(...)
A lelkiség két fajtája
Az aszkézis és szerzetesség, illetve a külső és belső szerzetesség közti különbségtétel mellett egy további fogalmat kell bevezetnünk, hogy világosabbá tegyük, mit értünk világi aszkézisen, ez pedig a lelkiség. Három, gyakran összekevert és egymás helyett használt alapfogalom jelentését szeretné tisztázni a jelen esszé, amelyek a szerzetesség, az aszkézis és a lelkiség.
A lelkiség fogalmát köztudottan igen nehéz meghatározni. A másik két fogalomnál szélesebb és átfogóbb jelentése van, és, az ortodox értelmezés szerint, magába foglalja a Szent Atyák mentalitását, a Krisztusban való élet tapasztalatát, és az azon való elmélkedést. Ebben az értelemben elmondhatjuk John Zizioulas metropolitával együtt (Being and Communion), hogy a korai Egyház életétől fogva a lelkiségnek két alapvető típusa létezik a Szent Ortodox Hagyományban. Az egyiket nevezhetjük "eucharisztikus"-nak, mivel alapja az eucharisztikus közösség, annak tapasztalata és szabályai. A másik típust Zizoulas "szerzetesinek" hívja, bár én jobban szeretem a "hészükhasztikus"-t, mivel ez pontosabban megragadja azt a lelkiséget, amelyet az "eucharisztikus"-tól különböztetünk meg, és nem akarom azt a látszatot sem kelteni, hogy az eucharisztikus dimenziót valaha is el lehet választani a szerzetességtől (vagy akár a hészükhazmustól). (Emlékezzünk rá, hogy nem azért teszünk különbséget, hogy szétválasszunk, hanem hogy egyesítsünk.)
 |
| Mária, Isten Menyasszonya - az imádkozó Egyház Jézus Krisztus - a Kifogyhatatlan Kehely, az Eucharisztia |
Mind az eucharisztikus, mind a hészükhaszta lelkiségben alapvető fontosságú az aszkézis: az egyén a szenvedélyek ellen küzd, az erények megszerzésén fáradozik, és a kegyelmet keresi imádságban és az Istennel történő egyesülésben Krisztusban. A hészükhaszta lelkiséget nem csak a világról való lemondás és a szigorú aszkézis jellemzi, hanem sokkal inkább egy geron vagy sztarec (idősebb elöljáró) lelki tekintélyének történő alávetettség, amelybe beletartozik a szigorú engedelmesség és a gondolatok naponkénti feltárása, amelyet lehetetlen egy átlagos világi hívőnek gyakorolnia.
Az eucharisztikus lelkiséget ezzel szemben az eucharisztikus közösségben való aszketikus és szellemi részvétel jellemzi, amely által legyőzhetjük a philautia-t (önszeretetet) és annak halálos szülötteit, a falánkságot, kapzsiságot, hiúságot, stb. Végső értelemben azonban mindkét lelkiség csupán két módozata az Ortodox Egyház egyetlen lelkiségének, amely úton járva a Szent Lélek templomává válhatunk azáltal, hogy részesülünk Isten teremtetlen kegyelmében és megistenítő energiájában.
A világiak természetének legmegfelelőbb lelkiség az eucharisztikus. A lelkiségnek ebben a formájában Maga Jézus a mi "lelki atyánk" az eucharisztia és a papság révén, és az Egyház a lelki anyánk. A családunk a "cellánk". Ahogyan azt a szerzetesnek mondja elöljárója: "Maradj (vagy ülj) a celládban és a cellád majd mindenre megtanít", éppúgy szól nekünk is lelki anyánk, az Egyház tanítása: Maradj a családodban (ami kicsiben az Egyház) és a családod majd mindenre megtanít!
Az Egyház három alapkövetelménye - imádság, böjt és irgalmasság - a szentségi és liturgikus életritmussal együtt, teljes aszketikus szabályzatot nyújt, amely kimeríthetetlen és tökéletesen erőnkhöz (vagy gyengeségeinkhez) szabott. Az Egyház eucharisztikus lelkiségében nincs semmi lelki határ vagy megkötés, se a kegyelem hiánya, se zárt lelki ajtó.
Mindenek felett pedig nincs határküszöbe az életszentségnek a Szent Ortodoxia bibliai, eucharisztikus lelkiségében. Jézus Máté evangéliumában adott parancsa minden kereszténynek szól: "Ti azért legyetek tökéletesek, mint ahogy mennyei Atyátok tökéletes" (Mt 5: 48). A szerzetesség tulajdonképpen önmagában még nem jelenti valaminek a végét. A "szerzetesi ideál" nem maga a szerzetesség, hanem valami még nagyobb: a vértanúság.
Emlékezzünk, hogy a szerzetesség a vértanúság egy formájaként, "fehér" vértanúságként indult. A vértanúság pedig nem több és nem kevesebb, mint teljes önmegtagadás Krisztusért és a keresztért, a kegyelemnek ez az útja pedig nem korlátozódik a szerzetesekre, hanem minden keresztény számára nyitva áll. Az ortodox házassági szertartáson a menyasszony és vőlegény fejére tett koszorú többek között a vértanúság koszorúja is, jelezve, hogy mindkét házasulandó feladja a saját életét a másikért.
A lélek három ellensége
A nagy sztarec és szent Paiszij Velicskovszkij szerzetesi felnyírásra vonatkozó utasításai, kisebb módosítással, éppúgy érvényesek a házas és egyedülálló világi hívek számára is (l. Little Russian Philokalia, vol. 4, St. Herman of Alaska Press, 1994, 133, kk. o.) Három ellenségünk van - mondja Szent Paiszij -, melyek ellen minden nap harcolnunk kell: az első és legkegyetlenebb az ördög; a második a testünk; a harmadik a világ.
Az aszketikus küzdelem első foka a világ ellen folyik. A szerzetesektől eltérően mi nem hagyhatjuk el a házasságot, családot és vagyont. Nem mondunk le azokról. De lemondhatunk és le kell mondanunk az azokhoz való bűnös kötődésről; Szent Maximosz példája nyomán küzdhetünk azoknak a szenvedélyeknek a kiirtásáért, amelyek Isten helyett földi dolgokhoz kötnek bennünket.
 |
| Hágia Hészükhia - Jézus Krisztus, a Megváltó Szent Csendesség az aszkézis és a belső csend ikonja |
A láthatatlan küzdelem második harctere a test. A világiaknak, akárcsak a szerzeteseknek, tartózkodniuk kell a túl élvezetes ételektől és a mértéktelen ivástól. A böjt célja, hogy kiirtsuk a bűn iránti vágyat és számos bűnös hajlamot; az imádság alatti éberséggel a hanyagságnak akarunk véget vetni; és más szenvedélyeket is az Istenről való megemlékezéssel akarunk legyőzni, amelyet csak az áhítatos lélekkel elviselt szenvedés révén szerezhetünk meg (Szerzetes Szent Márk). A testünk azonban a barátunk is, mivel segítségével tudunk böjtölni, leborulni, alamizsnát adni, könnyeket hullatni. Ezért mondta Palamasz Szent Gergely a testünkkel való kapcsolatról: "egy igába fogva és elidegenülve egy könyörületes ellenséggel és hűtlen baráttal" (14. beszéd).
Harmadik ellenségünk maga az ördög, aki ellen a legnehezebb harcolnunk, mivel itt látható természet küzd a láthatatlannal. Ebben a harcban a fegyvertárunk Isten teljes vértezete, az igazságszeretet, a megigazulás, a béke evangéliuma, a hit, a türelem és az imádság (Ef 6,11-18), amelyet Krisztus és az Egyház parancsolatainak megtartásával nyerhetünk el, ha az erények igaz kincseinek megszerzésére törekszünk.
A világi aszkézis kulcsa tehát az, ha képességeinkhez mérten szüntelenül küzdünk, bízva Istenben és Menyasszonyában, az Egyházban, és nem önmagunkban. Más szóval, teljesen, fenntartások nélkül Krisztus követése mellett kell elköteleznünk magunkat. Mi más lehet ezen kívül egy szerzetes célja? A két hivatás közti különbség nem a célban, hanem az annak elérése érdekében alkalmazott módszerben van. Az Atya házában sok hely van - elegendő mind a családi otthonban, mind a szerzetesi cellákban élők számára.
(Vincent Andrew Rossi írása teljes terjedelmében itt olvasható.)
