A Tetramorfon - Evangélium égen, földön és a mennyben

Ez volt a látomásom: Íme, forgószél jött észak felől és nagy felhő, lobogó tűz és körülötte fényesség, és belőle, tudniillik a tűz belsejéből, olyasvalami tűnt elő, mint a fénylő érc. Abban pedig olyasmi volt, mint négy élőlény. Alakjuk ilyen volt: emberhez hasonlítottak; négy arca volt mindegyiknek és négy szárnya mindegyiknek. Lábuk egyenes láb volt; lábuk talpa olyan volt, mint a borjú lábának a talpa, és szikráztak, mint a ragyogó érc színe. Szárnyuk alatt négy oldalt emberi kéz volt; arcuk is, szárnyuk is négyoldalt volt, és az egyiknek a szárnya összeért a másikéval. Nem fordultak meg, amikor jártak, hanem mindegyik a saját arca irányában haladt. Arcuk emberi archoz hasonlított, jobbfelől pedig mind a négyüknek oroszlánarca volt, balfelől mind a négyüknek bikaarca volt, és ezenkívül mind a négyüknek sasarca volt. Ilyen volt az arcuk. Szárnyuk felül ki volt terjesztve, két szárnya mindegyiküknek összeért, kettő pedig befödte a testüket. Mindegyikük a saját arca irányában haladt; amerre a lélek törekedett, arrafelé mentek, és nem kellett megfordulniuk, amikor mentek. Az élőlények között olyasvalami látszott, mintha tűzben szén izzott volna, és mintha fáklya imbolygott volna az élőlények között: a tűz ragyogott, és a tűzből villámok cikáztak. (Ez 1,4-13)

Művészettörténetből is általánosan ismert a négy evangelista szimbóluma: Máté - szárnyas ember, Márk - szárnyas oroszlán, Lukács - szárnyas bika, János - sas. A keresztény lelkiség szempontjából azonban fontos látni, hogy ezek nem az evangelisták szimbólumai, nem afféle címerállatok, hanem ezek maguknak az Evangéliumoknak a szimbólumai. Sőt, még pontosabban, teológiai precízséggel megfogalmazva, az egyetlen lénynek a négy arca ugyanannak az egyetlen Evangéliumnak a négy különböző írott kinyilatkoztatása. Az Evangélium négy arca között, a középpontban, izzó tűzként ragyog maga az élő Ige.

Ez a látomás némileg más formában Jánosnak is megjelenik, de a fő szimbólumok, az ember, a bika (tulok), az oroszlán és a sas azonos: Középen a trón előtt és a trón körül négy élőlény, elöl-hátul csupa szem. Az első élőlény oroszlánhoz hasonlított, a második tulokhoz, a harmadiknak emberhez hasonló arca volt, a negyedik szárnyaló sashoz hasonlított. A négy élőlény mindegyikének hat szárnya volt, körös-körül és belül csupa szem. (Jel 4,6-8)

Nem véletlenszerű, hogy négy alakban jelenik meg a lény a látomásban (a négyes szám jelentőségéről később még szó lesz), mint ahogy az sem véletlen, hogy pont ezt a négy alakot veszi fel a négyalakú lény, görög kifejezéssel a Tetramorfon. Az alakok a fontosságot, a kiemelt jelentőséget, a dominanciát testesítik meg, emellett megjelenítenek valamilyenféle kiváló, egyedi tulajdonságot is.

• Oroszlán - Az "állatok királya", a legnemesebbnek tartott vadállat. A dicsőség, a diadal és büszkeség megtestesítője, ezért számos ország, tartomány és nemesi család címerállata, többek között Juda törzséé is. A neki tulajdonított kiemelkedő tulajdonság a bátorság, küzdeni akarás és a győzedelmeskedés.
• Bika - Ha az oroszlán volt a vadállatok királya, akkor a szarvasmarhaféléket joggal tekinthetjük a "háziállatok királyának". Nem csak tekintélyt parancsoló termetével, de értékével is kitűnik a többi haszonállat közül: több tejet ad, több és drágább a húsa, valamint igavonóként a legtöbb hasznot hozza. Pénzbeli értéke is a legdrágább, így nem csak fontos haszonállat, de státusz-szimbólum is egyben, a birtokolt szarvasmarhák száma nagyban befolyásolta gazdája társadalmi helyzetét. A szarvasmarhának kiemelkedő tulajdonsága az ereje, kitartása és a munkabírása.
• Sas - A "levegő királya". A legnagyobb testű ragadozó madár, így ő dominál az összes többi madár felett. Jó repülő, látása tökéletes, kiváló vadász. A függetlenség, a szabadság és a büszkeség megtestesítője, ezért ő is gyakori címerállat. Kiemelkedő tulajdonsága a magasra szárnyalás és a széles távlatok belátása.
• Ember - A "teremtés koronája", akit Isten a saját képmására teremtett, és neki adta a földet, hogy uralkodjon rajta. Az ember csak rá jellemző sajátossága az értelme és az Istent kereső lelke.

A Tetramorfont már a legkorábbi időktől a négy írott Evangéliumhoz társította az Egyház. Az első, írásban is fennmaradt ilyen azonosítás Lyoni Szent Iréneusz (+202) tollából származik: "Lehetetlen, hogy Evangéliumból akár több, akár kevesebb legyen, mint amennyi, hiszen a világunkban négy égtáj van és négy fő szél. (...) A négy élőlény a négy Evangéliumot jelképezi, mint ahogy négy szövetség köttetett az emberrel is, Noé, Ábrahám, Mózes és Krisztus által." Iréneusz még másképp felelteti meg egymással az Evangéliumokat és a lényeket: Máté - ember, Márk - sas, Lukács - bika, János - oroszlán. Egy ettől eltérő megfeleltetést hagyott ránk Hippói Szent Ágoston (+430): Máté - oroszlán, Márk - ember, Lukács - bika, János - sas. Az általánosan elfogadottá vált szimbolika Szent Jeromos (+420) nevéhez fűződik: Máté - ember, Márk - oroszlán, Lukács - bika, János - sas.

Az egymástól eltérő megfeleltetések sokáig párhuzamosan élnek egymás mellett, még Konstantinápolyi Szent Germanosz (+730) is Iréneusz rendszerét veszi alapul. A mi, tudományos szempontú, elemző-rendszerező analitikus gondolkodásunk számára ez a párhuzamosság talán zavaró lehet, de a régi korok emberének szimbolikus-analógiás gondolkodása számára ez egyáltalán nem okozott problémát. Végül mégis egységesült a rendszer, és Jeromos megfeleltetése vált általánosan elfogadottá mind a keleti, mind a nyugati egyházban.

Iréneusz fentebb idézett szavaiból is kitűnik, hogy a Tetramorfon négy alakját nem csak a négy írott Evangéliummal azonosíthatjuk, de az üdvtörténet eseményeiben rendre felbukkanó négyes struktúráknak is megfeleltethetjük. A bűnbeesés előtti időkből a fájó emlékű Paradicsom négy folyóját idézi fel, de utal a négy nagyprófétára is, akik az üdvösség reményét fogalmazták meg a bűnbeesett ember számára. Iréneusz, mint láttuk, Noé, Ábrahám, Mózes és Jézus Krisztus négy szövetségével hozza kapcsolatba.

Az írott ószövetségi kinyilatkoztatásnak négy szerkezeti egysége van, amennyiben az elsőként kanonizált változatát, a Septuagintát vesszük alapul: a törvény könyvei, történeti könyvek, bölcsességi könyvek és a prófétai könyvek. Pontosan ugyanezt a négyes szerkesztést követi az írott Újszövetség is. Ezen négyes analógia alapján van négy nagy egyházatyja a nyugati egyháznak: Szent Ágoston, Szent Ambrus, Szent Jeromos és nagy Szent Gergely. A keleti egyház nem emel ki ily módon senkit a későbbi egyházatyák sorából, viszont az elmondható, hogy magát a négy evangelistát tekinti bizonyos értelemben a négy legfőbb egyházatyának.

Érdemes megemlíteni azt is, hogy a négy írott Evangéliumnak négy értelmezési síkja van. Fiorei Joachim (+1202), katolikus szerzetespap és misztikus, a következőképpen vont párhuzamot a négy Evangélium és a négyféle értelmezés között: Máté - morális értelmezés; Márk - szó szerinti konkrét értelmezés; Lukács - szimbolikus-allegorikus értelmezés; János: misztikus-anagogikus értelmezés.

Minden bizonnyal még hosszasan lehetne folytatni a négyes megfeleltetéseket az üdvtörténet és a Kinyilatkoztatás köréből. Mindezek mellett azonban, ahogy erre szintén utalt már Iréneusz is, a párhuzamosságok a teremtett világ egészében is számtalan módon fellelhetők. Négy napszak, négy holdfázis, négy csillagászati évszak, négy égtáj, hogy csak a legkézenfekvőbbeket említsük.

A Tetramorfon megjelenik a csillagos égbolton is négy csillagkép formájában, ezeknek az egymáshoz viszonyított átellenes elhelyezkedése a kereszt rajzolatát adja ki. A kozmikus kereszt több módon is megjelenik a teremtett világban: a négy égtáj keresztjében; a zenit-nadír, aszcendens-deszcendens tengelykeresztben; és még néhány példát fel lehetne sorolni. Egyértelmű, hogy itt már nem csak a négyes megfeleltetés fontos, hanem maga a kereszt-forma is. Az egyházatyák közül többen is - például Nagy Szent Bazil (+379) és Szent Jeromos is - Krisztus megváltó keresztjének az előképét látták a kozmikus keresztben, és mint a teremtett világban megjelenő természetes próféciát értelmezték.

A négy közismert csillagkép, melyben a Tetramorfon megjelenik, a következő:
♒ - Vízöntő - Az ember, szárnyas ember, angyal a Vízöntőhöz társított szimbólum, így a Máté szerint írott Evangélium kötődik hozzá.
♉ - Bika - A bika, tulok vagy borjú a Lukács szerinti Evangélium szimbóluma.
♌ - Oroszlán - Az oroszlán a Márk szerint írott Evangélium jelképe.
♏ - Skorpió - A Skorpió további szimbólumai a kígyó, szárnyas kígyó, illetve az összes közül a legnemesebbnek számító sas, mely a János szerinti Evangéliumhoz kötődik.

(Megjegyzés: A fenti vázlatos állatövi csillagtérkép - mely egyúttal szimbolikus naptár is  - nem a földi nézőpontból, hanem egy "isteni perspektívából" készült, az égbolt kupoláját nem fölénk borulni látjuk, hanem mintha kívülről néznénk ennek a fiktív "kupolának" a felszínét. Az állatöv csillagképei ezért az óramutató járásával ellenkező irányban követik egymást, nem pedig az óramutató járásának megfelelően, ahogyan a földi perspektívából készült mai csillagászati égtérképeken látjuk. Témánk szempontjából azonban ez a különbség az ábra értelmezését nem befolyásolja.)

Az Állatöv tizenkét csillagképéből az említett négy csillagkép együttesében jelenik meg a Tetramorfon. Érdemes ezeket a Nap járása szerinti sorrendben számba venni. A Nap, az életet adó fényével, maga is egy "természetes prófécia", Krisztusnak az életadónak, a világ Világosságának az előképe (tüposz) és szimbóluma. Krisztus a fenti ábrán sem hagyományos glóriával, hanem tizenkét ágú napsugár-koszorúval jelenik meg. (A keresztény Nap-szimbolikát egy másik írásunkban tárgyaljuk.) A Nap égi járásának megfelelően vizsgáljuk meg a Tetramorfon négy csillagképét, modellezve ezzel azt, hogy a négy írott Evangéliumot is az élő Igének, Krisztus fényének a megvilágításában tanulmányozzuk.

Vízöntő - A csillagászati tél jellegzetes csillagképe/csillagjegye. Ha nem is ehhez a csillagzathoz köthetően, de ennek a csillagászati évszaknak az elején születik világra maga Krisztus is. (A precesszió jelenségére, valamint a csillagképek és csillagjegyek közti különbségre ebben a bejegyzésben nem áll módunkban kitérni, de jelen esetben ez a mondanivalónk érdemi részét nem érinti.) A Tetramorfon ember alakja Jézus Krisztus megszületésére, az Ige megtestesülésére, az Istenember emberi természetére utal. Ennek szellemében Máté Evangéliuma Jézus nemzetségtáblájával és megszületésének hírül adásával indít.

Bika - A csillagászati tavasz jellegzetes csillagzata. Ábrahám borjúból készült étellel látta vendégül a Szentháromságot; továbbá a borjú, az ökör, a tulok, egyéb szarvasmarha az ószövetségi templomi kultusz fontos áldozati állata. A bika mint ószövetségi áldozati állat a papi szolgálathoz kötődik, továbbá előrevetíti az újszövetségi áldozatot, Jézus Krisztus kereszthalálát. A tavasz a mezőgazdasági munkák ideje, melyek csak később hozzák meg gyümölcsüket. Ilyenkor az elvetett mag is meghal, hogy belőle új élet sarjadjon, melyet csak az aratással takarítanak be. Mindezt szimbolizálja a Tetramorfon bika alakja, és ugyanezen okból kezdődik Zakariás templomi szolgálatának leírásával Lukács Evangéliuma is.

Oroszlán - A csillagászati nyár jellegzetes csillagzata. Az oroszlán jelképrendszere az, ami a még a mai ember számára sem szorul magyarázatra, legfeljebb csak némi kiegészítésre. Az oroszlán a dicsőség, a diadal, a hatalom, általában az uralkodás és több konkrét földi királyság szimbóluma is egyúttal. Kevésbé ismert talán az az ókori legenda, hogy a halva született oroszlánkölyköt az apja a harmadik napon a leheletével feltámasztja, emiatt az oroszlán a feltámadás szimbóluma is. A mi féltekénken - ahol az ószövetségi események történtek és a kereszténység megszületett, majd elterjedt - nyáron van a Nap ereje teljében, ekkor a leghosszabbak a nappalok, ekkor a legnagyobb a diadala a sötétség fölött. A tavaszi munkák után ekkorra már beérnek az első gyümölcsök is, mint ahogy Krisztus kereszthalálának első gyümölcse a feltámadás volt. A Tetramorfon oroszlán alakja a feltámadást, a halál feletti diadalt, és Krisztus királyságát jelképezi. Márk Evangéliuma Izajás idézetével kezdődik a pusztába kiáltó hangról, melyet a szavannák üvöltő oroszlánjával rokonít a hívő képzelet.

Skorpió - A csillagászati ősz jellegzetes csillagképe. Az oroszlánnal szöges ellentétben, a skorpió szimbolikája szinte már teljesen ismeretlen a mai ember számára. Az összetett jelképrendszerből most csak a témánk szempontjából lényeges összefüggéseket emeljük ki. A skorpiónak, sok egyéb mellett, analóg szimbólumai még a kígyó, a szárnyas kígyó és a sas. Ahogyan ez ebben a felsorolásban is látványosan kifejeződik, ez ugyanannak a jelenségnek a három szintje: a kígyó a csúszómászó állapot; ezt követi a szárnyas kígyó, a földön csúszás és a szárnyalás között ingadozó, átmeneti állapot; végül a sas, mint a földi kötöttségektől végleg elszakadt, szabadon szárnyaló állapot kifejezője. Témánk szempontjából csak ez utóbbi az érdekes. Konkrétan a sas szimbolikája már a mai ember számára is több szempontból ismerős, ahogyan ezt fentebb már tárgyaltuk. Spirituális vonatkozásban a sas éleslátása a lelki tisztánlátást, a prófétai ihletet, az isteni sugalmazást jelenti, a sas szárnyalása pedig a lélek szárnyalását, Istenhez emelkedését jelképezi, így Krisztus mennybemenetelének a szimbóluma is. Ugyanakkor a sas a jellegzetes zuhanórepülése által a felülről alászállás szimbóluma is, így egyaránt utal az alászálló Szentlélekre és a Logosz megtestesülésére is. A sas tehát egyszerre szimbóluma az Istenhez törekvő emberi léleknek, és az emberhez alászálló isteni valóságnak, a Tetramorfon sas alakja pedig mindezeket a jelentéseket magában foglalja. A Skorpióhoz tartozó csillagászati évszak, az ősz, a terménybetakarítás évszaka, egyúttal az eszkatologikus aratás analógiája is. János Evangéliuma a Logosz-himnusszal kezdődik, és stílusában a legemelkedettebb, ezért a sas a szimbóluma.

Az eddigiek lényegét tömören így foglalhatjuk össze:

MÁTÉ	LUKÁCS	MÁRK	JÁNOS
Ember / Vízöntő	Bika / Bika	Oroszlán / Oroszlán	Sas / Skorpió
tél	tavasz	nyár	ősz
Jézus születése,	halála,	feltámadása,	mennybemenetele.
Krisztus emberi természete	Krisztus papsága	Krisztus királysága	Krisztus prófétasága a Logosz megtestesülése

Amint az látható, ha a Nap látszólagos helyzetét követjük az állatöv csillagképein át, akkor nem a négy Evangélium kanonikus sorrendjét kapjuk, Lukács és Márk helye ahhoz képest felcserélődött. Ha azonban az érintett négy csillagjegyet az Evangéliumok kanonikus sorrendjében kötjük össze az égbolton, akkor a keresztvetés mozdulatához hasonlóan, teljes egyértelműséggel rajzolódik ki a csillagos égen a Tetramorfon kozmikus keresztje.

A Tetramorfon imént vázolt keresztje a csillagos égbolton rajzolódik ki, nevezhetjük égi keresztnek is, ezt a Nap mozgásának éves ciklusa határozza meg. Létezik emellett egy földi kereszt is, a négy égtáj keresztje. Azonban ezt a földi keresztet is az égi folyamatok jelölik ki - és ezt is nyugodtan tekinthetjük szimbolikus üzenetnek. Mint ahogy azt is, hogy jelen esetben is Krisztus előképe és szimbóluma, a Nap aktuális helyzete adja ki a kereszt szárait, ezúttal azonban a Nap napi ciklusa a meghatározó tényező.

Hajnalban kel fel a Nap, ez az időpont jelöli ki a földrajzi keleti irányt. A pályája legmagasabb pontján delelő Nap jelzi a déli irányt, az alkonyatkor lenyugvó Nap pedig a nyugati irányt. Éjszaka, amikor a Nap a horizont alatt éjfélkor a legmélyebb pontjára ér, akkor jelöli ki az északi irányt, pontosan átellenben a délivel. Ha Nap útját követjük, akkor a négy Evangélium kanonikus sorrendjét kapjuk meg: hajnal - Máté; nappal - Márk; alkony - Lukács és éjjel - János.

A napszakok és az Evangéliumok közötti megfelelést Nacsinák Gergely András atya a következőképpen fejti ki:

"Máté szövege a keletkezéshez és az eredethez köthető: az Ábrahámtól Jézusig lefűződő nemzetségtáblával indul, ebben az evangéliumban kap szerepet a hajnalcsillag és a napkeleti bölcsek látogatása, vissza-visszatérő motívuma az álomból való felserkenés: "Kelj föl, fogd a gyermeket…" - olvassuk mindjárt kétszer is az evangélium legelején. A befejezés viszont "nyitva" marad, minthogy a feltámadással ér véget, s szót sem ejt a mennybemenetelről. Fontos megjegyeznünk, hogy e szempontból tökéletesen mindegy, miért nem, hogy a hallgatásnak, vagy épp a többi jellegzetességnek miféle történeti okai lehetnek; kizárólag az a fontos, hogy a szöveg e kanonizált formájában teret engedett az első keresztények számára is oly kedves szimbolikus interpretációnak, amely előszeretettel ismerte föl az adottban a rendet, a teremtő szándékot, legyen szó akár a Szentírásról, akár a kozmosz egészéről.

Márk tanúságtétele, a dél, a teljes nappal evangéliuma, konkrétságával tűnik ki; in medias res kezdi el mesélni a jézusi történetet, nem a születés, hanem a megkeresztelkedés, valamint a nyilvános működés leírásával. Egészében az ébrenlét világára koncentrál, mindvégig a cselekvésre, a tettek leírására helyezi a hangsúlyt. A szűkszavú föltámadás-leírás után az apostolok elküldésével, az elejéhez hasonló hirtelenséggel ér véget.

Lukács evangéliumában ennél sokkal erősebb már a misztériózus jelleg, minthogy ez az alkony, a nappal világából az éjszaka sokkal kevésbé megfogható és egyértelmű világába való átmenet. Zakariás látomásával indul, s itt is találunk nemzetségtáblát, csakhogy visszafelé vezetőt: a genealógia ez esetben Jézustól nem is csak az ősatyákig, de egyenesen Istenig visz. Ez az evangélium szól a legrészletesebben a feltámadásról, és itt kapja a leghangsúlyosabb helyet a mennybemenetel, Krisztusnak az Atyához való visszatérése. Ugyanakkor ez a szenvedés evangéliuma is, ahol az elesettek, szegények, szenvedők sorra jelennek meg - nem véletlenül - nevezi Dante "a szelíd Krisztus írnokának" Lukácsot.

János evangéliuma, melyet a lelki fölemelkedés, a titokzatos belső anagógia evangéliumának szoktak tekinteni, a legerősebben misztikus légkörű. Visszatérő motívuma a sötétség, illetve az annak mélyén felragyogó fény - lásd például a különös hangvételű prológust - és az éjszaka, mint amelyen Nikodémus folytat titkos beszélgetést Jézussal. A "sötétség világa" megfogalmazás is minduntalan visszatér különféle variációkban (például 3,19; 8,12; 11,10; 12,36), ezenkívül a szöveg nem egy álomszerű jelenetet is tartalmaz (például amikor Jézust el akarják veszejteni, ám ő eltűnik a kezeik közül). Emberi genealógia még csak említés szintjén sem kap helyet, annál hangsúlyosabb viszont a prológusban mindjárt az elején megjelenő isteni származás, és minduntalan visszatér az egység hangsúlyozása, Krisztus és Isten, ember és Isten legbelsőbb, titokzatos egységének kinyilvánítása. Az események körvonalai ebben az evangéliumban valahogy elmosódottabbak, mint a többiben, jóval álomszerűbbek, a történtekkel szemben nagyobb hangsúlyt kap az, amit az Úr tanít, mint ahogy részletesen és érzékletesen leírásra kerül Lázár feltámasztása is a halálból. Már Euszébiosz is megjegyezte, hogy ez az evangélium nemcsak jellegében, de szövegszerűen is különbözik a többitől: az itt megtalálható textusok csaknem fele nem fordul elő a másik három iratban. 

A négy szöveg belső összetartozását, inherens egységét tehát különböző szimbolikus képek segítségével fejezi ki a hagyomány: s a bennük foglalt üzenetet is egyetlen evangéliumként érti meg. Ahogy a hajnal és a dél, az alkonyat és az éjfél is egyetlen nap részei, még ha annyira különböznek is egymástól első pillantásra." (Idézet forrását lásd a bejegyzés végén.)

A mai kor emberétől meglehetősen távol áll az a szemlélet, hogy még a leginkább magától értetőtő természeti jelenségeket, mint például a napszakok, az évszakok, az égtájak vagy akár a csillagos ég, a Kinyilatkoztatáshoz, sőt, az Evangélium konkrét írott szövegeihez kösse valamiféle érthetetlen "misztikus" módon.

A régi korok hívő embere azonban igyekezett minden dolog mögött Isten bölcsességét keresni; és amennyiben feltárult előtte valamilyen szimbolikus összefüggés, akkor abban a teremtés tökéletességét fedezte fel, és Isten dicsőségét ünnepelte vele.

+ + +

(A bejegyzés néhány lényeges megállapítását Nacsinák Gergely András atya tanulmányából vettük, mint ahogy magát az idézetet is. A teljes tanulmány itt érhető el: Nacsinák Gergely András: Keveretlen egységben. A négy és az egyetlen Evangélium hagyománya a kereszténységben in: Vigilia 78. évf. 11. sz. 2013.)

Ortodox templomkeresztek

Az alábbi fekete-fehér művészfotók Enver Sejdajev alkotásai, XII-XIX. századi orosz ortodox templomkeresztekről készültek. A kereszteken növényi inda, levél, lóhere, virág, szőlő, horgony, félhold, csillag és még számos, önmagában is gazdag szimbolikát hordozó motívum jelenik meg. A képek címei a fotóművész asszociációit tükrözik, alattuk a templomkeresztek készítési ideje látható.

"Háromszoros kereszt"

1653.

"Négyágú erő"

XIX. szd.

"Nyugodalmas lélek"

1297.

"A Szőlőtő"

1666.

"A feltámadás növénye"

1697.

"Az örök élet fája"

XV. szd.

"A dicsőség koszorúja"

XV. szd.

"Diadalteremtő jogar"

1707.

"Uralkodók uralkodója"

1697.

Az analavos szimbolikkája

A Szent Kereszt alábbi jellegzetes formájában az analavos-on, egy speciális szerzetesi ruhadarabon jelenik meg, fekete alapon vörös színnel. Ezzel a szerzetesek és apácák Krisztus Keresztjét öltik magukra. A szerzetesi ruha fekete színe azt jelképezi, hogy viselője meghalt a földi világ számára, immár Krisztusnak él; a kereszt vörös színe pedig Krisztus értünk kiontott Üdvözítő Vérének a színe.

Ennek a szimbólumnak egyik jellegzetessége a sok jelzésszerű ábra: Krisztus szenvedéstörténetét a szenvedésének eszközei mesélik el.

Természetesen maga a Szent Kereszt - a függőleges és vízszintes szárával, valamint a táblával és a ferde lábtartóval - a központi eleme ennek az összetett szimbólumnak. Maga Krisztus azonban nincs a kereszten, hiszen Krisztus feltámadt! - Valóban feltámadt!, ahogyan a húsvéti köszöntésben megvalljuk. A másik olvasata ugyanennek a jelnek, hogy immár az analavost viselő szerzetesnek, apácának kell Krisztussá válnia a saját életében.

A Kereszt talapzata a Golgotát jelképezi, üregében, a Kereszt alatt Ádám koponyája és csontjai. Bal oldalon a kakas Péter háromszoros megtagadására utal. Az oszlop, amin a kakas áll, az az oszlop, amihez kikötve korbácsolták meg Krisztust. A Kereszt közepén a töviskorona, azon belül a négy szeg. A szimbólum legalján a fogó és a kalapács, a Keresztre feszítés eszközei. Jobb oldalt az ecetes szivacs, amit szájához emeltek, bal oldalt a lándzsa amivel halála után átszúrták az oldalát. Jobb oldalon, az oszloppal átellenben a létra, mellyel Arimatheai József levette Krisztus testét a Keresztről.

Másik jellegzetes vonása ennek a szimbólumnak a sok görög betű. Ezek rövidítések, olyan mondatok, gondolatok rövidítései, melyek már nem csak a szenvedés történetét mesélik el, hanem a megváltásunk misztériumának mélyebb dimenzióiba engednek bepillantást.

• ΟΒΤΔ - Ό Βασιλεύς της Δόξης - A Dicsőség Királya

• ΙC XC NIKΑ - Ιησούς Χριστός νικά - Jézus Krisztus győzedelmeskedik

• ΤΤΔΦ - Τετιμημένον τρόπαιον δαιμόνων φρίκη - Tiszteletre méltó trófeánk, a démonok riadalma

• ΡΡΔΡ - Ρητορικοτέρα ρητόρων δακρύων ροή - A könnyek árja ékesszólóbb a szónoknál

• ΧΧΧΧ - Χριστός Χριστιανοίς Χαρίζει Χάριν - Krisztus kegyelmet ajándékoz a keresztényeknek

• ΞΓΘΗ - Ξύλου γεύσις θάνατον ηγαγεν - A halált hozó fa megízlelése

• CΞΖΕ - Σταυρού Ξύλω ζωήν εύρομεν - A kereszt fája által leljük meg az életet

• ΕΕΕΕ - Ελένης εύρημα εύρηκεν Εδέμ - Heléna felfedezése a megnyílt Éden

• ΦΧΦΠ - Φως Χριστού φαίνοι πάσι - Krisztus világossága mindent beragyog

• ΘΘΘΘ - Θεού Θέα Θείον Θαύμα - Isten látása isteni csoda

• ΤCΔΦ - Τύπον Σταυρού δαίμονες φρίττουσιν - A démonok rettegnek a kereszt jelétől

• ΑΔΑΜ - Αδάμ - Ádám

• ΤΚΠΓ - Τόπος Κρανίου Παράδεισος γέγονε - A Koponyák hegye Paradicsommá vált

• ΞΖ - Ξύλον Ζωής - Élet fája

A Szent Mandylion és Keramidion - a Nem Kézzel Festett Ikonok

A Nem Kézzel Festett Ikonokat nem emberi kéz festette, hanem isteni csoda hatására jöttek létre. A mindössze néhány ilyen ikon közül a legelső a Mandylion, mely még Krisztus életében, az Ő közvetlen beavatkozása által jött létre. A Mandylion eredeti jelentése gyapjúruha, törölköző. Egy ilyen törölközőt Krisztus a nedves arcához érintett, majd ezután csodás módon kirajzolódott az arca a gyapjúszöveten. A Mandylionról ugyancsak csodás módon egy másolat keletkezett azon a falon, ahová kihelyezték, ez a Keramidion. A szó eredeti jelentése cserép, tégla.

A Mandylion csodás keletkezése

Krisztus, ahogy megkezdte nyilvános működését, hamarosan messze híre ment csodatételeinek, gyógyításainak. Edessza városállam (ma Şanlıurfa, röviden Urfa, Törökország) uralkodója ekkoriban Abgar (Abgarus) király volt, akinek etnikai hovatartozása nem teljesen tisztázott, mind a szírek, mid pedig az örmények sajátjukként tisztelik. Abgar leprától szenvedett, és fülébe jutott Krisztus gyógyító erejének a híre. Mivel személyesen nem tudott elmenni Jézushoz, ezért udvari festőjét küldte el, hogy fesse le Krisztust, abban a reményben, hogy Krisztus képmása kigyógyítja majd betegségéből.

A festő azonban nem tudta Krisztust lefesteni, mert Krisztus arca annyira fénylett, hogy nem lehetett az arcvonásait megfigyelni. Krisztus megnedvesítette az arcát, megtörölte egy törölközővel, és odaadta a festőnek. A törölközőn kirajzolódott Krisztus arca. A festő hazatérvén átadta a királynak, aki arcához érintette a Szent Mandyliont, és azonnal kigyógyult a leprából. Csak egy kis területen maradt nyoma a betegségének, azért, hogy az mindig emlékeztesse a kilátástalan helyzetéből való csodás gyógyulására.

A király az elkövetkező esztendőkben még sok embert gyógyított meg a Mandylionnal. Ennek hírére a városba érkezik Addai, másik nevén Tádé apostol, egyike a 72 tanítványnak. (Nem tévesztendő össze Júdás-Tádéval, a 12 apostol egyikével.) Megkereszteli a királyt és az összes alattvalóját, megszervezi a helyi egyházat. Így Edessza lett a történelem legelső keresztény állama, még ha csak egy városállamról is beszélünk. A Mandyliont kihelyezik közszemlére a város nyugati kapujához egy falfülkébe.

A Mandylion, Abgar király és Addai-Tádé apostol
(Sinai-hegyi Szent Katalin Monostor)

Ez az időszak azonban nem tartott sokáig, az első keresztény királyság nem volt hosszú életű. Abgar unokája trónra jutva visszatér a pogány kultuszokhoz és üldözője lesz a kereszténységnek. Nem látván biztonságosnak a helyzetet, Kr. u. 57. körül a város keresztényei úgy döntenek, hogy megmentik a Mandyliont az utókor számára. Mécseseket gyújtanak és imádkoznak még utoljára a Nem Kézzel Festett Ikon előtt, majd befalazzák a falfülkét.

A Mandylion megszületése és korai története több, minimálisan eltérő párhuzamos változatban is fennmaradt. Első, ma ismert írásos elbeszélése Euszebiosztól való 325-ből.

A Mandylion újabb csodái és a Keramidion

545-ben perzsa seregek ostromolják Edesszát, a Mandylion létezéséről ekkor már nem tudtak a hívek. Eulabiosz püspöknek megjelent az Istenszülő és utasította őt a Mandylion szabaddá tételére. A püspök a megjelölt helyen kibontotta a falat, és megtalálta a Szent Mandyliont.

A több évszázaddal ezelőtt befalazott mécsesek csodás módon még mindig égtek az Ikon előtt. Hasonló csoda történt meg, mint a második ószövetségi Templom szentelésekor, azonban jelen esetben nem 8 napig, hanem 488 évig égtek a mécsesek.

A Szent Mandylionnal az Istenszülő tanácsa szerint körmenetet tartottak a városfal belső oldala mentén - az ostromló perzsa hadsereg pedig befejezte a hadműveleteket, és azonnal elvonult a város falai alól.

További csoda, ami a Mandylion megtalálásához kötődik, a Keramidion. A Mandylion csodás módon "átmásolta" magát a falra is, ezt nevezik Keramidionnak. Bár a szó téglát jelent, valójában nem magán a téglafalon jelent meg Krisztus arca, hanem a falat burkoló deszkázaton. Mindezekről Evgarios Skholastikos számolt be 593. körül.

A Keramidion

A Keramidion előbb Hierapoliszba került (ma: Pamukkale, Törökország). Onnan III. Leó (+741) képromboló eretnek császár elől a grúz Klarjeti hercegségbe menekítik (mai Artvin tartomány, Törökország).  A terület a XVI. században ottomán fennhatóság alá kerül, a helyi kereszténység aránya jelentősen lecsökken. Ezért 1664-ben Grúziába, Tbiliszibe viszik a Keramidiont, ahol a mai napig látható.

A Mandylion további sorsa

Edesszát 630-ban elfoglalják az arabok, a Mandylion tiszteletét azonban nem akadályozzák. A Csodás Ikonhoz ekkorra már folyamatosan zarándokolnak messzi tájakról is.

Az arab uralomnak köszönhetően a Nem Kézzel Festett Ikon nem esett áldozatul a bizánci képrombolásnak, sőt, puszta létével is hozzájárult a képtisztelet visszaállításához. 730-ban III. Gergely római pápa a képtisztelet védelmében levelet ír a képromboló eretnek III. Leó bizánci császárnak, melyben a Mandylion csodás megjelenésével és gyógyító erejével érvel. Majd pedig a VII. Egyetemes Zsinaton (787. Konstantinápoly) is  a képtisztelet helyreállítása melletti érvként hivatkoznak a zsinati atyák erre a Nem Kézzel Festett Ikonra.

A Mandylion Konstantinápolyban

A bizánci császár kiűzi az arabokat és elfoglalja Edesszát. Nem sokkal később 944. augusztus 15-én Konstantinápolyba viteti a Szent Mandyliont. Ott a világítótorony melletti Istenszülő-templomban teszik közszemlére másnap, augusztus 16-án. Ennek az eseménynek az emlékezetére az ortodox egyház minden év augusztus 16-án ünnepli a Szent Mandyliont.

A Szent Mandylion megérkezik Konstantinápolyba

Ebben az időszakban számos másolat készül erről a Nem Kézzel Festett Ikonról. A katolikus egyház két olyan ismert ereklyével rendelkezik, melyet a hagyomány az edesszai Mandylion másolataként tart számon. Az egyik a Genovai Szent Arc, melynek első említését a 1362-ből ismerjük, a másik pedig a San Silvestro-i Szent Arc, melyet 1517-ben említenek először. Maguk a másolatok azonban korábbiak, mint a ma ismert első írásos említésük. A San Silvestro-i Arc jelenleg a Vatikánban található, és a Hannoveri Világkiállításon nyilvánosan is bemutatták 2000-ben.

A Vatikáni Mandylion
(San Silvestro-i Szent Arc)

A IV. Keresztes Hadjárat a Bizánci Birodalmat veszi célba, a keresztes hadak 1204-ben elfoglalják és feldúlják Konstantinápolyt. A város valamivel több, mint fél évszázadra latin uralom alá kerül. Ekkoriban a Mandyliont sok más ereklyével és műkinccsel együtt hajóra rakják, hogy Itáliába szállítsák. A hajó azonban elsüllyed, örökre elnyeli a Márvány-tenger a Szent Mandylionnal együtt.

A Mandylion, mint ikon

A Mandyilion ikonográfiájának két kötelező eleme van: Krisztus arca és a kendő. Krisztus arca a más ikon-típusokon is megjelenő, átszellemült Krisztus-arc. Az arcot a haj és a szakáll teljesen keretbe foglalja, az arcon kívül más testrészek - a nyak és a vállak - nem látszanak. Krisztus fejét, mint minden esetben, ezen az ikonon is dicsfény veszi körül, a kereszt rajzolatával és a Ό ΩΝ felirattal.

A kendő megjelenítése közelít a realisztikus ábrázoláshoz, természetesen azonban az ikonfestészet szabályainak meghatározott keretein belül maradva. Sokszor mintás, mely mintázatok felismerhetően adják vissza az adott közösségre jellemző hímzés- vagy szövésmintákat. A kendő mindig redőzött, a mintázat pedig hűen követi a redőzetet. A redőzetnek amiatt van jelentősége, mert Krisztus arca viszont soha nem redőzött, ennek a kontrasztnak nagyon fontos szimbolikája van.

A Mandylion általában úgy jelenik meg, mintha valamilyen függőleges felületre lenne rögzítve a két felső sarkánál fogva, más esetben pedig angyalok tartják. Ahogyan az más ikonoknál is szokás, esetenként a fő téma kiegészülhet a témához kapcsolódó történetekkel, melyek keret-szerűen veszik körbe a Mandyliont (lásd a legfelső ikont).

A Mandylion szimbolikája

A kendő a teremtett világ része, Krisztus pedig teremtelen, "az Atyától minden időknek előtte született". A redőzött kendőn megjelenik Krisztus sima arca, akire nincs hatással a kendő redőzete: a természetes világ csodás módon találkozik a Természetfelettivel, mint ahogy Isten Örök Igéje csodás módon testesült meg emberként a földön. A Mandylion tehát a megtestesülés misztériumába enged bepillantást, ahogyan azt az ünnep himnusza is megfogalmazza:

Leírhatatlan Igéje az Atyának, íme, igaz megtestesülésed Győzedelmes Képe; melyet nem emberi kéz alkotott, hanem az irántunk való kimondhatatlan gondoskodásából, Isten által leíratott - tisztelettel hódoljunk Néki! 

A Szent Mandylion csodás volta nem csak a létrejöttében mutatkozott meg, hanem hasonlóan csodás módon gyógyulást hozott Abgar király és még rengeteg ember számára. A gyógyulás, különösen a csodás gyógyulás, mindig a megváltás előképe és szimbóluma a bizánci lelkiségben. A Szent Mandylion tehát a megváltás misztériumába is beavat minket, ahogyan ezt is megfogalmazza az ünnep másik himnusza:

A Te Szent Képed előtt meghajlunk, ó, Jóságos, kérvén bűneink bocsánatát, Krisztus Istenünk; mert önként kegyeskedtél testileg a keresztre fölmenni, hogy szabadíts meg, kiket alkottál, az ellenség rabságából - miért hálásan kiáltjuk Néked: Mindeneket örömmel betöltöttél, Üdvözítőnk, eljővén a világot üdvözíteni!

A Szent Mandylion tömör összefoglalását adja mind a megtestesülés, mind pedig a megváltás misztériumának. Ahogyan a Jézus-ima egy rövid fohászba tömöríti a teljes evangéliumi tanítás lényegi üzenetét, ugyanúgy a Szent Mandylion egyetlen képi szimbólumba tömörítve jeleníti meg az Örömhírt.

Jézus Krisztus tehát nem csak tetteivel, szavaival és hallgatásával (Mk 15,5), de csodás módon alkotott képmásával is hirdette az Evangéliumot. Kiemelt jelentősége miatt a Mandylion megkülönböztetett figyelemben részesül a hitéletben.

Ott találjuk az Életadó Szent Kereszt csúcsán, a feszület alsó pólusán látható Ádám koponyájának ellenpontjaként, a kereszten megdicsőült Krisztus fölött.

A gyapjúkendő anyagán csodálatos és titokzatos módon válik jelevalóvá a Legszentebb Arc, mint ahogy csodálatos és titokzatos módon válik a kenyér Krisztus Legtisztább Testévé, a bor pedig Krisztus Elevenítő Vérévé. Így a Szent Mandylion - akárcsak a Jézus-ima - az Evangélium mellett az Eucharisztiával is szoros összefüggésben áll. Ezért sok ikonosztázon ott szerepel az Utolsó Vacsora ikonja helyén, a Királyi Ajtó fölött, ahol a liturgia során az Evangélium és az Eucharisztia is kilép az elfüggönyözött Szentek Szentjéből, hogy átadhassa Önmagát a híveknek.

Veronika kendője

A Szent Mandylion tárgyalása kapcsán érdemes szólni egy másik hagyományról, Veronika Kendőjéről is.

Egyes kutatók úgy vélik, hogy ugyanannak a legendának a két változatáról van szó. Ezt a hipotézist azonban semmi sem támasztja alá. Valóban előfordul időnként, hogy egyes szerzők összetévesztik az edesszai Mandylion és Veronika Kendőjének valóban megtévesztésig hasonló kópiáit egymással, azonban az egyházi hagyomány következetesen tartja számon, hogy melyik másolat melyik eredetiről készült. A San Silvestro-i Mandylion közszemlére tételét pontosan amiatt nem engedélyezték 1517-ben, nehogy az zavart okozzon Veronika Kendője kultuszának.

Veronika Kendője (Bécsi másolat)

A keleti hagyomány Veronika Kendőjét nem ismeri, és nincsen semmi nyoma annak, hogy valaha is ismerte volna. A nyugati hagyomány viszont párhuzamosan ismeri mindkét hagyományt, de ameddig ez az időben visszakövethető, Veronika Kendőjének tisztelete lényegesen hangsúlyosabb a Mandylionénál.

Az Evangélium beszámol a vérfolyásos asszony történetéről, ahogyan csodás módon meggyógyult Krisztus köpenyének érintésétől. Az apokrif Pilátus-aktákból ismerjük az asszony nevét is, ő Veronika. Azonban pont a kendő keletkezésére nézve nagyon sokáig nem találunk semmilyen írásos utalást. A legelső említés 1199-ből való, amikor két zarándok azért indul Rómába, hogy a kendőt láthassa.

Az elkövetkező századokban növekszik a Kendő kultusza, és megszaporodnak az erre vonatkozó írásos források is. A Kendő tisztelete eleinte önálló kultuszként jelentkezik, később azonban beépül a keresztút-ájtatosságba, a Kálvária 6. stációjaként. Krisztus, töviskoronával a fején, kereszttel a vállán, úton a Golgotára menet találkozik Veronikával, aki kendőjét nyújtja neki, hogy szenvedéseit valamelyest enyhítendő, letörölje véres és verítékes arcát. Arcának lenyomata pedig megmarad a kendőn, amit visszaad Veronikának. Veronika Kendőjének tisztelete - a Kálvária részeként - eleinte a ferences lelkiséghez kötődött, mára már teljesen általánossá vált a katolikus hitéletben.

Veronika Kendője

Bár látszólag hasonló két kendőről van szó, mégis nagyon lényeges különbség áll fenn a Mandylion és Veronika Kendője között. Már a keletkezésük körülményeit tekintve is, de annak folyományaként - ahogy arról fentebb részletesen szó volt - a Mandylion a megtestesülés és a megváltás titkát jeleníti meg, Veronika Kendője pedig a szenvedéstörténetbe avat be minket. Ez a különbség a két, egymástól független hagyomány ikonográfiájában is szemléletes módon kifejezésre jut: A Mandylionon mindig glóriával jelenik meg a nyugalmat árasztó, átszellemült Legszentebb Arc, Veronika Kendőjén pedig töviskoronával, szenvedő kifejezéssel.

A Szent Mandylion

Az ikonokról, nagy vonalakban

Az ikon, az εικόνα jelentése kép, ablak. Az ortodox ikonográfia szempontjából a szónak ez utóbbi jelentése a hangsúlyosabb, hiszen az ikonok nem csak egyszerű szentképek, hanem ablakok a Mennyek Országára. A kifejezés ellentéte az είδωλο-nak, az idolnak, a hamis képeknek, a bálványoknak.

Trónon ülő Istenszülő szentek és angyalok között

A Hitvallásban megvalljuk, hogy "hiszek egy Istenben, mindenható Atyában, mennynek és földnek, minden látható és láthatatlan dolgoknak Teremtőjében". Van tehát az öröktől fogva létező Teremtő, és van az általa teremtett két világ, az egyik a látható, a természetes, és a másik a láthatatlan, a természetfeletti, a Mennyek Országa. A teremtett másvilágnak is van valami térbelisége, még ha az nem is azonosítható be az általunk ismert dimenziókkal; ugyancsak van valami időszerűsége is, még ha az is teljesen más léptékkel telik, mint az általunk ismert evilági idő; és ugyancsak létezik valami finom anyagszerűsége is, ami szintén nem azonosítható be az evilágon ismert anyagokkal. Az ikonok erre a számunkra láthatatlan, de létező, teremtett világra nyitnak ablakot, amit nem csak az anatómiai szemünkkel nézünk, de a lelki látásunkkal, a "szívünkkel" is szemlélünk.

Képtisztelet az Ószövetség idejében

A Második Parancsolat (Kiv 20,4-5 és MTörv 5,8-9) tiltja a levegő madarainak, a földön és a föld alatt élő állatoknak, a vízi élőlényeknek, egyszóval a látható világ teremtményeinek az ábrázolását. A tilalom vonatkozik az emberre is (MTörv 4,16). Magát a Teremtőt pedig nem is lehet ábrázolni, ahogy erre a próféta is felhívja a figyelmet (Iz 40,18).

Rézkígyó és Krisztus keresztje
(ortodox püspöki bot)

Más a helyzet a teremtett, de számunkra láthatatlan világ esetében. A Mennyek Országának megjelenítésére semmilyen tiltás nem vonatkozik. Sőt, maga az Úr parancsolja meg az ember számára láthatatlan teremtményeinek, a keruboknak a megjelenítését a Templom legszentebb helyében, mely kerubok alatt a Frigyládát őrzik. Az, hogy többről van szó, mint puszta ábrázolásról, Nehustán, a rézkígyó esete (Szám 21,8) is jól mutatja: a szakrális képekkel magával a spirituálissal, a természetfelettivel léphetünk kapcsolatba. Nehustán nem egy ábrázolás, nem egy kígyó ábrája, hanem az Úr szándéka szerint egy jel - a pontosabb Biblia-fordítások ezt így is fogalmazzák meg - amely megjelenít. Mégpedig jelen esetben az Úr gyógyító erejét, a természetfeletti gyógyulást jeleníti meg és teszi valóságossá a mi, természetes világunkban.

Az evilági ábrák tilalma, ugyanakkor a szellemi világ képi jelei, a spirituális szimbólumok megfelelő alkalmazása tehát egymást nem kizárva, hanem egymást kiegészítve, párhuzamos parancsként élt egymás mellett már az ószövetségi időkben is. Ezeket az isteni parancsokat azonban néha már akkor is vakbuzgóságból fakadóan félreértelmezték. Így az ószövetségi korban bekövetkezett képrombolásnak esett áldozatul Nehustán, a rézkígyó is (2Kir 18,4), melynek elkészítését pedig eredetileg maga az Úr parancsolta meg Mózesnek.

Képtisztelet az Újszövetség idejében

A hagyomány szerint az ószövetségi időkben az elhunytak lelke a pokolra került, még az igaz életű, istenfélő embereké is. Ott ugyan más-más sorsban részesültek - Keresztelő János például ott is prédikált, a többi igaz pedig hallgatta - de az alapvető helyzet az volt, hogy nem a Mennybe jutottak. Krisztus az, aki halálával legyőzte a halált, alászállt a poklokra, és a holtakat az Ő dicsőséges feltámadásával kiszabadította, és fölvitte a Mennybe. Ekkortól áll nyitva az emberiség előtt az üdvösség kapuja, és ekkortól válik lehetségesé a Mennybe jutott üdvözültek - a szentek - képi megjelenítése is.

Antiochia üdvözültjei a Mennyben

A Teremtő képi megjelenítése azonban továbbra sem lehetséges. Nem csak arról van szó, hogy nem szabad ábrázolni Őt, de lehetetlen is. Szemléletes magyar kifejezéssel élve szó szerint kép-telenség.

Krisztus azonban emberként megtestesült, Ő a láthatatlan Isten képmása (Kol 1,15), és aki Őt látta, az Atyát is látta (Jn 14,9). Így Krisztus emberként való képi megjelenítése lehetséges, mely során isteni természete és az Atyával való egylényegűsége is kifejezésre jut. Ezt a már említett rézkígyó története is előre vetíti, hiszen a rézkígyó Krisztus előképe, ahogy erre maga Krisztus hívja fel a figyelmet a Nikodémussal folytatott beszélgetése során (Jn 3,14).

A képtisztelet teológiájával a későbbi korokban többen is foglalkoztak részletesen, közülük is elsősorban Nagy Szent Bazilnak (+379) és a képromboló időszak hitvallójának, Damaszkuszi Szent Jánosnak (+749) a nevét kell kiemelni.

Az egyházatyák teológiája mellett azonban egy sokkal fajsúlyosabb érv is szól Krisztus képi megjelenítése mellett: maga Jézus Krisztus. Az első ikont ugyanis csodás módon Ő saját maga készítette saját magáról. Egy vászonkendőhöz érintette arcát, mely csodás módon megőrizte Krisztus képmását, ez az úgynevezett Nem Kézzel Festett Ikon, más néven Mandylion.

A Nem Kézzel Festett Ikon

A első kézzel festett ikonok alkotója pedig nem más, mint Lukács evangelista, aki három ikont is készített az Istenszülőről, és vértanúságukat követően Péter és Pál apostolokról.

Szent Lukács az Istenszülő ikonjával

Az ikonok képi világa

Az eddig ismertetettek döntően befolyásolják az ikonok képi világát, alapvetően meghatározzák, hogy hogyan nézhet ki egy ikon, és hogyan nem.

Az ikon tehát nem kép, hanem ablak; nem ábrázol hanem megjelenít. Megjeleníti azt a mögöttes, de valóságos szellemi tartalmat, amit egyébként a látható és láthatatlan világot elválasztó fal eltakar evilági látásunk elől.

Lényeges, hogy mindig szellemi tartalmak jelennek meg az ikonokon, akkor is, ha látszólag evilági eseményekről szólnak. A Krisztus születése ikon például nem a betlehemi istállóban történt eseményekről hivatott történelmi hűséggel beszámolni, hanem az Ige megtestesülésének a szellemi üzenetét hivatott megjeleníteni. Ezért például nem jászolban fekszik az újszülött, hanem szarkofágban, mert ez a vizuális jel juttatja kifejezésre Krisztus földi megszületésének végső értelmét.

Krisztus születésének ikonja

Az ikonok tehát ablakok a Mennyországra, a normális körülmények között számunkra érzékelhetetlen világra. Ezért aranyozott az ikonok háttere, mert azon a világon Isten mindent beragyog a dicsőségével, a teremtetlen fényével. Ugyanezen okból az ikonokon soha nincsen árnyékolás sem.

Nem tudhatjuk, hogy a másik világon milyen térbeli viszonyok vannak, de az biztos, hogy teljesen más, mint ahogy azt ezen a világon megszoktuk. Éppen ezért nem szabad az evilági háromdimenziós teret az ikonokon realisztikusan ábrázolni. A nyugati művészettörténetben a reneszánsszal megjelenik a perspektivikus ábrázolás. Az ikonfestők nem azért nem élnek ezzel az eszközzel, mert nem ismerik, hanem azért, mert nem szabad élni vele. A túlvilági tér ábrázolása nem keveredhet az evilági tér jellemzőivel. A perspektivikus ábrázolás nem megengedett, sőt, kifejezetten a fordított perspektíva az ajánlott, mint ahogy az a fenti ikonon is látható: a perspektíva szabályai szerint a szarkofág közelebbi oldalát látnánk hosszabbnak, a távolabbit pedig rövidebbnek, de itt pontosan ezzel ellentétes viszonyok jelennek meg. Hasonló okból időnként szándékosan felcserélődik a jobb és a bal oldal is. Még számos további példát lehetne sorolni a láthatatlan világ láthatóvá tételének írott és íratlan szabályaira.

Az ikon, mint képben elbeszélt történet

Az ikonok megjelenítik a Biblia egyes eseményeit, a szentek életének történeteit. Ezek fontosak a hit megismertetésében, átadásában és elmélyítésében, és különösen fontosak voltak azokban az időkben - egészen a nem is olyan távoli múltig - amíg a hívek többsége számára elérhetetlen volt a Szentírás, vagy más vallásos irodalom, esetleg a nagy részük még olvasni sem tudott. Mindemellett az ikonok azonban jóval többek az egyszerű illusztrációknál, a Biblia pauperum-nál vagy egy képes hittankönyvnél.

Az ikon, mint teológiai kifejtés

Az ikonok nem csak narratív módon mesélnek el egy-egy történetet, hanem annak pontos teológiai kifejtését is megadják. Az ikonok vizuális elemei konkrét teológiai tartalmat hordoznak, mint például ahogyan az imént már említett aranyozott háttér a teremtetlen fényről, a teremtetlen isteni energiákról szóló tanítást jeleníti meg.

Feltámadt Krisztus
kifejező, de nem kanonikus ikon

Teológiai szempontból megkülönböztetünk kanonikus ikonokat, melyek teljes mértékben összhangban állnak az egyházatyák tanításával, és sok esetben a pontos képi megjelenésüket valóban valamelyik zsinaton határozták meg, kanonizálták. A nem kanonikus ikonok nincsenek teljes összhangban a teológiai tanítással, de legalábbis könnyen félreérthetőek, ezért ezek használata kerülendő. Az ilyen ikonok elsősorban azokon a területeken jelennek meg, ahol az ortodoxia a nyugati szakrális művészettel kölcsönhatásba került, és elsősorban a népi vallásosság keretei között jutnak szerephez.

Az ikonok teológiai tartalmának fontosságát jellemző módon fejezik ki a megfeszítés ikonjai. A khalkedoni dogma értelmében Krisztusnak isteni és emberi természete van, mely két természet egymástól szétválaszthatatlan - azaz a megfeszített Krisztusban is együtt van a kereszten, ezért a megfeszítés ikonján is együtt kell ábrázolni az Ő isteni és emberi természetét. Emiatt van Krisztusnak a kereszten is glóriája, és a testtartása emiatt könnyed, légies szinte nem is evilági. A nyugati szakrális művészetben általánosan elterjedt, szenvedő, görcsösen agonizáló, vagy a már ernyedten csüngő, halott testű Jézus-ábrázolások a keleti egyház értelmezésében a khalkedoni dogma tagadásának számítanak, mert Krisztust csak emberként, az isteni természetétől megfosztva mutatják be.

Az Istenember a kereszten

Az ikon, mint imádság

Istent imádjuk, az ikonokat pedig tiszteljük. Ezt a tiszteletet azzal fejezzük ki, hogy mécsest gyújtunk előttük, csókkal illetjük őket. A külső történéseknél azonban sokkal fontosabbak a belső történések, amik ilyenkor a lelkünkben lejátszódnak. Ilyenkor nyílnak meg ezek az ablakok a Mennyek Országára, ilyenkor nyílik meg szívünk annak a szellemi tartalomnak a befogadására, amit az ikonok közvetítenek.

Ez a folyamat a másik irányban is működik. Az ikonok nem csak a láthatatlan világ spirituális üzenetét hozzák el minékünk, de a mi imáink is ezeken az ablakokon át szállnak a Mennyek Országába, oda, ahova címezzük őket.

Az ikonok irányítják szívünket, elménket és imáinkat Istenre. Az ikonok tisztelete tehát Isten imádatának szolgálatában áll, azt segíti elő.

Az ikonokat áhítattal szemlélni pontosan olyan imádság, mint a Szentírást áhítattal olvasni, vagy a zsoltárokat, himnuszokat áhítattal hallgatni.

Mivel az ikonok elválaszthatatlanul kötődnek az imádsághoz, ezért a szakrálison kívül más funkciót nem is kaphatnak. Puszta dekorációnak, vagy bármilyen más profán módon felhasználni őket a leghatározottabban tilos.

Az ikonok megalkotása

Nem csak az ikonok szemlélése, de a megalkotásuk is az imához kötődik. Az ikonfestők egy-egy ikon megfestésére nagyobb böjttel és sok imával készülnek fel, mint ahogy az alkotás egész folyamata alatt is gyakran, vagy éppenséggel szüntelenül imádkoznak (Lk 18,1).

Az avatott szem első pillantásra meg tudja állapítani, hogy egy adott ikont imádságos lelkülettel festettek-e meg, vagy esetleg másféle művészi ambíciók eredményeként készült el.

Az ikonfestés folyamata sem függetleníthető a teológiától. Az arcok árnyalása például úgy történik, hogy a sötétebb alapra rétegenként viszik fel az egyre világosabb árnyalatú színt. Ez a technika az ember lelki fejlődését szimbolizálja, az ember lépésről lépésre többet és többet fogad magába a Világosságból, aki a világba jött.

Technikáját tekintve az ikonok inkább a falképekkel mutatnak rokonságot, nem a táblaképekkel. A fafelületre ugyanis enyvvel gézt ragasztanak, és ezt, mint egy rabichálót, egy gipszes réteggel gyakorlatilag bevakolják. Maga a festmény erre a fehér, gipszes-meszes vakolatra kerül rá. Az ikonok tehát ebből a szempontból a templomi falfestményekkel mutatnak rokonságot, az aranyozott hátterük viszont a falfelületek mozaikjaival rokonítja őket.

Az ikonok festéke hagyományosan a tojássárgája-alapú színes tempera, az aranyozás pedig vékony színarany fóliával történik, ahogyan ez az alábbi rövidfilmen is látható (8 perc):

Az Életadó Szent Kereszt jele - a keresztvetés

Az apostolok korára vezethető vissza az a szokás, hogy a hívek megjelölik magukat az Életadó Szent Kereszt jelével, azaz keresztet vetnek. A keresztvetés mozdulattal kifejezett hitvallás; bűnbánati-, kérő-, hálaadó- és dicsőítő imádság is egyben. Szimbolikája sokrétű és összetett, de mindez egy nagyon tömör formába összesűrítve fejeződik ki.

Keresztet vetni bárhol, bármikor lehet, spontán módon is, de soha sem belső tartalom nélkül. Keresztet vetünk, ha bármi okból egy rövid fohászt, röpimát mondunk el, vagy ha az Úr nevét a szánkra vesszük, ami pedig soha sem történhet hiábavalóságból. Keresztet vetünk, ha templom közelében haladunk el, ha feszületet, ikont pillantunk meg, harangszót hallunk. Ha valami oknál fogva a szokásos imák elmondására nincsen mód, keresztet akkor is vetünk ébredéskor és elalvás előtt, étkezések előtt és után, valamint nagyobb munkák kezdetekor és azok végeztével.

Ugyancsak keresztet vetünk a magánájtatosságok alkalmával, Ilyenkor keresztvetés előtt földig meghajlunk. Keresztet vetünk, ha belépünk a templomba, ha gyertyát gyújtunk, ha csókkal tiszteljük az ikonokat. Keresztet vetünk az imádság kezdetén és a végén, esetleg egyes imák meghatározott helyein is. Így teszünk nem csak a templomban, de otthon az ikonsaroknál, valahányszor imádkozunk, vagy gyertyát, mécsest gyújtunk.

A liturgián is számos alkalommal keresztet vetünk, ilyenkor csak egy kicsit hajolunk előre, vagy a meghajlás esetleg el is marad. Keresztet vetünk, ha a püspök vagy a pap áldást ad az Evangéliummal, az Eucharisztia Kelyhével, vagy Krisztus Legszentebb Nevével. Keresztet vetünk, ha a Szentlélek Illatával - a tömjén füstjével - kapjuk az áldást. Keresztet vetünk, valahányszor a Szentháromságot szólítjuk imánkban a liturgián. Saját belátásunk szerint vetünk keresztet, ha az ekténiákban (könyörgésekben) olyan fohász hangzik el, aminek nagyobb hangsúlyt szeretnénk adni. 

(Keresztvetés - 20 mp)

Keresztvetéskor, amennyiben nem meghatározott imához kapcsolódik, akkor a Szentháromságot szólítjuk meg:

"Az Atya és Fiú és Szentlélek nevében!" 

Vagy pedig: 

"Az Atya és Fiú és Szentlélek Egyisten nevében!"

Szokás a kis doxológiát is imádkozni: 

"Dicsőség az Atyának és Fiúnak és Szentléleknek! 

Most és mindenkor és örökkön-örökké!"

A keresztvetés tehát szentháromságos imádság. Emellett pedig szimbolikája által komplex módon fejezi ki az Istenhez tartozásunkat:

• Nyugodtan, de fegyelmezetten megállunk. Az álló helyzet utal Krisztus feltámadására, melynek mi is részesei leszünk második eljövetelekor. Ugyanakkor kifejezi a földi zarándokútját járó Egyház reménységét ebben az általános feltámadásban, és azt az állandó éberséget, amivel ezt a második eljövetelt folyamatosan várjuk és azt a törekvésünket, hogy felkészülten érjen.
• Földig meghajlunk teremtőnk nagysága előtt, elismerjük csekélységünket, méltatlanságunkat és bűnös voltunkat. Megadjuk a tiszteletet és hálát adunk az Úrnak a mi csekélységünkért és az Ő végtelen kegyelméért.
• Meghajláskor jobb kezünkkel a földet érintjük. Elismerjük, és egyben figyelmeztetjük magunkat, hogy porból vétettünk és porrá leszünk. Földi testünk elenyészik, örök életű lelkünk üdvösségét kell mindig szem előtt tartanunk.
• Jobb kézzel érintjük a földet, mert a jobb latorként beismerjük saját bűnösségünket, és megvalljuk Krisztus bűntelenségét; abban a reményben, hogy majd a második eljövetelekor mi is a jobbján állhassunk az üdvözültek között, és ne a balján, az elkárhozók között.
• Fölegyenesedünk és keresztet vetünk, ugyancsak jobb kézzel. Fölvesszük Krisztus keresztjét, és követjük őt; nyíltan megvalljuk Krisztust, és azt az igyekezetünket, hogy immár ne mi éljünk, hanem Ő éljen mibennünk.
• A kereszt két szára a két főparancsra is utal. A függőleges szár az első főparancs, a "szeresd Istenedet", ahogyan az az Első Kőtáblán az I-IV parancsolatban megfogalmazódik; a vízszintes szár pedig a "szeresd felebarátaidat", ahogy azt a Második Kőtábla V-X parancsolata részletezi.
• Hüvelyk-, mutató- és középső ujjunk végét összeérintjük. Ezzel valljuk meg, hogy a Háromszemélyű Egyistenben hiszünk, az  Atyában és Fiúban és Szentlélekben.
• Gyűrűsujjunkat és kisujjunkat összezárjuk, ezzel megvalljuk, hogy Krisztusnak kettős természete van, isteni és emberi, mely két természet szétválaszthatatlanul van jelen személyében.
• Összezárt gyűrűsujjunkat és kisujjunkat a tenyerünkhöz érintjük: megvalljuk, hogy Krisztus a földön megtestesült.

• Homlokunkat, szívünket és két vállunkat érintjük. Ezzel kérjük Isten áldását az elménkre, a szívünkre és testi erőnkre, hogy teljes elménkből, teljes szívünkből és minden erőnkkel tudjuk szolgálni Őt és embertársainkat.
• Fölülről lefelé vetünk keresztet, mert az Ige a mennyből alászállott, és megtestesült ezen a földön.
• Jobbról balra vetünk keresztet, mert a Szentháromság, az Atya és Fiú és Szentlélek nevében tesszük ezt, az Atya pedig középen van, jobbján ül a Fiú és balján a Szentlélek. Másik hasonlattal a Fiú az Atyának jobb-, a Szentlélek pedig a bal keze. Ezért a keresztvetést középen kezdjük, jobb oldalon folytatjuk és bal oldalon fejezzük be.

Liturgián áldásosztáskor a pap balról jobbra rajzol keresztet, hogy a hívek azzal szinkronban, tükörképben jobbról balra tudják azt fogadni. A pap az Evangéliummal, az Eucharisztiával vagy Krisztus Legszentebb Nevével oszt áldást. Krisztus Nevét a pap kéztartása teszi jelenvalóvá:

• I - a kinyújtott mutatóujj felfelé mutat
• C - a középső ujj enyhén behajlik
• X -  a gyűrűsujj utolsó percét a hüvelykujj keresztezi
• C - a kisujj enyhén behajlik

A keresztvetés mindössze egy néhány másodperces néma mozdulatsor. Mégis, teljes egészében kifejezi a keresztény tanítás lényegét.