ez továbbra is így van.
+ + +
A katolikus egyházban gyakran hivatkoznak Római Szent Kelemen (+99) püspök korithosziaknak írt levelére, mint a pápai primátus bizonyítékára. Azonban ez nagyon téves következtetés, mely a jelen kor viszonyainak múltba való visszavetítéséből fakad. Ha ismerjük az ősegyház szervezeti felépítését és belső viszonyait, akkor ebből a levélből ez a következtetés nem vonható le.
A korinthoszi egyházban személyi ellentétek támadtak, a kialakult helyzetet kívánta Kelemen ezzel a levelével orvosolni. A levélben "Isten római egyháza" szól "Isten korinthoszi egyházához".
Az I. század végén, amikor a levél íródott, az Egyház szervezeti felépítése és földrajzi kiépítése még javában zajlott, mondhatni épphogy csak elkezdődött. Ráadásul mivel üldözték az Egyházat, ez a folyamat akadályoztatva volt, emiatt több kényszermegoldással is szembe kellett nézni.
Az egyik ilyen kényszermegoldás az volt, hogy több gyülekezetnek nem voltak helyben élő, állandó püspökei. Az ő lelki gondozásukat vándor igehirdetők, a "próféták" (nem felszentelt laikus hitoktatók) és az "apostolok" (az apostoli utódok, a felszentelt püspökök) végezték, akiknek a működését a Didakhé szabályozta. Nem volt abban semmi rendkívüli, hogy egy gyülekezet egy távolabbi püspök segítségét kéri problémái megoldására.
A másik oldalról szemlélve a kérdést, az is bevett dolog volt, hogy egy püspök egy távolabbi, nem saját nyájához tartozó gyülekezetnek ír. Pál egyik közösségnek sem volt püspöke, melyeknek leveleket írt, mint ahogy János sem volt püspöke a Jelenések Könyve hét gyülekezetének. Majd csak a keresztényüldözések után, az Egyetemes Zsinatok fogják meghozni azt a döntést, hogy minden püspök csak a saját nyáját pasztorálhatja. De addig nem ez volt a gyakorlat.
Korinthosz, a három akkori egyházi decentrum - Alexandria, Antiochia, Róma - közül Róma vonzáskörzetébe tartozott. Kelemen pedig, Róma püspökeként személyi kérdések kapcsán reagált a Korinthoszban kialakult helyzetre. Pontosan az történt, ami Alexandria és Antiochia körzetében már kialakult jogszokás volt, és amire majd a Nikaiai Zsinaton Róma is meg fogja kapni hivatalosan a kánonjogi felhatalmazást. Róma primátusa szempontjából mindössze erről árulkodik a Kelemen-levél, semmi többről.
+ + +
Az utóbbi néhány évtizedben II. János Pál, XVI. Benedek és Ferenc pápák is többször utaltak arra, hogy az egyházak újraegyesülésének érdekében, a pápai primátus kérdése kapcsán vissza kell térni az 1054. előtti állapotokhoz. A pápák szűkszavú megnyilatkozásai óvatosak és udvariasak voltak.
Az ortodox egyház álláspontja ebben a kérdésben meglehetősen konkrét és kendőzetlenül őszinte.
Szűkebb értelemben vett aktuális hivatalos álláspontja nincs az ortodox egyháznak, hiszen ilyent csak a Pánortodox Zsinat fogalmazhat meg. Azonban mégis van ide vonatkozó, másfél ezer éves élő teológiai tanítás és ugyancsak vannak hasonlóan régi, de máig érvényes, vonatkozó zsinati kánonok is.
Erről a témáról Thomas Hopko (+2015) protopresbiter, teológus, a New York-i Szent Vladimir Ortodox Teológiai Szeminárium dékánja beszélt a nyilvánosság előtt egy fórumon 2005-ben. Hopko előadását arra a körlevélre alapozta, amit Konstantinápoly, Alexandria, Antiochia és Jeruzsálem pátriárkái és szinódusai írtak 1848-ban válaszul IX. Piusz pápa (+1878) újraegyesülést sürgető körlevelére. Az alábbi gondolatok az előadás angol nyelvű összefoglalója alapján fogalmazódtak meg. (Az eddigiekhez érdemes hozzáfűzni még azt is, hogy 1895-ben a Konstantinápolyi Szinódus hasonló tartalmú levelet fogalmazott meg válaszul XIII. Leó pápa (+1903) Praeclara gratulationis publicae enciklikájára.)
Az ortodox egyház számára elfogadhatatlan, hogy a római pápa, mint Szent Péter utóda, Krisztus Helytartójaként határozza meg magát; hogy a teljes (katolikus) egyház fölött teljhatalma van; és hogy ex cathedra kijelentései tévedhetetlennek minősülnek.
Mit kéne tennie a római pápának ahhoz, hogy az ortodox egyház ismét elismerje az egyetemes Egyház első emberének? Mindenek előtt vissza kell térni a pápának az eredeti, igazi keresztény tanításhoz:
- A Nikaia-Konstantinápolyi Hitvallást az eredeti formában kell megvallania, a filiouque-betoldás nélkül. Világossá kell tennie, hogy az "Atyától a Fiú által" formula csak a Szentlélek világban való megjelenésére vonatkozik, de nem az eredetére.
- A pápának hangsúlyoznia kell, hogy az Atya a Fiú és a Szentlélek három különböző személy, és nem csak az isteni természet "szubzisztens relációi". A Szentháromság nem egy "kvázi-uni-perszonista alany", aki hol Atyának, hol Fiúnak, hol Szentléleknek hívatik.
- A pápának ragaszkodnia kell ahhoz a tanításhoz, hogy az emberi természet valósan egyesülhet a teremtetlen isteni energiákkal.
- Hivatalosan ki kell jelentenie, hogy a Mária szeplőtelen fogantatását megfogalmazó pápai bulla téves. Ugyancsak hivatalosan ki kell jelentenie azt is, hogy Mária nem testestül vétetett fel a Mennybe, hanem természetes módon meghalt, majd pedig temetése után támasztotta fel az Úr.
- A pápának ki kell jelentenie, hogy bár a halálban lehetőség van a bűnöktől való megtisztulásra, de nincs purgatórium. Meg kell szüntetni a purgatóriumi tartózkodás csökkentését célzó, adott számú napi búcsúk gyakorlatát is.
- A pápának világossá kell tennie azt is, hogy Krisztus megfeszítése nem az áteredő bűn miatti váltságdíj volt, hanem sokkal inkább a tökéletes szeretetből fakadó önfeláldozás, amit üdvösségünk érdekében hozott.
- Meg kell ígérnie a hívek felé, hogy önmagától soha sem fog semmilyen tanítást megfogalmazni, hanem csak az egyház közös tanítását képviseli. Az apostoli folytonosságú püspöki karnak ő csupán szóvivője lesz.
- Eldöntetlen morális és doktrinális kérdésekben mindenkit - kelrikusokat és laikusokat egyaránt - arra ösztönöz, hogy a Szentírást, a Szent Hagyományt, a liturgikus szövegeket, a zsinati kánonokat és a szentek írásait tanulmányozzák.
- Pozíciójából fakadó tekintélyével garantálja a szabadságot, a nyitottságot, tiszteletet, szeretetet minden keresztény hívő, minden helyi egyház és minden ember irányába. Így lesz belőle valóban a Nagy Hídépítő (Pontifex Maximus).
Annak érdekében, hogy a pápa a kereszténység első embereként léphessen fel, a hitélet területén is jó példával kell elöl járnia:
- Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében, alámerítéssel történt keresztelés után közvetlenül ki kell szolgáltatni a "Szentlélek ajándékának pecsétjét", azaz a bérmálás szentségét, majd pedig az Eucharisztiát is.
- A hívők legyenek részesei a teljes liturgiának és az Eucharisztia átváltozásának. Előre konszekrált adományokkal csak a valóban indokolt esetben áldoztassanak.
- A pápa térjen vissza a kovászos kenyér használatához és a két szín alatt való áldoztatáshoz. Egyes helyi egyházaknak adhat engedélyt az ettől való eltérésre, de ez kell hogy az általános kiindulási alapot képezze.
- A pápa ragaszkodjon a hagyományos istentiszteleti rendhez, zsoltározással, szentírási olvasmányokkal, egzegetikai magyarázatokkal a helyi egyházak hagyományai szerint. Ne támogassa a társadalmi vagy politikai célzatú misék megtartását. Szorgalmazza a hajnali és alkonyati istentiszteletek és az imaórák megtartását a templomokban. A nagyböjt bűnbánati jellegét hangsúlyozandó, korlátozza az eucharisztikus ünneplést a Nagyböjt alatt.
És végezetül szervezeti és adminisztratív kérdésekben is változásokat kell eszközölni, amennyiben a pápa a nagyvilág püspöki közösségének első embere kívánna lenni:
- Róma püspökét a római egyháznak kell választania. Elképzelhető, hogy státusza jelentőségénél fogva a választást az autokefál egyházak is megerősítik valamilyen módon, de a pápaválasztó bíborosi testület ebben a formában megszűnne.
- A pápa nem nevezhetne ki püspököket minden helyi egyházban, csak a sajátjában.
- A pápa a Rómával egységben lévő összes püspök szószólója. Az Egyház Tanítóhivatalát az összes püspök együttesen alkotja, nem pedig egy szűk testület a Vatikánban.
- A pápa eljárást kezdeményezhet a méltatlanná vált püspökök ellen, de magát az eljárásokat a helyi egyházak szinódusai folyatják le és ők hozzák meg a döntéseket.
- Róma püspöke megszűnne a Vatikán államfője lenni, püspöktársaihoz hasonlóan semmilyen állami hivatalt nem tölthetne be.
- A világ keresztényinek vezetőjeként a pápa sokat utazik és kihasználva a modern média adta lehetőségeket az emberek széles tömegeihez szól. Hivatásában nem a "püspökök püspöke" (episcopus episcoporum) hanem "Isten szolgáinak szolgálója" (servus servorum Dei) lenne.
A fenti, félhivatalos, de meglehetősen konkrét programlistát nyilvánvalóan ismerik a katolikus egyház illetékes fórumain is, hiszen ezek az ortodox egyház mindenkori álláspontját képviselik, és - mint ahogy erre utalás is történt - már a korábbi századokban is kommunikálta mindezt a katolikus egyház felé.
Egyelőre azonban nem vált nyilvánossá, hogy mi a katolikus egyház álláspontja a fenti elvárásokkal kapcsolatban, mint ahogy az sem tudható, hogy hivatalosan foglalkoznak-e egyáltalán ezzel a témával.
 |
| "Quo vadis, Domine?" |
