A kezdetektől a Pentarchiáig - az első félezer év
A diptichon kifejezés elsősorban a művészettörténetből ismert, ahol kettős táblaképet vagy kettős ikont jelent. Jelen esetben a Diptichon - általában nagy kezdőbetűvel - azonban az ortodox pátriárkák tiszteletbeli sorrendjére vonatkozik. Ez a lista szoros összefüggésben áll az Egyház földrajzi struktúrájával, az Egyház szervezeti fejlődése hozta létre, és az egyháztörténet évszázadai formálták, illetve formálják továbbra is.
Etióp ikon-diptichon |
Elöljáróban le kell szögezni, hogy a Diptichon egy rögzített lista, minden névnek fixált helye van a sorrendben. Maga a lista nem a pátriárkák személyére vonatkozik, hanem a pozíciójukra, valójában tehát nem is a pátriárkák, hanem a patriarchátusok listájáról beszélünk. A harmadik nagyon fontos tudnivaló, hogy a lista kizárólag protokolláris jelentőséggel bír, egy tiszteletbeli sorrendiséget határoz meg. Minden egyéb tekintetben - tehát az egyházi hierarchiát, a tanítóhivatal-béli pozíciót és a spirituális hatalmat tekintve is - a listán szereplő nevek teljes mértékben egymással egyenrangúak.
Az Egyház első, földrajzi értelemben vett központja JERUZSÁLEM volt. Itt született meg az Egyház, innen terjedt el, ide térnek vissza az apostolok zsinatot tartani. Áll az ószövetségi Templom, ami a zsidókeresztények számára továbbra is jelentőséggel bírt. A város legelső püspöke Szent Jakab, az Úr testvére, akinek a nevéhez fűződik a jeruzsálemi liturgia, mely az összes többi keleti és nyugati rítus alapját fogja képezni. Ha akkoriban lett volna már Diptichon, akkor azon egyetlen név állt volna: Jeruzsálem.
Jeruzsálemet azonban Kr. u. 70-ben földúlja a római hadsereg. Elpusztul a Templom, a keresztények jelentős része is elmenekül. Jeruzsálem továbbra is püspöki székhely marad, de egykori jelentőségét jó időre elveszíti. A hívek közül sokan Antiochiában telepednek meg, így az ottani gyülekezet mind létszámában, mind pedig jelentőségét tekintve megerősödik. ANTIOCHIA egyfajta központként kezd működni, a jeruzsálemi püspökség is néhány évszázadra Antiochia alá rendelődik. A város legelső püspöke Szent Péter, aki innen pasztorálja a nyáját, alapít gyülekezeteket és szentel püspököket a térségben; de Szent Pál is innen indul a hosszabb missziós útjaira.
A Museion, a híres alexandriai könyvtár |
Ebben az időszakban ezen a még mindig képzeletbeli Diptichonon két név szerepelne: Antiochia és Alexandria, de mindenféle sorrendiség nélkül. Már nem szerepelne rajta Jeruzsálem, és bár kétségtelenül feltörekvőben van, de még nem szerepelne rajta Róma. Erről a korszakról azt kell megjegyezni, hogy az egyházszervezet földrajzi struktúrájának alakulását az össztársadalmi folyamatok határozzák meg. Az egyházszervezet ezekhez igazodva spontán fejlődik, adminisztratív eszközökkel azt még nem szabályozzák.
RÓMA, a birodalom fővárosa, az apostolok korában már egymillió lakossal rendelkező metropolisz. A kereszténység hamar gyökeret ver, de ez a folyamat nehezen rekonstruálható. Nem egy esetben a Rómánál sokkal jelentéktelenebb települések ókeresztény múltját pontosabban őrizte meg az Egyház emlékezete, vagy részletesebben tárta fel a történelemtudomány, mint a későbbiekben fontossá vált egyházi központét.
A keresztényüldözések századaiban a római gyülekezet életét két, egymás ellen ható tényező befolyásolta, ráadásul mindkét tényező ugyanabból, konkrétan a fővárosi létből fakadt. Mint a birodalom centrumában élőknek, kedvező lehetőségeik voltak az információcserére és a személyes kapcsolattartásra más gyülekezetekkel, természetesen az adott kor technikai és infrastrukturális lehetőségeihez mérten. Ugyanakkor túlságosan szem előtt voltak, az üldöztetést jobban megszenvedték és nagyobb elővigyázatosságra kényszerültek, mint a provinciákban. Így esély sem volt arra, hogy az illegalitás évszázadaiban Rómában is egy olyan keresztény szellemi iskola alapját rakják le, mint Antiochiában és Alexandriában.
A katolikus hagyomány szerint a mindenkori római pápa "Péter székét" örökli meg, mert Szent Péter lett volna Róma első püspöke. A történelemtudomány ezt az állítást nem látja igazolva, a keleti egyház pedig ettől némileg eltérő hagyományt őrzött meg. Amikor Szent Pál megírja levelét a rómaiaknak (Kr. u. 57. körül), Rómának még nem volt püspöke, Péter ekkoriban még Antiochiában és vonzáskörzetében pasztorál. Később ugyan a városba érkezik, de nem telepedik meg, vissza-vissza tér, de hosszú utakra megy Hispániába, Afrikába, Britanniába, Jeruzsálembe. A keleti hagyomány szerint Róma első püspöke Linusz, egyike a 72 apostolnak, Pál tanítványa, akit Péter és Pál együttesen szentelnek fel Róma püspökének. Linuszt a katolikus hagyomány Róma második püspökeként tarja számon.
Római katakomba |
A konstantini fordulat az egyházszervezet fejlődése szempontjából is nagy fordulat volt. Mindaddig az egyház földrajzi struktúrája spontán módon, az össztársadalmi viszonyokhoz és folyamatokhoz alkalmazkodva fejlődött. Ettől kezdve az Egyház zsinati kánonokkal rögzíti a szervezeti struktúrát. Azonban a társadalmi szükségszerűségek figyelembe vétele továbbra is szempont, sőt, az egyetlen szempont.
A szokásjog azonban a szűkszavú kánonnál kicsit szélesebb körű szabályozást alakított ki, megállapította a három egyenrangú egyházi vezető tiszteletbeli sorrendjét is. Ezt már teljes joggal nevezhetjük az első érvényes Diptichonnak, akár rögzítették írásban, akár nem. A sorrend tehát a következő:
Mint arról szó volt, a fenti sorrendet kizárólag a társadalmi célszerűség határozta meg. Róma azért áll a lista élén, mert a birodalom fővárosa. Ezt majd a későbbi zsinatok dokumentumai konkrétan meg is fogalmazzák. Alexandria általában véve is jelentős tudományos és kulturális központ, ezért került közvetlenül a második helyre. Antiochia pedig, bár a kereszténység kiemelten fontos központja, de mint város nem tartozott a legjelentősebbek közé, ezért szorult a harmadik helyre.
Ugyanez a zsinat dönt Jeruzsálem - ekkoriban speciálisnak mondható - státuszáról is, amolyan "érsekségi" státuszt kap Palesztina püspökségei fölött, de az antiochiai "patriarchátus" alá rendelve. Ez annak volt köszönhető, hogy a város a keresztényüldözések után a legfontosabb zarándokhellyé vált, és kezdett gazdaságilag és társadalmilag is ismét megerősödni.
Bizánc (Byzantion) egy jelentéktelen település a Boszporusz partján, első püspöke Szent András apostol. Századokkal később Konstantin császár nagyszabású építkezésekbe kezd az egykori halászfalu helyén, és ide helyezteti át a Római Birodalom fővárosát. Kr.u. 330-ban szentelik fel a várost, melynek hivatalos neve Νέα Ῥώμη (Nea Rómé), latinul Nova Roma, Új Róma. A gyakorlatban azonban a város KONSTANTINÁPOLY néven vonult be a történelembe.
Az új főváros létrejötte jelentős módon formálta át a birodalom földrajzi-társadalmi viszonyait. Erre az Egyház is reagál, eleinte a már megszokott spontán módon, alkalmazkodva a társadalom diktálta folyamatokhoz. Azonban rögtön a következő zsinaton napirendre kerül az aktuális téma, és meghozzák az új helyzethez igazodó kánoni szabályozást is. Konstantinápolyt fölveszik a listára, Róma után közvetlenül, a második helyre. A Diptichon tehát a következő:
A következő időszakban Konstantinápoly jelentősége megerősödik, mint ahogy Jeruzsálemé is. A IV. Egyetemes Zsinat 451-ben ismét új kánoni szabályozást vezet be, a kor társadalmi viszonyaihoz igazodva. Jeruzsálem független lesz Antiochiától, és mint autokefál patriarchátus fölkerül a Diptichonra:
Ugyanezen a zsinaton a konstantinápolyi pátriárka, mint a császári város egyházi vezetője, többletjogokat kap a többi pátriárkához képest, ez azonban nem befolyásolja az amúgy is csak protokolláris jellegű Diptichont. A zsinat azt a döntést hozza, hogy a másik négy patriarchátuson kívül (többé-kevésbé a Római Birodalmon kívül eső területeken) alapított vagy alapítandó püspökségek a kostantinápolyi pátriárka fennhatósága alá tartoznak.
Emellett kialakult az a jogszokás, hogy a konstantinápolyi pátriárka bizonyos értelemben közvetített az Egyház egésze - beleértve a másik négy patriarchátust - és a világi hatalom, a császár között. Ezért viseli a konstantinápolyi pátriárka az ökumenikus pátriárka címet a VI. századtól. Ekkoriban kezdik a római pátriárkát is pápának szólítani, a Diptichonban a sorrend tehát nem, csak a titulusok változnak:
927-ben megalakul az önálló Bolgár Patriarchátus, Preszlav majd Ohrid székhellyel. (Preszlav ma is Bulgária területén, Ohrid viszont a volt jugoszláv Makedón Köztársaságban található). A Diptihion tehát így módosul:
A kialakult helyzetben azonban értelemszerűen állást kellett foglalni a többi pátriárkának, illetve a patriarchátusok püspöki szinódusainak is: támogatják-e a római pápa teológiai újításait és centralizációs törekvéseit, avagy sem. Róma magára maradt, senki sem állt mellé. Így a nagy skizma 1:5 arányban osztja meg az egyházszervezetet, Róma kilép a kommunióból, a másik öt patriarchátus együtt marad.
Ezzel a Római Patriarchátusban/Pápaságban elhárul minden akadály a fokozottabb centralizáció, a pápai hatalom megerősítése elől; továbbá lehetővé válik - az Egyetemes Zsinatok tanításától eltérő - katolikus dogmák bevezetése is. Ekkortól kezd el lépésről-lépésre olyanná válni a katolikus egyház, amilyennek ma is ismerjük.
A nagy skizmára joggal tekintünk úgy, mint az egyik legrosszabbra, ami az Egyházzal történt a történelem során.
Azonban az 1054-es egyházszakadás a keleti oldalon tulajdonképpen semmilyen változást nem hozott. A kommunió továbbra is fennáll az öt keleti patriarchátus között, a hitélet változatlan formában zajlik tovább, a rítus, a lelkiség nem változott. A tanítás, a teológia sem változott, hiszen nem is változhatott. A szervezeti felépítés sem változott, a patriarchátusok továbbra is függetlenek egymástól; aktuális kérdésekben a helyi szinódusok illetve a helyi zsinatok döntenek. A fontosabb kérdéseket a pánotrodox (nem egyetemes) zsinatok elé viszik, ahol ugyanúgy az apostoli kollegialitás szellemében döntenek - immár Róma nélkül - mint eddig. A Diptihon tárgyszerű tömörséggel jelzi a történteket: Róma törlődik a lista éléről, mindenki előre lép egyet a sorban, ezt leszámítva pedig minden marad úgy, ahogyan az addig is volt:
A zsinati atyák szigorúan ragaszkodnak ahhoz az alapelvhez, hogy A KINYILATKOZTATÁS ÉRTELMÉBEN AZ EGYHÁZ EGYETEMES. Földrajzi tagoltsága - a centrumok, decentrumok és perifériák helyzete - tehát nem vezethető le sem a Szentírásból, sem a Szent Hagyományból. Az egyházszervezet földrajzi strukturáját egyedül az evilági társadalmi célszerűség határozza meg, illetve kell is, hogy meghatározza.Az I. Egyetemes Zsinat rögtön meghozza az első ide vonatkozó kánont. Maga a leírt határozat szűkszavú, érdemben csak annyit mond, hogy az Alexandriában és Antiochiában kialakult régóta élő jogszokásokat Rómára is alkalmazni kell. Ezen városok püspökei (metropolitái) beleegyezése nélkül nem lehet püspököt szentelni az adott térségben - tulajdonképpen patriarchátusban, bár még nem nevezik így azokat. A kánon mindössze ennyit fogalmazott meg, és ez volt az első és egyúttal utolsó olyan zsinati kánon, mely Róma státuszát szabályozza.
A szokásjog azonban a szűkszavú kánonnál kicsit szélesebb körű szabályozást alakított ki, megállapította a három egyenrangú egyházi vezető tiszteletbeli sorrendjét is. Ezt már teljes joggal nevezhetjük az első érvényes Diptichonnak, akár rögzítették írásban, akár nem. A sorrend tehát a következő:
- Róma püspöke (523. után fogják pápának szólítani)
- Alexandriai pápa (232. óta pápának szólítják)
- Antiochia püspöke
Az egyházszervezet földrajzi struktúrája, illetve magát a struktúrát meghatározó alapelvek 325-ben az I. Egyetemes Zsinaton rögzültek. Ettől kezdve már csak mennyiségi változásról beszélhetünk. A kereszténység térhódításával egyre több név kerül fel a listára, azonban ezek egymás közti viszonya, maga a struktúra nem változik, mint ahogy a struktúrát meghatározó elvek sem változnak.Az egyház szervezetileg különálló, önálló (autokefál) patriarchátusok laza szövetsége, melyeket a közös tanítás, a közös hitélet, és az Eucharisztia Szentsége tesz Egyetlen Egyetemes Egyházzá. A keleti egyházak tekintetében mind a mai napig ez a viszony áll fenn. Míg nyugaton, igaz, egymáshoz képest ellenkező módon, de a katolikus egyház is, és a protestáns felekezetek is alapvetően térnek el az eredeti struktúrától.
Mint arról szó volt, a fenti sorrendet kizárólag a társadalmi célszerűség határozta meg. Róma azért áll a lista élén, mert a birodalom fővárosa. Ezt majd a későbbi zsinatok dokumentumai konkrétan meg is fogalmazzák. Alexandria általában véve is jelentős tudományos és kulturális központ, ezért került közvetlenül a második helyre. Antiochia pedig, bár a kereszténység kiemelten fontos központja, de mint város nem tartozott a legjelentősebbek közé, ezért szorult a harmadik helyre.
Ugyanez a zsinat dönt Jeruzsálem - ekkoriban speciálisnak mondható - státuszáról is, amolyan "érsekségi" státuszt kap Palesztina püspökségei fölött, de az antiochiai "patriarchátus" alá rendelve. Ez annak volt köszönhető, hogy a város a keresztényüldözések után a legfontosabb zarándokhellyé vált, és kezdett gazdaságilag és társadalmilag is ismét megerősödni.
Nagy Konstantin fölajánlja Új Rómnát az Istenszülőnek (a Hagia Sophia mozaikja) |
Az új főváros létrejötte jelentős módon formálta át a birodalom földrajzi-társadalmi viszonyait. Erre az Egyház is reagál, eleinte a már megszokott spontán módon, alkalmazkodva a társadalom diktálta folyamatokhoz. Azonban rögtön a következő zsinaton napirendre kerül az aktuális téma, és meghozzák az új helyzethez igazodó kánoni szabályozást is. Konstantinápolyt fölveszik a listára, Róma után közvetlenül, a második helyre. A Diptichon tehát a következő:
- Róma püspöke
- Konstantinápoly püspöke
- Alexandriai pápa
- Antiochia püspöke
A Pentarchia - az újabb félezer év
A következő időszakban Konstantinápoly jelentősége megerősödik, mint ahogy Jeruzsálemé is. A IV. Egyetemes Zsinat 451-ben ismét új kánoni szabályozást vezet be, a kor társadalmi viszonyaihoz igazodva. Jeruzsálem független lesz Antiochiától, és mint autokefál patriarchátus fölkerül a Diptichonra:
- Római pátriárka
- Konstantinápolyi pátriárka
- Alexandriai pápa
- Antiochiai pátriárka
- Jeruzsálemi pátriárka
Létrejött a PENTARCHIA, az öt autokefál patriarchátusból álló egyházszervezet. Az Egyház feje Jézus Krisztus személyesen, a földi egyházszervezetnek pedig nincs "feje". Az egyházat az apostoli kollegialitás szellemében kormányozzák. Szervezeti értelemben az öt pátriárka egymástól függetlenül, ki-ki a saját püspöktársaival alkot egy szinódust, és ebben a formában hozzák meg a helyi döntéseiket. A tanítóhivatalt pedig az Egyetemes Zsinatok alkotják, az öt pátriárka és püspöktársaik közös kollégiuma.
Ugyanezen a zsinaton a konstantinápolyi pátriárka, mint a császári város egyházi vezetője, többletjogokat kap a többi pátriárkához képest, ez azonban nem befolyásolja az amúgy is csak protokolláris jellegű Diptichont. A zsinat azt a döntést hozza, hogy a másik négy patriarchátuson kívül (többé-kevésbé a Római Birodalmon kívül eső területeken) alapított vagy alapítandó püspökségek a kostantinápolyi pátriárka fennhatósága alá tartoznak.
- Római pápa
- Konstantinápolyi ökumenikus pátriárka
- Alexandriai pápa
- Antiochiai pátriárka
- Jeruzsálemi pátriárka
927-ben megalakul az önálló Bolgár Patriarchátus, Preszlav majd Ohrid székhellyel. (Preszlav ma is Bulgária területén, Ohrid viszont a volt jugoszláv Makedón Köztársaságban található). A Diptihion tehát így módosul:
- Római pápa
- Konstantinápolyi ökumenikus pátriárka
- Alexandriai pápa
- Antiochiai pátriárka
- Jeruzsálemi pátriárka
- Bolgár pátriárka
A kialakult helyzetben azonban értelemszerűen állást kellett foglalni a többi pátriárkának, illetve a patriarchátusok püspöki szinódusainak is: támogatják-e a római pápa teológiai újításait és centralizációs törekvéseit, avagy sem. Róma magára maradt, senki sem állt mellé. Így a nagy skizma 1:5 arányban osztja meg az egyházszervezetet, Róma kilép a kommunióból, a másik öt patriarchátus együtt marad.
Ezzel a Római Patriarchátusban/Pápaságban elhárul minden akadály a fokozottabb centralizáció, a pápai hatalom megerősítése elől; továbbá lehetővé válik - az Egyetemes Zsinatok tanításától eltérő - katolikus dogmák bevezetése is. Ekkortól kezd el lépésről-lépésre olyanná válni a katolikus egyház, amilyennek ma is ismerjük.
A nagy Egyház-szakadás |
Azonban az 1054-es egyházszakadás a keleti oldalon tulajdonképpen semmilyen változást nem hozott. A kommunió továbbra is fennáll az öt keleti patriarchátus között, a hitélet változatlan formában zajlik tovább, a rítus, a lelkiség nem változott. A tanítás, a teológia sem változott, hiszen nem is változhatott. A szervezeti felépítés sem változott, a patriarchátusok továbbra is függetlenek egymástól; aktuális kérdésekben a helyi szinódusok illetve a helyi zsinatok döntenek. A fontosabb kérdéseket a pánotrodox (nem egyetemes) zsinatok elé viszik, ahol ugyanúgy az apostoli kollegialitás szellemében döntenek - immár Róma nélkül - mint eddig. A Diptihon tárgyszerű tömörséggel jelzi a történteket: Róma törlődik a lista éléről, mindenki előre lép egyet a sorban, ezt leszámítva pedig minden marad úgy, ahogyan az addig is volt:
- Konstantinápolyi ökumenikus pátriárka
- Alexandriai pápa
- Antiochiai pátriárka
- Jeruzsálemi pátriárka
- Bolgár pátriárka
A Pentarchia után - a második évezred
Az eddigiekben az egyháztörténet első ezer évét tárgyaltuk részletesen, azt az időszakot, amelyre ez a blog elsősorban fókuszál. A teljesség kedvéért röviden utalni kell a második évezred történéseire is.
A további változások alapját az jelentette, hogy a keleti kereszténység terjedésével újabb és újabb patriarchátusok alakulnak meg. Ezek azonban a legtöbb esetben hosszadalmas és összetett történelmi folyamatok eredményeiként jönnek létre. Ezt illusztrálandó, egy kiragadott példaként álljon itt a Bolgár Patriarchátus története.
A bolgár egyház, mint Konstantinápolyhoz tartozó autonóm érsekség 870-ben jön létre, Pliszka központtal. Autokefál patriarchátussá 927-ben válik, központja Preszláv, amit 1018-ban áthelyeznek Ohridba. Ekkortól azonban az ohridi patriarchátusra alapozva szerveződik már a Szerb Patriarchátus, mely 1219-ben lesz autokefál. Ekkorra Ohrid, mint bizonyos autonómiával rendelkező érsekség, már a szerb egyház része, azaz saját jogon ismét nem autokefál egyház.
Ezzel a folyamattal párhuzamosan elkezdődött egy másik bolgár patriarchátus megszervezése is, Tarnovo központtal. Ez az egyház 1186-ban de facto létrejön, de jure azonban csak 1235-ben ismerik el. A második bolgár patriarchátus nem jogutóda az elsőnek, a közös gyökerek - a Konstantinápolytól eredő apostoli folytonosság - az, ami összeköti őket.
A bolgár újvértanúk ikonja (az ottomán uralom keresztény mártírjai) |
Az igény azonban megvolt rá, és végül sikerült elérni a szultánnál, hogy 1870-ben létre jöjjön a Bolgár Exarchátus, Konstantinápoly székhellyel, de a Kostantinápolyi Patriarchátusól függetlenül. A többi ortodox egyház azonban ezt az egyházszervezetet ekkor még nem ismeri el. Az Exarchátus székhelyét 1913-ban átteszik Szófiába. A többi ortodox egyház 1945-től ismeri el autokefál egyházként, akkortól lesz a neve Bolgár Partiarchátus.
A fenti kiragadott példa jól mutatja, hogy az Egyház szervezeti változásai mennyire szoros összefüggésben vannak a történelmi eseményekkel és az össztársadalmi folyamatokkal. Ahogy arról a korábbiakban is szó volt, az Egyház alapvetően figyelembe veszi ezeket a folyamatokat, és igyekszik a körülményekhez úgy alkalmazkodni, hogy a lehető legtöbbet hozza ki a fennálló helyzetből. Azonban más esetekben - és valószínűsíthetően ez a gyakoribb - ezek a történelmi folyamatok eleve megszabják az Egyház helyzetét és lehetőségeit. Az Egyház pedig nem a saját igényei szerint reagál, hanem csak passzív szereplője, vagy szó szerinti elszenvedője az eseményeknek - elég csak a proletárdiktatúrák keresztényüldözéseire gondolni.
Az egyháztörténet második évezredére nézve nehéz lenne visszamenőleg rekonstruálni a Diptichon összetételét. Olyannyira, hogy maga az élet sem mindig tudta követni a történelem viharait, és így mára az az érdekes helyzet állt elő, hogy párhuzamosan két Diptichon is érvényben van. A két listán természetesen ugyanaz a tizenöt név szerepel, azonban a sorrendjük más, mert más történelmi tapasztalat alapján szerkesztették folyamatosan a két névsort.
A két különböző listán az első öt név megegyezik, ezeknél a teljes hivatalos titulust feltüntettük. A hatodik helytől tér el a két lista, az alábbiakban párhuzamosan szerepelnek egymás mellett a sorszámhoz rendelt titulusok. Ezek az áttekinthetőség kedvéért csak a rövidebb nevükön szerepelnek:
1. Konstantinápoly, Új Róma Érseke és Ökumenikus Pátriárka
|
|
2. Alexandria és Egész Afrika Pápája és Pátriárkája
|
|
3. Antiochia és Egész Kelet Pátriárkája
|
|
4. Jeruzsálem Szent Városa és Egész Palesztina Pátriárkája
|
|
5. Moszkva és Minden Oroszok Pátriárkája
|
|
6. Grúzia
|
6. Szerbia
|
7. Szerbia
|
7. Románia
|
8. Románia
|
8. Bulgária
|
9. Bulgária
|
9. Grúzia
|
10. Ciprus
|
10. Ciprus
|
11. Görögország
|
11. Lengyelország
|
12. Albánia
|
12. Görögország
|
13. Lengyelország
|
13. Albánia
|
14. Csehország és Szlovákia
|
14. Csehország és Szlovákia
|
15. Észak-Amerika
|
15. Észak-Amerika
|