Fontossága miatt már most megjegyezzük azt a tényt, amit alább részletesebben is tárgyalni fogunk, hogy a három időfelfogásból a nyugati kereszténység csak kettőt ismer. Ezzel áll szoros összefüggésben az a jelenség is, hogy a nyugati kereszténység természetesnek, sőt, pozitív értéknek tekinti általában a változást, míg a keleti kereszténység egyértelmű pozitív értéke az állandóság, mely mellett a bármiféle változások szerepe és értéke erősen behatárolódik. Ezzel a témával a keleti kereszténységről szóló bejegyzés bevezető gondolatai között foglalkoztunk részletesebben.
A ciklikus idő
A nappalok és éjszakák, a holdfázisok és az évszakok váltakozása magától értetődő természetességgel határozzák meg az időnek a szabályosan változó, állandóan ismétlődő ciklusait. A legtöbb régi kultúra ciklikus időképben gondolkodott, ezért szokták ezt az időfelfogást archaikus időnek is hívni.
A kereszténység liturgikus élete is a ciklikus időfelfogást tükrözi, melyben minden pillanatnak meghatározott helye van a napi ciklusban, a heti ciklusban és az éves ciklusban egyaránt. Pontosabban párhuzamosan két éves ciklusban is egyszerre, az állóünnepek ciklusában és a mozgó ünnepek ciklusában, ez utóbbi ugyanis nem korlátozódik a húsvéti ünnepkörre, hanem szintén lefedi a teljes naptári évet. Ma például 2015. július 19-én ünnepeljük az álló ünnepek körében a mai nap szentjeit is, ez ugyanakkor a mozgó ünnepkörben a Pünkösd utáni hetedik vasárnap is, mely nap meghatározza a liturgia aktuális szentírási olvasmányait.
Fontos látni, hogy a liturgikus idő teljesen lefedi a valóságosnak tapasztalt időt, nincsen olyan időpillanat, amelyiknek ne lenne meg az aktuálisan végezhető liturgikus szertartása, lásd például itt. Vannak olyan kolostorok, ahol a szerzetesek egymást váltva, valóban folyamatosan végzik a szertartásokat, az ismételhető részeket szükség esetén többszörösen megismételve, hogy imáikkal teljesen kitöltsék a nap huszonnégy óráját.
A lineáris idő
A lineáris időkép egyfelől a Kinyilatkoztatás (egyik) időfelfogása, másfelől pedig az az időkép, ahogyan azt az emberi természet - a bűnbeesés által megsérült emberi természet - élete folyamán megtapasztalja: az idő folyamatosan telik, halad a múltból a jelenen át a jövő irányába.
A kereszténység lineáris időfelfogásának két fontos ismérve van: nem egy végtelen egyenesként, hanem szakaszként képzeli el, hiszen az időnek volt kezdete és lesz vége. Mindezek mellett egy irányított szakaszról, azaz vektorról van szó, hiszen az időnek meghatározott iránya van.
Az archaikus idővel szemben a lineáris időt szokták egyházi időnek is nevezni, jelezvén, hogy az emberi szellemtörténetnek egy újabb jelenségével állunk szemben, melyet a keresztény tanításból eredeztetnek.
A skizma utáni nyugati egyház részletes időteológiát dolgozott ki. Az időt három szakaszra osztja fel:
- Az Atya ideje az Ószövetség kora, mely a teremtéssel kezdődik és az Újszövetségig tart. Ez tehát a múlt idő.
- Péter ideje az Újszövetség idejétől számítódik az aktuális jelen pillanatig. Ez is tehát a múlt idő, annak a későbbi szakasza. (Mint látjuk ebben az időfelfogásban megfogalmazódik a pápai primátus kérdése is, amit ekkor már magától értetődőnek tekintettek a nyugati egyházban.)
- János ideje: A név utalás a Jelenések Könyvére, az időszakasz pedig az aktuális jelen pillanattól számítódik Krisztus második eljöveteléig, az idők végezetéig, amikor is az evilági idő, mint olyan megszűnik. Ez tehát a jövő idő.
Érdemes felfigyelni arra, hogy ebben az időfelfogásban a jelen idő nem jelenik meg "saját jogán" az idő önálló aspektusaként, hanem csak mint a múlt lezárása és a jövő kezdete, egy szakasz végső, illetve kezdeti pontja.
A kupolás időfelfogás
A keleti kereszténységnek nincs ennyire részletesen kidolgozott időteológiája, azonban a lineáris időt, mint a Kinyilatkoztatás részét elfogadja. Ugyanakkor ezzel párhuzamosan - ugyancsak a Kinyilatkoztatásból levezetve - ismer egy harmadik időfelfogást is. Ez az emberi tapasztalaton alapuló lineáris időfelfogással szemben egy Isten-központú időfelfogás, mely az örökkévalóságból vezeti le az idő fogalmát. Ez az időkép jelenik meg a Kis Doxológia szövegében is:
Δόξα Πατρὶ καὶ Υἱῷ καὶ Ἁγίῳ Πνεύματι,
καὶ νῦν καὶ ἀεὶ καὶ εἰς τοὺς αἰῶνας τῶν αἰώνων. Ἀμήν.
Dicsőség az Atyának és Fiúnak és Szentléleknek,Itt nem lineáris, hanem koncentrikus viszonyokkal találkozunk:
most és mindenkor és örökkön örökké. Ámin.
- most: A jelen pillanatban. Itt, szemben a lineáris időképpel, a jelen sokkal hangsúlyosabb szerephez jut, ez ennek a modellnek a központi magja, a fókuszpontja. Az idő, bár a múlt felől a jövő felé halad, de mi kizárólag a jelen pillanatok sorozataként éljük meg azt.
- mindenkor: Az összes létező, vagy lehetséges pillanatban. Nem lényeges, hogy ezek a pillanatok már elmúltak vagy csak ezután fognak bekövetkezni, ebben a modellben pusztán az a fontos, hogy a jelen pillanat is az összes, teremtett időpillanat közé tartozik. A "most" a "mindenkor" részhalmaza, a "mindenkor" pedig a "most"-ok összessége, és egy még nagyobb halmaz része.
- örökkön örökké: Ez az isteni időtlenség dimenziója, az idő pedig ezen belül értelmeződik, a fentebb ismertetett séma alapján. Ez lenne tehát a koncentrikus körök legtágabb halmaza. Azonban a horizontális aspektus mellett érdemes a vertikális aspektust is figyelembe venni, így azt mondhatjuk, az örökkévalóság külső köre tulajdonképpen egy kupolaként borul rá az időpillanatok szűkebb és tágabb halmazaira. Isten az örökkévalóságból az összes létező és lehetséges időpillanatra egyszerre lát rá. Ebből a perspektívából nem értelmezhető sem a múlt, sem a jövő, csak a jelen pillanat, mely mint az összes pillanat, közvetlenül az örökkévalóságból fakad. A bizánci templomok jellegzetes kupolája a Pantokrátor óriási képével - többek között - pontosan ezt az időfelfogást hivatott kifejezni, erről lentebb részletesebben még szó lesz.
Amint látjuk, ebben a modellben a jelenidő nem a múlt következményeként és a jövő előzményeként definiálódik, hanem közvetlenül az örökkévalóság fogalmából, az időn kívüliségből vezetődik le. Az időtlenségből származtatott idő természetesen paradoxon, vegyük észre azonban, hogy itt a creatio ex nihilo, a semmiből való teremtés elve fogalmazódik meg az idő fogalmára kiterjesztve.
A nyugati kereszténység valami miatt ezt az időfelfogást nem tette magáévá. Jól példázza ezt a Kis Doxológia is, melynek eredeti szövegét Nyugaton nem tudták értelmezni, ezért a múlt időre való hangsúlyos utalással igyekeztek azt áthelyezni a lineáris időfelfogás modelljébe:
Sicut erat in principio, et nunc, et semper, et in saecula saeculorum.Érdekes kérdés, bár megválaszolására nem vállalkozunk, hogy vajon a latinizált Nyugat miért nem tudott azonosulni ezzel az időképpel, mikor ez számos eltérő kultúrának (görög, szír, örmény, kopt, indiai, szláv stb.) sem okozott gondot.
Mint volt kezdetben, és most, és mindenkor, és örökkön örökké.
Kelet és nyugat
A nyugati kereszténység tehát a liturgikus rendjét tekintve a ciklikus időfelfogást alkalmazza, általános gondolkodását viszont a lineáris időfelfogás határozza meg. Ezzel szemben a keleti kereszténység alkalmazza a ciklikus időfelfogást, bizonyos aspektusból és bizonyos határok között elfogadja igaznak a lineáris időfelfogást, ugyanakkor a kollektív gondolkodását alapvetően meghatározó időfelfogás a harmadik típusú, a "kupolás" szerkezetű idő.
Ezen időkép dominanciája egyáltalán nem véletlen: ez az Isten-központú időkép, mely egyaránt természetes időfelfogása volt az Isten képmására teremtett embernek a bűnbeesés előtt, és azzá lesz ismét - esetleges - üdvössége során. Az emberi élet célja pedig nem kevesebb, mint a megromlott harmóniát ebben a tekintetben is megpróbálni helyre állítani, már a földi élete során is - ahogy ezt az ortodox lelkiségről szóló írás részletesen tárgyalja.
A különböző időszemléleti rendszerek számos további eltérést eredményeztek a nyugati és a keleti kereszténységben. Az egyik ilyen döntő különbség a változásokhoz, illetve az állandósághoz való viszony. A változás jellegzetesen a lineáris időfelfogáshoz köthető, ahol a múlt és a jövő külön értelmeződik. A nyugati kereszténység lételeme a változás: a katolikus egyház elfogadja teológiai változást, ismeri a dogmafejlődés fogalmát, liturgikus reformot hajt végre, a protestantizmusban pedig az ecclesia reformata semper reformanda szellemében a hitújítás egyenesen meghirdetett folyamatos program. Ezzel szemben a keleti keresztény egyházak tudatosan az állandóság és a változatlanság értékrendje mellett foglalnak állást, ahol a hitéletben bármiféle változásnak csak akkor van létjogosultsága, ha az végképp elkerülhetetlen, a teológián változtatni pedig nem is szabad.
A másik különbség az az, hogy a lineáris időfelfogásban a mikor? kérdése mindig konkrét időpontot feltételez, míg ez kupolás szerkezetű "konstans időben" nem értelmezhető. Ennek lett jellemző következménye az a különbség, hogy míg a nyugati kereszténységet folyamatosan foglalkoztatta és foglalkoztatja az Antikrisztus uralmának és Krisztus második eljövetelének időpontja, addig ez a keleti kereszténység számára nem lényeges téma.
A konkrét időpontot megjelölő világvége-próféciák a kereszténységen belül mind a nyugati kereszténység talaján születtek meg: nem csak tudósok és látnokok, de nyugati szerzetesek, püspökök, római pápák és protestáns prédikátorok, hitújítók közül egyaránt többen is meghatározták az apokalipszis várható időpontját. Összességében százas nagyságrendben ismerünk ilyen időpontotokat - ezek többsége azonban már elmúlt, a világ pedig továbbra is létezik...
A keleti kereszténységhez köthető egyetlen ismert prófécia az eretnek tanokat hirdető Raszputyin (+1916) nevéhez kötődik, ő 2013. augusztus 23-ára jósolta meg a világvégét, ami szintén tévesnek bizonyult.
Tér és idő a szakrális építészetben
Az eltérő időfelfogás jól tetten érhető a nyugati és keleti szakrális építészetben. A lineáris időfelfogás térbeli analógiája a longitudinális, hosszirányú szerkesztés, mely a nyugati templomépítészet fő jellegzetessége, gyakorlatilag korszakoktól és stílusirányzatoktól függetlenül. A templomba lépő hívő a kapun belépve az oltár felé közeledik, egyszerre halad térben és időben. Az ember alapvető térélményét az határozza meg, hogy az alagútszerű hosszirányú térben milyen messze jutott a bejárattól és mennyire közelítette meg az oltárt.
A bizánci templomépítészetben is jelen van a hosszirányú szerkesztési elv. Az épület a hosszanti tengelye mentén három egységre tagolódik: előtér - főhajó - szentély. Ez, más analógiák mellett, az Ószövetség (múlt) - Újszövetség (jelen) - Mennyei Jeruzsálem (jövő) lineáris időszerkezetet is szimbolizálja. Ehhez a térszerkesztéshez egyaránt kapcsolódik teológiai tanítás és liturgikus gyakorlat is, ezért ennek alkalmazása kötelező.
A templomba lépő ember alapvető térélményét azonban mégsem az oltártól való távolsága határozza meg, hanem a centrális szerkesztésű tér kupolája a Pantokrátor képmásával, mely a tér összes pontjáról közel azonosan, és kifejezetten hangsúlyosan látszik. Az örök és Minden(ben)ható Isten itt és most van jelen, mint ahogy a templomépületben mindig és mindenhol jelen van: most és mindenkor és örökkön örökké, ahogy ezt a Kis Doxológia is megfogalmazza.
